|
|
|
|
|
||
Egy nap, két nap, már egy hónap is eltelt. Minden este, amikor a nap lebukott a nyugati hegyek mögé, a kis suszter nem állta meg, hogy ne vessen egy pillantást az útkereszteződés felé, azt remélve, hogy a lenyugvó nap utolsó sugarában meglátja azt a nagydarab alakot. De nem látta.
Egy nap már alkonyodott, amikor egy sovány katona állt meg a suszterpad mellett. - Több mint egy hónappal ezelőtt járt itt egy nagydarab katona, hogy megjavíttasson egy bőrcipőt?
- Öö...igen.
- Mennyivel tartozik magának?
A kis suszter gondolataiba mélyedt: - A cipőjavítás az egy pénz, azonkívül az egy hónapi megőrzés az öt mao, összesen két pénz lesz.
A katona kifizette a két juant. Miután a kis suszter eltette a pénzt, megkérdezte: - Hogyhogy nem az a nagydarab jött el érte?
- Ő... elment a frontra - mondta a katona, azzal megfordult, és elindult kifelé.
- Hé, várjon - a kis suszter felemelte a cipőt és sietve utánakiáltott -, a cipő, a cipő!
A katona megállt, és halkan azt mondta: - Annak már nem veszi hasznát, mindkét lábát a tábori kórházban hagyta... Külön levélben a lelkemre kötötte, hogy fizessem ki magának a pénzt. Köszönöm. - Azzal öles léptekkel távozott.
Berán Sára fordítása
