Rolph Ketter

Lehet egy kosár föld bármily kevés

1

Reggel hat óra. A kiszögellő cseréptető és az orosz cseresznyefa levelei megfosztanak a felkelő nap látványától. Közérzet: mint élet & halál egyszerre. A lohbachi templom harangjai beindítják a nappali zajok gépezetét. Huizinga jut az eszembe: ő nem hasonló ütések kel harangozta-e be a középkor lombhullatását?

Egy klinikai szoba hideg fehérségében Mara apja fekszik vízzel töltött matracon, és fájdalommentes halált kér maradéknyi életétől. Arcának színe a viaszpapíré, amely mögött gyertyacsonk pislákol. A szellem még nem akarja elhagyni a testet.

- Milyen kicsi lett a lába - mondja Mara. - Mint egy gyereké.

Fehér felhők óriásfület formáznak a déli égen. Fürkészésem a Jupiter irányába, ahol üstököseső záporzik a bolygó Földnek háttal lévő oldalára. Mi az a hétszázhetvenmillió kilométernyi távolság?

Will kertjében zsombéknyi gyom fölött készül átugrani a fekete-fehér macska. Nem tetszik neki bundáján a harmat hűvössége.

Már megint egy harangütés. Már megint eltelt egy negyedóra. A kutya, mint társai a mezopotámiai mozaikokon, fejét a farkához hajtva alszik a kert földjén. Légy koppan a verandatető plexiüvegének. Forró nap ígérkezik.

Az öregember egy átvirrasztott éjszaka után első korty reggeli kávéjáért hörög, és nyomban utána, tehetetlenül, a haláláért. Mint egy gyerekkori emlék árnya, elsiklik mellettem a macska, a csenevész almafa közelében alámerül a magas fűben.

Hirtelen boldogságérzet: milyen jó egy olyan nővel élni, mint Mara. Nem csak a haldokló apjáért érzett aggodalom tanított meg erre. A reggeli hűvösségben csészéjének zörgése a csészealjon. Mindjárt megjelenik a verandán. Vagy hagyjam abba az írást, és menjek ki hozzá a konyhába: köszöntsem én elsőként?

2

Odakint a hűvösség. Rég lehullott esőcseppek koppanása idegesít. Lyukas ereszcsatorna. Szívhanggép.

A kerti asztal közepén megáll a víz. Verebek fürdenek benne. De igyekezniük kell, különben felnyalja a nap. Az utóbbi napok esztelen hősége tompa fátylat borított homlokomra. Egész testfelületemen verejtékezve vegetálok; házi legyekre vadászom; nedves ronggyal csapok le rájuk; tetemüket ujjheggyel csípem fel a földről, és a szemetesvödörbe pöckölöm. Fáradtan nézek fel Matisse vidám táncosaihoz, és kimondom, amit kívánok, hogy aggkoromra ne kelljen ilyen elutasítóan haldokolnom, mint Mara apjának, hanem megbékülten adhassak utat a dolgok folyásának, felém, rajtam át, fölöttem el.

Ó! Kidőlni szív- vagy agyszélhűdés vezényszavára, legjobb, az örökké bevégzetlen munka közben; persze az a trükk ez, amellyel minden élő csapdákat állít magának, beléjük sétál, és kétségbeesetten igyekszik szabadulni belőlük, hogy annál hiszékenyebben és taníthatatlanabbul tévedjen a következőkbe.

Az üresség telítettsége. Minden egyes fűszál, amely az elhazugult és elnyersült nyugati civilizáció talaján nő, erről a visszafordíthatatlan igazságról tereli el figyelmemet.

Van ilyen: rossz helyre születni? A salátaágyásban giliszták után bökdös egy szarka. A szárítókötélen egy vörösbegy pirosló mellkasa. A kenyereskosárban feleségem ujjai: ezüstös zizegés, amint hozzáér a croissant-ok köré csavart sztaniolcsíkhoz.

3

Öt nap múlva születésnap. Nyugtalan a szív. Fejemben a képözön, hol dermedten és élettelenül, hol a képkeretet szétfeszítve. Semmi, ami valaha is az enyém lett volna. Amit látok, rég látták mások. Amit hallok, rég hallották mások. Amit írok, rég megírták mások. És mégis valaki más néz és figyel, miközben írok.

A húgyhólyagban az áttételek heveny terjedése.

- Nem operálgatunk tovább az öregúron - mondja az orvos.

Mara sírt, amikor meghozta a hírt. Ez a harmadik alkalom, hogy meghalni látok egy apát.

A reggel frissessége: a kékségben a legderűsebb hógomolyok felhőznek, meddig még? Alig indulok rövid szandálútra a kutyával, máris csorog a verejték homlokomról, térdhajlatom nedvesedik. A sétabotra gondolok, amelyre az öregember támaszkodik, valahányszor kikényszeríti útját az ágytól a mosdóig. Később éppen ezek a néma és szerény tárgyak fognak szavakkal, képekkel zsúfolt nyelvet beszélni; és bevezetni az igyekezetet, hogy egy szekrény homályában tüntessék és némítsák el őket.

4

Ha csak a legcsekélyebb elnézés volna bennem nyári lustaságom iránt! Sprinkelt völgyoldalait finom szürke köd borítja, a tehéntestek dominókockák benne. Ma állítólag nem lesz akkora a hőség. Szívemnek nem te sz jót, hogy a tetőtéri szoba gőzkamra-atmoszférájában alszom. A halál egyébként is mindenhol jelen van, bármennyire feledteti is ezt feleségem lélekjelenléte. Ruandában az orvosok és ápolónők versenyfutása tízezrek kolerahalálával - ugyanaz.

Kimegyek a szobából, a veranda ablaküvegén ujjnyi hosszú, levélzöld szöcske. Óvatosan papírlapot csúsztatok ugrólábai alá, és kiviszem a fűbe.

A Monde-ban cikk az első világháborúról. Cigarettám füstje összevegyül a százezer puskából, mozsárból, ágyúból felszálló porfelhőkkel. Négyszázhárom francia író haláláról olvasok, akik 1914-ben a Somme-nál, Verdun előtt, a Meuse fennsíkjain estek el úgymond hazájukért.

Hét, nyolc, kilenc, tíz: kondítja a harang. De sem az anya, sem a lánya nem gondol a felkelésre. Akkor lapozzunk. ELLOPTAK EGY KÉZIRATOT. François Nourissier író aktatáskája 80 cm-re állt a lábától, amikor megtörtént a dolog. Marseille-i repülőtér, az író a tolongásban bőröndjére várt. Két év munkája az ördögé, a tolvajoknak egy köteg értéktelen kacat. Nourissier most újsághirdetésekkel appellál irodalmi alapműveltségük maradékához. "Vagy talán Önök akarják befejezni a megkezdett sztorit?"

5

Cccccttttóóóááh! Villámkérdések:

- Hány betűt tartalmaz a joyce-i szóáradat?

Válasz:

- Annyit, amennyit az ábécé konszonantikus-fonematikus hektoliterhordója befogadni képes.

- Mikor történt, hogy a világirodalom fejéhez vágta?

- Egy nyári éjszakán, ha egyáltalán!

- És a piszkos, elmosódott felhők, ők mely város tetői felett gyülekeztek?

- Párizs, Zürich, Lohbach.

Hallgatózva, hallgatva a láthatatlan hatalmak szavára, nyelvgyommá burjánzó Paracelsus, ottóian illuminált, aquinói fényű. Ricorso. Ádám örökkévalóan. Egy majdani múlt, egy elmúlt majdan, egy álomszerű jelen képzelgő tudása, halomra hányva egy tébolygó könyvben, amellyel senki nem bírja ki egy szigeten.

Elvonul a vihar - kelet felé háborogva, hullámzó esőfátylakba takarózva. Majd a megnyálazatlan papír finom zizegése, amelyben hüvelyk- és mutatóujjam között a Gauloise-dohány barnáját sodrom. Az első reggeli cigaretta, a Szívkirály első figyelmeztetése hozzám, villám- és mennydörgés költötte kerti játékoshoz, hogy kíméljem tüdőmet.

Ó, a korai, enyhén ködittas levegő frissessége! A palatetők telt nyirkossága! A domboldalak kékellő párabódulatban. A völgytetőn mint valamiféle vízkulissza mögül a hatórás harangszó a templomtoronyból. A veranda tetejére hulló eső: mint a cár ezer dobosa.

Ilymód álmomból villantva ledobtam a takarót, belecsusszantam halványzöld nadrágomba, fejemen áthúztam a nevetséges NO PARKING feliratú pólót, és...

(Clara a szünidő kezdete óta Maránál alszik, mert fél egyedül éjszaka, tehát most, a dörgedezve közeledő vihar idején kétszeresen és háromszorosan is, tehát remegő kéz, ijedségtől kitágult pupilla, és dörgölőzés az anyatesthez, mi ketten, igen, együtt, ha most fejünk fölött a gerendát az izzó fehér fényfejsze...)

...mégse mentem át hozzájuk a szobába, hanem hallgattam a macskát amint panaszosan nyávog a lépcsőházban, tehát meglehetősen riadt ő is. Mint Leopold Bloom, láttam a hajlékony, fekete-fehér alakot. Tiszta látvány: sima szőrének csillámlása, a fehér dudor farka töve alatt, a villogó zöld szempár. Lehajol hozzá, keze a térdén.

- Tejet a micuskának - mondja.

- Mirrnyaú! - vinnyogja a macska.

Teljesen korrekt szürke öltözetben, bottal, lassan belép a konyhába William T. Kolderup is: hideg ágyékához a köszvénycsomók cifrázta kéz; az agg-hűtt csillag fölött a porszürke haj (és mély lélegzéshez jobb, ha a szekrénybe kapaszkodunk!).

Remember, remember! Eddig egyes-egyedül az irodalom volt képes megfutamítani.

És a hírek: Szarajevó. Uráncsempészek Moszkvában. Ruanda. A buldózerrel tömegsírba kotort hullák között, amelyeket Ray Wilkinson a kikumbai menekülttáborban látott, volt egy terhes nő is, félig megszült kisbabával. A borzalom kontinuitása. Ember az embernek eszerint nemcsak potenciális segítőtársa és szexuális objektuma, hanem kísértés is, hogy agresszióját kielégítse rajta, kártalanítás nélkül használja ki munkaerejét, beleegyezése nélkül szexuálisan bántalmazza, ingóságait megkaparintsa, megalázza, fájdalmat okozzon neki, kínozza és megölje. Írta Sigmund Freud.

Hé! Milyen dolog együtt élni azzal a már korán megszerzett felismeréssel, hogy az emberek többségének gondolkodását és cselekvését a valódi emberségtől való undor határozza meg?

A belga hírbemondónő: "Pour clore ce journal, une derniere histoire qui nous vient des USA..."1 - Tárgyilagos hanglejtés: Floridában egy tinédzser huszonkét késszúrással leszúrta osztálytársát, anyjának pedig megmondta, hogy aznap nem kell neki ebédet főznie. A gyilkosságot gameboyának pontos utasításai szerint hajtotta végre.

- Nem nézhetsz ide! - Clara lábujjhegyen jött be a konyhába, és kérlelve emelte fel kezét. - Fent már festettem neked egy képet, most jön a második. - És miközben én hunyorogtam, színes ceruzája szelíden és szabályosan siklott a rajzlapon, egy fa gömbjébe sötétzöldet vonalkázott, fölé naptojást sárgázott-pirosozott.

6

A nap, amelyen születésnapomat ünnepelték. A gyomkert fölé vastag, borostyánszínű gyertya pislantott gyíknyelvnyi fényt. Mara és Clara ünneplőszoknyában, éppen most tértek vissza a haldokló apánál és nagyapánál tett esti látogatásból.

- Ágyából az eget látja, tengerszélesen - mondta Mara.

Egy pillantás az arcára, és tudtam:

- Utolsó napjait egy ilyen ég sem fogja csendesebbé tenni.

És nyomban rá megkérdeni:

- Kinek is sikerül belátnia a telítettség ürességébe, az üresség telítettségébe?

Clara színesre festett és feliratozott képeket ajándékozott nekem, kulcstartónak egy mókás zsiráfot. Előtte megterítette az asztalt a szobában, és pukedlizve felszólított, hogy foglaljak helyet. Szigorúan hátrafésült haja, sápadt arcocskája Teobaldo Vitti egyik gyermekportréjára emlékeztet, olykor pedig Charlie Chaplin egyik lányára is. Megkomolyodott, amióta eszembe jutott, hogy húzzuk ki a dugót az agyromboló tévékasztniból.

- Soha nem fogod megtudni, hogy mi a kívánságom - mondta, amikor pezsgőbe mártott ujjammal megérintettem bal fülcimpáját.

A Szí riusz a hűvösödő ég alsó, nyugati peremén. Óvatosan lekapartam a celluxot az ajándékcsomagról, amelyet Mara átcsúsztatott az asztalon. Két Mozart-szimfónia, a 40-es és a 41-es. Londoni Szimfonikusok, Claudio Abbado vezényletével. És már árad is az esti homályba Mozart megbékítő muzsikája, apollói vigasz.

Éjféltájban: a régi Kínában, olvasom, háromszor kilenc hónapig tartott a szülőkért viselt gyász.

7

Ülni a napfényben és írni. Soha nem voltam gazdag. Nem írtam sok könyvet. Párizsban néhány hónapig éheztem. Jegyzetlapok ezreit kentem össze tintával. Közben nem lettem se szegényebb, se gazdagabb. Ötvenhat éve robusztus gyermekként jöttem a világra egy prolikórházban.

Az eső lemosta a keleti lejtőket. Keletnek fordulva, mint megannyi játékszer, harminckét vörös-fehér tehén áll a domboldalon, a Fatima-grotta alatt és esőhűvös füvet majszol.

A felhők szürkéje jól illik a hírhez, amelyet Mara hozott az imént: anyám tegnap elájult a bejárati és a konyhaajtó között, reumás szívét túlterhelte a hőhullám miatti oxigénhiány, és kihagyott.

Tárcsázom a glotterbachi telefonszámot, megkönnyebbültem hallom gyönge hangját. Hirtelen szédülés, mintha izzó vas hatolt volna a szívébe, aztán az üresség a fejében, a lábát mintha elkaszálták volna. Lehetetlen eljutnia a telefonkészülékig. Fivérem két fia talál rá hazaérkezéskor, felhívják a mentőszolgálatot. Beviszik a klinikára, ahol az orvos izomszakadást állapít meg a jobb térdízületben, és injekciókúrát ír fel trombózis ellen.

- Szebb ajándékot szerettem volna a születésnapodra - mondja.

Huszonöt éves volt, amikor világra hozott.

8

Szu Tung Po kínai költő, amikor negyvenhárom évesen kiszabadult a császári börtönből, ahol százötven napot töltött engedetlenség és elégtelen lojalitás miatt, s ahol őrei kegyetlenül bántak vele, ezt kalligrafálta: "Életem hátralévő részében az ÖRÖM lesz a szívügyem."

Mara apja a betegszoba nyitott ablakán át hallja a muzsikát a völgybeli hangszórókból. Körcirkusz, piros-fehér tetővel. Aki jobban odanéz, négy lámát és három pónit lát az előtér füvén kikötve, gyerekseregtől körülvéve.

Ujjam az öregember pulzusán, egy élet, amint lejár. A halál szavak nélkül jön, ki-be jár. Ő a bohóc, aki éppen fölrakja sminkjét, hogy megnevettesse a gyerekeket. Ő a hörgés az öregember tágra nyitott szájában.

Mit tudok a halálról? Amikor meghalt az apám, azt írtam: "A halál obszcén." Amikor meghalt Wuz, az iskolamester, Jean-Paul azt írta: "Az elmúlás magasztos. Fekete függönyök mögött a magányos halál véghezviszi a néma csodát, dolgozik a másik világnak, a halandók pedig nedves, de tompa szemmel állnak a földöntúli jelenet mellett."

9

Egy tisztás szikár talajából kimenekítettem két fenyőcsemetét, és elültettem őket Will kertjében. Most minden reggel megöntözöm őket két vödör vízzel, hallom, amint mohón beissza a föld. Napi kezdésnek nem rossz, azt hiszem.

- Félek egyedül bemenni a klinikára - mondja Mara. A beesett hullaarc, az egyre élesebben kiugró orr, hideg kezének néma szorítása. - Az a fátyolos tekintet a legrosszabb, amely mögött minden sötét.

Mire hazajön, meg van terítve az asztal. Norvég lazac, fokhagymában párolt réti csiperke, hozzá vajas krumpli. Íróablakom előtt könnyű szél mozgatja a nyírfaleveleket. Különben a hetek óta tartó hőség. Kókadt virágfejek, fecskeröpték csak a hűvösebb esti levegőben. Az írás talán közelebb visz a hallgatáshoz.

10

Az idős, már-már vak asszony kitapogatja férje arcát, keze végigsiklik nyakán, benyúl pizsamafelsője alá és az erősen dobogó szív fölött megpihen. Arcával arcához hajol, megcsókolja homlokát, szemét, szája sarkát. Úgy hajol fölé, mint egy beteg gyermek fölé. Úgy fekszik mellette, mint a szeretője mellett. Úgy vesz búcsút tőle, hogy hevesen magához öleli, és mélyen aggódva megkérdezi:

- Hát már nem kellek neked?

Vadászatot indítok a lódarázsra, amely fejük fölött köröz. Iszonyúan félek, hogy berepül az öregember nyitott szájába. Az ablakpárkány és ablakkeret közötti zugban sikerül sarokba szorítanom. Agyonütöm egy karosszék puha ülőpárnájával. Ezerszeres saj nálkozás.

Most négy veréb rebben fel izgatottan a krumpliföld karói közül, a tető biztonságos magasából pörölnek a macskával, mire az nyomban föladja lopakodását a lila virágkoronák alatt, és komótosan eloldalog.

Majd kéjes csámcsogás: esőt szürcsöl a föld, itatja pórusait az éjjeli ajándékkal, melyet mintha sajtárokból öntenének. Majd a hőség porától tisztára mosott levelek selymes susogása.

11

Az életet nem lehet egészen leélni. Ismered Oidipusz dühét, amikor Kolonoszba megy meghalni, és azt kérdezi: "Csak akkor vagyok ember, ha már semmi sem vagyok?"

E mai, augusztus 8-i reggelen, mint szokásosan, sajgó háttal ülök a kerti asztalnál. Talán a hasam köré gyűlt hájgyűrűk nehezítik az előrehajlást. Ami az írást illeti, ugyancsak mindinkább egy vitatható öregkori stílus, hogy ne mondjam, öregkori bölcsesség zártkertjébe jutok. Az elbeszélés mintha már nem számítana, sőt ahogyan ezek a mondatok kanyarognak, alighanem a tudatalattim koppintásai. A szinte már belélegezhetetlen hőség maga is hozzájárul ahhoz, hogy már csak szellemileg kínlódva jutok előbbre.

A legjobban, cc, cc!, az a tény bánt, hogy még a lányommal folytatott játék, vidám csacsogása is meghagy szürkeségemben, váratlan könnyrohamai és ártalmatlan tréfái sem érintenek meg.

Nincs bennünk többé megértés a kis Undine incselkedései iránt? Egy idő előtt elaggott Huldbrand lennénk?

- Ugyan, ugyan - mondta Mara. - Elfelejted, hogy a halál közelsége mindannyiunkat...

Itt megakadt, én pedig halkan folytattam:

- Megnémít, ugye! Ezt akarod mondani?

- Igen - felelte. - Szinte. Szinte megnémít.

Csöndes hitves, képházából úgy tekint ki, mint Jan van Eyck és Vermeer nőalakjai, nemcsak magának tartva tükröt, hanem nekem is. Tükröződni viszont apja halála tükröződik az órák, percek, másodpercek véget érni nem akaró láncolatában, mely megannyi pillantás, mindegyre sóhajszegényebb - nyugodtan szunnyadó vagy ébredéskor a hajthatatlan, már végképp nem akart élet maradékával szembeni dühtől eltorzult - arcára. Vagy egy héttel ezelőtt, amikor szobájában még szabadon tudott közlekedni, nem támadt-e tán az a gondolata, hogy a harmadik emeleti ablakból a kaviccsal borított előtetőre vesse magát?

Most már nem elég hozzá az ereje. Most nézi őt a lánya, miközben az éjjeliszekrényen tovább tiktakol a piros ébresztőóra, az egérszürke műanyag bura alatt lassan kihűl az ebéd, csattanva becsapódik egy huzat verdeste ajtó, és kiutat keres helyette.

Tudja: csak azok a gömbölyded cseppek tartják életben, amelyek a tejfehér csőfalak mögött kanülökbe hullanak és érpályáiba szívódnak.

Ó, egy szívroham a dolgozóasztal mellett, miközben ujjam írásra lendül!

12

És lám, mégis: Clara réti virágokkal üde világa! Késő estig folytatja játékát; bukfenceket vet az iskola épülete alatti füves lejtőn; bekacag a szomszédok kékesre színeződött tévéablakán; azután mezítláb, cipővel a kezében (a balt átdobta a kert kerítésén, aztán sokáig kereste) gázol át a gyomon hozzánk és a gyertyadíszes asztalhoz, megmutatja nekünk szünidőtől sugárzó arcát. Még éppen van annyi ereje, hogy kecses táncmozdulattal elénk tárja tomporát, mi pedig megtekinthetjük nadrágja fűzölddé bolyhozódott ülepét.

Most Mara is oldottabbnak hat, mintha kiszabadult volna a haldoklás képeinek szorításából. Felveszi borospoharát, és kiüríti. Megint töltök neki. Clara eközben ugrálva megy a társasjátékért, és kirakja elénk. Meleg pulóverfélét vett fel, s most maga alá húzott, még mindig csupasz lábbal ül a heverőn, és kidobja magának az éjféli játék első hatosát.

Később, éjszaka: Klinikai orvosok miért követelik egy meghalni kész idős ember életét? Nem tekintik-e egyfajta fizetőképes ügyfélnek, aki szavatolja a személyzet havi jövedelmét? Avagy maguk is félnek a haláltól, a sajátjuktól, és áttételesen másoknál tolják ki a határt?

Reggel felhívtam dr. Cleest, a luxemburgi eutanáziaegyesület alapítóját, és röviden elmagyaráztam neki az esetet. Ő ugyanilyen röviden és világosan értésemre adta, hogy a haldokló betegnek, amennyiben az orvosok így találják jónak, akkor is a felügyeletük alatt kell mar adnia, ha a család kifejezetten óhajtja hazatérését, hacsak a beteg nem képes rá, hogy ezt az óhajt írásban vagy szóban maga is megfogalmazza. De nem kell-e feltételeznünk, hogy az orvosok tökéletesen tisztában vannak az agg emberek szellemi gyöngeségével vagy zavarával, s azzal is, hogy ilyen megfogalmazásra már egyáltalán nem képesek?

13

Augusztus 28-án reggel: heves viharok. Az ég szürke polip, fehéren és sárgán izzó csápokkal szórja villámait. A macska vizes bundával tér vissza éjjeli portyájáról. Mielőtt fejét az etetőtálkába dugja, megengedi, hogy a konyharuhával megtörölgessem. Amikor a mennydörgés különösen fölerősödik, abbahagyja az evést, fülét hegyezi, neszez. A kutya is megjelenik az ajtóban, puha nyelvével arcomra nyalja riadalmát.

"Ha el akarod viselni az életet, rendezkedj be a halálra." Freud fogalmazott így? Mindkét fia a háborúban, az egyikük sebesülten. Később pedig Londonban a rákos beteg egyezsége orvosával. Ha a kín értelmetlenné válik, a halálos túladag. A legmélyebben szívélyes fejbólintás, a végrehajtás, az elviselhető halál.

- Egy kert gyom nélkül olyan, mint Delphi Dionüszosz nélkül - mondtam Marának.

Ő előbb értetlenül rázta a fejét, aztán elmosolyodott.

- A halálos rutinra gondolsz, ugye?

Boldogan, a helyeslés boldogságával bólintottam, de magamtól nyomban azt kérdeztem:

- Honnan szerzem be vasárnap reggel, amikor minden bolt zárva, a huszonnégy mogyoróhagymát, amely a Coq au vin előkészítéséhez kell?

Kilépve a házból, Mara utolsó útján a haldoklóhoz: egy pillangó az eltolható verandaajtó szárnyai között rekedten, szárnyai már alig mozognak. Mara egy kalász hegyével szelíden kilöki a szabadba. Amint verdesve föl- és tovalibben, nem olyan, mintha megköszönné?

1 Hírműsorunk végén pedig egy az Egyesült Államokból érkezett híradás..