|
Stefan föllélegzett, amikor az utolsó vendég is elment. Mielőtt az ajtóhoz indultak, még e gyszer megdicsérték a képeit: a bátor vonalvezetést és a színek harmóniáját. Szelíd madarakként csevegtek, amelyek olykor több nyelven szólnak anélkül, hogy tudnák, szavuk köszöntés. Ha váratlanul lép eléjük az ember, hangjuk megtelik félelemmel, ha magokat szór nekik, köszöntésük asztali áldás.
Stefan elégedett volt. A kiállítás megnyitójának résztvevői minden különösebb nehézség nélkül távoztak, csak egy kisfiúnak nőtt dudor a fejére, amikor nekiment az ajtófélfának. Néhány pillanatra ez a fiú volt az egyetlen valóságos személy a sok ember és a hatalmas örökzöldek között: hétköznapi szerencsétlenség, hétköznapi panaszokkal teli hétköznapi fájdalom. Miután óvatosan és gyöngéd figyelmeztetések közepette kivitték a teremből, a sok ismerős fojtott hangon, de boldogan megint társalogni kezdett, miután szívélyesen üdvözölték egymást.
Figyelmesen tekingettek a kör közepe felé, bele-belenyaltak a pezsgőjükbe, és ha egymáshoz szóltak, szavaik lomhán lebegő szappanbuborékként szálltak. De néha alig szálltak fel, máris szétpukkantak.
Az ismerősök és a művészetkedvelők lassított felvételek tempójában vonultak el a képek előtt, minden mozdulatot hosszan mérlegeltek, és minden gesztusukat, a legfrivolabbakat is, például ahogy előkotortak a zsebükből egy zsebkendőt, aztán ügyetlenkedni kezdtek vele, gyanú lengte körül, és mindez előre sejtette, hogy torlódás fog kialakulni, amit minden második lépésnél számításba kellett venni, torlódás, amit látszólag mégsem érzett senki akadályoztatásnak.
Lassú sétájuk közben a művészetbarátoknak módjuk volt hosszan szemügyre venni a képeket, hogy aztán bólintsanak, néhányan a kezüket is megmozdították, mintha meg akarnák áldani őket. Csak ritkán került sor mellékes és vidám összeütközésre, amikor egy-egy látogató, arcán meglehetős szakértelemről árulkodó kifejezéssel, hátralépett, hogy a megfelelő távolságot kiválasztva merülhessen el a látványban. Időről időre a bámulat és a zavar visszafojtott kiáltásait lehetett hallani. Ám a legtöbb szappanbuborék nyomban kipukkadt.
És a műv észetbarátok sora tovább keringett a terem feldíszített falai előtt, mint végtelen körhinta, amely a képekből hallja ki a maga kintornamuzsikáját. A körhinta a pártatlan zsűri alkotta középpont körül forgott, amely persze csak a látszat szerint volt pártatlan. Ott álltak életük pillanatnyi társaival, alig zavartatva magukat a látogatók összetorlódott folyamától, újra meg újra futó pillantásokat vetve a poharakra, amelyeket néha kábán leemeltek az eléjük nyújtott ezüstözött tálcáról, hiszen ők voltak a kiállítás tulajdonképpeni magja, a művészet beavatottjai, főpapjai és főpapnői. Véleményüket csak a verniszázs után fejtik ki írásban és szóban a kiállított képekről: a bátor ecsetvonásokról és a színek izzásáról. Természetesen a tigrisről is szót fognak ejteni.
Amikor az utolsó vendég is távozott, Stefan föllélegzett, majd kinyitotta az ablakot és sokáig nézte a várost, a magas házakat, amelyek meredeken, már-már obszcén módon szöktek az égbe a tetők zűrzavarából. A naptár a tél végét mutatta, a tetők és az ég mégsem árult el semmit az évszakról, csak a város nedves, hideg lélegzete sejtetett valamit, de Isten tudja, nem ugyanilyen volt-e a város lélegzete az esős nyári napokon is.
Amint Stefan résnyire összehúzta a szemét, látta, ahogy a különbözőképpen meghajtott tetők, az égre magasodó csúcsok észrevétlenül a horizont felé törnek: függőkertek, amelyekben nem túrt egyetlen vakond sem, és amelyekben nem építettek maguknak fészket a madarak. A függőkertek oldalán magasra kúsztak az est árnyai, füstként szálltak fel az utcákról, amelyek a lámpák fényében olyanok voltak, mintha izzó csatornák lennének. Az izzó csatornákban pedig sivított a forgalom.
Stefan becsukta az ablakot. Most végre egyedül az övé volt minden kép. - Test a testedből! - kiáltott oda neki nem egész negyedórával azelőtt egy ismerős, akitől már gyakran óvták, de akinek mégis újra és újra sikerült meglepnie őt. Barátságosan bólintott az ismerős felé, és a szót, amely az ajkán volt, csak nem mondta ki hangosan. Most, hogy magára maradt, végre nem kellett magába fojtania, ami eszébe jutott, ha kedve támadt, akár beszélgethetett is a képekkel, és ha az egyik odakiáltott neki valamit, nyugodtan visszakiálthatott. Két tenyeréből szócsövet formálhatott a szája elé. Kerek és világos mondatokat mondott, minden kép előtt egyet. Az egyik pillanatban éppen azt mondta: - Hát igen, azok szép idők voltak, tigris, kár, hogy elmúltak! Egyik kezét közben könnyedén a háztömbök fölé emelte, amelyek között sápadt fehérre és feketére festve egy vadmacska volt látható, amint a kődzsungel kellős közepén cserkészi be luxemburgi zsákmányát.
Miközben képről képre körbejárta a termet, újra meg újra megszólította a tigrist, üdvözölte, ahogy egy barátot szokás, jó tanácsokkal látta el, óvatosságra intette a szél és az időjárás miatt, figyelmeztette, hogy egyesek őrült módon vezetnek, főleg a megháborodott sofőrökkel szemben kérte elővigyázatosságra, az ilyenek leginkább éppen a gazdátlan tigrisekre veszélyesek: - Le ne lépj a járdáról, a járdán semmi bántódásod sem eshet! - mondta.
A tigrisnek, amely az egyik képen éppen egy lovas szoborra készült rávetni magát, néhány szóban elmagyarázta a lovas történetét, annak a tigrisnek pedig, amely sárgán és feketén egy folyó partján pihent, elmesélte a folyó legendáját: a legenda a világszép Mélusine-ről szólt, aki egy napon megbomlott elmével a vízbe ölte magát, mert rájöttek a titkára.
Annak a tigrisnek pedig, amely egy utcatáblán élesítette a körmeit, számos példával szolgált az utcanevek mulandóságára. Megjegyezte például, hogy az utcákat csak ritkán nevezik el állatokról vagy nőkről. - Az utcák - mondta - főként híres férfiakról kapják a nevüket, sokan közülük forgolódnak is a sírjukban emiatt, néhányukat pedig csak a róluk elnevezett utca teszi híressé.
A kritikusok nem véletlenül sorolták be Stefan utolsó műveit "macskakorszakába". Ha hűek akartak volna lenni az igazsághoz, természetesen "tigriskorszakról" kellett volna beszélniük, de mivel a legtöbb műkritikus kedvét leli az elidegenítésben, ritkán nevezik nevén a gye reket. "Macskakorszakában", amely a kritikusok szerint "egy figyelemre méltó út utolsó állomása" volt, sőt egyikük azt találta rá mondani, hogy "zseniális kényszerképzet", Stefan minden egyes képén ugyanaz a tigris volt látható: hol dühösen, hol barátságosan, a festő hangulatától függően. A sárga-fekete csíkos vadmacska a vászonnak mindig jó egyhatodát töltötte ki. A maradék öthatod a városé volt, tereivel és hídjaival, hatalmas, luxemburgi kezek által gondosan egymáshoz illesztett köveivel. A képek címét is ezekből az összefüggésekből vette Stefan. A füzetben, amelyet a galéria tulajdonosa külön e kiállítás alkalmából adott ki, ilyen címeket lehetett olvasni: A tigris a városkapu előtt, A tigris Renerttel, a vén rókával beszélget, A tigris becserkészi a lovat, amelyen II. Vilmos ül, A tigris a Vörös kútból iszik, A tigris megriasztja a palotaőrséget, A tigris átmegy a Breitenwegen, A tigris útban Grünewald felé stb.
És a többi.
Amikor Stefan végső búcsút készült venni a tigristől, szavaiba szomorúság vegyült. Tudta, hogy a tigrises képeket, amelyek nem találtak vevőre, néhány perc múlva elsüllyeszti egy nagy kartondobozban. A kartonra azután egy vagy több szőnyeget fog teríteni, hiszen a szőnyegek mintha a dzsungel tükörképei lennének, orchideaágyások és víztócsák, amelyekből a trópusi erdőkben a vadcsapások nektárja gyűlik.
A szőnyegek ezenkívül mintha halotti lepelként borulnának a képekre.
Amikor Stefan végre az utolsó képet is elhelyezi majd a dobozban, egy másik állatot fog keresni magának a függőkertben: biztosan nem az állatok királyát, inkább egy jelentéktelen, alig észrevehető kis lényt, amelynek apró létezése vagy kicsiny szárnypróbálgatásai mögött a város, amely egy évig, sőt még tovább a tigris városa volt, kipihenheti magát.
FÜRJES GABRIELLA fordítása