Anaďs Nin

Napló



     1934. augusztus
          Néhány hónappal később. Már nehéznek érzem magam. Mozgások a testemben.
          Melleim megteltek tejjel.
          Nem tartozik az életemhez. Már olyan sok embernek kell a gondját viselnem. Már túl sok gyermekem van. Ahogy Lawrence mondta: "Ne gyereket, reményt hozz a világra." Túl sok ember van a világon remény és bizalom nélkül. Annyit kell dolgozni, annyi embernek kell még segíteni és szolgálni. Több dolgom van már, mint amennyivel meg tudok birkózni.
          A sötétben ülök, a szobámban, és a gyermekemmel beszélgetek.
     - Nem szabad kidobni téged ebbe a fekete világba, ahol még a legnagyobb örömök is fájdalommal vannak átitatva, ahol rabigába hajtanak minket az anyagi erők.
          Megmoccan, rúg.
      - Olyan erős vagy, gyermekem. De jobban tetted volna, ha távol maradsz a földtől, a sötétségben, a tudattalanban, a nemlét paradicsomában. Kicsim, meg nem született gyermekem, te vagy a jövő. Én azonban jobban szeretnék az emberekkel a jelenben együtt élni, mint önmagam meghosszabbításával a jövőben.
          Érzem, hogy kicsiny lábad belém rúg. A szoba, ahol ülünk, nagyon sötét, ugyanolyan, mint ahol vagy, a méhemben. De bizonyosan jobb neked ott a melegben feküdni, mint nekem itt, ebben a sötét szobában, a külvilág melegében és sötétjében a nem tudás, a nem látás és az egyszerű pihenés örömét kutatni. Újra és újra ezt a meleget és ezt a sötétséget keressük, a fájdalom nélküli tovább élést, a félelem, rettegés, magány nélküli tovább élést.
          Türelmetlenül tolakszol az élet felé, rugdalózol kicsiny lábaddal, apró, meg nem született gyermekem. Így, ebben a melegben és sötétben kellene meghalnod. Meg kellene halnod, mert ezen a világon nincsenek valódi apák, sem az égben, sem a földön.
          Itt volt a német orvos. Amíg vizsgál, a berlini zsidóüldöztetésekről beszélünk.
          Az élet teli van rémségekkel és csodákkal.
     - Ön alkatilag nem anyának való.

     Sötét szobámban ül ök, és a gyermekemhez beszélek.
     - Abból, ami a földön történik, láthatod, hogy nincs apa, aki a gondunkat viselné. Mindannyian árvák vagyunk. Apátlan gyermek leszel, mint ahogyan én is apátlan gyermek voltam. Ezért segítettem annyi embernek; az egész világot tápláltam. A háborúk és üldöztetések idején minden seb felett sírtam, és ahol igazságtalanság történt, ott az élet visszatéréséért, a remény újjászületéséért harcoltam. Az asszony sokat szeret és sokat gondoskodik.
          De ebben az asszonyban benne van még a gyermek; még kísért a kislány, belülről panaszkodik, az apa elvesztését panaszolja. Vajon te is így fogsz bolyongani, és az ablakokon kopogtatni, és minden gyengéd mozdulatra lesni, minden oltalmazó szeretetet figyelni, aminek más gyerekek részesei lehetnek? Hiszen amint megszületsz, a hitves, a szerető, a barát elhagy minket, ahogy az apám is, az én születésem után.
          A férfi olyan gyermek, aki retteg az apaságtól; a férfi gyermek, és nem apa. A férfi - művész, akinek minden szeretetre, minden melegségre szüksége van, úgy, mint az én apámnak. Vágyai határtalanok. Hűséget, figyelmet kíván; tiszteletet, jó konyhát, megstoppolt zoknit, kiszolgálást, gazdasszonyt, barátnőt, anyát, nővért, titkárnőt, szeretőt. Egyedüli akar lenni a világon.
          Gyűlölni fogja a panaszaidat, a sírásodat, a szenvedésedet, és hogy téged táplállak az ő műve és alkotása helyett. Félretol majd téged a miatt a mű miatt, amely erőt és elismerést hoz a számára. Elmegy majd, mint ahogyan az én apám is elment az asszonyától és a gyermekeitől, és olyan egyedül leszel, mint én.
          Jobb lenne meghalnod, mint hogy elhagyjanak, hiszen azzal fogod tölteni az életedet, hogy az elveszett apát megkeresd; lelked és tested egy részét, az éned elveszett darabját.
  & nbsp;       Nincs apa a földön. Az árnyék, amelyet az Istenatya a világra vet, árnyék, amely nagyobb az embernél, megtéveszt. Ezt az árnyékot akarod majd tisztelni és megérinteni, éjjel-nappal álmodsz majd a melegéről, a nagyságáról, ahogy beburkol és álomba ringat. Hatalmasabb egy háztetőnél, olyan hatalmas, mint az ég, és elég nagy ahhoz, hogy a lelkedet és annak minden félelmét átölelje, nagyobb, mint a férfi, mint a nő, mint a templom vagy a ház; ez egy varázsapa árnyéka, melyet sehol sem lehet megtalálni. Az Istenatya árnyéka az. Jobb lenne, ha bennem halnál meg, nyugodtan, melegben és sötétségben.

          Az orvos nem hallja a gyerek szívét. Bevisz a klinikára. Megkönnyebbültnek érzem magam, de legbelül félek az altatástól. Nyomasztó érzések. Más narkózisok emlékei. Félelem. Mint egy születési trauma. Hat hónapos a gyerek. Talán meg tudják menteni. Félelem. Halálfélelem. Félelem az örök álomba való süllyedéstől. Mégis mosolygok, tréfálkozom. Begördítenek a műtőbe. Megkötözik és szétfeszítik a lábamat; a szeretkezés póza egy hideg, fehér műtőben, megcsörrenő eszközök, az altatószer illata és az orvos hangja. Remegek a hidegtől, kék vagyok a hidegtől és a félelemtől.
          Éterszag. A hideg kábulat végigszivárog a vénákon. Nehéznek, bénultnak érzem magam, de értelmem még tiszta és hadakozik a halál képzetével, az álommal. A hangok elcsendesednek. Már nem tudok válaszolni. Szeretnék valamit mondani, sírni, mormogni.
          - Ça va madame, ça va madame? Çavamadame, çavamadame, çavamadame, çavamadameeee...
          A szívem kétségbeesetten ver, hangosan, mintha szét akarna repedni. Aztán zuhanok, zuhanok, gurulok lefelé, álmodom, álmodom, álmodom, félelemmel telve. Álmok egy fúrógépről, amely a lábaim között zúg, de nem érz em. Fúrás. És hirtelen megint hangok. A hangok kivehetővé válnak.
     - Ça va, madame? Faut-il lui en donner encore? Non, c'est fini.
          Sírok. Valami nyomja a szívemet. Fáradt vagyok. Nehezen lélegzem. Az az első gondolatom, hogy meg kell nyugtatnom az orvost. Azt mondom neki:
     - C'est tres bien, tres bien, tres bien.
          Az ágyamban fekszem, visszatérek a halálból, a sötétségből, az élet hiányából. Kölnivizet kérek. Az orvosnak az volt a szándéka, hogy megindítsa a természetes szülést. De semmi sem történt. Nem voltak természetes fájdalmak, görcsök. Tíz órakor megvizsgál. Kimerít. Egész éjszaka egy nő jajgatását hallgatom, aki rákban haldoklik. Hosszú, gyötrelmes jajgatás, a fájdalom kétségbeesett üvöltései... csend... és megint a jajszavak.
          Másnap reggel újra megoperált az orvos. Begurították a kocsit. Tréfálkozva mondtam, hogy jegyet kéne váltanom. Megpróbáltam ellenszegülni a narkózisnak, felülkerekedni rajta, úgy képzelni el, mintha felejtés lenne és nem halál. Vajon nem kívántam mindig is olyan kábítószert, amelytől felejtek? Alvásra vágytam. Átadtam magam a halál gondolatának, hagytam, hogy zuhanjak, és a félelmem valamelyest elszállt.
          Egy pillanatig azonban féltem. Ahogy műteni kezdtek, mindent éreztem, de nem tudtam, hogy elég éber vagyok-e ahhoz, hogy mondjak is valamit:
     - Nem alszom.
          De az orvos meghallotta és megnyugtatott. Várt. Elaludtam. Furcsa álmaim voltak. Most nem tartott olyan sokáig.
          Nyolc óra tájban fájdalmas görcsök jelentkeztek. Az orvos úgy gondolta, eljött az idő. Szülésznőt hívatott. Megfésülködtem, bepúdereztem az arcom, beparf ümöztem magam, és kifestettem a szemhéjamat. Nyolckor bevittek a műtőbe.
          Kinyújtva feküdtem az asztalon. A lábamnak túl rövid volt, ezért felhúzva kellett őket tartanom. Két nővér hajolt fölém. Szemben velem a német orvos állt, nőies arcával és olyan kidülledő szemmel, mint amilyen Peter Lorrénak van az "M"-ben. Két órán keresztül nagyon igyekeztem. A gyermek bennem még csak hat hónapos volt, de számomra már túl nagy. Kimerültem, a vénáim hurkaszerűen megdagadtak. Egész énemmel nyomtam, nyomtam, mintha egy másik világra kellett volna átjuttatnom.
     - Nyomjon, nyomjon! Ahogy csak tud!
          Vajon teljes erőmből nyomtam? Nem tudtam volna még erősebben? Valami bennem nem akarta kinyomni a gyereket. Az orvos tudta. Dühös is volt, láthatóan dühös. Tudta.
          Egy részem passzív maradt, nem akart semmit kiadni, még ezt a halott részletemet sem egy hideg külvilág számára. Minden, ami bennem megtartani, álomba ringatni, átölelni, szeretni akart, minden, ami hordozni, védeni, óvni akart, minden, ami az egész világot szenvedélye gyengédségébe akarta burkolni - mindez nem akarta kiadni sem a gyermeket, sem a múltat, amely meghalt bennem. Noha az életemet veszélyeztette, nem tudtam elszakítani az életnek ezt a részét, nem tudtam kihúzni magamból, nem tudtam elválasztani magamtól és legyőzni, nem tudtam kitárni és kiterjeszteni, hogy szabadon engedjem múltamnak ezt a részét; és lázadtam az ellen, hogy a gyermeket vagy akárkit is kilökjek a hidegbe, ahol idegen kezek ragadják majd meg, hogy egy idegen helyen temessék el, hogy elvesszen, elvesszen, elvesszen.
          Az orvos tudta. Néhány órával ezelőtt még csodált, készséges volt és tiszteletteljes, de most dühös lett. És én is dühös voltam, vak dühöt éreztem az iránt a részem iránt, amely megtagadta, hogy nyomjon, hogy öljön, hogy elszakadjon, hogy veszítsen.
     - Nyomjon! Nyomjon! Teljes erőből!
          Dühvel nyomtan, elkeseredetten, őrjöngve, azzal az érzéssel, hogy ettől a nyomástól meghalhatok, úgy nyomtam, mint amikor utolsó lélegzetünket szorítjuk ki magunkból, mintha mindent ki kellett volna nyomnom, ami bennem volt, egész lelkemet, a vért, az ereket, középen a megállt szívvel, hogy aztán a testem kinyílhasson, és füst szállhasson fel belőle, amíg a halál végleg belém nem hasít.
          A nővérek összehajoltak felettem, és egymással beszélgettek, amíg pihentem. Aztán addig nyomtam, amíg nem hallottam az ízületeimet recsegni, amíg fel nem duzzadtak a vénáim. Annyira erősen zártam össze a szememet, hogy villámokat és vörös és bíbor hullámokat láttam.
          Fülemben olyan ütést éreztem, mintha a dobhártyám repedt volna meg. Összeszorított ajkaim közül vér szivárgott. Beleharaphattam a nyelvembe. Rettenetesen nehezek voltak a lábaim, mintha márványtömbök lettek volna, melyek szétzúzzák a testemet. Kértem, hogy valaki tartsa őket. A nővér beletérdelt a gyomromba, és rám kiáltott:
     - Nyomjon! Nyomjon! Nyomjon!
     Izzadságcseppjei rám hulltak. Az orvos türelmetlenül járkált föl-alá.
     - Egész éjszaka itt leszünk. Most van három óra.
          Mindent láttam és hallottam, de nem voltam ott. Minden kék lett, aztán fekete. A műszereket csukott szemem előtt izzani éreztem. Fülemben kést éleztek. Jeges csend.
          Aztán hangokat hallottam. Túl gyorsan beszéltek, nem értettem őket. Egy függöny kettévált, a hangok lecsöpögtek, lezúdultak, mint egy vízesés, szikrát hányva, és megsebesítették a fülemet. Az asztal lassan gurult, gurult. A nők a levegőben úsztak. Fejek. Ahol a lámpák nagy, fehér gömbjei lógtak, ott most fejeket láttam. Az orvos még mindig fel-alá járkált, a lámpák mozogtak, a fejek közeledtek, nagyon közel jöttek, és a szavak lassabban hulltak.
          Nevettek. Az egyik nővér azt mondta:
     - Az első gyerekemnél egyszerűen darabokra szakadtam. Összevarrtak. Aztán jött a második gyerek, újra összevarrtak, aztán jött még egy gyerek.
          A másik nővér azt mondta:
     - Az enyém csusszant, mint boríték a levelesládába. De aztán nem akart kijönni a burok, a burok, a burok.
          Miért ismételtek meg mindent? És miért forogtak a lámpák? És miért járkált az orvos olyan gyorsan, gyorsan?
     - Nem tud már dolgozni. Hat hónapnál nem segít a természet. Még egy injekciót kellene neki adni.
          Éreztem, ahogy belém hatol a tű. A lámpák mozdulatlanul lógtak. Aztán a lámpák körüli jeges, kék karikák lefolytak a vénáimba. Szívem vadul vert.
          A nővérek fecsegtek.
     - Az a baba, L. asszonyé, a múlt héten, ki gondolta volna, hogy ennyire vékonyka lesz, egy ilyen testes nőtől.
          Olyan volt, mintha mindig ugyanaz a lemez forgott volna, mintha újra és újra azt mondták volna, hogy nem akart kijönni a burok, hogy a gyerek csusszant, mint levél a postaládába, és hogy a sok munkától fáradtak. Nevettek azon, amit az orvos mondott. Azt mondták, nincs már több kötszerük, és ilyenkor már nem is tudnak szerezni. Elmosták a műszereket, és beszéltek, beszéltek, beszéltek.
          Kérlek, tartsátok a lábamat! Kérlek, tartsátok a lábamat! KÉRL EK, TARTSÁTOK A LÁBAMAT! Újra készen állok. Ha leteszem a fejem, látom az órát. Már négy órája harcolok. Jobb lenne meghalni. Miért élek és harcolok ilyen elkeseredetten? Már nem emlékszem, miért kellene élnem. Kidülledő szemeket látok és vért, és nőket hallok, ahogy beszélnek. Minden vér lett és fájdalom. Mit jelentett az, hogy élni? Hogyan lehet élni akarni?
          Nyomnom kell. Nyomnom kell. Van egy fekete pont, egy szilárd pont az örökkévalóságban. Egy sötét alagút végén. Nyomnom kell. Nyomok vagy meghalok? Egy hang azt mondja:
     - Nyomjon! Nyomjon! Nyomjon!
          Egy térd a gyomromban, a láb márványtömbje, egy túl nagy fej. Nyomnom kell. A fény felettem, a nagy, kerek, lángoló, fehér fény elnyel. Elnyel. Lassan nyel el, beszippant a végtelenségbe. Ha nem csukom be a szemem, teljesen elnyel. Hosszú, jeges csíkban szivárgok felfelé, a fénybe. De belül, bennem is tűz ég, az idegek elszakadnak, nincs pihenés ebben a hosszú alagútban, amely beszív. Vagy kifelé ásom magam? Vagy kilökődik a gyermek belőlem, mialatt elnyel a fény? Ha nem csukom be a szemem, teljesen elnyel, és már nem lesz erőm, hogy kiszabaduljak ebből az alagútból.
          Vajon meghalok? Jég a vénákban, az ízületek ropogása, ez a mozgás a sötétben, ahol csak egy kés módjára szembe szúró vékony fénycsóva világít, amíg egy másik kés a húst vágja; mialatt a hús valahol felhasad, mintha szúró láng égetné meg - valahol felhasad a hús, és vér folyik. A sötétben nyomok, teljes sötétségben nyomok és nyomok, míg újra ki nem nyitom a szemem, és látom az orvost, aki valamilyen hosszú tűt szúr belém. Felordítok a fájdalomtól, hosszú, állati üvöltés.
     - Most majd megint nyom - mondja a nővérnek. De nem. Megbénított a fájdalom. Az orvos még egyszer belém akar szúrni. Felülök és ráordítok:
     - Ezt meg ne merje még egyszer tenni!
     Dühöm heve melegít, fájdalom és jég olvad fel haragomban. Ösztönösen érzem, hogy olyasvalamit csinál, amit nem kellene feltétlenül megtennie, és hogy csakis azért teszi, mert bosszús, amiért pörögnek az óramutatók. Lassan hajnalodik, de a gyerek nem jön, elhagy az erőm, és az injekcióktól sincsenek már fájdalmaim. A testem sem az idegeit, sem az izmait nem mozdítja, hogy kidobja a gyermeket. Akaratomnak és erőmnek kellene ezzel megbirkóznia. Dühöm megrémíti az orvost, visszakozik.
     Ugyanazok a combok, amelyeket a szerelemnek nyitottam meg, és a méz, amely a szerelemben folyt - ezeket a combokat most a fájdalom feszíti szét, és a méz vérrel keveredve folyik. Ugyanaz a póz, a szenvedélynek ugyanaz a nedve, de ez nem a szerelem - ez a halál.
     Az orvos fel-alá járkál, lehajol, hogy megnézze a gyermek alig látható fejét. Lábaim mintha egy olló szárai lennének, közöttük egy darabka fej. Az orvos tanácstalanul áll előtte, mint egy különös rejtély előtt, tanácstalanul áll a harc előtt. Szeretne műszereivel beavatkozni, mialatt én a természettel harcolok, saját magammal, a gyermekemmel, az értelemmel, amelyet én adok, a vágyammal, hogy adjak és megtartsak, hogy fogjak és veszítsek, hogy éljek és meghaljak. A műszerek nem segíthetnek. Az orvos dühös. Legszívesebben kést ragadna. De várnia kell.
     Egyfolytában arra próbálok visszaemlékezni, hogy azelőtt miért is akartam élni. De csak fájdalmaim vannak, nem emlékeim. A lámpa már nem nyel el. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megmozduljak, a fény felé, vagy akár hogy a fejemet elfordítsam és az órára nézzek. A testemben tüzek égnek, széttörök, kínlódik a hús. A gyermek nem gyermek - démon, aki félig megfulladva fekszik a combjaim között, és elragadja tőlem az életet, aki fojtogat és csak a fejét mutatja meg, amíg én a szorításában haldoklom. A démon halottként fekszik az élet küszöbén, és elzárja az élethez vezető utat. Nem tudok tőle megszabadulni.
     A nővérek újra beszélgetni kezdenek. Azt mondom:
     - Hagyjanak magamra.
     Mindkét kezemet a testemre teszem, és elkezdek az ujjaimmal lassan, nagyon lassan körbe-körbe dobolni. Csak körbe-körbe, óvatosan, békésen, tágra nyílt szemmel. Az orvos közelebb jön, és döbbenten áll. A nővérek hallgatnak. Dobolni, dobolni, lassú körökben, szelíd, lassú körökben.
     - Mint egy vadállat - suttogják. Rejtély.
     Tágra nyitott szemmel és lecsillapodott idegekkel dobolok gyengéden és hosszan a testemen. Az idegek megremegnek. Különös izgalom járja át őket. Hallom az óra ketyegését. Könyörtelenül és messze ketyeg. A kis idegek felébrednek és megmoccannak.
     - Most tudok nyomni - mondom, és erősen nyomok.
     Azt kiabálják:
     - Még erősebben! Csak egy kicsit erősebben!
     Vajon újra elér a jég és a sötétség? A sötét alagút mélyén kés csillan. Hallom az órát és a szívemet. Azt mondom:
     - Állj!
     Az orvos felemeli a műszereket, és fölém hajol. Felülök és rákiabálok.
     Megint visszahökken.
     - Menjetek! Mindenki! Hagyjatok egyedül!
     Egészen nyugodtan visszadőlök. Hallom a ketyegést. Dobolok, dobolok, gyengéden dobolok. Érzem, ahogy mozog a testem, ahogy kitágul. A karom olyan fáradt, le fog esni. Ha lecsúszik, megint kezdődik a sötétség. A testem mozog, kitágul. Dobolni, dobolni.
     - Most!
     A nővér beletérdel a gyomromba. Szememben vér. Alagút. Bepréselem magam az alagútba. Ajkamba harapok, és nyomok. Tűz, felhasadó hús, fuldoklás. Kifelé az alagútból. Minden vérem kifolyik.
     - Nyomjon! Nyomjon! Jön! Jön!
     Valami síkosat érzek, hirtelen megkönnyebbülést, a teher eltűnt. Sötétség. Hangokat hallok. Kinyitom a szemem. Hallom, ahogy azt mondják:
     - Egy apró lányka volt. Jobb, ha nem mutatjuk meg neki.
     Minden erőm visszatér. Felülök.
     Az orvos üvölt:
     - Az Isten szerelmére, meg ne mozduljon, maradjon fekve!
     - Mutassátok meg a gyereket - mondom.
     - Ne mutassa meg - mondja a nővér -, rossz lesz neki.
     A nővérek le akarnak nyomni. A szívem olyan hangosan ver, hogy alig hallom saját szavaimat.
     - Mutassák meg!
     Az orvos felemeli. Sötétnek és kicsinek tűnik, mint egy törpe. Egy kicsi lány. Csukott szemhéján hosszúak a szempillák, az alkata arányos, és csillog az anyaöl nedvétől. Úgy néz ki, mint egy játék baba, mint egy kis indián, harminc centi, csak csont és bőr, semmi hús. De már teljesen kifejlődött. Az orvos később azt mondta, hogy a keze és a lába pontosan olyan volt, mint az enyém. A feje jóval nagyobbra nőtt az átlagnál. Amikor ránéztem a halott gyermekre, gyűlöltem mindazokért a kínokért, amelyeket okozott; csak később alakult át gyásszá ez a harag.
     Hosszú, gyötrő álmok arról a jövőről, amely ennek a pici lánynak jutott volna. Egy halva született gyermek, első halott művem. Minden halál, minden pusztulás nagy fájdalmat okoz. Az anyaságot, annak testi megvalósulását megtagadták tőlem; a valódi, emberi, egyszerű, közvetlen anyaság reménye holtan feküdt előttem, és csak a szimbolikus anyaság maradt számomra, Lawrence szellemében: több reménységet kell a világra hozni. Ám az egyszerű, emberi boldogság nem adatott meg nekem.
     Talán a teremtés egy más módjára voltam kijelölve. A természet szeszélyéből egy férfi asszon yává kell lennem, nem anyává vagy nem gyermekek anyjává, hanem emberek anyjává. A természet a testemet a férfi, nem a gyermek szerelmére alkotta. A gyermek primitív testi kötelék lett volna, énem meghosszabbítása, amely megtagadtatott, hogy aztán sorsom más irányba kormányozzon.
     Szeretem a férfit, mint alkotót, mint szeretőt, mint hitvest, mint barátot, de a férfihoz mint apához nincs bizalmam. Nem hiszek a férfiban mint apában. Ha akartam, hogy meghaljon ez a gyerek, akkor csak azért, mert előre láttam, hogy ugyanezt a hiányt élné át.
     Az orvos és a nővérek csodálkoztak erőmön és kíváncsiságomon. Könnyeket vártak. Az arcfestékem még mintha friss lett volna. Csak később hanyatlottam vissza egy gyengeségi hullámtól. Egyedül az ágyamban, sírtam. A tükörben láttam, hogy a hajszálerek megpattantak az arcomon. Elaludtam.
     Reggeli tisztálkodás. Parfüm és púder. Az arcomon alig lehetett valamit is észrevenni. Látogatók. Marguerite, Otto Rank, Henry. Hihetetlen gyengeség. Még egy pihenőnap. A harmadik napon azonban visszatért a félelem. A mellem fájni kezdett.
     A kis délfrancia nővér minden más betegét elhanyagolta, csak hogy a hajamat fésülhesse. Az összes nővér csókolt és kényeztetett. Szeretetben fürödtem, lankadtnak, nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. De aztán a kifelé toluló tej megkeményítette a mellemet. Túl sok tej. Elképesztő mennyiségű tej egy ilyen kicsi testben. Keménység és fájdalom. Éjszaka újrakezdődött a rémálom.
     Minden nővér a német orvos ellen fordult, mert német volt, mert ellentmondást nem tűrően bánt velük, mert úgy gondolták, hogy minden lehetséges hibát elkövet. A kórház egyik francia orvosa azzal fenyegetőzött, hogy erőszakkal szabadít meg a német orvostól. A nővérek sugdolóztak, ellenszegültek az orvos utasításainak. Az ellenkezőjét tették annak, amit ő követelt. A melleimet ő így kötözte be, a nővérek pedig úgy. Semmiben sincs i gaza, mondták; az ő módszerével daganatos lesz a mellem. Ez az elképzelés megrémített. Minden örömöm elszállt. Újra valami sötét fenyegetést éreztem magam felett és felrémlett, hogy egyszer s mindenkorra elrohadhat a mellem. Daganatok. A nővérek ellenségesnek tűntek, mintha azt kívánnák, hogy elfekélyesedjek, csak azért, hogy bebizonyíthassák a német orvosnak: hogy rosszul csinálja a dolgát. Ahogyan fölém hajoltak, ahogy vizsgáltak, a legrosszabbat sejtette. Megfertőztek, megijesztettek.
     A rákbeteg nő még mindig nyöszörgött. Nem tudtam aludni. A vallásról gondolkodtam, a fájdalomról. Nem értem el még a fájdalmak végpontját. Istenre gondoltam, akit olyan vágyakozva fogadtam be áldozáskor, és akit apámmal tévesztettem össze. A katolicizmusra gondoltam. Különösnek tűnt. Emlékeztem arra, hogy Szent Teréz megmentette az életemet, amikor kilencéves voltam. Úgy gondoltam Istenre, mint egy szakállas férfira a képeskönyvemből. Nem, nem kell a katolicizmus, nem kellenek misék, nem kellenek áldozatok, nem kellenek papok. De Isten, ki volt Isten? Mivé lett gyermeki sóvárgásom?
     A gondolkodás kifárasztott. Elaludtam; kezemet, mintha egy halott keze lenne, összekulcsoltam a mellemen. És újra meghaltam, mint ahogy gyakran voltam már halott. Légzésem másfajta, belső légzés lett. Meghaltam, és reggelre, amikor a nap a szemközti falon felkelt, újjászülettem.
     Kék ég és napfény a falon. A nővér felültetett, hogy láthassam az új napot. Itt fekszem, érzem az eget, és egyesülök a nappal, és elsüllyedek a végtelenségben és Istenben. Isten eltölti egész testemet. Reszketek és remegek a végtelen örömtől. Hideg és láz és fény, a test megvilágosodása és megkísértése, a jelen borzongásai. A fény és a menny a testben van, Isten van a testben, és én felolvadok Istenben. Felolvadtam Istenben. Semmiféle kép sincs. Csak tér, arany, tisztaság, eksztázis, végtelenség, felfoghatatlan egységben. Sírtam az örömtől. Tudtam, hogy mindaz, amit tettem, jó v olt. Tudtam, hogy nincs szükségem dogmákra ahhoz, hogy Vele egyesülhessek; csak élnem, szenvednem és szeretnem kell. Nem volt szükségem férfira, papra, hogy összekapcsolódjam vele. Amikor kiéltem a szenvedélyeimet, az alkotóerőmet, amennyire csak tudtam, egy voltam az éggel, a fénnyel és Istennel. Hiszek a vér és a test átváltozásában. Elértem a végtelenséget a véren és a testen keresztül. Testen, véren és szereteten keresztül. Egésszé lettem. Többet nem tudok mondani. Többet nem lehet mondani. A legnagyobb csodák a legegyszerűbbek.
     Ettől a pillanattól kezdve szövetségben éreztem magam Istennel, egyfajta páratlan, szavak nélküli, egyéni, teljes szövetségben, elsöprő örömben és az élet és az öröklét nagyságának érzetében. Megszülettem. Mint nő születtem meg. Hogy az Istent és a férfit szeressem, az istenit és az emberit. Nem keverhettem össze ezeket. Nagy nyugalomra születtem, emberfeletti örömre, emberi gondokon túl és emberi gondok felett, nagyobb lettem, mint a sors és a fájdalom. Az öröm, amelyet a férfi szeretetében és az alkotómunkában találok meg, az Istennel való szövetségben teljesedik ki.

     Az orvos bejött, megvizsgált, és nem hitt a szemének. Olyan egészséges voltam, mintha semmi sem történt volna. Elhagyhattam a klinikát. Nagyon jól éreztem magam, ahogy kivonultam mindenki szeme láttára. Meleg, nyári nap volt. Azzal az örömmel lépkedtem, hogy megmenekültem a halál kitárt torkából. Sírtam a hálától és az örömtől.

     Gyümölcsök. Virágok. Látogatók. Istenről gondolkodva feküdtem le, azzal az érzéssel, hogy a menny fészkében fekszem. Azzal az érzéssel, hogy hatalmas karok emelnek fel, amelyek titokzatosan védőn nyúlnak felém. A holdfény beesett a szobába. Az ég fészek volt, függőágy. Végtelen tereken lebegtem át, kívül a világon. Istenben aludtam.
     Öt órakor kiutaztam Louveciennes-be. Álmos és meleg nap volt. Egy nyugágyban ültem a kertben. Marguerite a gondomat viselte. Álmodoztam és pihentem. A kertben ettünk.
     Lassú a ritmusom. Nem akarok még visszatérni az életbe, a szenvedésbe, a cselekvésbe és a konfliktusokba. Minden újrakezdődik; a nap barátságos, de olyan múlékony, mint egy lehelet, mint a nyár forróságot és levélillatot hozó utolsó lehelete. Puha és szomorú a nyárutó. Már hullanak a levelek.
                                                                      TELLER KATALIN fordítása