|
|
|
|
|
||
Az utolsó éjszaka, már csak ez az egy, talán még egy, egy harmadik, talán utolsó éjszakák százai, talán már egyetlenegy sem. A hajnal még várat magára, testük még próbálja meglelni a mozgás ritmusát, a macskák az asztal alatt hancúroznak, két szempár mered a hamutartóra, kínai írásjelekkel díszített porcelán. Kitágult, izzadsággal telt pórusok, és a hullámzás, mind gyorsabban, gyorsabban, de a fejekben ott várakoznak meglassított felvételek. Haj, száj, és megint szemek. A szoba. Ernyő nélküli, negyvenes égő az ágy felett, a helyiséget csak gyéren világítja meg, a padlón ezüstszálakkal átszőtt fekete stóla, egy fekete blúz, kék színű melegítő, két farmernadrág. A fejekben emlékek, szavak. Gázolás a hóban, ölelkezés, nemsokára ott vagyunk. Ahogy a nő elfordítja a kulcsot a zárban, leveti a kabátját, a kalapot a fogasra akasztja. Enni ad a macskáknak, kisméretű, még fiatal állatok, állandóan a lábához törleszkednek. A férfi cigaretta után kutat, a nő bal kezével a komód felé int, tűz is kell? Teát isznak, beszélgetnek. A nő férje, a férfi felesége, nekünk csak a hazugság marad, a hazugság is jobb tán, mint a fájdalom. Odakint még mindig havazik, a macskák az asztal alatt hancúroznak, a hamutartóra két szempár mered, kínai írásjelekkel díszített porc elán. A nő szája mosolyt terít a szemek faggatása elé. A párkányon hó, a szobából kiszűrődő fény megvilágítja. A macskák megpróbálnak felmászni a komódra, a nő sziszegő hanggal űzi el őket. A férje: negyvenes évei közepén jár, keskeny ajkát szakáll keretezi, nevetése száraz, mindig szólásra kész, valóságos kihívás, mondja a nő, tulajdonképpen nélkülözhetetlen. A férfi válaszol, az állandók sosem változnak ebben a kísérletben. Az emlékezés átgázol a havon, míg a nő nyitott szemmel hátrahajtja a fejét, s a férfi ajkai megérintik a mellét. Hallod az éjszakai vonatot, kérdi a nő, utazzunk el pár napra, mondjuk azt, hogy üzleti úton vagyunk. Holnap talán belep minket a hó, vélekedik a férfi, lehet hogy jön egy helikopter, az hozza nekünk az él elmiszert. Ide aztán nem jön helikopter, válaszol a nő, soha. Miféle éjjeli vonat, semmit sem hallottam, feleli a férfi. A nő combja most kevésbé feszes, mosolya beleivódik a gondolatok bizonyosságába. A férfi felesége: harminckét éves, pulóvert és farmert visel, keveset beszél, járás közben többnyire a földet nézi, mint aki valamit keres. Testük elért arra a pontra, amely kioltja az emlékezést, a vége előre látható, csak a kimenetel ismeretlen. Az állandók változatlanok ebben a kísérletben, a vágy lehetőségének feltételei. Kezek a vállon, megérintik az arcot, a comb nyomása erősödik, a szemek, a szájak, a nyelvek egymásba kapcsolódnak, megtalálják a ritmust, szorosan egymáshoz tapadnak, minden előre látható, már csak a kimenetel kérdéses. Könnyen esik a járás a keményre fagyott havon. A macskák a padlóra döntenek valamit, az emlékezés egy széttört teáscsésze fölé kuporodik, ahhoz repítették, aki ott áll az ajtóban hajlékony mosollyal, biztos nézéssel. A férj: vegyész, egyetemi docens, kedvező kilátásokkal egy tanszék vezetésére. A nő: állásváltoztatásra készül. Színház. A férfi a nőhöz simul, a nő a férfi vállára helyezi a karját, márpedig én hallottam a vonatot, mondja. A férfi szája megérinti a fülét, haja a férfi arcába hullik. Gondolatban fekete kalapot visel, mennek a hóba n, fel az emelkedőn, folyton elesnek, a férfi ujjai az ajkaival játszanak, holnap, gondolom, belep minket a hó, mondja. A felesége: vezető titkárnő egy szoftvercégnél, szereti a napfényt, gyűlöli az esőt, a havat még úgy-ahogy elviseli. A fény megremeg a szobában, lehet, hogy megszakad az áramellátás, mondja a férfi, a nő szájon csókolja, de a férfi elhúzódik, a villanykörtére pillant, aztán lenyúl a padlóra csúszott takaróért. Magukra húzzák, a fejük összeér, a térdük összeér. A test: mellre szorítás, közeledés a bőrhöz, egy másik testhez, köztük vékony membránok, mekkora az ozmotikus nyomás? A szemek szinte kicsattannak, az óvatosság kedvéért becsukódnak, a nyomást a szájak egyenlítik ki. A lélegzés szétfeszíti a szoba falait, szétterü l odakint a tájon, és megolvasztja a havat. Az emlékezés csak azt ismeri, ahogy együtt mentek, olykor kéz a kézben, s talán egy-egy szót még: "mindjárt ott vagyunk". A lélegzés felolvasztja az emléket, patakok csobognak alá a gerincoszlop mentén, a tajték a bordákig fröccsen. Van még időnk, mondja a férfi. Ismét keményre fagyva áll a hóban, kucsmával a fején. Elmúlt. Feloldódott a cigaretta füstjében. A macskák megpróbálnak felmászni az ágyra, elzavarják őket. Az emlék egy haldokló állat, repüléstől kimerült fürj talán. Tekintet tekintetbe kulcsolódik, míg a lámpa el nem alszik, az áramellátás meghatározatlan időre szünetel. Tapogatóznak. Sorról sorra olvasva egymás testét, hogy megtanulják kívülről, felidézhessék bármely pillanatban, fellelve a fájdalom helyeit, amelyek beásták magukat az ujjbegyekbe. Később, a megfelelő pillanatban előhívni az érzést, és azt mondani: légy nyugodt, ez a kéz megvéd, légy csak nyugodt egész a feledésig. A felesége: megáll a szobában, kezded tönkretenni az arcomat, mondja, a nézésed koptatja az orrom és a szám, a szememről nem is beszélve. Sötét van, az emlékezés súlyosan telepszik rá testükre, csak ujjaik olvasgatnak tovább szórakozottan. A férfi Párizsban jár, a Boulevard de Strasbourg-on a felesége megtorpan, menj tovább egyedül a Gare de l'Esth ez, nem akarok továbbutazni veled, a tekinteted elkerül, miközben a városokat nézzük. Az éttermekben idegen arcokat figyelsz, mintha ki akarnád találni, mi lesz a következő mozdulatuk, amikor rád nézek, azt kérded, na, hogy ízlik a bor? A nő visszahúzza a kezét. Teste a férje előtt áll, a bőröm, kiáltja, napok óta hámlik, az ujjaid felpuhították, de te csak vállat vonsz, és azt mondod, holnap elkísérlek orvoshoz. A lámpa felgyullad, átölelik egymást, becsukják a szemüket, amelyben ott él még egy darabig az emlékezés. Olvadáskor nehéz a hóban gázolni, a lábak besüppednek, az ember csak üggyel-bajjal jut előre. Jobb taxival vagy busszal közlekedni. Vége. Az emlékezés a száj szögletébe illan, ahol parfüm keveredik izzadsággal. Le csókolható. Világosban olvassák sorról sorra testüket, nem ismerik fel, a férfi vakírása egy másik történetről mesél. Szája beszélni készül, ajkai megvonaglanak, egy csók, aztán egy újabb. Amit mondana, szorosan nyelvére szívódik, és ebben a pillanatban már kimondatlan marad. Olvadáskor veszélyes a havon járni, bármikor megcsúszhat az ember egy fagyos folton. Hasa a hasához szorul: szétszakad a napszövedék? Betör a fény? Árnyékok szabdalják a testet számtalan szegmensre? Az ozmotikus nyomás alábbhagy, remegő membránok, hangskálákat gerjesztők. Meddig? Az állandók változatlanok maradnak ebben a kísérletben, beleértve a szenvedélyt. A férfi megérinti a nő szemérmét, a hó még elbír, biztonságos rajta a járás.
Feltehetően valami nagy-nagy gyengeség az oka. Kétszer is tárcsázni a számot, kizárni a tévedés lehetőségét: már elmentek. Valószínűleg ki is ürítették a lakást. Csak egy telefonkészülék hever még a padlón, az ajtó előtt bőröndök állnak. Ahogy leteszi a kagylót, felötlik benne az emlék: egy férfi, egy nő, órákig járkáltak föl-alá ezekben a szobákban. Olykor megérintik egymást, amikor átmennek egyik helyiségből a másikba, egy pillanatra feltekintenek, egymásra néznek, járkálnak tovább. A férfi hosszasabban, mint a nő, aki megszokta már, hogy időnként egy-egy könyvvel vagy újsággal a kezében az ágyra telepszik. A férfi még sokáig jár föl s alá, csak jóval éjfél után lép oda a nőhöz, felébreszti, megtaláltam a szavakat, mondja. A nő rátekint, de a férfi csak hallgat, elfordul. Százszor is megismétlődik ez, mindig ugyanaz a jelenet, mintha egy végtelen álom lenne. Aztán pedig: telefonhívás egy üres lakásba, nem is remélve, hogy ott lesz még, hogy megmondhassa neki: csakugyan léteznek ezek a szavak, a hosszas föl-alá járkálásban megtaláltam őket. Talán egy fülkéből telefonál a városszéli barakkok mellől, talán egy bárból vagy egy esetleges szerető garzonlakásából. Nyilván gyengeség. A legnagyobb dekoncentráció. Senki sem veszi fel, tudja jól, csak a házfelügyelőnő jár arra, hogy a bőröndöket továbbítsa. A férfi leteszi a kagylót, megérdeklődi, merre van a központ, vagy iszik még egy pohárral, megérinti a szerető haját, az meg áthajol a vállán: kit hívsz? A tárcsát bámulja. 20 762. Már kiköltözött a lakásból, amint várható volt. Egymással szemben ülnek, a székek szorosan összetolva, ki távozik előbb? Mondatkísérletek, valami mellékes dolog, mígnem elnémulnak. Először rendszerint a férfi. Hallgatva, választ várva fel nem tett kérdésekre. Virágot véve, esetleg pezsgőt. Nevetve, táncolva, de mindig egy kissé túl korán kimerülve, túlságosan megittasodva, túlságosan felizgatva. Esetleg feltűnik valaki más is: nyaralás Madelaine-nel Spanyolországban, naponta hazaszól, mi újság van, Manuellal Portugáliában, se levelet, se lapot nem ír, de korábban hazaérkezik, nem mondja meg, miért. Közös esték a tévé előtt, szorosan összebújva a díványon, ideadnád a távvezérlőt egy pillanatra, szeretném tudni, a többin mit adnak. Műsorzárás után még egy pohár, még egy cigaretta. Egymás kezét fogva. Könnyek, egyetlenegyszer. Sokszor órákig összeölelkezve, kibontakozva, föl-alá járva, az ablak előtt megállva, hol a férfi, hol a nő . A kagylóban búgás, hallani, ahogy kicseng, a hangot tompítja a padlószőnyeg. A szerető a háttérből: kit hívsz? Vagy még egy pohár ital. Vagy megérdeklődni az utat a központba. Folytatni a járkálást, szavak keresése nélkül, föl se pillantva, akár csak egyszer is. Órák múlva hangpróba gyanánt fennhangon egytől tízig számolni, majd vissza. Cigarettát venni, újságot. Aztán újra 20 762, elvitte már a házfelügyelőnő a bőröndöket? A bútorokat elárverezik, a polcokat, a könyveket szintúgy. Már csak a fehérre meszelt falak, és a telefon csengése időről időre. Olykor főz is a nőnek. Sült húst vagy csak rántottát. Kérsz bort, kérdezi, akarsz valami desszertet, feketét vagy süteményt? Evés közben többnyire a munkáról beszélgetnek, vagy a kollégákról, ami egyre megy. Szabad délutánokon szívesen sétálnak. Le a folyó gátjához, ahol rájuk fröccsen a víz. Egy ízben a nő térdig gázol a vízbe. Még megfázol, kiáltja utána, de a másik nem válaszol, úgy látszik, nem hallotta meg. 20 762: most már elérhetetlen. Esetleg kintről utcazaj árad a szobába, a kibillentett ablakon át. A férfi a padlón ül, és sír. A nő a konyhában mosogat. Vagy ő ül a padlón, és a férfi tesz-vesz az edények között. Vagy csak menni, csak nézni. Egymás vállát érintve, szavakat keresve. Az ablakon túl napsütés, eső vagy hó. Aki megtorpan és kifelé bámul, egy kicsit győzött. Részleges győzelem, mondjuk. 20 762, tíz csengetés. És a falakon maradtak-e nyomok? Egy felsértett homlok lenyomatai? Túlzások, kirúgás a hámból. Elveszített tartás. Előrebillenve az ütés után. Szőnyegbe mélyesztett ujjak. Megtart-e, ami puha? A kéz néha szilánkokra töri , amihez hozzáér, de csak az veszi észre, aki túl sokáig szorongat. A férfi fáradhatatlanul járkál föl s alá. Odakint eső vagy hó. A nő a szőnyegen fekszik csukott szemmel. Jobb kezének ujjai közt szétroppan a borospohár. A férfi lenyalja a vért, gyorsan be fog gyógyulni, mondja. Sebtapaszt keres és fertőtlenítőt. 20 762, valami nagy-nagy gyengeségből, végső dekoncentráltságból. Azt mondani, megtaláltam a szavakat, figyelj rá m. A szerető: kit hívsz? Vagy még egy pohárral inni, megérdeklődni az utat a központ felé. A férfi ránézett a nőre, az továbbment a másik szobába, fogott egy könyvet vagy újságot. Mindig igék: menni, sietni, rohanni. Igei mondatok: Holnap már fél hétre be kell mennem dolgozni. Négyre jön egy barát. Elmegyünk este enni valamit? Igei mondatok: ígéretek vagy fenyegetések. Menni, sietni, rohanni. Valami nagy-nagy gyengeség. A szerető: próbálkozz később, igyunk addig teát. Vagy szólni a pincérnek, töltsön vodkát, megérdeklődni egy gyerektől, merre van a központ. Dekoncentráltság. Menve, sietve, rohanva. Megtaláltam a szavakat, ki tudnám mondani őket, már holnap, vagy lehet, hogy csak kicsit később. Cseng a telefon a lakásban, amelyből már elszállították a bútorokat. Fehér falak, a padlószőnyeg zöld. A ruhát a szobában ledobva, egy másik testet keresve. Biztos kapaszkodónak. A nő nem veszi le róla a tekintetét. A férfi felöltözik. Indul. A kezdet talán, vagy a vég. Egy telefonhívás mit sem változtat ezen. Egy fülkéből a városszéli barakkok mellől, talán egy bárból vagy egy esetleges szerető garzonlakásából. Menve, sietve, rohanva. Talán egy perccel korábban, vagy egy perccel elkésve. A férfi szakadatlanul járkál föl-alá. A nő a padlón ül, ujjait a térdéhez szorítja. Talán igéket mondanak, felváltva hosszabb szünetekkel. Nyilván találkoztunk. Sokáig nézhettünk egymás szemébe, pillantásokat váltottunk, hezitáltunk. Tán megosztoztunk az utolsó gyufaszálon vagy az utolsó reggeli cigarettán. Reggelire csokoládét vettél nekem, úgy hiszem, azt a mandulásat. Eltakarítottad az éjszaka romjait, a felborult poharakat és a teli hamutartót. Talán lementünk a folyóhoz, bámultunk a vízbe, és első ízben hallgattunk hosszabb ideig. Lehet, hogy már akkor felismertük egymást. A férfi föl-alá jár, rápillant a nőre, aki felhúzott térdére támasztja a fejét. A telefon tízszer cseng. Szünet. Megint cseng, tízszer. Vélhetően valami nagy-nagy gyengeség. A végső dekoncentráció. Senki sem veszi fel. A házfelügyelőnő nyilván már elvitte a bőröndö ket az ajtó elől, a kulcsot a táblára akasztotta. Holnap jönnek a festők. Reggel fél nyolckor. Újságokat terítenek a padlóra, egy létrát ide állítanak, egyet oda. A nő az ágyra telepszik, a férfi az ablaknál áll, szavakat keres, megfogalmazásokat valamikor későbbre. Amikor felém nyújtottad a poharat, és koccintottál velem. Amikor egy hajtásra kiittad. A nő az újságot szorongatja a kezében. Figyelmesen olvas, sorról sorra, mintha mindent meg akarna jegyezni. A férfi kinyitja az ablakot. Kiabál, mintha ez valamit is bizonyítana. Feltehetőleg valami nagy-nagy gyengeség az oka. 20 762. A szőnyegen egy telefon, amelyet senki sem vesz fel. Egy esetleges szerető, aki megkérdi: kit hívsz? Egy pohár vodka talán. Egy gyerek, aki elmagyarázza, merre lehet eljutni a központba. És ilyen mondatok: Amikor belém karoltál az esőben. Amikor megkérdezted tőlem, akarsz-e taxival menni. Szavak, valószínűleg némi időeltolódással. Végső dekoncentráltság. Holnap jönnek a festők. Holnap már újságok hevernek és létrák állnak ott. Festékesvödrök. Nem mész, hanem sárga diszperziós festék. Amikor a pohár szétpattant a nő kezében, a férfi észrevette. Amikor a nő vérzett, a férfi ellátta a sebet. Cigaretta után tapogatott, amikor a nő a hajába túrt. A barakkok mellett ácsorog egy telefonfülkében, tárcsáz egy bárból, visszarakja a kagylót egy esetleges szerető garzonlakásában. Megtalálta a szavakat, ki is mondta volna őket, és egyáltalán nem remegett volna a hangja. A férfi a konyhába megy. Felvágottat szel, egy karéj kenyérre helyezi, beviszi a nőnek. Amíg majszolja, a férfira mosolyog. A férfi lassan lehajtja a fejét. Odakint alkonyodik. Hó vagy eső. Esetleg mindkettő egyszerre. Semmi esetre sem nyár. A vakációt egymástól távol töltik. Mindennap felhívja a nőt, aki korábban jön vissza. A harmadikak. Manuel és Madelaine. Nevek, emlékek. Egy vakmerő nevetés, egy féktelen ölelkezés. Ameddig föl-alá járkál, nincs veszély. Amíg az újság lapozható, minden biztosnak látszik. Végül mindketten a földön ülnek. A szoba jólesőn fogja őket körül. A beszű rődő utcai zaj reményt ad a figyelem elterelésére. A nő beszélni kezd. A férfi is. A hallgatás a szavukba vág. A férfi megpróbál feltápászkodni. A nő ránéz. Ekkor mégis marad. Amikor a nő felkel a padlóról, a férfi elfordítja a fejét. A nő odaáll az ablakhoz. Odakint nem esik, nem is havazik. Nyilván éjszaka van. A nő ujja hegyével megérinti a poharat, dörzsölgeti. Lenyomatok még, mialatt a telefon cseng. Valami nagy-nagy gyengeség ott kint a barakkok mellett, a bárban, egy esetleges szerető garzonlakásában. Gyengeség. Szavak, amelyek kimondatlanok maradnak. A lakás üres. A házfelügyelőnő már elvitte a bőröndöket. Holnap jönnek a festők.
Csak utólag jön rá az ember. A helyszín közömbös. A szereplők úgyszintén. Elég annyi: a férfi, a nő. Ahogy lenni szokott.
A férfi: Azt mondtad akkor, ha már mindent elmondtunk, utazzunk fel a Balti-tengerhez egy-két hétre. Próbáljunk meg beilleszkedni egy idegen környezetbe, sétáljunk egymás mellett a dűnéken, míg csak egyikünk meg nem torpan, a másikunk meg továbbmegy, talán évekre.
Arculcsapás? Suttogás? Dadogás? Vagy mégis inkább: kiáltás?
A nő: Próbáljuk meg kézben tartani a dolgokat, nyugalomra van szükség ebben a pillanatban. Segít meglelni azt, ami elmúlt vagy feledésbe merült.
Mikor árul el a hanglejtés? A beszéd hevessége? A túlzott mimika?
A férfi: Amilyen könnyedén emelkedsz járás közben. Ahogy a kezedet a nadrág zsebébe dugod. Ahogy nevetsz, mintha abba se akarnád hagyni.
Mikortól? A másik előtt sétálva, turistatérképpel a kézben? Ujjal előremutatva, még két és fél óra a vasútállomásig?
A nő: Az égre szegezed a tekinteted, összehúzod a szemedet, és azt mondod, nemsokára ott vagyunk.
Hol marad a szóváltás? A könnyek? Senki sem kerül padlóra?
A férfi: Ahogy megfogod a kezem, egészen finoman megszorítod, aztán kérdő tekintettel újra elengeded.
Észrevéve minden félrepillantást? Mozgástanulmányok az első pillanattól kezdve? Mire jó ez?
A nő: Megmosod a kezed, amikor hazaérünk, szappannal. A tükörbe nézel, megfésülködsz, nem használsz illatszert.
Mióta áll tárva-nyitva a parfümösszekrény, mióta csöpög a csap, mióta nem takarítja el senki borotválkozás után a mosdókagylóból a borostamaradékot?
A férfi: Ahogy az ablak előtt ülsz, és az ujjad a kétszersülttel játszik. Ahogy eszel. Ahogy abbahagyod az evést, hogy mellém leülve sírj.
Az állandó bólogatás? Az ölbe ejtett kéz? Egy átsuhanó mosoly?
A nő: Az ujjaid gyufaszálakkal játszanak, iratkapcsokat hajlítgatnak, beszaggatják a folyóiratlapok szélét.
Elszoruló torok? Megvonagló ajkak? Kivonulás a szobából?
A férfi: Ahogy felhúzott lábbal ülsz a fotelben. Ahogy a karodat a térded előtt összefonod. Ahogy rám nézel.
Mikor csapja be végül maga mögött az ajtót? Mikor indítja be a kocsit?
A nő: Előredőlve ülsz a dohányzóasztal előtt, újságolvasás közben megtámasztod a fejed. Néha hangosan idézel egy-egy sort.
Az asztalnál ülni a konyhában, és órákon át forgatni egy poharat? Kortyolás nélkül? Felállni? Nem lépni oda az ablakhoz? Újra leülni? A pohárral játszani?
A férfi: Ahogy felugrassz, amint a telefon megszólal. Ahogy a kagylót szorosan a füledhez nyomod. Ahogy mosolyogsz, miközben beszélsz.
Száraz szem? Az arc vakargatása?
A nő: A golyóstollaid végén rágásnyomok. Az íróasztalodon mindenütt dohányszemcsék. A hamutartó állandóan tele van.
Fényképeket kidobni? Még egyszer jól megnézni? A fiókba süllyeszteni? Széttépni?
A férfi: Ahogy beszéd közben gesztikulálsz. Ahogy az ajkad megremeg, ha rám figyelsz. Ahogy egy-egy szót kimondasz, például azt, hogy "te", kissé elnyújtva.
Hát a levelek? A születésnapra vett váza? Az elfelejtett könyv?
A nő: Az írógépeden korrektúrafesték nyomai. Erőteljesen ütsz a billentyűkre. Néha sóhajtasz egyet.
Ebbe a karosszékbe ülve, vagy abba? Az ablaknál, a komód mellett állva? Megfordulva, és így szólva: menjünk, igyunk gyorsan egy pohárral?
A férfi: Ahogy hangszínt váltasz mesélés közben, mintha megpróbálnád utánozni azt, akiről beszélsz. Ahogy szólsz: Figyelj!, vagy: Ezt hallgasd meg!
Egy láb, egy kar hiánya az ágyban? Az ébresztőóra hangos ketyegése?
A nő: Hosszasan bámulsz a cigaretta füstje után. A hamut csaknem minden második szippantás után levered. Amikor kifújod a füstöt, sodorsz egyet a csikken, jobbról balra.
Ki nem ordít? Ki nem üti meg a másikat? Meg sem fenyegeti? Miért?
A férfi: Ahogy ellazul az arcod, amikor azt hiszed, nem látlak. Ahogy a földre pillantasz. Ahogy néha meghatározatlan időre becsukod a szemed.
Hol a meghátrálás? Ez a merev pillantás? Ugye te nem, vagy mégis?
A nő: Lassan feltápászkodsz, kibotorkálsz a konyhába, konyakot töltesz magadnak.
Széttárt kezek? Leszorított fej? Gondolj valami szépre?
A férfi: Ahogy hason fekve olvasol. Ahogy a szád mintha beszélne közben. Ahogy lassan lélegzel.
; Elfordulva? Megfutamodva? Annyira félek?
A nő: Ha iszol, egész nyugodt vagy. Keleti utazásról beszélsz, az ékszerről, amit nekem fogsz venni egy bazárban, illóolajok illatáról.
Görcs a gyomorban? Kiürülés? Megtartanál, kérlek?
A férfi: Ahogy alvás közben összehúzod magad, melledet az ágynak nyomod. Ahogy néha ökölbe szorul a kezed.
Duzzadt szem? Arcba lógó, kusza hajszálak? Ne menj még, ne menj?
A nő: Megfogod a karom, felemeled, és azt mondod: nézd, tudsz repülni.
Öngyújtó lángjába tartott ujj, amíg már fáj?
A férfi: Ahogy ébredéskor a szemedet dörzsölöd. Ahogy a fejedet a párna alá rejted.
Összeszorított fogak? Meddig?
A nő: Reggelizés közben neveket olvasol fel a telefonkönyvből, és rám pillantasz, ha nevetek. Néha így szólsz: ezt fel kéne hívni!
Az elszoruló torok? A hiába eldadogott szavak? Mi végre? Mióta már?
A férfi: Hogy fogod a kezem. Hogy azt mondod, még egy óra, esetleg kettő. Hogy tüzet kérsz. Hogy tévedésből meggyújtasz egy második cigarettát is, miután az elsőt a hamutartó szélére helyezted.
Beragadt ajtó. A nyitáshoz kifejtett erő. Megállni, megfordulni. Bámulni.
A nő: Mert kimész a konyhába, hogy italt készíts magadnak. Mert amikor visszatérsz, kacsintasz. Mert megszólalsz: most beszélhetünk.
Behúzott függönyök. Behunyt szemek, csak egy pillanatra.
A férfi: Hogy az ujjaid nem tágítanak a bőrömről. Hogy magadhoz húzod a fejemet. Hogy megcsókolsz, újra és újra.
A karosszéket helyre tolni. A terítőt kisimítani. Friss vizet önteni a vázába.
A nő: Mert megfontolsz minden szót. Mert egyetértően bólintasz. Mert nem nyílsz ki.
Portörlés az ablakon. Az asztal lesuvickolása. A villanykörte kicserélése.
A férfi: Hogy szakadatlanul beszélsz. Hogy egyszer ezt mondod, másszor azt, minden összefüggés nélkül. Hogy hirtelen elnémulsz.
A dohányzóasztalon heverő újság. A betűk. Fekete nyomdafesték.
A nő: Mert kimégy a szobából, egy kissé túl korán. Mert azt mondod, csak leugrom gyorsan cigarettáért.
A fej lehajtása. Nincs tovább.
A férfi: Hogy képtelen vagy a feladásra.
A nő: Meglehet.
MAGYAR ISTVÁN fordítása
