EDMOND DUNE

Utazás Amerikába

Az öreg Felsent tisztelték a faluban. Titokban mindenki megcsodálta könnyed, ruganyos járását, amint vasvillával vagy kaszával a vállán nyugodt léptekkel haladt a földje felé. Törékenynek tűnő teste hajlékony, szívós izmokat rejtett, és bár már hetvenedik évét taposta, lankadatlan erővel végezte napi feladatait birtokán, amely a legnagyobb volt tízmérföldes körzetben. Reggelente mindig ő kelt fel elsőként, majd miután felébresztette munkásait is, töltött magának egy jókora pohár szilvapálinkát, és rágyújtott cseresznyefából faragott pipájára, miközben a ház tornácáról az eget kémlelte. Nem szívlelte sem a hétalvókat, sem a lustákat. Mielőtt belekezdett volna valamibe, mindig mindent alaposan átgondolt, majd a feladatokat kapkodás nélkül hajtotta végre. Volt azonban neki is egy gyengéje: a zamatos moselle-i bor; ezért hajlott arcszíne mindig is pirospozsgásba, bár tegyük hozzá, hogy ebbe a szél, az eső és a napsütés is belejátszott.

Egyik délben az öreg parasztember az udvarra jótékony árnyat borító hatalmas gesztenyefa alatt hűsölt, amikor hirtelen eszébe jutott a zsebében lapuló levél. Elégedett mosollyal vizsgálgatta a hosszúkás, kék borítékot az ameri kai bélyeggel, melyen a következő vastag betűs felirat állt: EVANSTON. ILLINOIS. USA. A levél feladója, név szerint John H. Felsen, az öreg egyetlen fia volt, akire Amerikában Isten segedelmével, rámosolygott a szerencse, és mostanra gazdag farmer lett belőle. John H. Felsen hatalmas farmja a Michigan-tó partján feküdt, ahol disznókat hizlalt a chicagói vágóhidak számára, és Evanston város derék polgárait az ő nagy hozamú tehenei látták el tejjel. Mindennek következtében, de különösen a rózsaszín malachúsnak köszönhetően, az ifjú Felsen a kolbásztermelés fővárosának legnagyobb bankjában rendkívül komoly számlát mondhatott magáénak.

Az öreg Felsen minden hónapban kapott egy kék színű levelet, amelyben a fia beszámolt neki örömeiről és bánatairól. Többek között arról, hogy a gengszterek felborították három tejszállító kocsiját, mert nem hagyta magát megfélemlíteni, és nem fizetett nekik. Meg arról, hogy a szomszédja, bizonyos ifjabb Fred F. Finnigan aljas gazember, és hogy ő a maga részéről, esküdt ellensége a fegyverviselésnek, és még számtalan olyan dologról, amelyekből az öreg nem sokat értett.

Most, miközben elmélázva forgatta bütykös ujjai között a levelet, arra a napra gondolt, amikor a fia elment, közvetlenül a háború után.

- Fiam - mondta akkor neki -, azt hiszem, nagy butaságot csinálsz.

A fiú mégis útnak indult, és lám, most pazar farmja van Chicago mellett, és immár Johnnak hívják, és nem Jangnak, ahogy az öreg Felsen falujában régen nevezték.

Az öreg agyában meglehetősen különös kép alakult ki Amerikáról néhány film, a helyi újság hírei és a fia levelei alapján.

Úgy képzelte, hogy a fiatal lányok mind szőkék, és valami furcsa dolgot rágnak, aminek nehezen kimondható, nyúlós neve van. Meg hogy a fiúk egytől egyig olyanok, mint a bokszolók, hatalmas állkapcsukban csillogó aranyfogak rejtőznek, és arcukról soha nem tűnik el az elégedett mosoly. Tudta, hogy a marhatenyésztőket cowboynak nevezik, és remekül bánnak a pisztollyal. És hogy a nagyvárosokban a házak ötször olyan magasak, mint a n yárfák, és az autók pokoli sebességgel száguldoznak az utcákon. Még arról is volt tudomása, hogy kesztyűt viselő urak golyószóróval és gázbombákkal öldösik egymást. Az "Amerika" szó hallatán furcsa képek kezdtek kavarogni lelki szemei előtt: először egy fehér parókás, sápadt öregurat látott, akit Washingtonnak hívnak, majd piros-fehér csíkos zászlót, a sarkában kék alapra rajzolt csillagokkal, aztán egy hatalmas, betonból formált nőalakot, aki felemelt kezében fáklyát tart, végül vigyorgó négereket, akik rekedt hangú trombitákat fújnak.

Eszébe jutott az is, hogy a háború előtt az Amerika szó egyet jelentett a kalanddal, a vonzó, csillogó élettel. És ha nem létezett volna egy bizonyos, nagy kék szemű lány, talán ő is ott lenne most, ki tudja?

A kék szemű lány erősebb szálakkal tartotta vissza, mint amennyire az az egy szó vonzotta; a felesége lett, aztán meghalt egy szomorú téli estén. De régen is volt! Az özvegy magára maradt a kisfiával, aki aztán egy szép napon szedte a sátorfáját.

John H. Felsen gyakran noszogatta az apját, hogy adjon el birtokot, házat, bútorokat és töltse Amerikában öreg napjait. De a parasztember mindig nemet mondott. Az a hatalmas ország félelemmel töltötte el. Ráadásul olyan messze van! No meg aztán hagyja itt ezt a szép, fehér tanyasi házat? A zsíros és barna öreg földet, mely minden tavaszon annyi reménnyel kecsegtet? Ezt a büszke tölgyfákkal tarkított csodás vidéket? A savanykás, zamatos moselle-i bort, melytől hunyorítania kell, amikor belekortyol? No és a heti kártyapartikat Welterrel, a polgármesterrel, Holtz-cal, a jegyzővel és Meunier-vel, a magánzóval, aki zaftos vicceivel szórakoztatja a társaságot? Nem is beszélve a vadászatokról! Hogy mindezt itt hagyja? Soha!

Egy napon újabb levél érkezett, melyben a fia bejelentette, hogy eljegyezte magát Barbara Hamilton kisasszonnyal, a megyei főügyész lányával. Megkérdezte a jegyzőt, aki tudott angolul, hogy mit jelent az ügyész szó. Megtudta, hogy az valamilyen bíró vagy fontos posztot betöltő állami alkalmazott. Egy bíró! Há t a fia most már tényleg "befutott". Elképzelte leendő menyét. Karcsú és szőke, a fogsora tökéletes, a tekintete nyílt és határozott. Azt válaszolta a fiának, hogy beleegyezését adja a házassághoz. Néhány hónappal később jókora csomagot hozott a postás. Izgalomtól remegve bontotta ki: fényképek voltak benne meg egy olyan vastag újság, hogy az már nem is volt újságnak nevezhető. A Chicago Tribune. Az első oldalon egy piros ceruzával bekeretezett fénykép díszelgett. Felismerte rajta a fiát elegáns zsakettben, mellette angyali mosolyú fiatal hölgy. A vékony fiatal hölgynek barna volt a haja, nagy, szürke szeméből őszinteség és értelem sugárzott. A fénykép fölött a következő felirat: "A great marriage". Alatta angol szavak sorakoztak, melyekből az öreg kivette a Mr. John H. Felsen és a Miss Barbara Hamilton Field neveket. A csomagban talált egy levelet is, melyben bejelentették esküvőjüket, és kérték, menjen ki hozzájuk Amerikába. Az öreg Felsen nem győzte csodálni a számtalan fényképet, melyek mind az ifjú házasokról készültek. Este, miután lefeküdt a nagy tölgyfa ágyba, nem tudott elaludni. Csak hajnal felé süllyedt kábult álomba, melyben töméntelen Felsenunoka csipkedte mindenütt, huzigálta a haját, a bajuszát, kedvesen paskolta az arcát, és végül egy nagy rózsaszín felhőre ültették, melyen a következő szavakat lehetett olvasni: "Végállomás: Evanston. Illinois. USA."

Amikor a faluban kitudódott, hogy az öreg Felsen Amerikába utazik, széltében-hosszában csak erről beszélt mindenki: a szenzáció néhány napra háttérbe szorította Hitler kancellár beszédeit, sőt a természeti katasztrófákról és a legkiválóbb sportteljesítményekről szóló híreket is. No és mikor kiderült, hogy az öreg parasztember a Normandia nevezetű tengerjárón szeli át az óceánt, szabályszerű tömeghisztéria tört ki.

Azon a napon, amikor az öreg Felsen vonatra szállt Le Havre irányába, vidáman kéklett az ég a kis falu felett; a pályaudvar peronján felsorakozó tűzoltók sisakján szikrázott a napsütés. Az iskola énekkara a legszívhezszóló bb kórusműveket adta elő. A polgármester beszédében hangsúlyozta, "mily szoros barátság fűzi egymáshoz e két nagyszerű országot, legyen bár az egyik óriási, akár Góliát, míg a másik pirinyó, mint Dávid". A fanfárok a himnuszt fújták, miközben kigördült a vonat.

John H. Felsen mindenről előre gondoskodott. Apjának nem volt más dolga, mint hogy kényelmesen hátradőljön a vonatfülkében, hagyja, hogy tisztviselők útbaigazítsák, majd végül elfoglalja kabinját. Amikor a Normandia fedélzetére lépett, még csak meg sem lepődött. Az utazási láz nem ragadta magával. A levegőben lengő zsebkendők látványa is hidegen hagyta. Mintha holdkóros volna. Ám amikor a kabinjába lépett, felkiáltott. Az aprócska, kerek hajóablakok, a függőágyak, a petróleumlámpák - ahogy korábban képzelte - nem voltak sehol. Helyette egy óriási helyiség, amihez foghatót még sosem látott. A parkettát vastag, azúrkék szőnyeg fedte. Tiszteletet parancsoló, öblös, piros karosszékek várták, hogy leüljön beléjük. Az ágy akkora volt, hogy többen is belefekhettek volna, a mosdó csillogott-villogott, a csapokkal és a tükrökkel egyetemben. A fehér zakós fiatalember, aki a kabinjába vezette, rámutatott egy gombokkal felszerelt táblára az ágy mellett, melynek segítségével a személyzetet hívhatja. És aztán a fürdőszoba: csupa fehér és rózsaszín, üde, mint egy áprilisi reggel. Aztán az ebédlő, pompázatos tükreivel, a hangulatos dohányzó, a díszterem, melyet mintha valamelyik tündérmeséből varázsoltak volna oda, a színház, az uszoda, no és a kifogástalan eleganciával öltözött emberek. Ezer szem vizslatta a rózsaszín arcú, durva anyagból készült ruhákat viselő öregembert, aki nyugodt léptekkel kószált a hidakon, galériákon és termeken keresztül. Amikor eljött az első éjszaka, az öreget szinte letaglózta ez a hihetetlen pompa, ugyanakkor különös elragadtatás lett rajta úrrá. Az óriási ágyban fekve eszébe jutott a tábla a hívógombokkal. Egyszerre csak széles tenyerével rátámaszkodott az összes gombra. A 47-es lakosztály személyzete - a steward, a szobalány, a fo drász, a hordár - igencsak meglepődött, amikor egy hálóinges öregember óvatosan kinyitotta az ajtót, és így szólt:

- Nincs szükségem semmire.

Az utazás hátralévő napjai részeg kábulatban teltek el. Semmi sem hasonlított arra, ami addigi életében körülvette: nem voltak se fák, se mezők, se hozzá hasonló emberek! Mintha minden kizökkent volna a helyéből: nem győzte bámulni az egzotikus faburkolatokat, a kristálycsillárokat, a lakkozott és aranyozott felületeket, a kifestett, parfümillatú nőket.

Azon a napon, amikor megérkezett New Yorkba, már felhagyott a töprengéssel, már nem akart semmit sem megérteni. Bávatagon nézte a zsebkendőket lobogtató, kalapokat lengető tömeget. Látta Manhattan hatalmas tornyait, körös-körül a töméntelen kisebb hajót, melyeket az "övé" szinte agyonnyomott óriási tömegével. Kiáltásokat hallott, szirénák vijjogását, kábelek súrlódását, és az egész hangzavar egyetlen, különös szimfóniává olvadt össze a fülében. Ott állt önmaga számára is idegenként, döbbent dermedtségben. S amikor néhány pillanattal később egy elegáns fiatal pár közeledett felé, ezt kiabálva: "Papa!", maga sem tudta, miért, de úgy zokogott fel, mint a kisgyerek, aki hazatalált.