|
|
|
|
|
||
egy másik
túlontúl reggeli
szombati napra esik
a világon. Én
iszom itt Amerikában
a feketémet, nézem,
amint az ég rózsaszínre vált,
lazacszínbe öltözik,
a Catskills fölé
lendül.
Most meg az információk.
Ez a most is információ.
Nincs több információ
& az összes
ma éjszakai álmok is
elfeledve.
Az éjszaka
információ, az
éjszaka, melyben
nyugalomra helyezzük
negyven körüli
testünk,
nőkről álmodunk
fiatalokról, csitri
démonokról, egy nyársnyi
eseménysor sustorgása
ama másik világban
mindaz amit már nem teszünk
hacsak álmunkban nem
a kígyó viszont
- Kékulé vagy Delawares állata -
már ekkor sem látogat meg.
Próbálunk emlékezni
& semmi se történik
az emlékezést magát kivéve.
Megjött a hó
& el is tűnt
se nem láttam
se nem hallottam
de éreztem
fejemben havazik
- csupán a képzelet
a jeti eltűnt lábnyoma
az eltűnt hóban.
Lökdösődve, ta-
pogatózva, de ugyan mi
felé?
Még több reggel,
jöjjön megint a hó, a
napfény
felé havazok, dél
felé, már túl gyorsan is,
Earl Grey-féle este, egy puska-
lövés vet véget a
háborúnak. Anton
Webern hátra-
zuhan.
Gondolj arra,
aki szivarra gyújtott &
ekkor megölték. Mire
gondolhatott a házból
kilépve, szivarra
gyújtva, haldokolva?
Valami zenei dolog
lehetett
vagy házi perpatvar
vagy csak egy félmosoly
amiért hamaro san
vége a háborúnak?
Vajon amely gondolat közben ér a halál
azon
lovagolunk azután
egy örökkévalóságon át?
Zongorahangok,
ereszkedő skála.
Bagolyhuhogás a fekete
billentyűk között. Tér.
Sokasodó terek,
széllel határos
szobák.
A szeszélyes, gyász-
ruhás elme hallani
vél valamit, úgy hívja,
dallam.
Hideg dallam.
Hideg decemberi reggel.
Északkeletről északkeletre
fehér kondenzcsíkok
az értelmetlen
kéken át. Nincs más, csak a feledés
emlékezete.
LACKFI JÁNOS fordítása
