|
|
|
|
|
||
A másik felé
"Nem látok különbséget - írja Paul Celan Hans Bendernek - egy kézszorítás és egy vers között." Így aztán a vers, e teljesen zárt nyelvi képződmény visszakerül az indulatszó és az olyan kifejezés szintjére, amely éppannyira kevéssé árnyalt, mint egy szemvillanás, hiszen nem más, mint jel felebarátunk számára. De minek a jele? Az életé? A jó szándéké? A cinkosságé? Talán a semmi jele, esetleg a semmiben való cinkosságé: a semmit sem mondó beszédé? Vagy olyan jel, amely önmaga jelöltje: a tárgy [sujet] olyan módon ad jelt ennek a jeladásnak, hogy teljes egészében jellé válik. Elemi és kinyilatkoztatás nélküli kommunikáció, a beszéd dadogó gyermekkora, ügyetlen beilleszkedés a híres "langue qui parle"-ba, a sokat emlegetett "die Sprache spricht"-be, koldusi belépés a lét házába.
Az a helyzet, hogy Paul Celan - akit egyik németországi utazása alkalmával Heideggernek mégiscsak sikerült megünnepelnie - igencsak keveset mond nekünk arról, miként érthető meg az a bizonyos nyelv, amely a létben létrehozza a világot, miként érthető meg az a jelölő, amely olyan, mint a preszokratikus physzisz felvillanása. Celan szerint ugyanis a nyelv "csodálatos hegyi úthoz hasonló, ahol balról a turbánliliom virágzik sehol nem látott pompájában, jobbról harangvirág, ettől nem messze pedig a pompás szegfű, a Dianthus Superbus... A nyelv nem érted van, és nem is értem. Hiszen, ha azt kérdezem, kinek a kedvéért lett a föld, azt kell mondjam, se nem a te kedvedért, se nem az enyémért. Egy nyelvben nincs se Én, se Te, csakis Ő, csakis Az. Sejted már? Egyszerűen Ő. És ez minden." A semlegesség nyelve.
Az a helyzet tehát, hogy Paul Celan számára a vers pontosan ezen a szintaxis és logika előtti szinten (amelyet ma bizonyára így fogunk fel!) helyezkedik el, és egyszersmind azon a szinten is, amely megelőzi a felfedést; vagyis a tiszta érintés, a tiszta érintkezés pillanatánál, a megragadásnál, az ölelésnél, amely talán nem más, mint az adás egy módja - az adakozó kéznél. Az olyan nyelv [langage], amely a közelség érdekében válik közelivé, sokkal régebbi annál, amely létigazságokat mond el, s ezeket hordozza [porte] és elviseli [supporte]. A legelső nyelv olyan válasz, amely megelőzi a kérdést, a felebarátért való felelősség, amely a másik számára kibocsátott hang által lehetővé teszi az adás tettének teljes csodáját.
A vers "nem nyugszik addig, míg elébe nem megy annak a másiknak, akiről már feltételezi, hogy talán hozzá tartozik, s hogy semmi nem köti, hogy szabad, hogy befogadásra nyitott..." A Meridián e felvetése köré megépül egy szöveg, amelyben Celan elmondja, mit észlelt saját költői alkotásának folyamatában. Elliptikus, utalásos szöveg ez, amely szüntelenül megszakad, hogy a közbevetések által megszólalhasson Celan egy másik hangja is; és mintha ez a két- vagy többféle beszéd valami különös koherencia folytán rétegződne egymásra, amely azonban más, mint a párbeszéd koherenciája, és - közvetlen melodikus egysége ellenére is - az ellenpontozás révén szövi meg verseinek szövetét. De a Meridián vibráló kifejezései értelmezésre szorulnak.
A vers elindul a másik irányába. Reméli, hogy szabadnak és befogadásra nyitottnak találja őt. A költő magányos műve, miután finomra csiszolta a szavak értékes anyagát, "nem nyugszik", míg el nem jut "a szembesülésig". A vers (Buber kategóriáival) "szüntelen párbeszéddé válik, ...találkozásokká, olyan úttá, melyen egy hang indul el az éberen figyelő te felé". Inkább erre hallgassunk, vagy azokra a Hölderlinből, Traklból és a titokzatos Schwarzwald Rilkéjéből kiinduló zseniális exegézisekre, amelyek bemutatják, hogy a költészet a világot nyitja fel, és olyan hely, amely ég és föld között van? Inkább erre hallgassunk, vagy hagyjuk, hogy a struktúrákat az Objektivitás csillagközi terébe kényszerítsék, noha ezzel kapcsolatban Párizsban a költők - nagyon helyesen - még akkor is érzékelik a bizonytalanságot, e kényszer előnyét és hátrányát, hogy közben ők maguk egész létükkel ezen struktúrák objektivitásához tartoznak? Olyan avant-gárd poétikák ezek, ahol a költőnek nincs személyes sorsa. Kétségkívül inkább hallgatunk Buberre. A személyesség a költemény költészete lesz: "a vers beszél! A maga idejéről..., azokról az egyedi körülményekről, amelyek csak rá vonatkoznak". A személyesség: tőlem a másikhoz vezető út. De Paul Celan légszomjas meditációja - hogy Walter Benjamin Kafkáról és Pascalról írt szövege alapján Malebranche-ot merjük idézni és Lev Sesztovot - semmiféle normának nem engedelmeskedik. Őt még közelebbről kell hallgatni: a vers, amely rólam beszélt, "azt mondja el, ami egy másikra vonatkozik; valaki egészen másra; s így már egy mással beszél; egy olyan másikkal, aki még közeli is lehetne, aki egészen közeli lehetne, szüntelenül elébe megy ennek a másiknak, mi pedig már messze kívül vagyunk, már az utópia fényében... A költészet messze előttünk jár, s gyorsabban halad a vártnál."
A transzcendencia
Az ily módon leírt mozgás a helyből a nem hely felé, az ittből az utópia felé halad. Mintha Celan versről írott esszéjében kísérletet tenne arra, hogy úgy gondolja el a transzcendenst, mint ami evidens. "A költészet nem más, mint a tiszta halandóság és a holt betű átfordítása végtelenné." A paradoxon nemcsak a holt betű végtelen kalandjában rejlik, hanem abban az antinómiában is, amelyben maga a transzcendens fogalma fejlődik: ugrás a lét tátongó szakadéka fölött, miközben az embert éppen az hazudtolja meg, hogy azonos azzal, aki ugrik [l'identité meme du sauteur]. Nem kell tehát meghalnunk ahhoz, hogy átjussunk ama másik természetbe [contre-nature1 ], magába a másik létbe [contre-etre]? Vagy egyidejűleg kell ugrani és nem ugrani? Hacsak a vers nem teszi lehetővé az énnek, hogy elkülönüljön önmagától. Celan kifejezésével: hogy felfedezzen "egy helyet, ahol a személy én fölötti megindultságában mint önmaga számára idegen válik szabaddá".. Hacsak a vers, amely elindul a másik felé, "szembefordulva vele" - Celan igencsak kétértelmű kifejezéseivel élve - nem halasztja el a maga eksztázisát, s mindeközben nem válik mind súlyosabbá, "nem marad továbbra is önnön határai között". Hacsak a vers, hogy időt nyerjen, nem napolja el saját csúcspontját [acumen], és ahogy Celan mondja, "nem vonja vissza magát..., nem menekül vissza szüntelen, hogy elidőzhessen a maga >>már nem<<-je és >>még mindig<<-je között". De amikor a költő a másik felé indul, éppen e miatt a "még mindig" miatt lemond gőgös teremtői fölényéről. Celan úgy mondja, hogy a költő "létének hajlásszöge alól beszél, egyszersmind a teremtés hajlásszöge alól..., és a költőt a nyom [trace] (ami a verset rajzolja ki), neki ajánlottként fedezi fel". Különös, ahogy az Én itt elveszti szubsztanciáját! Talán arról van szó, hogy egészen jellé válik. Az öntelt teremtői szenvelgés felfüggesztése ez. "Hagyjanak békén bennünket - írja még Celan Hans Bendernek - a poieinnel és a többi ostobasággal." A másiknak szóló jel, a kézszorítás, a mondott nélküli mondás, mindezek inkább meghajlásuk, megszólító erejük miatt fontosak, nem üzenetük miatt. Figyelmük miatt. "A figyelem nem más, mint a lélek tiszta imádsága" - milyen szépen is mondja Malebranche, akit Walter Benjamin idéz! A figyelem rendkívüli fogékonysága ugyanakkor az adásnak is rendkívüli mértéke; szétszórtság nélküli lelkiállapot, azaz képtelenség arra, hogy elmeneküljünk a föld alatti folyosók sötétségében. Ragyogó fény, amely nem arra szolgál, hogy lássuk az eszméket [idées], hanem hogy megakadályozza a kibúvókat. Az álmatlanság, vagyis a lelkiismeret első jelentése, még mielőtt bármit is feltárna a formákból, a képekből, a dolgokból. Becsületesség a felelősségben.
A dolgok, vagyis mindaz, ami ebben a költői kimondásban kimondatott [le dit de ce dire poétique], bizonyára megjelennek majd, de abban a mozgásban, amely őket a másikhoz viszi, vagyis úgy, mint ennek a mozgásnak az alakzatai [figures]. "Minden és mindenki, aki útra kel, hogy eljusson a másikhoz, alakzattá lesz a költemény számára, ettől a másiktól... körém gyűlhet, körém, aki megszólítom és nevet adok neki." Talán ez a "másik felé" vonzó centrifugális erő a lét mozgó tengelye? Vagy ennek szétszakadása? Esetleg iránya? A másikat megszólító beszéd, mint tett - azaz a vers - megelőz minden tematizálást; a minőségek dolgokká gyűlnek össze benne; a költemény pedig ennek megfelelően a valóságra hagyja azt az alteritást, amit a tiszta képzelet belőle kicsikar s "átengedi a másiknak az igazság egy részét; a másik idejét".
Valóban kilépünk-e, amikor a másik ember felé indulunk? "Ha csak egy lépéssel is elhagyjuk az embert, amikor az emberire irányuló szférában mozgunk, különc módon cselekszünk." Mintha az emberiség olyan faj lenne, amely a maga logikai terén, kiterjedésén belül elfogad egy abszolút szakadást [une rupture absolue], mintha akkor, amikor elindulunk a másik ember felé, az utópia irányába, meghaladnánk azt, ami emberi. És mintha az utópia nem egyfajta elátkozott bolyongás álma és díja lenne, hanem a tisztás, ahol az ember megmutatkozik: "...az utópia fénye... És az ember? és a teremtés? - Ilyen fényben."
Az utópia fényében...
Ez a szokatlan kívüllét nem egy másik táj. A költemény egy lépéssel túllép a művészet egyszerű különösségén és a létező létére való nyitottságon; a különös [étrange] nem más, mint az idegen [étranger] vagy a felebarát. Semmi sem különösebb és idegenebb, mint a másik ember, akinek embersége az utópia fényében mutatkozik meg. Minden begyökerezettségen [enracinement] és honosságon [domiciliation] túl a hontalanság jelenik meg hitelességként!
De ebben kalandban, amikor az én a nem helyen ajánlja magát a másiknak, a visszatérés [retour] meglepő. Nem azért, mert a megszólított válaszol, hanem mert körkörös ez a visszatérés nélküli mozgás, ez a tökéletes pálya, ez a meridián, amelyet végtelen finalitásában ír le a költemény. Minthogyha, amikor elindulok a másik felé, visszajutnék, és megtelepednék egy földön, amely egyébként a szülőföldem, miközben megszabadulok identitásom minden terhétől. Olyan szülőföld ez, amelynek nincs köze sem a begyökerezettséghez, sem a honfoglaláshoz; szülőföld, amelynek semmi köze a születéshez. Szülőföld vagy ígéret földje? Undorodik-e saját lakóitól, ha ezek megfeledkeznek arról a körkörös folyamatról, amely által otthonra leltek ezen a földön, undorodik-e tőlük, ha megfeledkeznek bolyongásaikról, amelyekre nem azért vállalkoztak, hogy elhagyják lakóhelyüket, hanem hogy elhagyják a pogányságot? A lakozás, amelyet a másik irányába tett mozdulat igazol, lényegében zsidó.
Celan nem úgy utal a zsidóságra, mint valami színpompás különlegességre vagy családias folklórra. Izrael népének Hitler alatti passiója a költő szemében is kétségkívül egész egyszerűen az emberiségre vonatkozóan jelentésre tett szert; s ezen belül a judaizmus egy szélsőséges lehetőség [possibilité] - vagy lehetetlenség [impossibilité] -, szakítás a herold, a hírnök vagy a lét pásztora naivitásával. Egy olyan világ kibomlása, amely nem arra hív, hogy ott maradjunk, hanem hogy legyen hol töltenünk az éjszakát; köveket kínál, amelyeken kopog a vándor botja, és amelyek a kövek nyelvén visszhangozzák ezt a kopogást. Álmatlanság a lét ágyában, képtelenség arra, hogy összekuporodva megfeledkezzünk önmagunkról. Kiűzetés "a világ világszerűségén" kívülre, annak mezítelensége, akinek mindene csak kölcsönbe van, érzéketlenség a természetre... "mert jól tudod, mije van a zsidónak, ami igazán az övé, amit nem kölcsönkapott, kölcsönbe vett, amit nem kell egyszer majd visszaadnia..." Újra a hegyekben vagyunk hát, a turbánliliomok és harangvirágok között. Ha valahol két zsidó van, már ehhez tartják magukat, s ha egyedül marad egy zsidó, akkor is tragikus kettesben van önmagával. "De nekik, a másodfokú unokatestvéreknek nincs... szemük", vagy még pontosabban, szemükben lepel fedi minden kép megjelenését [apparoir], "mert a zsidó és a természet mindig két külön dolog, még ma is, még itt is... szegény turbánliliom, szegény harangvirág!... szegények, ti nem álltok ott, nem borultatok virágba, és a július sem július". Hát ezek a hegyek a maguk lenyűgöző szilárdságában? Nem ezekről a hegyekről mondta-e Hegel beleegyezően és szabadon, hogy "így van"? Celan azt írja: "...a föld meggyűrődött odafent, meggyűrődött egyszer, kétszer és háromszor, majd megnyílt középen, és középen víz van, és a víz zöld, és a zöld fehér, és a fehér még feljebbről jön: a gleccserekből..."
Hogy e csend fölébe kerekedjünk, hogy túllépjünk mind rajta, mind pedig a hegységnek mondott jelentéktelen gyűrődésen, és hogy megállítsuk a köveken kopogó botot, hogy félbeszakítsuk a sziklákról visszaverődő visszhangot - az itt használatos nyelvvel szemben -, igazi beszédre van szükségünk.
A költemény Celan számára is par excellence spirituális tett egy olyan világban, amelyet Mallarmé még nem vádolhatott volna. Tett, amely egyszerre elkerülhetetlen és lehetetlen, ugyanis abszolút költemény nem létezik. Az abszolút költemény nem a lét értelmét mondja ki, s nem is Hölderlin dichtersch wohnet der Mensch auf dieser Erdéjének egy változata. Az összes dimenzió elmaradásáról beszél, az utópia felé indul, "a Lehetetlen lehetetlen útján". Többé-kevésbé úgy, mint a lét(ező). "Az abszolút költemény - egyáltalán nem biztos, nincs, nem lehet." Ezek szerint Celan valami megvalósíthatatlan eszmét emlegetne? Az efféle megalapozatlan és könnyelmű beszédet nehéz volna neki tulajdonítani. Nem arról van-e szó inkább, hogy ő egy másfajta modalitást sugall, mit azok, amelyek ott vesznek lakást lét és nemlét határán? Nem azt sejteti-e, hogy maga a költészet a "másként, mint létezni" hallatlan modalitása? A Meridián - "a beszédhez hasonlóan anyagtalan, de földi. Az összes olyan költeménytől kezdve, amely nem bocsátkozik felületes vélekedésbe... olyan kérdésfelvetés, amelyet nem lehet megkerülni, valamiféle sosem hallott vélemény." Elkerülhetetlen, hogy feladjuk azokat a játékszabályokat, amelyek a szépre, a fogalmakkal való játszadozásra, a világ játékára vonatkoznak, és helyette a másikat hallgassuk, a másikat keressük. Úgy keressük, hogy magunkat versként ajánljuk fel a másiknak: és akkor egy dal száll fel az adásban, az egyik a másikértban, magában a tényben, hogy a jelentésnek jelentése van. Mégpedig az ontológiánál és a létről való gondolkodásnál ősibb jelentés, amely feltétele a tudásnak és a vágynak, a filozófiának és a libidónak.
Varga Mátyás fordítása
*"minden több, / minden kevesebb"
1 A "contre", amit magyarra "másik"-kal fordítottam, a franciában egyszerre fejezi ki a közelséget és a szembenállást (vagy ellentétet). (A ford.)
