PAUL PALGEN

Maria de Jesus

Isten megteremtette a fehér asszonyt, a sárgát, a feketét és a rézbőrűt. A fehér ember pedig, Istenhez hasonlítva magát, nemzette a mulattot, majd, túlszárnyalva még Istent is, a negyedvért és a nyolcadvért.

A nyolcadvér lány a földkerekség legcsodásabb remekműve. Szebb a paradicsommadárnál, a szivárványnál, még a karácsonykor virágzó rózsánál is.

A nyolcadvér Maria de Jesus a legszebb lány a Szentek Öblében. Bőre színe akár a néhány csepp kávéval dúsított tej, mely az éj kebléből csorran a nap ajkára.

Amikor énekel, szájából kikandikáló nyelve hegye akár a tojásból éppen kibújó korallszín kígyó feje, amint keresi útját a külvilág felé: előre-hátra mozog, visszaretten, majd újra meg újra nekilendül, hogy kiszabaduljon az elefántcsonttal burkolt, véres vulvából. Amikor alszik, parázsként izzó szemére úgy borul áttetszően selymes szemhéja, melyet ébenfekete szempillák seprűi tesznek súlyosabbá, mint egy különleges ékszerre az óvó tenyér. Amikor táncol, lábfeje alig érinti a padlót, akár a madár, mely épp csak suhogó szárnya végével legyinti meg a virágot, s úgy lehel rá csókot.

A nyolcadvér kétségtelenül a legszebb lány az öbölben, ám nem hercegnő, sem feleség vagy szerető, egyszerűen csak szolgáló dr. Euclydes de Mello Brandao házában, aki annak az Állami Szérumterápiás Intézetnek az igazgatója, amelyben a kígyómarás gyógyítására irányuló kutatás folyik. Szolgáló, jobban mondva rabszolganő, mivel történetünk hetvenöt évvel ezelőtt játszódik, amikor a rabszolgaságot még nem törölték el ő császári fensége egykori államaiban. Dona Hermosa de Mello Brandao a lányt azonban nem egyszerű szolgálónak használta, hanem "mucamá"-nak, ami annyit jelent: kedvenc rabszolga, belső szolgáló, bizalmas. Dom Euclydes legértékesebb játékszere volt: nagyobb örömét lelte benne, mint a ház összes rabszolganőjében együttvéve. Jó drágán megfizetett érte előző tulajdonosának, aki a következő szavakkal ajánlotta eladásra a portékát a Jornal do Commercióban: Eladó 18 év es, majdnem fehér rabszolganő, engedelmes, a bőre makulátlan, szifilisze vagy egyéb betegsége nincs, szemei csodálatosak, mellei kemények, páratlan lehetőség, ára: 2 contos de reis.

Dona Hermosát balsejtelmek fogták el, amikor a csodálatos teremtés belépett az otthonába. Nem mintha illúziókat táplált volna dr. Euclydes hűségét illetően; ilyesmiben már régóta nem reménykedett. A kor erkölcsei, sőt még az egyház szerint is az úr viszonya a rabszolganőkkel megbocsátható, mondhatni legális cselekedet, mi több, kifejezetten dicséretes dolog, hiszen a hatalmas brazil területek benépesítését szolgálja. Dom Euclydes túlzás nélkül büszkélkedhetett vele, hogy mire elérkezik utolsó órája, egy rakás különféle színárnyalatokban játszó gyereket és unokát mondhat magáénak: a tejeskávétól a kakaón át a rézvörösig. Ráadásul az a szólás járta akkoriban, mely szerint a rabszolganő legértékesebb testrésze a hasa, amelyben gyermekek fogannak. És valóban, az ember bármerre járt is a birtokon, mindenütt beleütközött egy ifjú meszticbe, akinek barnás vagy sárgás arcán felismerhette a tekintélyes pátriárka vonásait. Az úr-szolga viszony természetesen semmiben sem volt összehasonlítható egy fehér nővel elkövetett házasságtöréssel. A fehér emberek világában a családi erkölcsök rendkívül szigorúak voltak, az egyház parancsai megingathatatlanok. Márpedig férje új szerzeménye majdhogynem fehér bőrű volt. A pokolian féltékeny Dona Hermosa ezért láncolta magához szolgálóját, hogy minél jobban szemmel tarthassa.

Ám szünet nélkül őrizni egy lányt, aki alig nehezebb, mint a kolibri, és halkabban jár-kel egy macskánál is, igencsak hiú ábrándnak bizonyult a hatalmas kastélyban, ahol a harminc vagy negyven szobát a falakon körbefutó verandatetők árnyékolták be, ahol a homályos folyosókon naphosszat húsz-harminc fekete szolgáló sürgött fel s alá; emberfeletti feladat volt ez a ház úrnője számára, akinek sűrű portugál vére újra meg újra felforrt a trópusi napon, s így egyre sűrűbbé vált, s aki mást sem tett reggeltől estig, mint hogy a függőág y hálójában ringatta hatalmas testének kocsonyás masszáját; ám mivel a gyanakvás úgy szívta a vérét, mintha száz pióca tapadna a bőrére, a féltékeny nőstény oroszlán rászánta magát, hogy végigvonszolja súlyos kilóit a folyosókon és teraszokon, hogy belessen minden redőnyrésen és kulcslyukon, hogy zajban és csendben egyaránt hegyezze a fülét, hogy árgus szemekkel fürkésszen minden arckifejezést és gesztust, az összecsukható ágyakat és a szalmazsákokat; egészen addig, míg egy fülledt délutánon, amikor a rezzenéstelen levegőből áradt a szerelem bűze, dühödt üvöltés jelezte a leleplezett szeretőknek, hogy elérkezett a győzelem napja. Miközben az igazságot szolgáltató nej tenyere nagyokat csattant a rabszolganő arcán, a férj mérgesen eloldalgott, bosszankodva, hogy megzavarták a játszadozásban, sőt talán még össze is törik szép játékszerét. No de sebaj, akad helyette másik, elvégre 2 contos de reis, bár szép summa, mégsem nagy összeg egy forró testű, aranyos bőrű lányért, akiből ráadásul Afrika illata árad, bár fekete vér már alig csordogál az ereiben. Hogy elejét vegye neje panaszáradatának - s egy esetleges új alkalom csábításától is hajtva -, Dom Euclydes néhány nappal előbbre hozta látogatását a városba, ahová tudományos kötelezettségei rendszeresen elszólították.

No és a szép játékszer? Vajon valóban darabokra törte bosszúszomjas dühében a becsületében meggyalázott feleség?

Régebbi időkben, sőt még a mi XIX. századunk elején is egyszerű lett volna a dolog: a lányt halálra korbácsolták volna a kastély udvarán, az összes többi rabszolga szeme láttára. Vagy pedig, ahogy azt a Bahiában, Pernambucóban vagy másutt megőrzött krónikák, valamint a cukornádültetvény-tulajdonos nagy családok bukása után fennmaradt évkönyvek regélik, egyenként tépdesték volna ki a fogait, melyek elkápráztatták, vájták volna ki a szemeit, melyek megbolondították a ház urát, majd felszolgálták volna őket ez utóbbinak, egy étkezés befejező fogásaként, a cukrozáshoz használatos ezüstkanálban, a jégbe hűtött papaya- vagy mangószörp mellé...< p>Manapság azonban, a második és egyben utolsó császár uralkodása alatt, az erkölcsök lazábbak lettek. Ma már a rabszolgatartók nem tehetnek meg bármit fekete jószágaikkal. Az állam regisztrálja és ellenőrzi az importot, a születéseket és a haláleseteket. Az újságok kikezdik azoknak a jó hírét, akik rosszul bánnak a színes bőrűekkel. A rabszolgák felléptek a szabadság létrájának első lépcsőfokára. Nemsokára meghozzák az anyaméh szabadságának törvényét, mely szerint minden rabszolga gyermeke szabadnak születik. Néhány év múlva, 1888-ban, II. Pedro lánya, a "redemptora" egy tollvonással felszabadítja az összes rabszolgát.

Így hát a becsületében megsértett asszonynak más módszerekhez kell folyamodnia, mivel sem korbácsolásra, sem a fogak és szemek eltávolítására nincs lehetősége. S Dona Hermosa nem lenne a kígyóméreg elleni szérumok intézete igazgatójának a felesége, ha nem ismerné jól bevált magyarázatát az összes titokzatos halálesetnek, az összes gyanús eltűnésnek, az összes jól álcázott gyilkosságnak ebben a hatalmas országban, mely oly ritkán lakott, hogy az áldozat haláltusájának körös-körül, többnapi járóföldre nincs más tanúja, mint a saját gyilkosa: morreu de mordedura de cobra, kígyómarás végzett vele!

Az intézet parkjában Dona Hermosa a mérges kígyók lakhelye felé indul. Kis sziget ez, melyet vízzel telt árok és mellig érő fal választ el a látogatóktól. Száz különféle méretű és színű, méregfogát rózsaszín ínyének bársonytokjában pihentető csúszómászó sütkérezik itt a napon, öltögeti villás nyelvét, tekergőzik, úszik vagy ki-be kúszik a cementből készült apró kupolák valamelyikének ajtaján, melyek a liliputi eszkimók jégkunyhójához hasonlatosak. A kígyók között foglalatoskodnak az intézet preparátorai, térdig érő lábszárvédőben. Miután áldozatukat kiválasztották, lábukkal ránehezednek a kígyó fejére, hogy mozgásképtelenné tegyék, aztán megragadva a nyakát felemelik, és addig szorítják, amíg az állat ki nem tátja a száját, és bele nem köpi egy üvegtartályba rózsaszín, fehér vagy kék színben játs zó mérgét, amelyből majd a szérum készül. Az alkalmazottaknak nem kell kígyómarástól tartaniuk, mivel a kövér és lassú állatok nem képesek az ember térdénél magasabbra lövellni mérgüket, és - a zsákmányszerzéstől eltekintve - csak védekezésképpen harapnak, vagy ha valamilyen mozgás a közvetlen közelükben megijeszti őket.

Dona Hermosa választ egyet a sziszegő szörnyek közül: egy cascavelt, vagyis jókora méretű csörgőkígyót, amely a többinél kevésbé tűnik legyengültnek a számtalan méregmintavétel után. Teljesen kiszipolyozott példányról szó sem lehet, hiszen annak a csípése még annyi veszélyt sem jelent, mint egy gombostűszúrás, s napokra lenne szükség, míg újra feltöltődik méreggel. Egy perc vesztegetni való idő sincs. Hiszen Dom Euclydes bármelyik pillanatban hazatérhet! Márpedig Dona Hermosa teljes biztonságban akarja kiélvezni bosszúja gyümölcsét. Utasítja az egyik preparátort, hogy vigye a kiszemelt hóhért a férje laboratóriumába. Ő maga is odasiet. Az asszony előzőleg gondoskodott róla, hogy a halálra ítélt lány már ott várja. Abba az üvegkalitkába zárták be, amelybe a tudós a mérges kígyókat teszi, hogy tanulmányozza viselkedésüket, párzásukat, költési időszakukat, a tojásrakás folyamatát vagy küzdelmüket a mungókkal és a kígyóevő óriáskígyókkal. A szerencsétlen pára még sosem tette be ide a lábát. Most félmeztelenül hever az alacsony üvegkalitkában. Nem is sejti, mi vár rá. Amikor meglátja úrnőjét diadalittas, gonoszan fénylő tekintettel belépni a helyiségbe, hirtelen rádöbben, hogy valami szörnyűség van készülőben. De vajon mi? Bizonytalansága villámsebesen válik bizonyossággá, amikor feltűnik szeme előtt a cascavel, a nyakát szorító ököl miatt hatalmasra tátott pofával. Az állatot berakják az üvegkalitkába. Emez becsukja a száját, jó erősen megrázza csörgőit, félelmetes nyelvével ki-kicsap a levegőbe, két kisebb gyűrűt ír le tekergés közben, aztán, sem zsákmányt, sem veszélyt nem észlelvén a közelben, mozdulatlanná merevedik, fehér szemhéjai lecsukódnak, mintha megdöglött volna. A lány csak nézi. Pupi llái kitágulnak, szinte szétfeszítik szemüregeit. Vére megfagy ereiben, teste összehúzódik, hasában jeges gombócot érez. Tudja jól, a cascavel marásától iszonyatos kínok közt fog elpusztulni. Orrcimpái összeszűkülnek, ajkai lázasan remegnek, fogai kocognak. A kígyó csörgőivel kíséri a lány fogainak zaját. Az áldozat iszonyatos félelme a tetőpontjára hág. Orra folyik, maga alá piszkít. Imádkozni szeretne. Megpróbál fennhangon imádkozni. Lázas ajkait zavaros szófoszlányok hagyják el. A kígyó nem mozdul. Pedig bár merev, fehér szeme döglött halra emlékeztet, nagyon is él: néha kivillantja nyelvét, megcsörrenti csörgőit, mintha játszana velük, teste alsó részét kinyújtóztatja, mint alvó a lábát, miközben háromszögletű feje rezzenetlen, és a halálra rémült lány úgy érzi, hogy a lehunyt szemhéjak fehérje alól a sír tátongó ürege bámul felé. Meddig tarthat még ez az agónia? A percek peregnek, akár az esőcseppek, akár az olvasó szemei, láncszemekként peregnek egymás után s válnak órákká, egymásba fonódó kígyók végtelen lánca, mely az egész Földet körülöleli, míg hirtelen leszáll a korán érkező trópusi éjszaka, sötétbe burkolva a kígyót, s a végsőkig fokozva a lány rémületét. Szeme már nem lát, de a füle még hall. A homályban minden nesz, melyet a szem nem tud azonosítani, a kasztanyetták csörrenése, a test legapróbb rezzenése a kalitka üvegén a végzetes pillanat eljövetelét jelentheti. A gyermek minden maradék erejével könyörög a Szűzanyához, hogy vessen véget kínszenvedésének. Ha odatartaná kezét vagy lábát a kígyónak, hogy marja már meg végre, talán gyorsabban menne minden? Kétségbeesett erőfeszítéssel nyújtja a sötét éjszakába a karját, majd a lábát, de hiába...

Mire a felkelő nappal együtt Dom Euclydes is megérkezett, a lányt és a kígyót egymásba fonódva találta a kalitkában. A lány halott volt. A félelem végzett vele, nem a kígyómarás, mert akkor aranyszínű bőre megkékült volna. A cascavel az éjszaka hűvösében melegre vágyva becsusszant a combok és keblek közé, a hónaljak alá, s a szép test hullamerevsége megfojt otta. Nem tudták szétválasztani, ezért ugyanabba a sírgödörbe hajították őket.