|
|
|
|
|
||
A legsötétebb minden teremtmények között a delfin, amelyik
a zsák szövetét szétszaggatta, a tenger meg se
rezdült, senki nem látta, sem az íjász, sem a sas
nem vette észre, felszökött, a szája szegletében
egy szál lógott, acélszál, kenderfonál, a szétszaggatott
vászon darabja, odahagyván a felkavart vizet,
ürülékét a mély iszapban, elszökött, megbújt
rejtekhelyén a kövek alatt, sírnak kicsinyei
ott lent, ne simogassátok őket, nősténye föl-le
úszkál a sziklák közt, homokkal hintve be
a cölöpöket, párával fedve a napot,
a sperma visszahull a kőre, míg a tenger
mélyén árnyak mozognak, folyami testek,
a víz szájból tört elő, felfalta az összes tojást.
Jó is a sár, a bűzös sár, fekete sár, hol legelső
halacska fürdik, megsárgult lepedők
között csillámlik, sötét száját kitátja,
ott az éj, a folyam sötét partja, fekete
levelek tapadnak a falhoz, fekete
iszap csurog a szirmokon, morajló árokpart,
aranyszín süteményt eszem a kavicsokkal, melyek
a parton mállanak, világos folyó partja, csöndes
kavicsok, ki eszi fel az árnyat? Hal árnyéka
növekszik delfinné az égen, sárkány
nő a rengő hegyen, hatalmas, tetovált
fiú, fenséges lábujjakkal, odalent
van a kunyhója, lent a fövenyen,
a tőkehalat füstölöm, felszáll az ágak
közé a füst, a tetők fölé, túl nagy a szél,
fölkavarja a partfal finom homokját,
jó is a sár, ha száraz, jó a szád
nedves iszapja, jó a seggedé, hajnalonta,
reggel, hidegben, jó a lyukakat eltömő,
a házad falát betapasztó sár, jaj mennyire
szeretem a feneked sima földjét,
lefesteni, nyelvemen hordani, a számban
érzem a színeket, a nyálamból és ruhádból
meg ajkaidból állnak össze, lassan
száll a lepényhal, földet érve csak
fekete árnyékfolt, mindennap újra
lehull a fákra és a tetőre, fölkél a mélyből,
nedves, oszló, ízektől hemzsegő, a sót falom.
Szívére mutatott, fölemelte fekete körmű
kezét, melyre kagylók tapadtak, homok és
tinta ragadt meg festék, hisz a vízmélyi műteremben
aludt idáig, körötte kőedények, mindnek öble egy-egy
pihenő kígyót altatott, tett egy mozdulatot és mondott
valamit, majd lenyelte a tojásából kibújt
kicsi kis férget, nézte, melyik edényben csillog
a cukor, aztán hosszan ivott rá, mindig a hajóforma
kupából kortyolt, citrom és hamu keveredett a kagyló
héjában, hónaljban fölszakadt az ing, ahogy
a vizet merte, vagy ahogy íjával célba vette
az erdő lombja felett szálló gémeket,
sárgállott a levél, ahol a vadász rápisilt
lakkozott színére, ujját szájába kapta, harapott,
lenyalta, sercintve köpött és befúrta a virágok
közé sáros, porfoltos, összekarmolt testét, elöl a lusta,
az oroszlánképű farok: nagymacska, szűzi és szagos.
TÓTH KRISZTINA fordításai
