Ingeborg Bachmann

Hely a véletleneknek*

Mint mindenki, aki valaha itt állt, és nem volt méltó arra, hogy Büchnernek akár a cipőfűzőjét megoldja, nem könnyű kinyitnom a számat, hogy hálámat ennek ellenére egy beszéddel kifejezzem. Miről is beszéljek? A legjobb, ha valami közeliről. Olyasmiről, ami hozzám is és talán Önökhöz is közel áll.

"Konzekvensen, konzekvensen", mondta Lenz, és ha valaki más mondott valamit, közbevágott: "inkonzekvens, inkonzekvens".

Amint kiderül, ez a menthetetlen őrület hasadása volt.

A következmény, ami következetes, amint tudják, Hölgyeim és Uraim, majdnem minden esetben szörnyűséges, és az, ami megkönnyebbülést, megoldást, élhető feltételeket hoz, következetlenül jön közbe. A konzekvens gondolkodás, a hasadás nyomát követő következetesség - egy olyan hasadásét, amely Lenz számára a világot hasította ketté, és amely arra kényszerítette, hogy mindenre, amit mondtak neki, csak a fejét csóválja, mint tudjuk, jó szándékkal -, nos, ez a következetesség nem csupán egy személyiség testi és szellemi "véletleneiből" adódik. Véletlenek: figyelemre méltó szó, amelyet Büchner felelőssé tesz Lenz betegségéért. Maradjunk ennél. Az őrültség oka eredhet ugyan kívülről is, elérve az egyént, de mielőtt olyan szituációkban, amelyek szokásossá váltak számunkra, a kor örökségeiben ez megtörténik, az egyén bensőjéből lép ki a világba. Nem feledem el, hogy az ő véletlenei kísérnek az Önök országában, olyan véletlenek, amelyek - mint a véletlenek általában - ha nem is egészen, lényegükben mégis feltárhatatlanok a diagnózis eszközeivel; a véletlenek ezenközben mégis közlik magukat a látással és a hallással, amely kiteszi magát a véletlennek, lidércnyomásának és következményének.

Amit mondani próbálok, ne tévesszék össze a benyomásokkal. Alkalmasint engem is ért néhány benyomás, de ki hagyatkozna pusztán rájuk. Egy olyan vidékről szeretnék beszélni - nem Darmstadtról és nem Hessenről -, amelyre immár egyetlen ujj sem mutathat rá, olyan vidékről és olyan városról, mert több nem kínálkozik, amelyet a körülmények folytán a "megosztottság" jellemez leginkább. Megosztottság: ez is sokat hallott szó, amely sok mindent elapaszt, nem utolsósorban a gondolkodást. Úgy hangzik, mintha azt mondanánk: operáció, az operáció utáni fájdalmak nem kizárhatók, néha letális kimenetelűek is lehetnek. Ha tehát véletlenekről beszélünk, bennük mindenképpen messze hátramarad valami, szakaszosan, következetesen, ami aztán újabb véletlenekkel tér vissza. Az a sérülés, amely Berlint érte, és amelynek történelmi feltételei jól ismertek, nem enged meg semmiféle misztifikálást és azt sem, hogy szimbólummá emelkedjék. Kikényszeríti azonban a betegségre, a betegséget előidéző, változékony kórképek következményeire való beállítódást. Ez a beállítódás könnyen arra bírhatja az embert, hogy a fején kezdjen járni, mégpedig azért, hogy hírt adjon arról a helyről, amiről könnyedén százféle dolgot is el lehetne mondani, de ahová nehéz eljutni. Egy hírszerző mindig idegen az adott helyen - ez egyszerre előny és hátrány. Beszámolója mindig tökéletesen illik hozzá, az ügyhöz azonban sosem egészen. De a dolgok bemutatása radikalizálást követel, és kényszerből fakad.

Tízháznyira van a Sarottitól, néhány háztömbnyire a bíróságtól, ötlámpányira a Commerzbank épületétől, nem a Berliner Kindlnél, gyertyák vannak az ablakában, a villamostól oldalvást, egy kereszt áll előtte és van ott egy kereszteződés is, nincs túl messze, de nincs is igazán közel - nem, nem az, amire gondolnak! -, egy dolog, de nem tárgy, egész nap és egész éjszaka használják, emberek vannak benne, körötte fák, viselik és leadják, nem azért, mert kell, de lehet, mindenesetre nem szükséges, lépésről lépesre közelebb jön, mentőautó áll előtte, nincs semmi dolga, igen, ott van, előfordult, feladták, most és már régen, állandó lakcím, szörnyűség, jön, előfordul, odaér, valami - Berlinben.

Berlinben most mindenki zsírpapírba van csomagolva. Május van és vasárnap. Sörösüvegek miriádjai hevernek egészen a Wannsee-ig, sok üveg úszik már a vízen is, a gőzhajók által keltett hullámok a part közelébe sodorják őket, hogy a férfiak még ki tudják őket horgászni. A férfiak puszta kézzel nyitják ki az üvegeket, hüvelyujjukkal felfeszítik a kupakot. Néhányan közülük elégedetten kiáltják az erdőbe: nem fogott ki rajtunk. A zsírpapírba csomagolt nők részvétet ébresztenek, van közöttük olyan, aki kibújhat a zsírpapírból, és zsíros ruhájában leülhet a fűre. Aztán a betegek is partra szállhatnak. Annyi beteg van itt, mondja az éjszakás nővér, majd behozza az erkélyről a korláton áthajló pácienseket, akik csuromvizesek, és remegnek. Az éjszakás nővér ezúttal is mindent átlátott, már ismeri ezt a kis játékot az erkéllyel, jól fülön fogja őket, és bead nekik egy injekciót, amely átszúrja őket, és beleáll a matracba, hogy ne tudjanak többé felállni. Leszáll az utolsó repülő, még hátravannak a cseppek, aztán nyugton kell maradni; a légipostát és a légi fuvart később szinte már nem is lehet hallani.

Most percenként repül át a szobán egy gép, elzúg a kampó mellett, amelyen egy felmosórongy lóg, és alig egytenyérnyivel csapódik be a szappantartó mellett. A repülőknek, néhány pillanattal a landolás előtt, a szobán áthaladó leszállópályákon halkabban kell repülniük. A kórházak panaszkodtak. Bár a repülők nem dübörögnek annyira, de az egész rettenetesebb, mint azelőtt, ezek a tompított hangú repülők, átvágva a plafon alatt, zümmögve ereszkednek az emberek feje, izzadságtól csatakos haja fölé. A kórházakon rettentő izgalom lesz úrrá a sok repülő miatt, amelyek annyira elfojtják a hangjukat, hogy végül hallani sem lehet őket, mégis attól a pillanattól kezdve, hogy valami halk zúgást hall, mindenki figyel, mintha hangvilla lenne a fülük mellett; aztán egyre jobban hallják őket, már itt is vannak, aztán elmennek, bár még egy kicsit hallani a zúgást, de az is elmúlik. Aztán következik egy másik hang, szinte nem is az, megint mindenki nyugtalanná válik, amiért alig hallják, ezért a főorvosnak ki kell mennie az utcára, és meg kell mutatnia nekik, amit ott talált, sorban fel kell mutatnia és meg kell lóbálnia a hieroglifákkal telerótt íjakat. Ezzel pillanatnyilag megoldotta a problémát, de a következő repülésmentes pillanatban megszólal Berlin összes harangja, templomok nőnek ki a földből, egész közel jönnek, csupa új, kopár, festetlen templom harangtornyokkal és protestáns magnószalagokkal. Az izgalom egyre magasabbra hág a harangzúgás miatt, a hivatalban lévő polgármesternek személyesen kell eljönnie, mindenki kiabál, hogy tüntessék el innen a templomokat, a betegek nyüszítenek, kimenekülnek a folyosóra, utánuk folyik a víz a szobákból, a víz véres, mert néhányan átharapták a nyelvüket a templomok miatt. Az intézmény papja a látogatóknak fenntartott fotelban ül, és újra meg újra elmeséli, hogy hajópapnak tanult, és körbehajózta a Jóreménység fokát. A harangokról nincs tudomása, kétszersültet vesz a tányérról, senki sem mer szólni a kétszersült és a harangok miatt, és ő sem kérdezi meg, hogy van-e valami baj, kezében zöld vadászkalapját forgatja. Megkérik, hogy menjen el, mert ki kell szellőztetni.

A Lützowparkot övező tűzfalakat nagy reflektorok világítják meg, a lángok már mindent elemésztettek, a tűznek valószínűleg vége van. Zseblámpákkal bevilágítanak a fűcsomók közé, nincs ott semmi, csak elszenesedett csontdarabok, megégett föld, egyetlen teljes csontváz sem, csak csontocskák. A városnézés elkezdődött, egyre erősebb megvilágítás mellett egyre nagyobb törmelékhalmokon, egyre több az építési terület, amelyeken azonban még senki sem fog hozzá az építkezéshez. A hangulat jó. Egy hatalmas táblát hordoznak körül: Scharnhorst-Reisen.. Mindenki arra szavaz, hogy a program a Kadewében folytatódjék, a Kadewe zászlója fehéren és feketén lobog a magasban, mindenki egyszerre akar betódulni az áruházba, látható, hogy nem fog menni, a hangulat mégis egyre jobb, az embereket nem lehet visszatartani, megrohamozzák az eladónőket, hogy olvassanak a tenyerükből, aztán egyszerre mindenki el akarja készíttetni a horoszkópját, egymás kezéből tépik ki a lottószelvényeket, és rohannak az automatákhoz, olyan hangosan dobják be a pénzt, hogy a golyók átzúdulnak a dobozokon, és néhány szobában altatószerért könyörögnek. De ezen az éjszakán már nincsen semmi más. Az emberek legalább abbahagyják a kiabálást, marad a puszta vidámság, leszaggatják a dekorációt és ledobják a legfelső emeletről, a mozgólépcsők beszorulnak a sok holmitól, a liftek csurig megtelnek sálakkal, ruhákkal, kabátokkal, amelyeket mind magukkal akarnak vinni, de az egész kavarodás közepén ott vannak a kövér pénztáros kisasszonyok is, majdnem megfulladnak, és kiabálják: ezt az egészet ki kell fizetni, ezt még megfizetitek!

A folyosókat újra fel kell mosni. Néhány közismert személyt is beszállítottak titokban, éjszaka mentővel, a többség azonban rokon, akik elvesztették támaszukat, van címük, de nincs közeli hozzátartozójuk. Fontos dolog: a közeli hozzátartozó. Mindannyian némán fekszenek. Az éjszakás nővér azt mondja, hogy hamarosan megjön, innen vagy onnan érkezik, azonnal indul a repülő, itt lesz, ebben biztos lehet. Bizonyára a legközelebbi hozzátartozóról van szó. A főorvos minden percben várja, hogy megérkezzék a repülő, mindent ettől remél, majd azt mondja: jövő héten mindenki hazamehet. Mindenki köhög, reménykedik, és a hóna alatt, a nyelve alatt vagy a végbelében tartja a hőmérőt, a testükből pedig tíz centiméter hosszú tűk állnak ki. A sötét, hideg erkélyek bármelyik pillanatban leszakadhatnak, ma éjszaka senki sem mer felmászni a korlátra és fenyegetni a nővért, aki az éjszakás orvosnak forró kávét főz; mindenki magában készít terveket, a terv egy alagút, vagy közvetlenül kellene kijutni a sivatagba, ki kellene szabadítani az állatkertből a tevét, elkötni, felkantározni, végiglovagolni vele Brandenburgon. A tevében meg lehetne bízni. Elmenekülni a tevén. Az éjszaka közepén olyan díjemelkedés, verítékezés tör az emberre, mint még soha. Szörnyű. A szoba most száz aranymárkába kerül. Mindenki a csengő után nyúl, és megnyomják a gombot.

A Bellevue S-Bahn állomáson a sebesültek bukdácsolva jönnek le a lépcsőn, a fény inog, mint egy bányaboltozat alatt, a többség sárga karszalagot visel, rajta három fekete kör, botra támaszkodnak, tagjaik csonkoltak vagy sínbe vannak rakva. Minden sérült, de nem lövésektől, hanem belül, a testek valami fenyegető összevisszaságban, felül vagy alul rövidebbek a kelleténél, az arcok érzéketlenek és bénák, ferde szájak és szemek, és a pályaudvar bizonytalan árnyéka még borzasztóbbá teszi az egészet. A jegykiadó nőnek az ablaknál tartania kell a burkolatot, mert ahogy az S-Bahn beérkezik, megint zúgni kezd. A nőnek szerencsére hatalmas izmai és kezei vannak, megtámasztja a burkolatot, miközben a jegykiadást sem hagyja abba, mert az ellenirányú szerelvény a Friedrichstraße felé már ki is futott. Ekkor mégis leesik egy burkolatdarab, az, amelyre a győzelmi oszlop képe van kiragasztva, aztán megint zakatolni kezd a sín, itt van a wannsee-i vonat. Katasztrófa. Az emberek a jegykiadó mellett lévő étteremben keresnek menedéket, az asztalok alá bújnak, de a jegykiadó nő jön és azt mondja, nincs légitámadás. Minden rendben van. Soha többé nem fordul elő.

A főorvost nem szabad zaklatni, az eredmény már évek óta szerepel egy lapon, de nem mutatják meg. A diagnózis alighanem "diszharmónia" lehet. Az egész városban van valami a levegőben, mindenki úgy véli, ezt a szót olvasta vagy hallotta, néhányan maguk is ezt gondolták. De sehol sem teszik nyilvánossá. Még több fát ültetnek, mindet a homokba, sivatagi tapasztalatokkal rendelkező fákat. Végre mindenki elmegy dolgozni, némán. Mindenki fehér, frissen vasalt inget visel egyforma nyakkendővel. Most már nincs ok izgalomra. Minden működik. A többség félálomban van.

Az utcák negyvenöt fokban emelkednek. A horizont széle felé igyekvő autók természetesen visszagurulnak, a biciklisták elveszítik egyensúlyukat, a lehető legnagyobb sebességgel nekibukfenceznek valakinek, nem lehet megakadályozni, hogy az autók károkat okozzanak, minden későn jön, egy sportkocsi farral belerohan az intézménybe, szétspriccelnek a vödrök, a köpőcsészék, az ételszállítók és a kerekes hordágyak. Detonáció. A főorvos könnyedén átsiklik fölötte, csendben összetakarítanak, gyorsan be kell mennie a városba, ilyenkor kártyázni szokott. De most a tévétorony tetején lévő étteremben is robbanás történik. Az egész város forog, az étterem felemelkedik, majd visszasüllyed, inog, megindul, minden egyre jobban csúszni kezd, Potsdam összes házával együtt belecsúszik Tegel házaiba, a fenyők egymásba gabalyodva lógnak. Az étteremben mindenki a szék karfájába kapaszkodik, tovább beszélgetnek, senki sem vallja be, hogy baj van, most valaki mégis úgy néz a másikra, mintha az ő arca lenne az utolsó, amit látni fog, most minden szem egymást figyeli, miközben az asztalok a sült mandulás kacsákkal mintha tengeren hánykolódnának; a poharak kilöttyintik a bort, a villák lefelé fordítják fogaikat, a kések zavarukban belevágnak a ketchupos üvegbe, a piros szósz végigcsorog a terítőn, amit azonnal leszakítanak és mindenkinek felmutatnak, küszöbön áll az összeomlás, szörnyűség, csuklik az egész épület, mint egy hatalmas torok, se előre, se hátra, sosem hozható helyre.

Az Akadémián minden ajtó és ablak üvegből van, nincsenek függönyök, hogy minden fényben ússzon, éjfél után azonnal kivilágosodik, csak a portrékat takarják kis kendőcskék. A kiállítást megnyitották, csupa fej, egytől egyig eljöttek, hogy megnézzék magukat. A kiállítók még keresik azt a képet, amelyet miszlikbe fognak vágni. Előtte hosszú és kínos várakozás, mindenki azt hiszi, őt fogják lefejezni, de végül másra esik a választás. Mégis mindenki sírva fakad. A pincében hirtelen fellobbanó tűz menti meg a helyzetet, mindenki menekül az előtérben álló autókhoz, beugranak. Néhány vendég ruhája tüzet fogott, átrohannak az állatkertbe, földre vetik magukat, eloltják őket, csupa ismert személyiség. A Kempinskiben ismét mindnyájan találkoznak, a közjátékot már el is felejtették, a pincérek kis lavórokat hoznak, hogy megmossák a lábukat, mindenki lehúzza a zokniját, és beleállnak a meleg, szappanos vízbe. A lábuk átmelegszik és könnyű lesz. Ez igazi jótétemény. A fekete víz kiloccsan a földre. Pincérek jönnek, és szalvétákkal megszárítják a lábakat.

A politikának köszönhetően negyvenöt fokkal emelkednek az utcák, az autók visszagurulnak, a biciklisták és a gyalogosok egymáson bukfenceznek át az utca mindkét oldalán, nem lehet megakadályozni, hogy az autók károkat okozzanak. A járókelők egymásba gabalyodnak, összeszorítják a szájukat, nem beszélnek, de figyelnek, kezüket a szájukra tapasztva, kapaszkodót keresnek. A szemével azt mondja az egyik: - Még mindig itt a legjobb, a legjobb itt maradni, a legjobban itt lehet kibírni, máshol még rosszabb. - Aztán újabb robbanás történik a tévétoronyban, de Mark pusztasága az utolsó fenyőkkel és tölgyekkel megőrzi nyugalmát, miközben körülötte minden forog. A legjobb, ha az ember feszülten a homokot nézi. Abbamarad a szédülés, a párnákat a háta mögött felrázzák a nővérek. Így jobb. Még mindig itt a legjobb.

A tavon kitört a vihar. Kétszáz villám csapott belé. A távolabbi környékén is tombol a vihar, a fehér madarak elrepültek. De a tavon zene ébred, hirtelen odavetve, hirtelen a hullámzó vízre bízva, amely hol vacog, hol felenged, eliszaposodik és újra vacog. A horgok mereven belefagytak a jégbe, meg-megpendülnek, a zene is megfagyott, miközben az Avuson száguldoznak az autók, Berlin dörgő zaja imába foglalja Berlin ideges csendjét. Alvásra gondolni sem érdemes. A vörös színű pépet, amit esténként kell bevenni, a betegek visszaküldik, senki sem kényszerít magába egyetlen kanállal sem, elegük van a villámok számolgatásából, és hogy hozzá lenyeljék a teli kanalat. A nővérek sajnálkoznak, és kivisznek minden virágot a szobákból, a vázákat a folyosóra állítják.

A Krumme Lanke felé vezető úton, Grunewald gyöngye mellett, hatalmas, lombos fa fekszik keresztben az úton, egy méterrel a föld felett hasadt ketté. A betegek, akiknek sétát írtak elő, mégis le szeretnének menni a vízhez, de a nővér mindenkinek megálljt parancsol, egyedül mászik át a fán, megnézi, felemeli az ágakat, vizsgálgatja, hogy nincsenek-e rajtuk vérnyomok, és hogy agyoncsapott-e valakit a fa. Azután int, nem lehet tudni, hogy talált-e vért vagy nem. A betegek nyugtalankodni kezdenek, mindegyik tudni akarja, hogy őt ütötte-e agyon itt a fa, a dolog egyre kellemetlenebb, senki nem hozott magával kabátot, már megint esik, kiáltás hallatszik, egyik sem akar visszamenni az állomásra, mert nem tudja, hogy jó-e. - Több ez, mint diszharmónia! - kiáltanak néhányan, és élénken vitatkozni kezdenek. - A diszharmónia nem ilyen, ez valami rosszabb, meg kell mondaniuk nekünk! - Mindenki bőrig ázik, az ing rátapad a testükre, és az egész valahogy gyorsabban megy a hideg, a szájukba csepegő eső, az orrukon lefutó víz, a szemük fölött lecsorgó patakocska miatt. Az összeomlás fájdalommentes a fa alatt.

Berlin jókedvű. A boltok egymásra dőltek, minden egyetlen halomban, cipők és colstokok, a rizs- és a krumplikészlet maradéka, és természetesen szén, sok szén, amit a városi tanács raktározott el, hever jól láthatóan a halom szélén körös-körül. Mindenütt homok, a cipőkben, a szénen. A nagy kirakatok, amelyeken olyan titkos nevek olvashatók, mint Neckermann és Defaka, üvegtetőként fednek mindent, átlátszók, de alig lehet alattuk valamit felismerni. Egy kocsma még fogad vendégeket alatta, senki sem érti, hogyan lehetséges ez. De a jókedvet semmi sem zavarja. A tulajdonos dupla adag borókapálinkát tölt, ő maga szolgál fel, valaha az ő kocsmája volt a legjobb, a legrégebbi, örökké teli emberekkel. Az emberek azonban elköltöztek Berlinből. Fizet még egy kört, azonnal kiisszák, lehet újra tölteni, így megy ez, dupla gabonapálinka, nagy korsó sör, és mindig dupla. A Spree és a Teltow-csatorna már színültig megtelt gabonapálinkával, a Havel habzik a sörtől, senkinek sem pörög már rendesen a nyelve a sok egymásra dőlt üveg alatt; minden, amit mondanak, szétfut a szájszögletig, majdnem érthetetlenül, nem is akar már senki beszélni, legföljebb mondani ezt-azt, a száj szögleténél úgyis minden kicsordul, minden duplán. Aztán a szemükből is kifut a nedvesség, szinte semmit sem látnak.

Csend lett és éj. Azóta senki sem járt az utcákon. A régi villákat belepte a homok, és benőtték a növények, egyre mélyebbre süllyednek a kertekben. Ott, ahol a Koenigsalle elfordul, most egészen tompán lövések dördülnek, Rathenaut találják el. Plötzensee-ben akasztanak. A telefonfülkében alul kipotyognak az érmék, feleslegesen dobták be őket. Nincs kapcsolat. Halensee-től a központig egy teremtett lelket sem lehet látni. A Café Kranzlerben nem égnek a lámpák, bár éjszaka van, minden asztalnál filckalapos öregasszonyok ülnek, süteménydarabokat rágcsálnak, gyakran egyszerre kettőt vesznek a szájukba, mert senki sem látja. A pincérnő magas cipősarkaival belelép a tejszínhabba, és összefröcsköli a fodrokat a hajában és a hasán. Az öregasszonyok csak zabálnak és zabálnak, az idős férfiak pedig a Kranzler előtt álldogálnak kalaptartóval a kezükben, néhányan letérdelnek a járdára, és lerajzolják koros feleségüket az aszfaltra, kék és rózsaszín krétával obszcén vicceket űznek, szélesen megmintázzák a feleségüket a földön, meztelenül, nehéz combokkal, köztük ott a karabiner. A Kranzlerben a nők a szemükbe húzzák a filcbiliket, rágnak és esznek, azóta.

A betegek egy óra kimenőt kaptak, és néhány perc múlva visszajönnek. Egy amerikai, valószínűleg ólomból, rövid fehér sisakban és leeresztett géppisztollyal ott áll az elosztónál, a déli körgyűrű mentén. A hadgyakorlat órákig eltart, a morajlás, a fojtott, dühös morgás jól hallható az olcsó függönyök mögül. A segédnővér azt mondja, nem hall semmit, csak a hadgyakorlat az; megpucolja a kilincseket, és kisúrolja a mosdókagylókat, nevet és énekel: nem háború. A teherautó-oszlop megáll, a teherautókban fiatal, vörös orrú angolok, közben két szovjet őr megy fel az útra, tárgyalnak és számolnak, nem értik egymást. A segédnővér közbeszól. Egyszerre különféle páncélkocsik teremnek ott, az egyik csapat nem akarja beengedni Berlinbe a másikat, idegeskedés támad. A segédnővérből kitör a nevetés, és titokban egy cigarettát ad a katonáknak. Aztán megint őrök futkosnak ide-oda, semmit sem vesznek észre, senki nem látta azt a jelenetet a cigarettával. A cigarettát el lehet szívni Berlinben. Végül a páncélosok egymás után mind begördülnek a városba. A nővér énekel.

A Friedrichstraßén van egy másik átjáró is, csak vöröskeresztes autók és nagy, fekete, elfüggönyözött ablakú kocsik hajthatnak rajta ki és be. Sötét van, suttogás hallatszik, az egyenruhások intenek és megmutatják, merre van a Checkpoint Charlie, mindig egyenesen, az ellenkező irányban, éjfélig lehet átkelni. A megfelelő átkelőhelyen nem különösebben bosszúsak amiatt, hogy az ember először rossz helyen kísérletezett, megint sugdolóznak, miközben a várakozó úgy érzi, hibát követett el, és felmutatja az útlevelét, ebben a pillanatban valami slágerzenét tesznek fel a gramofonra, és a legszebb útlevelekre pecsét kerül. Aztán le kell húzni a kocsiról a lakkréteget, gyorsan megy, a lakk, mintha hideg viasz lenne, csíkokban feljön, háromszor megkopogtatják a bádogot, egyszer lábbal az abroncsot is, aztán kap az ember egy márkát, amit le kell ejtenie a földre, fej vagy írás. Mindenki szalutál, a delikvens is int a visszapillantó tükörben, és szépen visszafordul.

A hét Nepállal és Ghánával kezdődik. Kedden panaszok és dühös megjegyzések közepette ide-oda rángatják a kongóiakat a Friedrichstraße egyik oldaláról a másikra, szerdán Pakisztán indít egy városnéző autóbuszt, csütörtökön csak az egyik oldalon fogadják a Déli-sarkról érkező küldöttségeket, a másikon elhallgatják látogatásukat. A következő este vegyes közönsége parókában távozik a Schiller Színházból, és a hajógyári gáton álló színházban kosztümöket is kapnak hozzá ajándékba, aztán fennakadás támad, a közép-amerikaiak kitépik a helyéről a Brandenburgi kaput és magukkal viszik emlékbe, aztán jönnek a malájok és eltűnnek a Győzelmi oszloppal. A cigányok hirtelen elfoglalják Berlint, felverik sátraikat, a berliniek kimenekülnek a külső kerületekbe, majd a cigányok mindenkinek kimossák a fehérneműjét, az alsónadrágok és a bugyik Lichterfeldéig lobognak a szárítóköteleken. A Filharmóniánál a fanfárok egy új darabot nyitnak meg, alighanem vasárnap van. Itt a föltámadás. Húsvét. A hársak alatt fekete-piros-arannyal borítják be a húsvéti harangokat. A Gedächtniskirche mennybe megy.

A gyerekeket kiküldték az utcára és a betonakadályokra. Lovagolnak az akadályokon, és száz kívánságuk van. Katonák akarnak lenni, pilóták vagy kémek, meg szeretnének házasodni, és vasárnaponként csirkét ennének, szögesdrótot akarnak, pisztolyokat és édesgyökeret, esténként pedig mesét. Az őrök, akik túl megtermettek ahhoz, hogy gyerekekkel küszködjenek, magukban már épp eléggé dühösek, és hazazavarják őket enni. A gyerekeket azonban egyszerűen nem lehet lerázni. Az őrök káromkodnak. Mindenki a cirkuszra vár. A nyugtalan, erős pónilovak és a szövetségesek által eszkortált, lötyögő bőrű, lomha elefántok már fölfelé tartanak a sétányon. A cirkuszigazgató nyitott autóból integet a járókelőknek, akiknek még várniuk kell, az igazgató pillanatnyi szünetet sem tartva szónokol egy hangosanbeszélőn keresztül, dicséri oroszlánjait és majmait, a tevéket azonban nem, akik leghátul poroszkálnak, és csendben, magasra tartva viselik fejüket. A tevék egyre jobban lemaradnak, elkülönülnek, ugyanahhoz a cirkuszhoz tartoznak, de már nincs hozzá közük. A betegek csak a tevékre vártak, odamennek hozzájuk, és az ő védelmük alá helyezik magukat. Szőrüknek átható sivatag-, szabadság- és kinti illata van, mindnyájan odaszegődnek egy-egy teve mellé, és akadálytalanul jutnak tovább, toronyiránt, át az erdőn, átússzák a tevékkel a vizeket, és végül felülnek rájuk, és többé nem akadály előttük sem erdő, sem víz. A teve nem fél a víztől, nem hall meg sem füttyszót, sem mentőautót, se szirénát, se éjszakai csengőt, se lövést. Még egy erdő, aztán még egy. Homokban a teve egyre gyorsabb. Ez már az utolsó erdő. Kijutottak.

A máglyát az állatkerti pályaudvar mellett, a Joachimsthalerstraße sarkán építették meg. De az újságkiadás szünetel. Egyetlen újság sem jelent meg, amivel a tüzet meg lehetne gyújtani. Az újságosbódé üres, az elárusítónő sincs ott. Eljegyezte magát a szövetségi hadsereggel. Az emberek nem tudják, mit csináljanak, aztán mindenki nagy merészen fölemel egy fahasábot. Néhányan a felöltőjük alatt azonnal hazaviszik, mások ott a helyszínen nekifognak, hogy bicskájukkal belevéssék a fába, ami éppen eszükbe jut: a nap jelét, az élet jelét. Egyesek meglehetősen közönséges megjegyzéseket tesznek, és úgy vélik, nedves a fa. Egy vénséges vén férfi hadonászni kezd a fahasábjával, és azt ordítja, hogy szabotázs, az egészet mások kezére játsszák. És a hasábok valóban kézről kézre járnak, az egyik járókelő átad egyet a másiknak, de senki sem gyújtja meg őket, mindenki észnél van. A máglya hamarosan elfogy és a forgalom akadálytalanul folyhat tovább. Egyik pillanatról a másikra mégis megjelennek az újságok, először az egészen kis példányszámúak, feketére zsírosodott betűkkel, bőrös gerendákkal, a széleken fölöslegesen hideg, lecsorduló zsírral. Aztán megjelennek a komoly, nagy újságok is, a soványak, a jól megfőttek, a vékony lével átfuttatottak, amelyeket kesztyűvel kell kézbe venni.

A levél fenyegetőnek látszik, feketészöld vagy feketéskék. Az ember már előre sejti. Ez nem az a levél, amelyre várt. Ahhoz túl rövid. A Berlinben illetékes biztosító kijelenti, hogy az ügyben nem illetékes, az ilyen kárra nem terjed ki a szerződés. A fájdalmat elmulasztják, és mivel egyetlen orvos sincs elérhető közelben - csak délelőtt vannak bent a jelentősebb alkalmakkor, a viziteken -, mindenki azt mondja a nővéreknek, ez méltánytalan és nem igaz, ha így lenne, nem lenne gyógyulás. A nővérek nem vallanak színt, hogy melyik oldalon állnak és mennyit tudnak. Leteszik a tálcákat, rajtuk gyümölcslé, most az egyszer, az orvosok háta mögött egy üveg sört is engedélyeznek, és kacsintanak hozzá, mintha lenne ok bizakodásra, és nem lennének gyógyíthatatlanok. Örökké ez a szívélyesség! A nővérek szándékosan nem beszélnek arról, ami igazán fontos, "diplomácia", igen, az ilyesmit így nevezik, lassan kiderül. Fájdalma szűntével mindenki úgy véli, ez most "diplomácia". Semmit sem lehet tenni. Szörnyen kimerültek. Mindenki megissza a gyümölcslevét, és súlyosan, nehezen lélegezve fekszik. A lenvászon ráncait kisimítják. Egy szempillantásnyi időre minden jó.

Berlini szobák, homályos szegletek a szobák világos során, a magas mennyezeten stukkóvigasz, emlék, hogy mindez akkoriban Schönebergen volt. Töprengésre való cella a hangos szobák között. A hazugságok, a tollak, melyekhez senki se nyúlt, régen volt, nem volt régen. Ünnep, mindenki hivatalos rá, isznak és táncolnak, muszáj inni, hogy mindent el lehessen feledni, ma, tegnap - nem talált! - volt valami, lesz és van valami Berlinben. Mindenki némán táncol, a fiatalok egymáshoz szorítják az arcukat. Aztán mindenki mégis jó sokat iszik, egy fekete kandúr felágaskodik a rózsákkal díszített plafonig. Az utolsónak maradók kiüvöltik a lelket testükből, már régen fogalmuk sincs, mit beszélnek: - Meg tudom, meg tudom, ilyesmit már ezerszer, hidd el, megcsinálom, megcsinálom! - Egyetlen autó sem indul be, mind ebben a szobában éjszakáznak. A főorvos későn ér a kártyapartira, kivételesen még egyszer benézett, és a szájára tette az ujját. Ki tudja, van-e remény, de ha nincs, most az sem olyan szörnyű, majd csillapodik, egyáltalán nincs szükség reményre, kevesebbel is be lehet érni, nem kell semmi, és nincs is semmi, elmenni szépen a Biztosítók, a cigarettaárus, a csokoládébolt, a Leiser, a tűzoltóság, a Commerzbank és a Bolle mellett, el, és vége van, az utolsó repülő is berepült, az első éjfél után repül be, mind kellő magasságban száll, nem a szobán keresztül. Az egész nem volt más, csak egy kis izgalom. Soha többé nem fordul elő.

SCHEIN GÁBOR fordítása

* A beszéd 1964-ben hangzott el a Büchner-díj átvétele alkalmából.