|
|
|
|
|
||
- Zürichbe megy?
- Igen, szálljon be. Elvihetem, kérem.
Magabiztos hang, sápadt, hosszúkás arc felnagyítva az ajtónyílásban, közelebb hajol, lágy és tiszta hangokat ejt ki, de mintha rögtön vissza is szívná őket, tömören és pontosan, sőt finoman mondja ki a szavakat, kicsit ellaposítva az "á"-kat, mint a sörisszák, az öregek vagy a kurvák, mialatt behúzom a féket (futó pillantást vetek a visszapillantóba, látom a szemem, a homlokom, az orrom, ahogyan kimetszi a tükör téglalap alakú kerete, az ujjammal letörlök egy hideg izzadságcseppet, és kisimítok egy vöröses hajfürtöt a homlokomból, egy fejmozdulattól a szemembe hullott, kezemet csigavonalban végigfuttatom a koponyámon, egészen tarkóig, beletúrok a hajamba, érzem lapos nyakszirtemet, vetek egy pillantást az olajnyomásmérőre és a fordulatszámmérőre, leengedem az ablakot), egy vörös, fogatlan férfifejjel találom szembe magam, éppen most ül be mellém az anyósülésre, odatolja zsíros, lapos arcát, behatol testem melegébe: megsebez. Szavakat mond, mondatokat, behunyja a szemét, vajon fintorog?, nem, mosolyog. Elvinném őt Zürichig? Messze van még, és nagyon kedves tőlem. Hátranézek, a fiatal nő is leült. Nyugodtan, egyenesen, felénk fordított fejjel minket néz. A férfi megállás nélkül beszél. Rövid mondataiban az utolsó szótaghoz érve behunyja a szemét, hunyorgat, sárga szempillái sorfala verdes, a szempillák minden mondatnál sűrűn pislognak, olyan fontosnak gondolja, ami t mond, hogy megerősítésül egészen arcomba tolja arcát, alaposan beláthatok a szájába, a foghíjak miatt bizonyos hangoknál egészen kerekre tátja, akaratom ellenére a szemébe kell néznem, de reszketve becsukja, valahányszor tekintetem belemélyesztem. Elindulunk, megigazgatom a téglalap alakú kis tükröt, a lány ugyanúgy ül a sarokban, rajtakaptam, épp engem nézett, elfordítja tekintetét, egy bizonyos pontra fokuszál, bizonyára lát engem, de nem néz többé. Gyerünk, elfordulok tőle, egy meghatározott helyen érzékelem a jelenlétét, kéznyújtásnyi távolságra, jobbra a hátam mögött, akár meg is rajzolhatnám a körvonalát, akár részletesen is, a pasas lenyugodott. Befogja a száját. Amikor leengedem a kezemet, hogy kiengedjem a kéziféket, ártatlan tenyerem tésztaszerű, hideg, puffadt kezet érint, a pasas kezét, ő visszahúzza, és ragadós arcát megint felém közelíti, alul sárgás-szürkésbarna fogsor, felül a foghíj két oldalán két ferde szemfog, beszéd közben nagy, vörös nyelve előbukkan az ajkai közül, gyerünk. Egy pillantás a visszapillantóba, meglátok egy szőke fürtös gyerekfejet, hátranézek a vállam fölött, egy szőke gyerek áll hátul, a lány térde mellett, belekapaszkodik, lány, fiú, olyan kicsi és máris csúnya, három- vagy négyéves, sokdioptriás vastag lencséjű szemüveget visel, a lencse lekicsinyíti a szemét, az egyik szem komoran és lustán keresztbe fordulva, a másik egyenesen néz, a gyerek csúnyaságot izzad, egy egész családot vettem fel (hogy csúnyaságot izzadjanak), indulni akarok, amikor az előbbi szemétláda kis háromkerekű autójával megelőz minket, orra és keze a kormányra tapad, elindulok, egyből megelőzöm. Szabad előttem a pálya. A gyorsaság, a hatalom érzése a seggem alatt. Stb. A pasas mellettem megint közelebb rukkol, a vállam felé fordítja az arcát, beszél hozzám, gyötör, nem odaillő dolgokat beszél közvetlen környezetünkről, megnevezi az ablakot, ráteszi a kezét a kézifékre, becsukja a kesztyűtartót, eligazgatja a szőnyeget, nézi a vörös mutatójú kerek fordulatszámmérőt, szórt, titokzatos zöldes fénnyel vil ágít, minden eszközt megtapogat, engem is tetőtől talpig megvizsgál, de valahányszor úgy érzem, hogy el kell kapnom nagy kerek szemének pillantását, remegő vigyorral hunyorítja össze pupilláit. Szaggatott, szabálytalan mozdulattal fordítja el a fejét. Mint egy madár feje. Az orra csőr. Megérinti a gyerekét. A felhőket. Az eget. A gyereknek göndör, szőke fürtjei vannak, két ujját tátott szájába veszi, alkalmazkodik az új helyzethez, néz. Amikor megfordulok, rettegve hátrahúzódik, az anyja biztonságos, simogató anyai kézzel a mellére vonja fejét, ez a kéz mintha nem lenne kapcsolatban fiatal korával, testének telt és finom felépítésével, az égen kékeszöld háttér előtt szabálytalanul szakadozott sötétkék felhők, nincs kivehető domborzatuk. Amikor visszafordulok, egy pillanatra rothadt camembert szagát érzem. A pasas felé szimatolok, odahajolok mintha egy szalmaszálat csippentenék le róla, aztán visszahúzódom, a lány kinéz az ablakon, a férfi körül nem túl feltűnő bűz terjeng. A kilégzés elején kapom el, frissen, azután elfelejtem, majd újra megérzem egy mély belégzés végén. Felkavarja a gyomrom. Látom magam, ahogy nyákot hányok egy nagy kádba. Felém tolja az arcát, és megkérdezi, messze van-e még Zürich, amikor kimondja, hogy Zü, hunyorgat. A szájából maró mustár- és fokhagymaszag árad a szemembe, az arcomba, a szájamba, tisztán, elkülönülten és gyöngébben a másik szagnál, amely lomhán és halványabban terjeng a teste körül. Engem néz. Még húsz kilométer. Azt hiszem. Testsúlyomat áthelyezem a bal seggemre. Hasam ráfittyed a nadrágszíjamra, és beborítja. Izzadság itatja át ingem krémszínű vásznát. A menetszélből friss levegőt szippantok, ettől megkönnyebbülök, friss levegő csapja meg az arcomat, a térdemet, letekerem az ablakot, nadrágom a lábamhoz tapad. A férfi bal karja fehér sállal felkötve, a sál szegélye fekete a piszoktól, a férfi alkarja és bepólyált mutatóujja az ég felé bök: Olaszországból jövünk. Lapos arcát felém fordítja, fintorog, vár. A hatás. Nincs csomagja, alattomos pillantásokkal vizsgálgatom, nem bíró, sem jegyző, nemtörődömséget áraszt.
Felülről lefelé. Tengerészkék farmeröltöny és nadrág, a használattól a könyökén és a térdén ki van fehéredve, kis szakadások. Kilenc hónapja, kilenc éve jöttem el Brüsszelből. A gyerek az anyja combjára fekteti fejét, a hüvelykujját szopja, másik kezével tarkóján göndörödő haját csavargatja. Az anya fejére irányítom a tekintetemet, a gyereken felejtette a szemét. Sötétbarna haj. Kint sárgás fény villan. A levegőben narancs, barna, okker, mályva, zöld árad el, attól függően, hogy éppen mit érint a fény, egy ház homlokzatát, a lombok rendetlen tömegét, egy falfelületet, gyalogosok kelnek át a kifeszített árnyak sötét tömegén, a visszapillantóban látom a lány hosszúkás, fehér arcát, mandulaszemét, vékony vonású ajkát, a tükör a tövénél metszi el a pillantását, elkülöníti a lány képét, felborzolt, napsütötte haja vége bolyhos, homloka magas, nyirkos, forráskék szembogara közepén kis, fekete kör, szeme nagy és áttetsző, orcája meleg, ajka megmozdul, kinyílik és felfedi fehér és kemény fogait, a fény belevegyül hosszú hajába, beletúrok, érzem haját az ujjamon, fürtjei lehullanak és szétzilálódnak arca körül, orra kicsi, nyelvemmel kitapintom zárt orrlyukait, nyaka kerek és meleg, nyakszirtje megtörik markomban, ajka ajkamra tapad, fogsora szétnyílik, nyelvével megérinti a nyelvem hegyét, melle feszes és domború, mint egy fiatal hegység, szétnyomódik, belapul hatalmas súlyom alatt: azt mondja: erős vagy, arca sápadt és mozdulatlan az ablaküvegben, ahol ül, onnan látnia kell, ahogy mustrálom őt, érzem az utat körölöttünk, szaggatott formáit, a minket megelőző autó nagy, fekete tömbjét, érzem tekintetét az enyémben, elkapom. Gyorsítok. Poshadt büdöset érzek. Egy belégzés után már alig érezhető. A pasas nem is kérdez, beszél. Mintha egy nyálkás forrás bugyogna megállás nélkül. Az egész nyarat Nápolyban töltöttük. Egy este a nagy szökőkút lépcsőjén ültünk. Kör alakú tér. Az első szónál kimereszti pupilláit, hogy kiemelje a fontos pillanatot, felém fordítja fogatlan mosolyát és le hunyt szemét. A lány tiszta ruháit látva nem gondolná az ember, hogy már egy hónapja hordja, felé fordulok, rámosolygok, tetszett magának Nápoly? Rám néz, elmosolyodik, és elutasítóan azt mondja: igen. Csak udvariasságból felelt nekem. Piros lámpa. Az utca nyüzsög, megzavarják a zajok, az emberek, két hosszú szoknyás idős hölgy egymásra támaszkodva nézeget, taxit keres, haza akarnak menni, a már kivilágított kirakatok karkötőket, órákat, a rubinok, a függők a fehér gyöngyök hitelességét kínálják, a bank már bezárta kapuszárnyait, és nagy betűkkel 4,5% megtakarítást kínál, a vacsorázók már széthajtogatták fehér papírszalvétáikat, egy nagy üvegablak szélesen nyílik a járdára, ahol két férfi megy öltönyösen, sötét kalapban, irattáskával a kezükben, munkából jönnek, egy férfi barna ruhában, zöldbe öltözött felesége kezét karja alá csúsztatja, a nyakkendőtűk, mandzsettagombok, aranyórák kirakata előtt felemeli karját, és mutat valamit, kutyájuk felemeli a lábát, és gőzölgő tócsát csurgat maga alá, az áruház éjszakára az ajtószárnyak mögé rejtette cipőspultjait, két kisfiú megy el egymás után edzőcipőben, két fiatal nő tipegve sétál szorosan egymás mellett, az egyikükön sárga magas szárú cipő, kicsit megtorpan, hogy kikerülje a kutyapisit. A lámpa zöldre vált. A pasas: Az utcákon mindenütt ugyanaz a nyugodt hőség ült Nápoly nyomornegyedében, a kikötő környékén. Elég nagy kerek tér volt. Házak körös-körül. Magasak. Ablakok mindenütt, bordázott spaletták fából, az égre nyitva, behajtva. Mögöttük öregasszonyfejek. Órákon keresztül bámultak kifelé, moccanatlanul. Az egyik öregasszony két éjszakán keresztül bámult így bennünket. Reggel aztán rendőrök és mentők jöttek érte, halott volt.
Engem néz.
Hangok áradnak a torkából anélkül, hogy a szájával alakítaná őket, mintha állandóan böfögne.
Ott ültünk magunkban, az egyikünk gitározott néha énekelt is hozzá; minden este. Ott voltunk. Éjfélig vagy hajnali kettőig ugyanazok az arcok, körülbelül ötvenen. Vagy százan, attól függ.
Az autóvezető: És mit csináát ott?
A pasa s: Ezt-azt. Néztem. Csak ülsz ott, nézed a lábadat, ahogy ott nyúlik előtted, mozgatod a lábujjaid, úgy érzed, egészen lent vagy. Néztem a lábujjaimat.
Az autóvezető: Meg is számóóta őket?
A pasas: Nem. Ott van egyik a másik mellett. Egymásra hajtogatom őket. Meztelenek, megérintem a lépcső kövét, a kő kemény-homokos-lapos-érdes-éles hozzádörzsölöm a lábamat.
Az autóvezető: Beszéégettek is?
A pasas: Keveset. Mit is mondhattunk volna. Az ember úgyis tudja, mi a helyzet. Ott. Ülök. Ő ott ül mellettem. Néha egymásnak dőlünk. Adj egy fürt piros szőlőt, egy falat fehér kenyeret, odahívjuk a gyereket; de különben csak ott ülünk, és nem mondunk semmit.
Az autóvezető: És énekeetek is?
A pasas: Néha, pihenésképpen. Hallgatod a gitárt, az éneklő hangot. Bekötözött kézzel nem tudom többé pengetni a húrokat, el kellett adnom a gitáromat.
Autóvezető: És óóvasott?
A pasas: Nem, nem volt idő.
Az autóvezető: Le merném fogadni, hogy a többiekkel ivott. Állandóan részegek vóótak!
A pasas: Csak amikor volt borunk, de nem minden este, amikor volt, összecsődítettük a szomszédokat, és úgy ünnepeltük az üveget, a bort.
Az autóvezető: Egész nyáron, minden este együtt, akarom mondani, ugye, belefogtak valamibe (csináltak vmit): ugyanazon a téren maradtak, ugyanazokkal az emberekkel, egy egész nyáron át (a gyerek anyjának dőlve alszik, az meg minket néz és hallgat).
A pasas: Igen, gyalog érkeztünk. Amikor leszállt az este (Nápolyra). És éjfél felé mentünk el, amikor már fáradtak voltunk. A tér tartotta a meleget, aztán a lámpák miatt is mentünk oda. (Gondolkodik.) Igen, csináltunk valamit: fürödtünk a szökőkútban. A víz egészen a köldökünkig ért (nevetgél, értem, én is nevetek, jó mulatság, mi, közös vetkőzés!!!).
A pasas: Meztelenre vetkőztünk, hogy ne vizezzük be egyetlen nadrágunkat. Csodálatos, amikor bőrünk az utolsó védőpajzs a hideg-tömör-víz ellen, a víz körülvesz, és be akar lépni a testünkbe, érzem a borzongást a hasam és a seggem és a combom friss bőrén, összehúzódnak az izmaim. Mielőtt visszaültün k a lépcsőre, újra felöltöztünk, gyakran jártak arra turisták, mind a mi terünk felé fordították a fejüket, és megnéztek minket. Volt olyan idegenvezető, aki elhozta hozzánk a turistákat a katedrális megtekintése és az út árában benne foglalt vacsora között, hogy megmutasson minket nekik, mi pedig összeszedtük a turisták szökőkútba dobált szerencsepénzeit.
Az autóvezető: Mindig ugyanolyan esték, ugyanaz a szökőkút, semmit sem kezdett a kezével, a lábával, nem unatkozott?
A pasas: Azzal, ami maradt nekem? Ott van mindig, amit látok, amit érzek, ennél nem lehetek szegényebb. A térdemre teszem a kezem. Az arcomra. Mozgatom az ujjaimat. Aztán ott van a feleségem, őt is látom. Ott van a víz. A lámpák fénye. A házak keskeny-magas-gyöngén megvilágított arca, köztük a sötét sikátorok. A levegőben kifeszített köteleken száradó fehérnemű. És ott vannak a többiek is, állnak, ülnek. A csobbanások. A szökőkút lehulló vízsugara. Másnap másmilyenek a vízsugarak, a sugár más irányban esik a vízbe, azt hiszi az ember, hogy ez már így marad, hogy ott vagyunk, és aztán már el is múlt éjfél: az ember a fejében érzi a kimerültséget, megyünk aludni.
Az autóvezető: De közben annyi mindenük hiányzik. Az emberek este bemennek a városba. Színházba. Utána különféle helyeken megvacsoráznak, ugyanabban a városban, minden városban, minden országban, minden este, maguk nem irigylik azt, ami a másé, és maguknak nincs, nekem például három autóm van.
A pasas: Egyik este egy olyan jól öltözött ember, mint maga, nyakkendő, nyakkendőtű, az inge ujjában mandzsettagombok, arany karkötőóra, egyszer csak hozzánk fordult, nem is vettük észre, amikor odajött, és meghívott vacsorázni. Beleegyeztünk. Hogy elmenjünk vacsorázni. Vele. Elmentünk a nápolyi kikötőbe, meleg volt az este, a karja, a szája, a szeme mozdulatai olyan visszafogottak-lassúak-súlyosak voltak, csak úgy áradt belőle, hogy tilos megközelíteni, megtiszteltetésnek éreztük, hogy személyesen szólt hozzánk, elmentünk egy nehéz, zöld ponyvatetővel fedett teraszra, a terasz szegélyén ala csony bokrok, fölöttük láttam a kivilágított hajók magas oldalát. Az étterem pincérei kínban érezték magukat, egyik is, másik is az asztalok közötti szűk folyosókon. Amikor semmire sem gondolva futólag rápillantottam az egyikre, hajlongani kezdett előttem, közelebb jött, és megkérdezte: Mit óhajt, uram, felsorolta, mit választhatok, amit ő személy szerint ajánlana nekem, felemelte a tányéromat, lesöpörgette a terítőről a kenyérmorzsákat, mert kenyeret morzsolgattam, hogy elfoglaljam a kezemet. Vajon milyen kritériumok szerint válasszak a különféle borok közül, amiket ajánlott, pedig voltak vágyaim, azt akartam, hogy minden este idejöhessek vacsorázni, de nem tudtam kifejezni, egyébként már nem is figyelt rám, hamarosan megjelent egy másik - az is odajött hozzám, végül már csak a kivilágított hajókat mertem nézni, ahogy ott állnak a sötétségben a cserjék felső és az üvegtető alsó pereme között. A felszolgálók szaladgáltak az asztalok között, karjuk megrakva tányérral, a tányérokon vörös homár, remegtek a csápjai, láttam, hogy még mozognak az ollói, szúrós, fekete szemében tükröződött a fény, nézte az asztalokat, közben elterpeszkedve saját, szeletekre vágott húsán hasalt; a sorba rendezett lapos halak; gömbölyű krumpli halmokban; aztán jöttek vissza a pincérek kiürült tányérokkal, a tányérokon rendetlen ollókupacok, egy széttépett teknősbéka maradványai, a törékeny, tüskés halcsontvázak végén nagy, háromszögletű halfejek, és visszajöttek a pincérek megint púposra rakott tálakkal. Csorgott a nyálam, tele lett nyállal a szám, amikor megláttam a fehérbort egy vödörben, körülötte jégkockákkal, felgyűrűzött szalvétával az üveg nyaka körül, a báró rendelt még egy üveggel, és magabiztos hangon (a hangja nem tűrt ellentmondást) vörösbort is rendelt; már el is felejtettem a whiskyt, amit az elején ittunk. Fekete kagylót ettem. Előételnek. Tudja, olyan nagy, fekete kagylókat, amiből olyan sok van, és a héját kidobják a kukába, aztán egy ilyen hosszú halat, aztán fagylaltot, piskótát, feketekávét és likőrőket, ugye maga sem bánna egy ilyen estét?
A pasas rám néz: Minden negyed-fél órában kétszer-háromszor hányt egyet, azt hiszem, hússzor, azután magamhoz tértem, megismertem a vacsorám darabjait, ahogyan kibuktak a torkomon, egész kagylókat, hideg vörös krumplidarabokat láttam, nevet, majd kiszakadt a belem, remegett a bőröm, a fejem szét akart robbanni, azt hittem, meg fogok halni, legalábbis szívesebben meghaltam volna, az megnyugtat, én is rendezek ilyen estéket. Másnap már jól érzem magam, vacsorára várnak Zürichben, vagyis ma este, nem vagyok irigy, nem tudom magam elé képzelni, valahogy nem érzem, messze van, mint a Hold. Nézem, érintem, arra gondolok, ami az enyém.
Az autóvezető: Én is. Ha megengedhetné magának, megtenné.
A pasas: Igen. Elkölteném mindenem ételre, italra, miegymásra.
ez pénzkérdés
azt csak úgy mondják
miért hívta meg magukat az az úr?
A pasas: hátulról lépett oda hozzánk, úgy szólított meg, kedves volt, kikérdezett minket, érdekeltük őt
Kötve hiszem.
A pasas: Kedvességből.
Kétlem.
A pasas: Mert azt mondta, báró. Jóságos báró, könyörületből tette. Nem bántott meg, hiszen már nem is gondolok rá többet, csak a nehéz, nyugodt, kerek vörösbort láttam, átlátszó üvegében, az üveg alig tudta magában tartani a bort, annyira szétterült körös-körül, kortyonként ízlelgettem és - orrom hegyére nedves és hideg nyálcsöpp fröccsen -, az üvegből egyenest a torkomba folyatom, és nem hagyom, hogy előtte szétessék a számban, a báró újabb üvegeket rendelt erős, veleszületetten magabiztos hangon, az én hangom sosem lesz ilyen. Egyre-másra nyitottam és ürítettem ki a kagylóhéjakat, ettem a lágy húsú halakat, a húsuk puhán és simán omlott és roppant szét a számban, a zsebkendőmmel törölgettem az izzadságcsöppeket az orrom hegyéről és az egész arcomról, könyörületből?
Nem hiszem. Nem mondott el nekem mindent.
A pasas: Belehajoltam a kagylóba, lenyúltam a torkomba, és belehánytam a vécébe, a hal visszajött, a szemem vöröslött, úgy éreztem, megkönnyebbültem, újra kezdhetek enni, az evés után is éhes vagyok, bármire, éhségbetegségem van, és a távollétemben - a feleségem csak másnap mondta el nekem - a báró a tenyerébe fogta a térdét az asztal alatt, a krumplis- és a halastálak alatt, és szorongatta, a feleségem tovább forgatta a villáját, és rágcsálta a krumpliját, mintha észre se venné, a pasas egyébként közben az időjárásról beszélt neki. A feketekávénál a levegőbe emelte a csészéjét, és mielőtt a csésze szegélyéhez illesztette volna az ajkát, arcát felém fordítva azt mondta, így, ahogy most mondom: le akarok feküdni a feleségével. Azt mondtam, nem.
- Szép és fiatal
- mondom, nem
- maga keveset tud nyújtani neki - visszautasítottam, megint belekezdtem a halba -, nem, nem, köszönöm
- nem érdemli meg őt, semmit sem tud adni, mind ittunk már egy kicsit, maga nem érdemel valami sokat (nem érdemel...)
- vigasztalhatatlan lesz, ha elveszít engem
- de főleg akkor, ha a magával elvesztegetett múltjára gondol
A piszkos pasas: Fölösleges vagyok
Az autóvezető: Megölte a bárót
A pasas: nem volt tőle félnivalóm! Amilyen jól öltözött volt, ahogy viselkedett, tudtam, hogy nem akar messzebbre menni. Az órájára nézett, felkeltünk az asztaltól. Mosolygott, megveregette a vállamat, odaadta a dombornyomású névjegyét, hotelcím, a neve Ecluse de ez meg az meg amaz báró, bankár, jegyezd meg, kicsikém; jól megfizetnélek érte, elköszöntünk, de még mindig fogta a kezünket, hol fognak aludni?
Nápolyban ez nem nehéz, kimegy a strandra az ember a homokra más fiatalokkal együtt
gondolom, megy a gruppenszex jobbra-balra, mi?
a gyerek kettőnk között aludt.
néha a feleségem éjszaka elment a strand felé egy fiúval, több férfi volt, mint nő. Választott egyet
és maga is
én a kicsire vigyáztam, Rómában, más városokban nem volt strandunk, ahol eltölthettük volna az éjszakát, átmásztunk a parkok kerítésén, ahol az éjszakai parkőrök laknak, és a virágok, nem téptem ki a kis bokrokat, kérjük ne lépjenek a virágágyásba, köszönjük, elnyújtóztunk egy-egy padon, üresek voltak, körben álltak, szólongattuk egymást a sötétbe n, olyan megnyugtató, hallod a fákat, az őr, aki nappal aludt, felrázott minket első álmunkból, egyenruhában a juhászkutyájával, ránk szegezte a zseblámpáját. Gonoszságból csinálják. Úgyis elmentünk volna, hatkor az első reggeli fénysugárral felkelünk, hogy ne lephessenek meg bennünket a korai járókelők, akik munkába menet átvágnak a parkon, ahogyan mozdulatlanul ott fekszünk, hasunk az égnek, szemünk csukva, lelóg a kezünk a padról. Átugrunk a kerítésen a még kihalt forgalmas utcákra, a bezárt házak még őrzik magukban a meleget, mint a kibelezett kagylók fekete héja (kibelezni egy házat, mint egy rákot, aminek kanállal kikaparom a héját, hogy kiszedjem lágy, sárga, langyos, gyöngyöző húsát) (ez pontosan olyan, mint amikor az ember letépi és megeszi a karját). A magas, elszigetelten álló lámpaoszlopok messziről sápadt foltoknak tűnnek az ürességben, ahogy ott állnak a fényben, köveket hajigáltunk a ragyogó égők felé. Csak a park van és a város. Felfelé nincs menekvés, nem tudtunk felrepülni a fák felé és az ég ragyogó sárga pontjai felé. Mentünk egyenesen előre az orrunk után, arra, amerre nincs többé fa és föld, és a sötétben nem érezzük többé a távolságot, cipeljük a lábunkat, lecsap ránk a fáradtság, összeroskadunk, tapogatjuk a földet, nem is túl kemény, árad belőle a meleg a tenyerünkre, megtapogatjuk, elnyúlunk rajta, és így mindig sikerül aludnunk néhány órát. Az ember elnyúlik, és az átlátszatlan éjszaka beburkolja. A feleségem mond valamit, én válaszolok neki, beszélünk egymáshoz, megérintjük egymást, nyugodtan lélegzik, követem nyugodt álmába, létrehozunk egy teret magunk körül. Ez a tér eltűnik a reggeli fényben. Egyszer vibráló, mennydörgő hang ébresztett fel minket, ilyen lehet a világ vége, álmomban az óceán hullámai dörögtek, egy óriási buldózer volt éppen a fejem mellett, zötyögött rángatózva egy épülőfélében lévő autópálya melletti ösvényen, nagy teherautó gurult mellette, és kék munkaruhás férfiak álltak körülöttünk, és röhögtek.
És vóót mit enniük?
Szőlőt. Kenyeret. Tejet. Tojást. Pástétom ot. Kukoricát.
És amikor nem vóót pénzük, nem ettek semmit? A szőke gyerek a nyakamba csimpaszkodik szorítja az ingemet és hangokat ad ki. Az anyja domború mellére szorítja.
nem eszünk mindennap, már sikerül nem gondolnom rá. Két-három naponta egy jó étkezés megteszi. Sok víz. A gyerekkel a legnehezebb, ő rendszerességre vágyik, és amikor itt az ideje, üvölt a tejért, amíg meg nem kapja, volt, hogy egy egész éjszakán keresztül, gondolja csak meg, ez nehéz ügy, a gyerek.
De pénz nélkül nem tudnak élni:
kell hogy legyen pénzük
a pasas: szeretne engem?
az autóvezető: igen, szeretném
A feleségem keveset beszél.
Összegyűjtöttük ami a kertekben, a szőlőföldeken, a mezőkön maradt, bár a mezőkön alig van valami nyáron, a föld lapos és meleg a napon, és átfolyik az ember ujja között, mint a homok.
És a pénz?
Egyszer a haveroknak Olaszországban sikerült megszerezniük a nápolyi kikötő rendőreinek a zsoldját - nevet fogatlan szájával, kerek lyukat látok a szája helyén, már nem érzem a bűzét, csak amikor mélyet sóhajtok, vagy a belégzés kezdetén már felismerem a levegőben, hogy lehet, hogy a nő ruhái a több hónapnyi utazás után is olyan tiszták, amikor ez olyan mocskos, talán a nyelvével mosakszik mint a macskák
mikor ettek utoljára?
két napja Milánóban, ahol négy hétig egy panzióban éltünk a Piazzán, a végén leléptünk és otthagytuk a letétbe helyezett útlevelünket meg a disznóbőr bőröndünket, legjobban a hálózsákok hiányoznak, a gyerek fázik, és éjszakánként üvölt, mint egy kis bolond, nappal meg a tejért, épp most kértünk neki tejet egy kis fogadóban, bevallottam, hogy nincs pénzünk: csodálkoztak, meg kellett nekik ismételnem, nincs pénz, kein Geld, raus, raus, a kiszolgálónő odacsődítette a főnököt, az hívta a feleségét: a gyerek sír, hagyták, hogy meglépjünk és jóindulatúan dorgáltak egészen az ajtó küszöbéig, a gyerek rájuk mosolygott, de még előtte beszart a gatyájába, ez végleg megbékíti őket, még tejet is adtak az útra, én meghajoltam, hogy ő is kinyújtsa a kezét, és mondja azt, köszönöm, mon dtam neki, hogy hajoljon is meg, de a négy évével nem értette. Egy fiatal párnál töltöttük az éjszakát, akik felvettek az autójukba, nem szánakoztak rajtunk (ezt megtiszteltetésnek vettük), nem kérdezgettek minket a múltunkról és arról, hogy mit akarunk csinálni, a pénz papírfecnikkel együtt hányódott ott a puhafa konyhaasztalon, maradhattunk volna, a haveroknak sikerült elszedni a rendőrök pénzét
nagyon hangosan nevet, a lány elmosolyodik, kivillantja fehér fogait.
a németek elmentek a rendőrőrsre, hogy útlevelet kérjenek a nápolyi rendőrségtől, hosszú hajú németek, remélték, hogy ingyen kitoloncolják őket Olaszországból, a rendőr megfordul, hogy erősítést hívjon, az egyik német a korláton átnyúlva elszedi a kis pénzcsomagokat, mert a rendőr épp pénzt számolt, és az ajtó felé iramodik. A kövér rendőr visszafordul a pulttól, a férfiak felé rohan, közben a feleségére, házára, családjára gondol, az ajtó felé rohan, a küszöbhöz érve előrántja a revolverét, és hirtelen meglát egy csoport felfelé bámészkodó amerikai turistát, az idegenvezetőjük éppen az égen mutat nekik valamit... Ezután nagy zűrzavar következett, mi a rendőröknél jobban ismerjük Nápoly szűk sikátorait, ahová nem is tudnak behajtani az autóikkal, a rendőrök pénze kézről kézre járt, riasztották az egész nápolyi rendőrséget, a rendőrség húsz percen belül körülzárta a kikötőnegyedet, a rendőrök kettesével, határozott léptekkel rótták a sikátorokat farkaskutyáikkal, vagy motoron száguldoztak, üvöltöttek a szirénák, a kutyák szimatoltak, egymásba gabalyodtak, és mert ott voltak a tűzoltók is, az emberek azt hitték, hogy tűz van, az ápolónők hordágyakat hurcolásztak, ezért mások meg azt hitték, hogy súlyos baleset történt. Este leültünk a térre a szökőkút köré, és mindanniyunkat bevittek az őrsre. Körülbelül száz embert az őrszobára. Egy egész éjszakára. Megszámoltak minket. Összeírtak minket. Lefényképeztek. Bedugták meleg és fehér ujjukat az ingünk alá, a gatyánkba. Elkülönítve hallgattak ki. Franciául válaszoltunk. Hollandul. Flamandul. Tolmácsok. Nem tudjuk. Lefordították, hogy nem tudjuk.
megtalálták a pénzt?
Nem. Hosszan a szemembe néz! Komolyságot erőltet magára, láttam azt a pénzt, de nem én szereztem meg
mi a szakmája?
dolgoztam, az égen szinte láthatatlan szürke páracsík lebeg, nehéz munkát találni, nem tudja, hogy a jól fizetett munkát nem csak úgy találja az ember, azt kitartással, szabályos életmenettel, renddel és engedelmességgel lehet megszerezni (nem tudja, hogy a jól fizetett munkát nem... csak kitartással, szabályos életmenettel, renddel és engedelmességgel lehet megszerezni), de a munkabérrel vagy az örökséggel kapcsolatban meg lehetne fordítani a logikát, és lehetne munka nélkül is rendesen és alázatosan élni, a piacon, cipelni a gyümölcsösládákat, halasládákat, a hússzeleteket, egyet, kettőt, nem érné meg többé kifizetni a mondott árat, adtak két narancsot szomjúság ellen, uram, meg egy halat. Előre kértük a pénzt, és aztán megléptünk, és hozzá sem nyúltunk a ládákhoz. Nem volt szabad többé ennek az árusnak a szeme elé kerülnöm. Ezeknek mind jó számmemóriájuk/fényképezőgépes emlékezetük van. Elkerültem bizonyos utcákat. Előbb-utóbb bekerítettem magam. Nem sétálhattam többé a negyedben. A kis esti terünk, a nappali strand.
De miért hagyta magukat egyáltalán élni a rendőrség?
Nápolyban hagytak, nem volt ez így minden városban, ismertük, elkerültük őket. A zsoldfizetés estéjén elvették az útlevelünket. Ha autóra raktak volna, és elvittek volna például az osztrák határra, akkor Ausztriában lettünk volna, ingyenes utazás biztos határátlépéssel, nekem mindegy lenne, voltam már Párizsban, Spanyolországban, Marokkóban, Olaszországban, Németországban, nincs nagy különbség. Ezeket a helyeket szeretem. De a legtöbbünk olasz volt, nem tudták volna akárhová elszállítani őket, hogy megtisztítsák tőlük Nápolyt, nem lehet valakit börtönbe zárni csak azért, mert szegény. Meghagyják őket egy csomóban. Tudna nekem egy útlevelet szerezni?, a svájci idegenrendészeten
megkérdezték, miből élek, állandó lakcímemet, születési helyemet, hová megye k, mit szándékozom itt csinálni és meddig, foglalkozás, feleség, gyermekek száma... biztosítás, vallás. Olaszországban megvolt a tartózkodási engedélyünk, hogy örüljenek, hogy a részei legyünk (hogy egy rendszer megfogható részei legyünk). Mondtam egy nevet. Egy másikat. Felírták. Beaudelaire. Betűzze! B. E. Keresztnév. Azok az emberek, akikkel gyermekkoromban egy utcában laktam, már meg sem ismernének, az igazi név a társadalomban elfoglalt helyzetem megfelelője. Éhes vagyok, iszom, névtelen, mozgó anyagból vagyok. Spanyolországból jöttem. És előtte. Párizsból. És még. Berlinből. Hajszín. Gesztenyebarna. Rómába megyek. És utána. Párizs. Nápolyba. Spanyolba. Szemszín. Világos. Tartózkodás időtartama. Három hónap. Hosszabbítási kérelem. Nem. Munka. Nincs. Testmagasság egy méter kilencven. Sportol. Nem. Kilencven kiló. Bőrszín. Barna. Katolikus. Nem. Római. Református. Nem. Kálvinista. Nem hiszek Kálvinnak. Hazudott. Becsapta magát. Nem vagyok ateista. Nem fedezek fel új kérdéseket. Különös ismertetőjegy. Házas. Nem. Mit írhatnék oda, hogy különös ismertetőjel. Sehova sem tartozó, megfoghatatlan, tehát veszélyes egyén, engem néz
TÓTFALUSI ÁGNES fordítása
