SCHOLZ LÁSZLÓ

Eduardo Mendoza a könyvfesztiválon

Idén négy spanyol nyelvű íróvendége volt a budapesti nemzetközi könyvfesztiválnak: a barcelonai születésű Enrique Vila-Matas és Eduardo Mendoza, valamint a Spanyolországban élő argentin Andrés Neuman és Rodrigo Fresán. A négy szerzőt Kertész Imre és Horváth János mutatta be április 27-én a Károlyi Palotában. Eddig csak Eduardo Mendozától jelent meg írás magyarul, legutóbb a Nagyvilág 1991/9. számában.                

Scholz László: Ha jól tudom, 1973 és 1982 közt New Yorkban éltél, és az ENSZ-nél dolgoztál konferenciatolmácsként. Magam is űztem ezt a mesterséget, így nagyon érdekelne, mit gondolsz a fordításról, tolmácsolásról?

Eduardo Mendoza: Nézd, a fordítás, a tolmácsolás meghatározó élmény. Én tolmácsként akár konferencián dolgoztam, akár magáncégeknél, újra és újra felfedeztem a nyelvek rendkívüli gazdagságát. És nemcsak azt, hogy valamit sokféleképpen lehet kifejezni, hanem hogy mennyi lappangó elem van egy nyelvben. Emlékszem, egyszer egy Barcelonában rendezett konferencián mosóporgyártóknak tolmácsoltam, és ott több száz új szót, illetve jelentést tanultam. És ugyanez történt később egy fogorvosi konferencián is. Valóban meglepő eredményt szül, ha a különböző nyelvi csoportok találkoznak. Röviden: én nagyon sokat kaptam a tolmácsolástól.

S. L.: Ennek, azt hiszem, látni is jelét a műveidben. A kritika szerint a legfrissebb regényedben sok nyelv és sokféle szókincs keveredik.

E. M.: Én nem hallottam ezt. Nem hiszem, hogy volna benne keveredés. Különböző nyelvi formákat - mint mindig - persze használok. Nekem az angol a második irodalmi nyelvem, többet olvasok angolul, mint spanyolul, gyakran járok az Egyesült Államokban, Angliában. Angol mondattani szerkezetekkel élek a műveimben, de nincs keveredés.

S. L.: És a műfordításról mi a véleményed?

E. M.: A fordítás alapvető az írás szempontjából, mert ott látja az ember, hogyan épül fel a mondat, és nemcsak a mondat, hanem a stílus, a forma, a jelentés. A fordító a legjobb olvasó, mert mindig szétbontja, azután összerakja a szöveget, és a legkíméletlenebb olvasó is, neki bizony semmi sem kerüli el a figyelmét. Én mindig javaslom a kezdő íróknak, hogy fordítsanak.

S. L.: A sok műfordításod közül van valamilyen munkád, amire különlegesen büszke vagy?

E. M.: Van, mégpedig egy fantasztikus munka. Hadd mondom el, hogy miért fantasztikus. Az történt, hogy egy jeles spanyol költő-műfordító meg akart jelentetni egy kötetet Lord Byron levelezéséből; el is készített egy szép válogatást, amely 400-500 levelet tartalmazott. De megbetegedett, és engem kértek fel a fordításra. Hát csodálatos munka volt, nagyon élveztem, lassan haladtam, és közben teljesen átitatott az anyag. Minden délután lefordítottam egy-egy levelet. Olyan volt, mintha lassanként magam is átváltoztam volna Byronná. Megtaláltam a stílust, tudtam, hogy kiknek és miért írt, és fordítottam. Azt a korszakát mutatták be a levelek, melyben adósságai miatt elhagyta Angliát és letelepedett Velencében, a XIX. századi Velencében... Azt hiszem, én még sosem élveztem még úgy - se fordítóként, se íróként - az írást.

S. L.: Most olvastam a spanyol sajtóban, hogy a fordításodban mutatták be a közelmúltban Arthur Miller egyik darabját.

E. M.: Igen, mégpedig a Pillantás a hídrólt.

S. L.: Nem volt még lefordítva spanyolra?

E. M.: Dehogynem, csak régi, teljesen elavult nyelvezetű fordítás volt, amit fel kellett frissíteni. Hát igen, a fordítás mindig elévül, az eredeti pedig - milyen érdekes! - változatlan marad. Szóval épp befejeztem egy regényt, és elvállaltam a fordítást, mert Millert és a színházat mindig is szerettem. Elég könnyű munka volt, egyszerű nyelvezeten íródott a darab, persze a színházi nyelv megteremtése azért gondot okozott.

S. L.: A színházról jut eszembe, hogy tudtommal van egy darabod, amit katalánul írtál, és magad fordítottál le spanyolra, Restauración a címe.

E. M.: Több színdarabot is írtam, és valóban magam fordítottam őket. De nem mind jelent meg, színdarabot nehéz kiadni. A fordítás viszonylag egyszerű volt, de hát azért nem könnyű olyan változatot készíteni, ami jól mondható és hű is az eredetihez.

S. L.: A nagyon hasonló nyelvek is jelenthetnek gondot a fordítónak, például az eltérő konnotációk miatt. Milyen katalánból spanyolra fordítani?

E. M.: Nagyon könnyű. Egy családba tartozik a két nyelv, csaknem teljesen áttetszőek, oly régóta élnek egymás mellett, hogy szinte sziámi ikrek.

S. L.: Mi a véleményed a kétnyelvűségről?

E. M.: A hétköznapi életben nem jelent különösebb gondot. Amikor elmegyünk otthonról, egyszerűen nem egy, hanem két nyelvet viszünk magunkkal; sok országban ez a helyzet. De van egy nagy nehézség: az, hogy bár együtt él a katalán és a spanyol, az egyik nagyon kis nyelv, és kicsi a hozzá tartozó piac is, a másik ellenben hatalmas, és egyre erősebb a befolyása. Vagyis az egyik körülbelül hatmillió potenciális olvasóval számolhat, a másik négyszázmillióval. Ez hihetetlen egyenlőtlenségekhez vezet. Nagyon kevés az a külföldi kiadó, ahol van katalán lektor. Így jobbára azokat a műveket adják ki, amelyeknek van spanyol fordításuk. Ez a helyzet bizony okozhat súrlódásokat.

S. L.: Neked alternatíva-e a katalán?

E. M.: Nem, egyáltalán nem. Ugyanis az ember nem választhatja meg az anyanyelvét. Apám nem katalán családból származott, így otthon spanyolul beszéltünk, noha anyám katalán volt. A nővéremmel például mindig spanyolul beszélünk. Nem kétséges, hogy nekem a spanyol az irodalmi nyelvem.

S. L.: A regényeidet olvasva nagyon szembeötlő, hogy mennyi bennük a történelem. Miért fontos neked a mai regényben a megelevenített múlt?

E. M.: Véleményem szerint a történetírás irodalmi műfaj, és nagyon jelentős forma. Nagyon szeretem a történetírókat, nincs is annál jobb, mint elolvasni a klasszikus szerzők, például Michelet vagy Gibson munkáit. De mára ebből alig maradt valami. Eltűnt a történetírás mint irodalmi műfaj, ma inkább statisztikákkal teletűzdelt, sivár, tudományos köteteket adnak ki. Pedig minden közösségnek meg kell ismernie a saját történelmét, de nem az iskolákban tanított, hősökkel teli történelmet, hanem az élő, kollektív emlékezetet. Ez érdekel engem elsősorban. Amikor Barcelona meg Spanyolország történelméről olvastam, mindig sok adatot, tényt találtam, de hiányzott mögülük az élet, csak valamiféle holt irodalmat kaptam. Hát ezt akartam megváltoztatni: a már létező adatokat igyekeztem egy-egy regényben életre kelteni.

S. L.: Ebben hatottak rád más szerzők, például Carpentier?

E. M.: Carpentiert nagyon szeretem, A fény százada, a Földi királyság csodás művek. Ez utóbbi - akárcsak sok más angol és orosz történelmi regény - valóban hatott rám. De hát Carpentier annyira barokkos, úgy is mondhatnám, annyira kubai...

S. L.: A regényeidben feltárt múlt, úgy látom, nem a friss eseményekre vonatkozik, de nem is a régmúltra.

E. M.: Engem leginkább olyasmi érdekel, amiről magam is hallottam a családban az öregektől, s amit már eltorzított valamelyest a feledés, az idő, a képzelet. Ez szinte jobban érdekel, mint az igazság. Hallottam például, hogy mikor kezdett működni az első mozi Barcelonában. Persze az egész történet képtelenség volt, csupa valótlan emlék, de nekem az jobban tetszett, mint az igazi történet, amit persze kiderítettem a korabeli sajtóból. Engem az foglalkoztat, hogy hogyan maradt meg mindez az emlékezetben. Pío Barojával együtt vallom, hogy engem leginkább a nagyszüleim történelme érdekel.

S. L.: Egyik interjúdban azt olvastam, hogy meg szoktad különböztetni a hagyományos regényt a "modern" párjától. Milyen elképzelést takar ez a fogalom?

E. M.: Nehéz megmondani, mert végül is nem úgy születik a regény, hogy először van az embernek egy elképzelése, aztán megírja a művet. Az ember ír, ír, aztán a végén rájön, hogy tulajdonképpen realista vagy szürrealista vagy miféle a műve... Persze azt azért el kell döntenie az embernek, hol áll. Úgy látom, hogy a mai regény még mindig nagyon szórakoztató, sok benne az irodalmi érték, de már nem vet új területekre fényt. Amikor megjelent a mágikus realizmus művészete, például a Száz év magány, az még új tájat nyitott előttünk. Ma már nem így hat. Most mást kell találnunk, ami betölti ezt a szerepet. A regény mindig is magába olvasztott többféle pszichológiai, történelmi, filozófiai elemet, hát most kell találnunk valami mást. Ugyanakkor el kell vetni belőle mindazt, ami fölösleges.

S. L.: Akkor a "modern" regény egyfajta kiüresített, hős és cselekmény nélküli művet jelentene neked?

E. M.: Nem, a '70-es évek nagy lázadása épp az avantgárd, formalista, kísérletező próza ellen irányult, és visszatérést jelentett az elbeszéléshez, a cselekményhez. A későbbi posztmodern irányzattal persze hozzáadódtak olyan eszközök, mint a távolságtartás, az irónia, a tömörített dialógusok, mégis az eredeti műfajhoz tértünk vissza. Például, amikor az Una comedia ligerát írtam, felkutattam azokat a filmeket, amelyeket a negyvenes években játszottak Spanyolországban. Rettentően rossz fordítással szinkronizálták őket, olykor egészen abszurd a nyelvezetük, de addig ismételték, míg konvenció nem lett belőle. Én pedig felderítettem ezt a nyelvet, kijegyzeteltem, hiszen akkoriban ezt hallotta mindenki, s végül már én is hallottam. Majd munkába vettem, átírtam, és felhasználtam a regényben. Ugyanígy jártam el a La ciudad de los prodigios esetében is, csak akkor a retorikát a korabeli sajtóból és a hivatalos beszédekből sajátítottam el. Nemcsak arról van szó, hogy szórakoztató ez a nyelvezet, hanem arról is, hogy egy-egy kifejezés elindítja az emlékezést.

S. L.: Eszembe jut, ahogy a filmeket említed, hogy több regényedet is megfilmesítették. Hogy sikerültek ezek az átdolgozások?

E. M.: Nem nagyon jól.

S. L.: Vagyis elégedetlen vagy a filmekkel?

E. M.: Elégedetlen. Persze minden eset más. A La verdad sobre el caso Savolta jól sikerült film, de nekem nem tetszik, mert semmi köze a regényhez. Az a hibája, hogy az átmenet korszakáról nagyon ideologizált, didaktikus és moralizáló filmet csinált, az én regényem pedig nem ilyen. Az El misterio de la cripta embrujada nagyon bugyuta, ügyetlen film, de tele van élettel. A La ciudad de los prodigios teljes csőd, kész katasztrófa. Nekem nagy csalódást okozott, mert sok munka és pénz fekszik benne, gyatra az eredmény, és nyilván nem fogják még egyszer filmre vinni.

S. L.: Akkor most reménykedsz, hogy jobban sikerül az El ano del diluvio?

E. M.: Igen, együtt dolgozom a rendezővel a forgatókönyvön. De nehéz szót érteni a filmesekkel. Hát majd meglátjuk, de én már elvesztettem a moziba vetett hitemet. Persze a filmmel nagyszerű előny is jár: ha siker a film, egy hónap alatt több fogy a műveidből, mint egész életedben. De hát ha nem megy, nincs semmi baj.

S. L.: Apropó, példányszám, filmváltozat, honorárium: hogy hat ez szerinted az irodalomra?

E. M.: Egyre erősebben. Egészen megváltozott a kiadói panoráma, és vele az írás is. Annak idején nekünk eszünkbe se jutott, hogy regényírással pénzt lehet keresni. Emlékszem, hogy egy szerző, akinek egy fillért sem adott a kiadó, tiltakozásképpen odaült a cég bejárata elé. Mikor látták, hogy nem tágít, kezébe nyomtak valamilyen nevetséges összeget, és aláírattak vele egy papírt, miszerint "irodabútort" vásároltak tőle. Teljesen naivok voltunk. Ma más a helyzet, nagyon nagy pénz van a kiadói ágazatban, ezt tudják is a fiatalok. A nagy multinacionális cégekkel és a technikai változásokkal minden átalakul, és ne feledd, a spanyol nyelvterület mekkora piac...

S. L.: Nem találtam a műveid közt elbeszélést, novellát. Spanyolországban szinte minden regényíró ír kisprózát, te nem?

E. M.: Nagyon keveset írtam, és nagyon rosszat. Valahogy ez nem megy nekem. Már próbálkoztam vele, és még fogok is kísérletezni, hátha egyszer megértem a novella szerkezetét.

S. L.: Hogy látod a spanyol novellát a spanyol-amerikai kisprózához képest?

E. M.: Csodálom a latin-amerikai novellistákat, Borgest, Bioy Casarest, Rulfót, Cortázart; némelyikük regényeit nem találtam meggyőzőnek, de a novelláik ragyogóak. Spanyolországban nincs a novellának megfelelő bázisa. Az angolszász világban rengeteg a folyóirat, sokan olvassák őket munkába menet és jövet. Spanyolországban a kiadók nem akarnak novelláskötetet kiadni, mert senki sem veszi meg őket, így megfelelő lehetőségek híján bajos dolog novellát írni. S ha megszakad a hagyomány, már nem írnak novellát.

S. L.: A latin-amerikai írókról szólva hadd kérdezzem meg, hogy te hogy élted meg a hatásukat Spanyoloszágban?

E. M.: Nézd, óriási hatásuk volt. Spanyolországban a diktatúra idején jelentek meg a latin-amerikai újpróza nagyjai, és alapvetően befolyásoltak bennünket. A diktatúra, ugye, nem csak rosszat jelentett az irodalom számára, hisz a cenzúra kijátszása rendszerint növeli az írói leleményességet, de az nem kétséges, hogy a diktatúrák gerjesztik az infantilizmust, az ostobaságot. Nos, nálunk a dél-amerikai írók megtörték a hivatalos retorikát, úgy hatottak, mint egy vérátömlesztés.

S. L.: Ez azért is érdekes, mert korábban hasonló szerepet játszottak az emigrációba kényszerült spanyol írók Latin-Amerikában.

E. M.: Igen, annak a fordítottja következett be, mint ami korábban Mexikóban történt. Azzal a különbséggel, hogy nem kellett utazni, mi mindent a könyveken keresztül éltünk meg. Úgy is mondhatnám, hogy folytonos belső utazásban volt részünk. És természetesen nemcsak a közös nyelv kötött össze bennünket, inkább egyfajta cinkosságról volt szó, olyan pajtási szövetségben éltünk, mint az iskolából lógó diákok. Ma sokkal jobban ismerjük egymást, mint hajdan, könyveink jelen vannak az egész spanyol nyelvű világban.

S. L.: Neked milyen légkörben jelent meg az első regényed?

E. M.: 1975-ben adtam ki a La verdad sobre el caso Savoltát, addigra már enyhültek a politikai viszonyok. Volt még cenzúra, be kellett mutatnom a regényt, és mint mindig, egy-két helyen változtattak is rajta. Szerencsére mindez már a régmúlt, a diktatúra világa sok helyütt egy hét leforgása alatt eltűnt. Az új generáció nem is emlékszik rá, vagy csak az általános emberi gyengeséket látja benne. Jellemzőnek tartom, hogy ha ma Franco a témája egy műnek, akkor nem ellene, hanem róla írnak. Az igazi küzdelem a modernségért folyik.

S. L.: Nemrég itt járt nálunk Luis Mateo Díez, s kijelentette, hogy már vége a posztmodernnek. Te mit gondolsz erről?

E. M.: A posztmodern szerintem egy korszak, az ezredvég irányzata, ami mindent perspektívában akar megmutatni és befogadni, mint egy múzeum. Most nagyon fontosak a múzeumok, a nagy múzeumok, mert így akarjuk látni a történelmünket. Én nem hiszem, hogy ez veszélyt jelentene, épp ellenkezőleg, úgy érzem, hogy modernnek kell lenni. Most, hogy annyit utaztam Európában, azt vettem észre, hogy a modernizálódott Spanyolország sok országot megelőzött.

S. L.: Például miben?

E. M.: Gondolkodásban. Sokkal élénkebb, mint más ország, és kevésbé kötődik a régi hagyományokhoz. Olaszország például megvénült, még mindig a hatvanas-hetvenes éveknél tart, a Vörös Brigádoknál, Aldo Morónál, a folytonos lottánál, és itt csupa közhelyt szajkóznak. Spanyolországban mi már túl vagyunk ezen, már nincs jobboldal meg baloldal, diktatúra meg forradalom. Csak előre, előre. Én nagy reménységgel nézek olyan országokra, mint Magyarország, melyek nyilvánvalóan csak előremehetnek, s amelyek szinte csak most fognak neki az építésnek; felül kell vizsgálni a múltat, de aztán ugrás a modernségbe.

S. L.: Ismersz-e magyar műveket?

E. M.: Most nagy divatjuk van Spanyolországban. Minden a fordításon múlik. Márai Sándor óriási siker, a spanyol kiadók most magyar írókat keresnek. Akiket olvastam, mind régiek. A repülőn idefelé Kertész Imre könyvét lapozgattam (Kaddis a meg nem született gyermekért). Nemrég olvastam még Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot, nagyon tetszett, be is mutattam.

S. L.: Remélem, tart még egy ideig Spanyolországban a magyar divat, és más szerzőket is megismerhetsz. Köszönöm a beszélgetést.