MODEST MORARIU

A kóbor kutyák

Este, amikor már nagyon csüggedt vagyok
a kóbor kutyák szeplőtlen lelkére gondolok.
Pedig a csodás tudományos felfedezések századában
egy szánalmas kóbor kutyának alig van már jelentősége.
Milyen esztétikai élményt, vagy követni való példát
nyújthat egy lógó orrú kóbor kutya szomorúsága?
Ó, a hangyák kedvetlensége az más,
az teremtő mélabú.
Ők amikor lehangoltak, akkor is tudnak dolgozni,
emelik a hangyabolyok falát.
A kóbor kutyák meg kószálnak az utcákon,
      fura pózokban párzanak,
amíg szétlapítják őket az autók, a gúnykacajok...
Éjszaka kukákban turkálnak,
mohón nyalják a zsírfoltos újságpapírt,
járdákon kucorgó részegek mellé somfordálnak,
s egy-egy barátságos simogatást kunyerálnak,
utána hálásan csóválják sokáig a farkukat.
A hangyák azok alszanak - napi munkájukért
kiérdemlik a pihenést.
A kóbor kutyák nem pihennek rendszeresen,
ott alszanak el, ahol elnyomja őket az álom,
felriadva úgy vinnyognak, mint holmi nyűgös gyermekek,
álmukban összemosódnak a sintérek ebfogó horgai
s a farkukra perecet akasztó nyájas emberek.
Ébredéskor kirázzák magukból a bolhákat, az álmokat,
és amikor újra elindulnak
húscafatokra és szeretetre éhesen
széltoló útjukra,
zászlóként lengetve farkukat,
a hangyák pitymallattól már rég robotolnak.

Az örök kettős

Mintha már ezer és ezer esztendeje
ülnénk itt a fotelekhez szögezve,
s néznénk, bámulnánk a semmibe.
Éppen az imént feszítettek keresztre egy férfit.
- Felforgató, álmodozó, semmirekellő! -
harsogta ütemesen a felhergelt tömeg.
A fotelekbe n mi is némán helyeseltünk.
Én azt hiszem, egy parányi foltot figyeltem a falon,
s te is egy hasonlóra szegezted tekintetedet.
Kinn kőművesek rakták a tornyot,
Mely a mennyboltig hivatott magasodni.
- Micsoda infantilizmus! - szóltam, majd hozzátettem -
még megérjük, hogy a nyelvünket is gúzsba kötik.
- Jut eszembe, nincs még itt az ideje,
hogy teát igyunk kettesben?
Hallgattál, én meg újra megcéloztam tekintetemmel
a falon azt a pontot. Mikor kipillantottam az ablakon,
az összeomlott torony romjain gaz tenyészett.
- Mondj már valamit, akármit - kérleltelek később.
- Ó, igen, itt a teázás ideje - válaszoltad,
és a középkori város duhaj pogányai
egy új korszak építésén fáradoztak.
Igaz, a városnak már rég nyoma veszett,
vagy tán elnyelték a feketén gomolygó ködök.
- Nem érzed-e - érdeklődtem sokára -,
hogy ma milyen emberszaga van a kémények füstjének?
Lassan megmozdultunk foteljeinkben,
keresztbe tett lábunkat megcseréltük,
tétován ejtettük le, fontuk
a zsibbadtat a kevésbé zsibbadt köré,
s a robbanásoktól megremegtek a falak,
hallhattuk az állványok csörömpölését,
azok jajongását, akiket eltapostak a hernyótalpak.
- Igen, ideje volna teá zni - mondtad,
s az aknatölcsérekben fürgén tapicskoltak
a bűbájos brontoszauruszkölykök,
pajkosan fröcskölve szét a kövér sarat.
- Furcsa - szólaltam meg újra -, a brontoszauruszok nem vízi lények.
- Nem vízben élnek - sodródott felém megkésett válaszod,
tán még az Isten sem tudná megmondani,
honnan jött a visszhang.
És amikor nagy sokára
újra feltápászkodtunk karszékeinkből,
már csak két porkupac voltunk
a fotelek lábai előtt.

MÉSZELY JÓZSEF fordításai