Bedecs László

Se vele, de nélküle

Jean-Philippe Toussaint: A televízió. Jelenkor, 2000. Pacskovszky Zsolt fordítása

Jean-Philippe Toussaint azon ritka külföldi kortárs szerzők egyike, akinek öt regénye közül (A fényképezőgép, A fürdőszoba, Monsieur, A halogatás és az 1997-es A televízió) a Jelenkor Kiadó jóvoltából mind az öt hozzáférhető magyar nyelven is. Előttünk lévő könyve pontosan jelzi, minek köszönheti sikerét ez az igen-igen melankolikus, mégis az önreflexió kényszeres terhétől felszabadulva olvasmányossá váló prózavilág: minden bizonnyal annak, hogy érzékenyen és finoman, fényesre csiszolt írói technikával és kétségkívül eredményesen nyúl esszét kívánó, a szépirodalom számára látszólag kevésbé vonzó témákhoz.

Mint amilyen a televízió, amely mindig is az értelmiségi diskurzusok egyik kedvenc témája volt. Mert nézni, ez már régóta így van, pejoráló - és persze, hogyne, senki se nézi -, aki viszont nem tud valamilyen jelentősebb tévés eseményről, aki nem ismeri a legújabb tünékeny villanysztárokat, az könnyen érezheti magát kellemetlenül még megszokott asztaltársaságában is. Egy meccs, az esti szappanopera, egy politikai vitaműsor vagy egy dokumentumsorozat ma már műveltségi kritériummá lépett elő. Vad angyal és Akták, Kokó és Friderikusz - van-e, ki e neveket nem ismeri?

Én például a Tour de France heteiben már kora délutántól, a hirdetők által szerencsére kevésbé kedvelt napszakban a képernyő előtt ülök, és a néha hatórás közvetítés közben csak kétszer-háromszor, tíz-tíz percre kelek fel. És ezzel, a könyvet olvasva látom, nem vagyok egyedül. Hiszen a regény elbeszélője az első oldalakon épp arról beszél, hogy ő a körverseny napi szakaszának esti összefoglalóját sem hagyná ki, pedig az már rendszerint éjfélbe nyúlik - valahogy mégis boldogtalan. Ki érti ezt? Amstrong, vagy akkor még más, mindegy, mint a gőzmozdony, egyenletes tempóban teker fel a felhőkbe nyúló hegyekre. Sajnálná, ha nem látná. Mert kinek mi jut: van, aki biciklin ülve tölti az idejét, van, aki virágokat öntözget vagy olvas, és van, aki tévét néz. A semmittevés és a hihetetlen pörgés között nincs is lényegi különbség. Valamivel, legalábbis kezdetben így látszik, el kell ütni az időt. Akár a tévével, akár mással.

De ez csak a kezdet. Mert egy igazán emlékezetes, jó regény elengedhetetlen feltétele az emlékezetes első mondat, mint itt: "Leszoktam a tévénézésről." Legjobb lett volna persze rá sem szokni, mégis inkább a régi vicc jut róla eszembe: "Nincs könnyebb, mint a cigarettáról leszokni, nekem már hetvennégyszer sikerült." Egyszóval legyünk óvatosak! Annál is inkább, mert a kisregény egyetlen, rafinált poétikai kapcsolódásokkal vezetett monológ, melyben az előrejutás, a történés, akár a leszokás története, a legnagyobb kérdőjel. Mert bár igazán szórakoztató az önmagukban semmi rendkívülit nem hordozó mindennapokról, a mindennapi ügyes-bajos dolgokról egy ilyen jól megírt szövegből értesülni, az élmények, a család, a munka aktuális problémáiról szóló beszámolókkal találkozni, ezek a problémafókuszok igen messze esnek a tévézésnek mint kulturális vagy szabadidős tevékenységnek a címben ígért problémájától. Akár azt is hihetnénk, hogy a csupán az első öt és az utolsó tíz oldalon szóba hozott tévékérdés amolyan reklámfogás, mely a magunkfajta szalonértelmiséginek egyébként tényleg igen jól eladja a könyvet. Ennél azonban mégis többről van szó. Mert igaz ugyan, hogy a regény kis terjedelméhez képest is csekély mértékben foglakozik direkt módon a televízióval, a címnek és főleg a keretszerű megoldásnak köszönhetően a regény középső részében is a tévéről van szó, pontosabban arról, milyen életet élhet valaki tévé nélkül, milyen az a környezet, amelyben ilyen csalafinta módon hangsúlyozódik a készülék hiánya. Hiszen mindaz, ami a főhőssel történik, azért történhet, mert lemondott a tévézésről, és helyette könyvtárba, uszodába és csupa ilyesféle helyekre jár. (Vesd össze: elvonási tünetek.)

Másrészt a könyv tévével kapcsolatos attitűdje sem olyannyira egyértelmű - egyértelműen negatív -, mint ahogy az itt kényszerűen sokat emlegetett értelmiségi közbeszéd előítéleteitől vezetve várnánk. Mert persze a leszokás vágya, mely már az első mondatban megfogalmazódik, elég erősen meghatározza e viszonyt, de egyrészt vannak olyan gondolatszálak is a könyvben, melyek szerint manapság az európai kultúrákban a tévé az otthonosság szimbóluma, másrészt pedig a könyv végén, amikor az elbeszélő várandós felesége és gyereke is megérkezik Berlinbe, az ott ösztöndíjas tanulmányútját töltő főhőshöz, mintegy az efféle gondolatokat megerősítve, már az első este újra a tévé előtt ülnek. És bár az utolsó mondat mintegy újra kikapcsolja a készüléket, ez egyáltalán nem biztosít arról, hogy egy lehetséges következő könyv első bekezdései nem kapcsolják majd újra be. Vagyis a regény egyik legfontosabb színterévé lép elő az elsődleges axióma - tudniillik: "a tévé rossz dolog" - bizonyosságának bizonytalansága, amit nevezhetünk akár a gondolkodó ember egészséges öniróniájának is. Vagy csupán melankolikus felhangnak: "- Ne nézzek tévét? - Kiterítenek úgy is. - Nézzem a tévét? -" stb. De bárhogy is nevezzük, e nélkül a könyv sokkal kevésbé lenne érdekes.

És ha már Berlin és ha már tanulmányút: a regény voltaképp három szálat futtat végig, párhuzamosan, itt-ott egymásba tekerve őket, mondhatni ide-oda kapcsolgatva köztük. Beszél az írás mint munka nehézségeiről; a francia szemmel rögzített Berlinről és lakóiról, a nyüzsgő, saját őrületeiknek hódoló németekről, valamint természetesen a tévéről. Ráadásul mindezt összeköti a család szeretetének hosszú telefonokkal is jelzett távoli jelenléte, valamint az ehhez kapcsolódó lágy, higgadtan középkorú erotika, mely nem annyira szenvedélyességével, mint őszinteségével és az odaadás felhőtlenségével érdemel figyelmet.

A regény monologizáló, meglehetősen autonóm figurája ugyanis egy korosodó francia egyetemi tanár, aki Berlinben Tiziano Vecellio (monogramja is beszédes) kapcsán hatalom és művészet kapcsolatáról készül tanulmányt írni. Csakhogy hiába adott minden feltétel, mégsem sikerül egy sort sem írnia. Mit csinál ehelyett? Gondolkodik. És szép részekben beszél arról, hogy ihlet nélkül nem lehet és nem is szabad írni. Ha nem épp úgy süt be az ablakon a nap, ahogy sütnie kellene, ha nem épp olyan hőmérsékletű a kávé, amilyennek lennie kellene, és egyáltalán, ha valami nem olyan, amilyen akkor szokott, amikor megy az írás, felelőtlenség belekezdeni is. Ugyanis csak a lehető legjobb szöveget szabad leírni, ez pedig eleve csak akkor lehetséges, ha minden körülmény megfelelő. Ezt az aranyszabályt követve válik a könyv narratívájának egyik központjává a meg nem írt tanulmány és a vállalható, sőt innen nézve evidens kudarc. Valamint az az áltanulság, hogy "ha valaki írni akar, legalább olyan fontos nem írnia, mint írnia". Azért áltanulság ez, mert bár a fikció szintjén a tanulmány nem készül el, az erről szóló regény lerázza magáról a művészi alkotás nehézségének kérdését, és mind megírásának módját, mind a legpozitívabban értett szórakoztató attitűdjét tekintve a szöveg szintjén e kérdést elkerülve mégis kiváló olvasmánnyá válik.

(részlet)