|
|
|
|
|
||
George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú. I-II. Cartafilus Kiadó, Budapest, 2000. Angol László, Boros Attila, Farkas Ákos stb. fordítása
Ha akarnánk, sem szabadulhatnánk Orwell rémképeitől: amit igazolt közülük a késő XX. század, az folyamatosan újra igazolódik, ami paranoiás történelmi látomásnak bizonyult korábban (ha volt ilyen), az továbbra is a fejünk fölött lebeg, kísértőn. Nincs az a haladáshit és politikai derűlátás, mely megnyugtatóan hirdethetné, hogy a modern nyugati és eurázsiai kultúrák, a kipróbált és az örök serdülő demokráciák szervezetéből végleg kipusztult a totalitarizmus vírusa és minden, ami vele jár: az igazság átszabásának, a történelemhamisításnak, a szabadgondolkodású, írástudó értelmiség lekenyerezésének vagy megbénításának a mérge. És nincs, aki ne állíthatná, hogy társadalmi létmódunk legmakacsabb félelme továbbra is az eszelős führerek és generalisszimuszok betolakodásától való félelem - hiszen leghétköznapibb tapasztalatunk az önigazolását kergető, pitiáner, szürke fiókzsarnokság. Bárhol, bármikor éljük is a XX. századot, George Orwell rémképei, akárcsak Franz Kafkáéi, rendíthetetlen társadalmi és történelmi alapigazsággá szilárdultak. De amíg Kafka a millió hivatalnoksejtből nyüzsgő hatalom banális démonizmusát fedi fel, Orwell a totalitás gyakorlatáról beszél, s ami Kafkánál hátborzongató és irracionális, az Orwellnél már magától értetődő és ésszerű, s ez az ésszerűség démonibb mindennél.
Hiába szünetelt tehát a rendszerváltás környéki nagy Orwell-reneszánsz, sőt -reveláció az elmúlt évtizedben, Eric Blair politikai tapasztalatai, illúzióvesztései és dilemmái - ha újabb-közvetettebb változatokban is - a mi illúzióvesztésünkkel, dilemmáinkkal unos-untalan összecsengtek. Az oroszlán és az egyszarvú, e minden eddiginél teljesebb esszé-, tanulmány- és publicisztikaválogatás ezért önszembesítés: a történelmi, társadalmi és alkotói szabadulás sorslehetőségeivel viaskodó Orwellt mutatja be a magunk tükrében. A dilemmatikus gondolkodót, a válságriportert és hatalomkritikust, akit a spanyol polgárháború Szovjetunióból távirányított marxista inkvizíciója nemhogy kiábrándított volna a baloldali tanokból, hanem idealisztikussá mélyítette demokratikus szocializmusát (Spanyolországban "az ember az egyenlőség levegőjét lélegezte be"); aki a szegénység, az osztályelnyomás, a brit uralkodóréteg avíttas és lomha ostobasága ellen prédikál szakadatlanul, az alulról megindítandó társadalmi forradalom szellemében, ám sosem szűnik meg nevetségessé tenni a nyugati és ázsiai szocialisták, kommunisták hazugságait és öncsalásait, a sajtó torzításait vagy megvilágítani az angol baloldal nácibarát törleszkedéseit; aki a hagyományos angolszász liberalizmus és a szocialisztikus-utópisztikus kísérletek robbanékony keverékéből megalkotja egalitárius szemléletmódját, annak sematikus, túlhajtott osztályharcos történelemszemléletével, naivitásával és a központi egyenlőségcsinálás féldiktatórikus ellentmondásaival együtt; aki valóságos negatív karakterológiát alkot az angol néplélekről: "a mély, szinte öntudatlan hazafiság és a logikus gondolkodásra való képtelenség adja az angol jellem maradandó [...] vonásait" (I/212.), miközben áhítattal csodálja méltányosságát, törvénytiszteletét, kispolgári béketűrését, pacifizmusát és mértékletességét, orwelli módon csalafinta és ironikus, mégis némiképp meghatott és lelkesítő nemzeti dicshimnuszt költve a világháború idejére; aki a XIX. századi brit irodalom és a XX. századi szigeti-birodalmi közgondolkodás legszembeötlőbb nyavalyájának a bezárkózást és az anakronizmust tekinti, noha maga is ízig-vérig brit és szigeti abban, hogy mindig és mindenben az angol(szász) kultúra a viszonyítási pont, a centrum és a szemellenző, és abban, ahogy Anglia háború utáni, Európában betöltendő vezető szerepét pedzegeti, mint aki semmit nem tanult, semmit nem felejtett. E dilemmák fölött pedig ott a legsúlyosabbik, az orwelli életmű első és végső kérdése: miképp lehetséges egyszerre politizálni és írni, szétválaszthatók-e a társadalomérzékeny íróban a közösségi nyomaték és a személyes szenvedély területei, azaz, végső soron, miképp őrizhető meg a szociális lelkiismeret és alkotói autonómia egyszerre.
Túl azon, hogy George Orwell az európai történelem kánoni prófétája, jó ötvenéves antiutópiája, mint minden falanszteres ellenutópia, kissé beporosodott bár, de még most is fogalom, szavaira, szatíráira még mindig - többé-kevésbé - indokoltan lehet hivatkozni: az orwelli esszék, publicisztikák az illúzió(ön)rombolás őszinteségével és kiúttalanságával, szellemi becsületességükkel, félelemmentes racionalizmusukkal, méltányos radikalizmusukkal kortárs szövegek maradtak. Sőt elévült polémiahelyzetük és belpolitikai magánügyeik ellenére poétikailag talán még a szépprózáknál is maradandóbbak és áthatóbbak. Míg az 1984-be és az Állatfarmba kissé tolakodóan illeszkednek például a goldsteini esszébetétek és a spekulatív allegóriák, a hagyományos angolszász értekező próza erényeit felvonultató, gyanakvóan tapasztalati, fondorlatos és szarkasztikus publicisztikák az újságírás magasiskolái. Ám nem eléggé maradandó - nálunk legalábbis - e pamfletírói magatartásforma idealista pártatlansága és igazságszenvedélye: "Az igazán jó pamfleteket olyanok írják, akiket teljes eltökéltség hajt mondandójuk kifejezésére, mert meg vannak győződve róla, hogy az elhallgatott igazság egyszer széles körben ismertté válik, a közvélemény majd ügyük mellé áll. Aki nem hisz a demokrácia erejében, az nem pamfleteket ír, hanem a befolyásos személyek megnyeréséért intrikál" (I/295.), írja a British Pamphleteers előszavában, a nem korrumpálható, szabad és felvilágosító pamfletíró eszményével mintegy önmagát is jellemezve. Az orwelli írástudó mint szerep és szóláshatalom egyfelől az alsóbb, elesettebb néposztályok politikai-erkölcsi képviseletének a megfogalmazása; másfelől annak módszere, ahogy a politikai jövő megjósolható a múlt megismerésével és elsajátításával. Méltánytalan az összehasonlítás vagy sem: Orwell magyar esszéíró kortársai, például Babits, még inkább az "esszéíró nemzedék", Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László és a többiek éppenséggel fordítva gondolkodtak, szinte mindnyájukat (hangsúlybeli különbségekkel ugyan) a jelen, a jövő réme kergette és zárta vissza a művelődéstörténet - antik, latin, XVIII., XIX. századi, platonikus, racionalista, romantikus - eszményített korszakaiba: a múlt impozáns elefántcsonttornyaiba. Védekezésüknek, rejtőzködésüknek köszönhették a politikai hétköznapok iránti vakságukat, tájékozatlanságukat - sebezhetőségüket (és elpusztíthatóságukat). (Cs. Szabóra, Németh Lászlóra, Máraira ez megszorításokkal igaz.) Orwell azonban tüntetően ragaszkodik a tapasztalati, a kézzelfogható és a racionális konvenciójához és korlátjához, hiszen a valóság elkonfiskálását és meghamisítását törekszik leleplezni: a kétkötetes válogatás pontosan érzékelteti a folyamatot, ahogy a személyes élettapasztalatok ideológiai alapelvekké párolódnak. A novellisztikus önéletrajzi írások valójában parabolák; a burmai bennszülöttek kíváncsiságával övezett elefántvadászat és az akasztás a zsarnok szolgaságára, a brit gyarmati gondolat képtelenségére int, a csavargások, a komlószedés, az éjjeli menedékek a brit szegények társadalmi reménytelenségére és a menhelyek középkorias elmaradottságára figyelmeztetnek, az antikváriumi munka pedig a kölcsönkönyvtári közízlésbe, Shakespeare és Dickens - Orwell két alapvető irodalmi figurája - olvasottságába vezet be.
Ha figyelembe vesszük, hogy a publicisztikák jelentős része a második világháború árnyékában és a háború alatt keletkezett, a hitleri és sztálini totalitarizmus légkörében, korántsem meglepő, hogy Orwell minden igyekezete az objektív igazság és a történelmi valóság megszilárdítására irányul. Miként Hódolat Katalóniának című riportkötetéből megtudható, P. O. U. M.-milicistaként 1936-tól már közvetlen közelből szemlélhette a szovjet típusú történelemhamisítás módszertanát és a szektásodás logikáját, amint a moszkovita spanyol kommunisták átírták más forradalmi pártok polgárháborús szerepét, hogy később sorra likvidálhassák őket. Az irodalom fölszámolása (1946) című esszéjében pedig, a szovjet mítosz angliai kártevéséről értekezve, hangot ad félelmének, hogy "az újságokban megjelenő, megtűrt és jóváhagyott hazugságok majdan a történelemkönyvekbe kerülnek".. (II/89.) Az orwelli életmű kulcspamfletje ez a szöveg - az Európa Kiadó '90-es publicisztikaválogatása is ezzel a címmel jelent meg -, mert belőle nem csupán a totális diktatúra természetrajza olvasható ki, hanem Orwell politikai szemléletmódjának, védekezési technikáinak alaptézisei is. A történelmi valóság józan megőrzése szerinte ugyanis az egyéni és a társadalmi szabadság elsődleges föltétele: a művészi-újságírói függetlenség fölmorzsolása, a kortárs események manipulált ábrázolása ellehetetleníti a lábadozó diktatúrák kultuszképzésének ellenőrzését és kordában tartását, a riporterek, akár az irodalmárok, kézi vezérelt hivatalnokocskákká süllyednek, kortesvezérekké a totális állam hazugságkampányában. "Diktatórikus szemszögből a történelmet csinálni és nem tanulni kell. A totalitárius állam lényegében teokrácia, melynek uralkodó elitjét a hatalom megőrzése végett tévedhetetlennek kell ábrázolni" (II/90.), jelenti ki Orwell, és fájó, hogy a történelmi események újraértékelésének tétele ma már milyen magától értetődően cseng. A hazudozás ellen csupán az individualizmus apológiájával és az író vazallusok megbélyegzésével lehet védekezni: az egyéni és a közösségi szabadság az autonóm közbeszédnek, "a nyílt bírálat és elutasítás szabadságának" a függvénye, hiszen "a megvesztegetett gondolat meddő gondolat. Szellemi függetlenség nélkül irodalmi mű nem jöhet létre - maga a nyelv is megmerevedik." (II/101.) E valóságvédelem nyelvi fegyverténye az orwelli esszéstílus kiegyensúlyozott, elegáns racionalizmusa, figyelmes szarkazmusa, mely illemtudó, de ha kell, pengeéles gonoszkodás és előzékenység, ha kell, pökhendiség és zsurnálbombázás, olykor pedig az understatement groteszk virtuozitása. A rövid, közérthető, csípős gondolatfutamok, az ostorszerűen pattanó ötletek homálymentes nyelvi teret, a valóban félelem nélküli gondolkodás inspiráló beszédét alkotják meg.
Orwell minden esszéje, pamfletje ennek az autonóm beszédnek és a kultuszokon, nemzeti ábrándokon, politikai illúziókon áthatoló megtéveszthetetlen pillantásnak a szöveghelye. Szerzőnk kedvetlenül hallgatja a hipokrita brit értelmiség liberális tirádáit, mert azok nem szembesítenek a valódi Hitler-veszéllyel és "a világot ténylegesen formáló erőkkel", veszélyeztetve ezzel az ország cselekvőképességét is. Wellst támadja, mert "Teljesen képtelen volt és mind a mai napig képtelen felfogni, hogy a nacionalizmus, a vallásos elvakultság és a feudális hűség sokkal hatalmasabb erők, mint amekkorát ő maga a józan észnek tulajdonít." (I/357.) Ám ugyanezzel a kriticizmussal borogatja föl akár saját ideológiai dogmáit is, ha azokat a politikai valóság nem igazolja: vissza-visszatérő háborús felismerése és a meglepett rágódás jelzi e felismerés súlyát, hogy "a hatalmi politika korában a nemzeti megmaradás ügye fontosabbnak tűnik az osztályharcnál" (I/223.), és hogy noha "az angol osztálykülönbségek [...] anakronizmusuk okán váltak különlegessé". "El kell ismernünk, hogy az angol uralkodó osztály módszerei békeidőben jól működtek, a nép nyíltan melléjük állt". (I/177.) Arról az uralkodó osztályról vélekedik így, amelyet tűzzel-vassal támad agyalágyult sznobériájáért, középkorias észjárásáért, politikai tájékozatlanságáért; ám amelynek lépten-nyomon kénytelen elismerni - s ez a csikorgó, de lenyűgözött el kell ismernünk mindennél beszédesebb - becsületességét, erkölcsi megbízhatóságát, hiszen ez az elit "háború idején mindig is kész volt legyilkoltatni magát". (I/179.) Hasonló a patriotizmus mérlege: demokratizmusa, antifasizmusa szellemében minden zászlólobogtató nacionalizmust el kellene ítélnie, ám Orwell mindent közelről néz, a nemzeti egységet kovácsoló brit hazafiasságot a náci áfium egyetlen ellenszereként határozza meg. Ha tehát az igazság kedvéért gúnyolódni kénytelen is, kijelentve, hogy Anglia az aggok és ostobák országa, ahol a krikett és a derbi ügye jobban megdobogtatja a szíveket, mint a Blitzkrieg újabb fejleményei, a legfontosabb angol jellemvonásnak mégis az alkotmányosság és jogszerűség tiszteletét tekinti. Valamint az állam, a hatalom megvesztegethetetlenségében való hitet, ami kizárja, hogy Angliában, ahol a katonai parádékat fokozott ellenszenvvel vagy gúnnyal fogadják, valaha is totalitárius hatalom verjen gyökeret. Ezért összességében elmondható, hogy bár a valóságtudásával meggyőző Orwell éppen osztályszemléletében és mindenek felett álló egyenlőségmessianizmusában látszik elveszteni realitásérzékét, menthetetlenül suhan át a soha nem teljesülő utópiák és a beteljesült antiutópiák felségvizeire, mindennek ellenére méltányossága, méltányosságkultusza és politikai egyensúlyelve a legtisztességesebb európai társadalmi gondolkodók sorába helyezi.
Persze ez a megvesztegethetetlen tisztesség és érzékenység kísért az osztályhatárok elmosásának, a páriarétegek felemelésének: a társadalmi hídépítésnek a követelményében is. De az is igaz, hogy a becsület kedvéért olykor apróbb tisztességtelenségekre is hajlamos. Csúsztat, csak hogy osztályellentéteket igazolhasson és túlhangsúlyozhasson. Fárasztóan tendenciózus, kiszámítható és bántóan gyakorlatias ott is, ahol szellemi nagyvonalúságra és elméleti megalapozásra volna szükség. Orwell gondolkodói tisztességét azonban az minősíti elsősorban, és talán ez a legmegnyugtatóbb, hogy társadalompolitikai kérdésekre is alkalmazni tudja kulturális szempontrendszerét, egy szellemtörténész költői találékonyságával böngészve például a brit osztálykülönbségek stílusbeli, hagyománybeli, modorbeli különbségeit (Az angol nép). Agitál, de nem politikai: erkölcsi és szellemi prédikáció ez. Konkrétabban és hétköznapibban - következésképp hatékonyabban is - agitál, mint Babitsék, ám nem kevesebb idealizmussal és pártatlansággal.
Az orwelli politikai tisztességnek - mintha oximoronná fércelnénk a tűz és a víz szavakat - ugyanis az elfogulatlanság az erkölcsi bázisa; viszolygás minden központilag szabályozott gondolatrendszertől, mindenfajta gondolatfegyelemtől - légyen az akár mozgalom, akár egyéni szeszély diktatúrája. Míg társadalom- és hatalomkritikáiban a brit közösség - egy hanyatló, egyszersmind háborúkat viselő gyarmatbirodalom - hamis és helyénvaló kultuszait szemlézi, illetve az egyes rétegek képmutatásának, elszigeteltségének okait és következményeit, szocializmusrevíziójában pedig a történelemtisztogatáson alapuló új rendek és vezérek titkos manipulációit világítja meg, addig irodalmi esszéiben, BBC-s előadásaiban gyakran a téves írói mítoszokat, az irodalom társadalmi súlyát és osztályelfogultságait vizsgálja. Ekképp itt kifordítva: szociális szempontrendszerét használja - olykor erőltetve - kultúraértelmezéseihez. Dickensben, Kiplingben, Jack Londonban, Yeatsban, Arthur Koestlerben legfőképp a politikai érzékenység és tévedés érdekli, s azzal összefüggésben, hogy ezen írók miképp vívhatták ki esztétikailag nem mindig megokolható népszerűségüket (vagy éppenséggel népszerűtlenségüket). Yeats például jó alkalmat kínál ahhoz, hogy az irodalom és a fasizmus összefüggéseibe tekintsünk, véli Orwell; Londont, Kiplinget pedig igyekszik megszabadítani a méltatlanul hozzájuk tapadt előítéletektől. Shakespeare-védőbeszédében (Lear, Tolsztoj és a bolond) viszont Tolsztoj személyes irodalomértési despotizmusát leplezi le; azt a manipulációs folyamatot, ahogy az öreg gróf "a Shakespeare-rajongók tudatába férkőzve megpróbálja lerombolni élvezetüket" (II/290.), voltaképp színtiszta hiúságból és álszentségből, igaztalanul gyalázkodva és kitérve saját létproblémái elől, mert a boldogtalan és lemondó Learben kénytelen fölfedezni saját boldogtalanságának és hiábavaló lemondásának tragikomikus pátoszát. A gondolatzsarnokság minden fajtáját elutasító orwelli pamfletbölcsesség részleteiben nem mindig, egészében azonban tiszteletre méltó és ésszerűen hősies. Irodalmi esszéi a tolakodó osztályszemléletnek köszönhetik alkalmankénti laposságukat és sokszor megunható szocialista sztereotípiáikat. Ha nem ismernénk az életművet hitelesítő élettörténetet, a veszedelmes sebesüléssel járó részvételt a spanyol polgárháborúban, a gyarmati rendőrtiszti szolgálat öt kiábrándító esztendejét, a bolyongásokat az angliai társadalom peremvidékein, nyomortanyákon, menhelyeken, munkáskörökben, ha nem hökkentenének meg minduntalan a létező szocializmus kristálytiszta kritikái: a történelem, a közelmúlt (és közeljövő) egyedülállóan helytálló érzékelése, az orwelli gondolkodás független kriticizmusa, elfogulatlansága és titkolt öniróniája, akkor könnyedén a felelősség és tapasztalat nélküli nyugati szalonszocialisták táborába sorolhatnánk őt is. Ami végzetes ostobaság volna: Orwellt főként éppen e feloldhatatlan dilemmái hitelesítik. Hogy az író szerinte belebonyolódhat, sőt, szükséges is, hogy belebonyolódjon a politikába, de csupán magánemberként, szervezkedő polgárként: a párt érdekében írnia nem szabad. Ha mégis ír, csak kívülállóként tegye, "legrosszabb esetben nem szívesen látott partizánként a reguláris hadsereg szárnyában" (II/148.). Hogyha az író valóban tisztességes, akkor írásai akár ellentmondhatnak is politikai tevékenységének. S hogy végső soron - s ez az Orwell-féle nem szívesen látott író partizán igazi drámája - ketté kell szakítani az alkotói és a társadalmi létet, mert csak így kerülhető ki a pártmozgalomban manipuláló gondolatzsarnokság kelepcéje. Ezek a dilemmák, a kísértő politikai kételyek, kényszeredett igazolásaikkal, valamint a poétikai dilemma, hogy miként emelhető művészetté a politikai témájú írás (Miért írok?), keretezik a publicisztikai életművet, egyszersmind Orwell kortárs jelenlétét. Orwellt csodáljuk józanságáért, jóstehetségéért, mindenekelőtt tisztességéért, és Orwelltől álmatlanok vagyunk, s azok maradunk még sokáig.
