|
|
|
|
|
||
A gyerekrajzokon hirtelen a napnál is világosabban ott állt a kendőzetlen igazság. A tenger! A tenger! Rajzoljatok garázsbelsőt, javítóaknát, horpadt karosszériákat kalapáló szerelőket, defektes kocsikat! A gyerekek rajzolnak, de a rajzokon egy távoli, eldugott kis sarokban világoskék sugár hatol az olajtócsákba és az összeroncsolt alvázak közé. A tenger! A tenger! Tenger a garázs kellős közepén?
Eleinte a tanítónőknek és tanítóknak még sikerült ésszerű korlátok közé szorítaniuk a jelenséget. Egy garázsban nincs tenger! Egy bank előcsarnokában sincs! A katedrális oltára körül sincs! Egy falusi vendéglőben sincs (még akkor sem, ha Wilwerdange-Hupperdange falusi énekkarának tagjai ott véletlenül éppen tengeri halat választottak az étlapról!). A tenger az tenger. Ami meg más, az más. Luxemburg a hazánk. A mi hazánkban nincs tenger. Ez tény. Nem szégyen, ha egy országnak nincs tengere. Sok országnak nincs tengere. Eddig a javítás. Ezentúl rajzoljatok rendesen!
Csakhogy egy idő után a gyerekek már nem engedték, hogy cenzúrázzák a rajzaikat. A tenger mindent elárasztott. Rajzoljatok tulipánmezőt! A papíron a tulipánok szára a tengerbe ér, kétéltű tulipánok ezek, olyan tulipánok, melyek csodás módon ellenállnak a durva sónak. Rajzoljatok harangot! A harang a tengerből emelkedik ki, hangja megremegteti az ércfalát simogató finom hullámokat. Rajzoljátok le egy kocsi belsejét, első és hátsó üléssel! (Na ide aztán már nem tudják benyomni a tengert, gondolták nagy bölcsen a tanítónők és tanítók. Egy víz alá merült autó! Na ne szórakozz!) Ám a kocsiülések alá a gyerekek finom vonásokkal tengercsíkokat húztak, ígéretes kék színben pompázó vízfoltokat, és amikor a kétségbeesett tanítónők és tanítók beszippantották a gyerekrajzok illatát, a döbbenettől elakadt a szavuk: a papírból tengeri kagylók szaga áradt, a homok szaga, melynek minden egyes szemét újra meg újra átsimították a víz fésűfogai, a hajó nap és szél szikkasztotta fájának szaga áradt belőle, de mindenekelőtt sirályszaga volt, és amikor egy rajznak sirályszaga van, vége a tanítónők és tanítók nyugalmának és megfontoltságának! A tenger! A tenger! Ugyan ki tudna ellenállni a tengernek? Van-e szebb a tengernél? Az iskolára vajon nem épp az a megtisztelő feladat hárul, hogy a gyerekeket elvezesse az igazi szépség felé? A tenger! A tenger! Rajzoljatok tengert! És az összes tollból egy csapásra a tenger folyik, apad és dagad, elnyeli az autóbuszokat, a harangokat, a tulipánmezőket, a garázsbelsőket. A gyerekek rajzain már nincs is más, csak a tenger! A tenger! A tenger!
Kedves gyerekek, használjuk ki szokásos heti földrajzóránkat arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzunk egy évszázados igazságtalanságot. Luxemburgnak időtlen idők óta nincs tengere. Tragikus módon gyökeret vertünk a durva földben. A víz általában fentről érkezik hozzánk. Koszos, hideg, kedélyromboló, a frászt és a hurutot hozza ránk. Luxemburgban néha valóságos tenger hullik az égből. Ám rögtön el is tűnik, szánalmas sármaradványokat hagyva maga után. Undorító, vertikális tenger ez, mely eláztatja, felhígítja agyunkat, aztán eltűnik. Allegorikus tenger, jobb híján. De hogy lehet egy allegórián hajózni?
Egy tenger nélküli ország fuldoklik. Csak port szívhat magába. Akármerre néz, látóhatára mindenütt el van torlaszolva. Nem láthat messzire. Tekintete rögtön beleütközik a legközelebbi földbuckába. Szánalmas ország az ilyen. Valamennyien szerencsétlenek vagyunk, kedves gyerekek. Tenger híján itt rostokolunk szűkös kis kuckónkban ahelyett, hogy tovaszállnánk a végtelen hullámmezőkön. Többnyire tulajdon orrunk hegyét szemléljük, melyet hajlamosak vagyunk felfedezésre váró kontinensnek képzelni. Csak azt hisszük el, amit látunk. És nagyon keveset látunk. Szemünk, mely a tenger vízszőnyegén csodás messzeségekbe révedhetne, csak ultrarövid távolságokba merészkedik. Egy iciri-piciri országban veszélyes a nagy lendület. Az ember könnyen betöri a képét, állandóan korlátokba ütközik. Néha már-már az az érzésünk, hogy hazánk kizárólag sorompókból áll. Ha legalább tengerünk volna!
Pedig víz aztán igazán van nálunk bőséggel. Nyakatekert adórendszerünk terméketlen paradicsomában mennyi terv, mennyi álom, mennyi utópia esik folytonosan kútba! Gigászi vízfelület ez, amelynek határai a Csendes- és az Atlanti-óceánig terjednek! E tervek, álmok, utópiák egész évben nap nap után folynak ki a kezünk közül, mindenütt hallani drámai csobbanásukat, plotty, plotty, de kideríteni, merre is sodorta el őket az ár, éppoly lehetetlen, mintha a tengert akarná kiinni az ember. A tenger! A tenger! És ez megint csak valami elvont tenger, metaforikus tenger, mondvacsinált tenger.
Nagy szomszédaink bezzeg fejüket mind a tenger felé fordítják, álluk a parton, szájuk a hullámok tajtékában. Franciaország hatalmas partszegélyeivel, Belgium sok ezer kagylódűnéjével, Németország Lux-Hamburgot körülölelő, hatalmas sík földjével - büszkék a tengerükre a mi szomszédaink. Mi meg? Még egy pocsolyánk sincs. Ráadásul három szomszédunk közül egyik sem tudott okosabbat kitalálni, mint hogy hatalmas földseggét fordítsa felénk. Összeaszott kis hercegség vagyunk, három hatalmas imperialista segg közé szorítva. Valagközország vagyunk. És persze rothadás- és penészszag van, szomszédaink az orrunk alá eregetik legendás, mocsárszagú szellentéseiket, ezek a vastag fenyőbundába bújtatott seggek rothadó gomba és poshadó avar szagát árasztják, mindenfelé a növényi eredetű szennyvíz áramával kell megküzdenünk. A tenger? A tenger? Azt három nagy szomszédunk megtartja saját magának. Azon nem osztoznak. Egyetlen cseppjét sem engedik ki a kezük közül. Ugyan mit törődnek ők a tengernélküliekkel! Mi meg ott száradunk. Persze ez is csak olyan szófordulat. Kénytelenek vagyunk beszívni a levegőben összekeveredő germán-belga-francia bélgázokat. Sokszor attól is elmegy a kedvünk, hogy tüdőnkbe friss levegőt szívjunk. Nem vitás, kedves gyerekek: tenger kell nekünk, bármi áron!
A tenger nélküli országok lakói az igazi kisemmizettek. Ők a történelem nagy vesztesei. A szomjazók, akik nem csillapíthatják szomjukat, végül önmaguk ellen fordulnak. Ö nazonosságuk ellen indítanak háborút. Éjt nappallá téve tépelődnek. Kicsik, ez igaz, de ők mikroszkóppal is alig láthatónak képzelik magukat. Elbátortalanodnak, nem hisznek önmagukban. Mivel nincs amiből új erőt meríthetnének, az összes csapdába beleesnek a mértéktelen ivászattól a szélsőséges nőgyűlöletig, a végsőkig fokozott mazochizmustól a fékezhetetlen evéskényszerig, a mániákus takarékosságtól a csillagászati összegekre rúgó életbiztosításig. Egyedül a tenger adhatná vissza méltóságtudatukat, a fenség és a nagylelkűség ízét. Ha Luxemburgnak volna tengeri kijárata, ha volna egy parányi kis partszakasz, melyet a magunkénak tudhatnánk, ahová kitűzhetnénk háromszínű kis lobogóinkat, hazánk nevetséges méretei nem zavarnának többé: persze továbbra is szánalmasan kicsik maradnánk, de a tengerből erőt meríthetnénk. Lassanként alkalmazkodnánk a tenger méreteihez. Mi volnánk a legnagyobb tenger mögött megbújó legkisebb ország. Földet-vizet egybevéve mi volnánk az egész planéta egyik leghatalmasabb területén élő nemzete!
Miért nincs Luxemburgban egyetem? Sokáig az Úristen hivatalnokait, a maradiság sötét katonáit vádoltuk, azt hittük, szándékosan akadályozzák egy színvonalas felsőoktatási rendszer kiépítését. Tévedés! Egyáltalán nem erről van szó! Azért nincs egyetemünk, mert nincs tengerünk. Miért is hagynánk kifejlődni a nagy gondolatokat, ha úgysincs megfelelő méretű földdarab, amelyről az égbe emelkedhetnének? Egyedül a tenger biztosíthatna egy ilyen felszállópályát: e hatalmas, szinte határtalan víztömeg, a nyitottság és nagyvonalúság jelképe lehetővé tenné, hogy a luxemburgi egyetemen megfogant nagy gondolatok beláthatatlanul messzire szörföljenek. Egyedül a tenger adhat tápot a szellem magasba törő lendületének. Amíg nincs tengerünk, továbbra is elnyomjuk gondolatainkat. Véznák, gyengék, félénkek maradnak. Rosszul tűrik a hideg levegőt és a viharos szelet. Elfuserált kis gondolataink örökre bezárkóznak a templomokba, az éttermekbe, a bankokba és az üzletközpontokba. A tenger! A tenger! Többé nem mondhatunk l e a tengerről!
A tanítónők és tanítók lángoló szózata persze nem maradt hatástalan. Rögtön mozgalom alakult a tengerért. A politikusnők és politikusok, akik - ha a tengerről van szó -, jóval talpraesettebbek és pragmatikusabbak, mint a pedagógusok, a legtekintélyesebb bankárokkal fogtak össze, hogy rögtön elindítsák első, nagy horderejű akciójukat: gyermekrajzversenyt hirdettek, hogy megjutalmazzák a luxemburgi tenger ügyének úttörőit. Rajzoljatok tengert! És a gyerekek most tényleg nem csaltak. A tenger színáramlatai elárasztották az ország összes tantermét. Az iskolaépületek hajókká változtak. A tanítónők és tanítók pedig tengerészeket és világítótorony-őröket, halászokat és úszómestereket mozgósítottak, olajszállító hajók kapitányait és szardíniahalászokat hívtak meg, hogy meséljenek a gyerekeknek a tengerről.
A luxemburgi iskolákban hosszú heteken át nem oktattak mást, mint tengerészeti ismereteket. A szakfelügyelők, akik rendszerint az egyéni és közösségi fegyelem rendszabályaival vannak elfoglalva, hirtelen felfedezték a lelkük mélyén szunnyadó gyermeket. Az iskolaudvar homokozójában kuporogtak, s kezükben vödörrel, lapáttal hatalmas hullámtörőket és parányi kikötőket építettek luxushajók számára. A szakfelügyelők annak rendje és módja szerint megfertőződtek a tengervírussal. Bizottsági és albizottsági üléseiken emelt hangon követelték egy új oktatási ág - a tengerretorika - bevezetését.
Senki nem vette észre, hogy a gyerekek rajzain van néhány furcsa, oda nem illő részlet. A fenséges hullámok örvényében itt-ott titokzatos tárgyak úsztak. Üzletközpontokban használt bevásárlókocsikra, számítógép-képernyőkre, sőt autókra hasonlítottak. A hullámok forgatagában alig lehetett észrevenni őket. De ott voltak. Világosan kivehető körvonalakkal. És nem süllyedtek el. Súlyuk ellenére békésen lebegtek a hullámok taraján.
A gyerekrajzverseny után mi legyen a következő lépés? A gyors haladás érdekében a politikusnők és politikusok munkacsoportot alakítottak. Az első tizenegy ülést, amely körülbelül hat hónapot v ett igénybe, arra használták fel, hogy hangzatos nevet találjanak a mozgalomnak. Csattanós nevet, mely úgy hat, akár egy kalapácsütés. Olyan nevet, amelyre mindenki felkapja a fejét. Végül a LIT (Luxemburgi Intézőbizottság a Tengerkijáratért) mellett döntöttek. A sikeres névválasztástól megerősödve a LIT megkezdte lelkes és energikus szervezőmunkáját. Melyik tengert válasszák? Ez valójában nem is volt kérdés. A luxemburgiak számára a legközelebbi, legkedveltebb, legünnepeltebb tenger mindig is az Északi-tenger volt. Van egy nagy előnye, mely érthetővé teszi a luxemburgi nép különös ragaszkodását: ide lehet a legkönnyebben eljutni. Nem kell sem felmenni Hollandiáig, sem lemenni Normandiáig, nem, az ember egész egyszerűen áthajt Belgiumon, és amint elhagyta Brüsszelt, felszabadultan belélegezheti Ostende vagy Knokke-le-Zoute jellegzetes illatát, mely már az országutat is belengi.
A luxemburgiak a lelkük mélyén réges-régóta szoros kapcsolatban állnak a tengerrel. Bár a belgák ezt nem tudják, mi egyszerűen nem vesszük tudomásul, hogy a belga partszakasz a belgáké. Titokban ez a MI tengerünk, és annyi baj legyen, ha a belgák ezt még csak nem is sejtik. Megyünk vonattal ezrével, autón tízezrével, álmunkban milliós, milliárdos tömegben. S amikor végre megérkezünk az Északi-tenger partjára, kegyetlenül szembesülünk a történelem megannyi súlyos igazságtalanságával. Miért csak a belgáké ez a tenger? Miért ők és nem mi? Ha a víz egyetemes és oszthatatlan, miért kell feldarabolni és folytonosan változó, váratlan és kiszámíthatatlan fordulatoknak kitett földdarabokhoz csatolni? Lehet, hogy a belga tengerből holnap, mondjuk, angol tenger lesz. Vagy kínai. Vagy amerikai, ki tudja? Akkor meg nem az volna a legegyszerűbb, ha most rögtön nemzetközivé nyilvánítanánk? Az Északi-tengert már rég elcsatoltuk. Luxemburgi az utolsó cseppig, a legfinomabb homokszemcsétől a legfényesebb kagylóhéjig. Nincs más hátra, mint hogy hivatalosan is elismertessük az annektálást. A belgáknak meg kell érteniük és tudomásul kell venniük a helyzetet . Szívvel-lélekkel azon kell munkálkodnunk, hogy a külvilág számára is világos legyen, amit a lelkünk mélyén már réges-rég tudunk. A tenger! A tenger! Követeljük a belga tengert! És meg is fogjuk szerezni.
Semmi probléma, jelenti ki a LIT. Belgium szívünknek kedves, baráti ország. Imádjuk a belgák lenyűgöző intellektuális képességeit, határtalan éleslátását és felülmúlhatatlan gazdasági szakértelmét. Szeretjük a belga királyt, akinek a mi nagyhercegünk csak halvány, kicsinyített mása. A gyermekek iránti rajongásunk ugyan soha nem lesz olyan patetikus és mélyreható, mint belga barátainké, de más területeken remekül megértjük egymást: ilyen például a vaddisznóvadászat. Minden különösebb nehézség nélkül megalakíthatnánk a hivatásos vaddisznóvadászok belga-luxemburgi konzorciumát. Ugyanazt a vaddisznókolbászt esszük, ugyanúgy az Ardennekben gyártjuk és helyezzük el ugyanazokat a vaddisznócsapdákat. Miért ne osztozhatnánk ugyanígy azon a tengeren is, mely azonos élvezetekkel kecsegtet?
A belgák minden előzetes várakozás ellenére keményebbek, mint reméltük, mondja a LIT. Nem adják olcsón. A tengerüket nem kapjuk meg bagóért. Hajlandóak tárgyalni, de hajmeresztő ajánlatokra számíthatunk. A tenger meghódítása nem lesz könnyű feladat. Nagy árat kell fizetnünk érte. A tenger, bár utolsó cseppjéig szennyezett, és egyre inkább híg szarral teli, bűzölgő ciszternára emlékeztet, belga barátaink szemében - és mellesleg a mi emlékezetünkben is - érintetlen és tiszta marad. A tenger drága. A tenger! A tenger! A tenger rabjai lettünk, akár a kábítószerfüggők. Most már tényleg szereznünk kell egy tengert! Gyorsan-gyorsan, most azonnal!
Itt vannak előttünk a lélegzetelállító javaslatok. Lássuk csak, milyen lesz a holnap Luxemburgja. Az ország területi elrendezése alapvetően megváltozik. Gyakorlatilag szét kell szedni, és újból összerakni. Hosszú, hajlított csőre fog hasonlítani, olyan lesz, mint egy kígyó, amely egy körülbelül háromszáz kilométeres csíkban nyúlik el Belgium nyugati határán. Ez a földcsík mindenütt egyforma, kö rülbelül kétszáz méter széles lesz, ami bőven elég ahhoz, hogy minden igényt kielégítő autópályát építsünk a közepére, a két szélét pedig véges-végig lakóházak szegélyezik majd. E végtelen épületegyüttesek sorát nyolcszáz méterenként egy-egy rendkívül jól felszerelt üzletközpont fogja megszakítani.
Így tehát Luxemburg lesz a világ leghosszúkásabb és legkeskenyebb országa. Egyetlen más ország sem nyúlik el ilyen végtelen hosszan a tájon. A szűkösség meg aztán igazán nem akadály: ez a luxemburgi állam alapelveiből következik. A luxemburgiaknak azonban hozzá kell szokniuk új hazájuk hosszúkás formájához. Gyökeret kell verniük saját kis földnyúlványukon, és szigorúan tartózkodniuk kell minden széles mozdulattól. Karnyújtásnyira ott van ugyanis Franciaország és Belgium. Kétszáz méter nagyon kevés. Csak hosszában lehet sétálni, futni, száguldozni. Ez az erőfeszítés viszont a legígéretesebb jutalommal kecsegtet: a végeérhetetlen földcsík végén ott a tenger! Kétszáz méter kizárólag luxemburgi tengerpart! A nadrágszíjalakot öltött Luxemburg végre tengeri ország lett! A tenger! A tenger! A LIT nagyon büszke az elért eredményre. De máris problémák gyülekeznek a horizonton.
Belgium a szükséges határterületek átengedése fejében gyakorlatilag bezsebelte az egykori Luxemburgot. A jelentősebb bankoknak szerencsére sikerült kimenteniük a vagyonukat, még mielőtt a belgák rátették volna a kezüket a területre. Most összezsúfolódtak az új Luxemburg szűk kis csatornájában, és eltorlaszolják a tengerkijáratot. Ez az új Luxemburg, mely az egykori Aubange mellett kezdődik, az orvali sörfőzde érintésével elhalad Bouillon mellett, továbbsiklik Mons és Maubeuge között, Tournai után továbbmegy felfelé Drapouter-Westouter-Rattekot-Kapelhoek-Leisele-Houtem vonalán, majd végül Westhoeknél eléri a tengert, kínkeservesen próbálva megteremteni új arculatát.
A luxemburgi kormány, amely az új ország kellős közepén, Goegnies-Chaussée közelében jelölte ki új székhelyét, hogy egyformán szemmel tarthassa az északi és a déli országrészt, közel áll ahhoz, hogy bedobja a törülközőt, olyan súllyal nehezednek rá az egyre-másra kiéleződő konfliktusok. Hogyan osszák el a lakosságot az új területeken? Milyen szempontok szerint? Egy tengeri országban a földterületek értéke (a kormány ezzel sajnos nem volt tisztában) annál nagyobb, minél közelebb vannak a tengerhez. Minél távolabb vagyunk a parttól, annál olcsóbbak a lakások. Így aztán az egykori Aubange határán már most óriási a torlódás. A legszegényebb családok egymás hegyén-hátán zsúfolódnak össze. Társadalmi anarchia tombol. A luxemburgi lakosság egyharmada mindenáron az új, hosszúkás nagyhercegség első három kilométeres szakaszán akar lakni.
Nem nehéz elképzelni a látványt. Mindenütt csak tornyok, az egymás tetejére épített lakások egészen a felhőkig magasodnak. Ráadásul az ágrólszakadt proletárok vannak a leginkább kiéhezve a tengerre. Hétvégenként ez a szutykos, rövidnadrágos sereg útnak indul, irány a luxemburgi tengerpart. És ami ezzel jár: katasztrofális forgalmi dugók, elképesztő mocsok, pokoli lárma az ország teljes hosszán.
Vasárnap este a vidám bunkók lármás csapata nagy ricsajjal visszaindul az egykori Aubange felé. Az új nagyhercegség éjszakánként valósággal összeroskad a lavinaként rázúduló autók súlya alatt. De hát mégiscsak láttuk a tengert. A tenger! A tenger! Úszunk a gyönyörben. A mi tengerünk azért nem akármi.
A sík föld kezdetétől viszont kellemes az élet az új Luxemburgban. Az ingatlanárak már most annyira magasak, hogy a hatalmas villák és túlméretezett bungalók csak ritkásan szegélyezik a központi autópálya két oldalát. A házak körül csodálatos kertek pompáznak. A tulajdonosok parkokat, virágkiállításokat rendelnek. Jól érzik magukat e gazdagon felékesített magányban. A tenger közelében az új Luxemburg egészen kihalt. Senkinek sincs annyi pénze, hogy ott vegyen telket magának. A bankoknak viszont nincsenek anyagi gondjaik. A luxemburgi kormány tehát úgy határozott, hogy az összes fontosabb bankot odatelepíti a tengerpartra. Amikor a luxemburgiak a tengerpartra mennek, útjuk a ban kokon át vezet. Az autópálya utolsó húsz kilométerén már mindenfelé csak bankokat látni. A bankok persze azonnal privatizálták ezt a húsz kilométeres szakaszt. Aztán megváltoztatták az útvonalat. A korábbi autópálya kacskaringós ösvénnyé változott, amely az autósokat reklámtáblák sűrű erdején át vezeti. De utána ott a tenger. Az igazi, hamisítatlan, luxemburgi tenger!
A legnagyobb gond viszont, ami a kormányt mélységesen lesújtja, hogy a luxemburgi tengerpart hihetetlenül keskeny. Kétszáz méter vízzel érintkező terület semmire sem elég. És egyáltalán nem méltó egy tengeri néphez. Hétvégenként óriási a zűrzavar. Boldogok, akiknek sikerül egy marék homokot megkaparintaniuk. Véget nem érő lökdösődés, tolakodás veszi kezdetét. A tengerpart tömegtől feketéllik, és haragtól vöröslik. A luxemburgiak egymásnak esnek, hogy egyetlen szempillantást vethessenek a tengerre, mely eltűnik az emberi testek barikádja mögött. A legelszántabbak egész egyszerűen a vízben maradnak, hogy a felhőtlen gyönyörnek adják át magukat.
Múlt vasárnap egy sokgyermekes család gyakorlatilag egészen az angol partokig merészkedett. A tengerparti kirándulás egyre inkább valamiféle gyanús, istentől elrugaszkodott kaland képzetét kelti. A kormány videokazettákat készített a tengerről. De lázadás fenyeget. A lakosság körében egyre feszültebb a légkör. Tengeri ország vagyunk, és ahelyett hogy a végtelen vizet szemlélnénk, az előttünk érkezők tarkóját bámulhatjuk. A tenger! A tenger! Micsoda kivételes szerencséje van annak, aki már látta a tengert!
Hogy a forrongó fejeket lecsillapítsák, a bankok gyerekrajzversenyt szerveztek. Rajzoljátok le a tengert! S a gyerekrajzokon hirtelen a napnál is világosabban ott állt a kendőzetlen igazság. A tenger? A tenger? A gyerekek rajzolnak, de a rajzokon a hullámok mögül felkelő napkorong fényét különös, zöldessárga folt töri meg. A rét! A rét! A tengerből előbújó rét?
Eleinte a tanítónőknek és tanítóknak sikerült ésszerű korlátok közé szorítaniuk a jelenséget. A tengerben nincs rét! És fák sincsenek, sem más növények, sem háziállatok, sem megművelt szántóföldek! A tengerben soha senki nem látott még istállót, sem szerszámoskamrát vagy erdészházat! Teljesen értelmetlen acélművet rajzolni a hullámok közé! A tengernek ezenkívül semmi köze a játszóterekhez, kerti padokhoz, ódon tölgyfák szegélyezte közterekhez, színes léckerítésekhez, telefonpóznákhoz, bányaaknákhoz, kerékpárosokhoz, gyárkéményekhez! A tenger az tenger, és kész! De a gyerekek egy idő után már nem hagyták, hogy cenzúrázzák a rajzaikat.
LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása
