|
|
|
|
|
||
Maurice Kaufenberg egyike a legnagyobbaknak. Legalábbis számomra. Az ő könyvein nőttem fel, és mindig is példaképemnek tekintettem. Olyasvalakivé akartam válni, mint ő. Öt könyvet írt, ebből négyet megfilmesítettek, az egyiket Hollywoodban.
A király magánélete tetszett legjobban. Aki olvasta, tudja, miért. E könyvnek megismételhetetlen a stílusa. Olyan könnyedén olvasható, mintha nem is szöveggel, hanem álommal lenne dolgunk. Az események anyaga oly megfoghatatlan, illékony. Nehéz rájönni, ki a hős és ki az eszköz, a statiszta, a háttérelem. Mégsem lehet tőle elszakadni, az első oldaltól az utolsóig vaskézzel szorítja az embert, majd eltaszítja, s magányosan, elveszetten sorsára hagyja.
Ez Kaufenberg egyetlen könyve, amelyet nem filmesítettek meg. Nem csoda. Nem hagyja magát megfilmesíteni. Csupán elképzelni lehet, persze csak akkor, ha valakinek elég fejlett a képzelete. A többivel könnyebb a helyzet. A kövér Goncsa Goncsarovics kész forgatókönyv. Az események logikája könyörtelen. Azonnal tudni lehet, ki a hős, kit szeretünk az első jelenettől kezdve, és kit nem. Ugyanez a helyzet a Szarvast csalogatván című könyvvel.
Na jó, de nem erről akartam beszélni. Mindenki ismeri Kaufenberget és könyveit. Valami mást akartam elmesélni: saját epizódomat, amely Kaufenberg életének eseményei és történetei áradatában olyan, mint egy homokszem a sivatagban. Bár munkássága szempontjából lehetett némi jelentősége, és egyáltalán nem is tartott olyan rövid ideig. Két hét volt, pontosan két hét, amit együtt töltöttünk. Sőt: több, mint együtt. Egybeforrva töltöttük, összefonódva, mint a sziámi ikrek, és ez pontosan tizennégy napon és tizennégy éjszakán keresztül tartott.
Meg kell említenem, hogy szüleim pékek voltak. A városkában, ahol születtem és nev elkedtem, először boltjuk volt, majd kiskocsmájuk, végül a házunk melletti telken felépítettek a semmiből egy nagy sütödét. Szüleim egyszerű emberek voltak, de volt bennük valami lendület. Nem néztek vissza a szegénység éveire. Mindenben a megfelelő mértéket igyekeztek megtalálni; minden, amihez hozzáfogtak, épp elég nagyszabású volt.
Ráadásul egyke voltam. Mindig megkaptam, amire csak szükségem volt a fejlődésemhez. A gimnázium után szüleim elhatározták, hogy egyetemre küldenek. Nem is akárhová, hanem egyenesen a fővárosba. Találtak egy jó hírű magániskolát, rögtön három évre előre kifizették a tandíjat, kibéreltek egy kellemes lakást az iskolához közeli csendes kerületben, berendezték, biztosították, hogy bármikor hozzáférhessek a számlámra átutalt összegekhez... És vártak.
Ám amikor három évvel később hazatértem jogi diplomámmal, amely lehetővé tette számomra a további tanulmányokat és azt, hogy idővel tanácsos vagy ügyvéd legyek, már tudtam, hogy valami mást akarok. Azt, hogy nem veszem át utánuk a sütödét, már korábban megmondtam nekik. De amikor megtudták, hogy az írásnak akarom szentelni magam, mindketten döbbenten néztek rám. Majd felálltak az asztaltól, és bementek a hálószobájukba. Éjjel sokáig égett náluk a villany, s ahogy lent a szalonban tévéztem, időnként emelt hangokat hallottam fentről, bár addig még nem fordult elő, hogy szüleim veszekedtek volna.
Másnap a reggelinél azt mondták, hogy adnak egy év gondolkodási időt. Nem magyarázkodtak, nem érveltek. Kamatmentes, vissza nem térítendő hitelként adták nekem ezt az évet. Megígérték, hogy kibérelik nekem ugyanazt a lakást vagy egy hasonlót, ugyanakkora zsebpénzt utalnak a számlámra, valamint letétbe helyeznek a nevemre egy akkora összeget, mint amekkora annak a magániskolának az éves tandíja volt, amelyet elvégeztem. Egy év múlva vagy el kell tartanom magam az írásból, vagy minden vita és kommentár nélkül el kell kezdenem a kétéves magiszteri tanulmányokat, teljesítenem kell a gyakornokoskodást, és diplomás tanácsosként vagy ügyvédként kell vi sszatérnem.
Imádtam őket ezért. Amikor elérkezett a szeptember, összepakoltam, és elutaztam a városba, ahol már lefoglalva várt a korábbi lakás.
De nem ekkor ismertem meg Kaufenberget. Még nyolc hónapnak kellett eltelnie, hiszen találkozásunk közvetlenül húsvét utánra esett.
Természetesen megpróbáltam közben írni. Egész napokat töltöttem az íróasztalhoz láncolva, a számítógép klaviatúráját püföltem, aztán vég nélkül csiszolgattam a megírt mondatokat és teljes bekezdéseket. Azt mondják, a papír türelmes, de ez nem igaz. Végül még a papír is elveszti türelmét. Össze kell gyűrni, ki kell dobni, és jöhet a következő lap. A monitor türelme viszont végtelen. A rajta megjelenő betűket vég nélkül ki lehet törölni, át lehet dobni a szöveg más helyére anélkül, hogy zokszót, sóhajt vagy bármit is hallanánk. Csupán a számítógép ventilátorának egyhangú zúgása hallatszik mindvégig. Persze ott van a nyomtató is. De elhatároztam, hogy csak azt nyomtatom ki valódi papírra, amit tényleg jónak tartok, és ami megállja a következő nap próbáját. Néhány esetben már így döntöttem, de azok csak morzsák voltak, cseppek a lemezen keresztül ömlő szavak tengeréből.
Írtam pár sikerületlen elbeszélést, amelyet egyetlen általam ismert irodalmi lap sem akart közölni, valamint egy fejezetet, amelyet négy kiadónak is elküldtem. Háromtól egyáltalán nem válaszoltak, a negyediktől kaptam egy rövid levelet, hogy "a kiadó valóban furcsa, sőt néha természetellenes dolgokat ad ki", de "az elküldött szöveg mégis túlságosan természetellenes", és inkább nem szorgalmaznák a kiadást. Azt tanácsolták, dolgozzam tovább, de szerintük inkább valami újat kellene elkezdenem és nem továbbfejlesztenem azt, amit elküldtem nekik.
Elérkezett a húsvét. Néhány nappal az ünnepek előtt hazautaztam, és azonnal belekerültem a munka forgatagába. - Minden ember a fedélzetre! - mondogatták, és így is lett. Fehér kötényben és nagy, kikeményített sapkában a szüleimmel és a sütöde összes dolgozójával együtt sürgölődtem reggeltől estig: dagasztottam, majd pakoltam az ezüs tös technokemencében sült kalácsokat és húsvéti süteményeket.
Pár napig tartott a munka; nem emlékszem pontosan, mennyit dolgoztam. Pénteken késő este ért véget. Ezután a sütöde bezárt, és csak a bolt működött.
Vasárnap, pihenés közben anyám megkérdezte, hogy haladok. Bár tudtam, hogy semmi értelme, odaadtam neki néhány részletet, amelyekről korábban úgy döntöttem, hogy a nyomtató segítségével átirányítom a gépről a papírra. Természetesen nem tetszettek neki.
Nem lepett meg, de azért megkérdeztem, miért nem.
- Valótlanok, fiam - mondta. - Az életben semmi sincs így. Nincsenek ilyen emberek, és nem történnek velük ilyen dolgok.
Na és? Bizonyos szinten ez igaz, de mit számít? Hiszen lehet, hogy mások sem az igazat írták, mégis pozícióhoz és elismeréshez jutottak. Nem ez volt a probléma.
Elhatároztam, hogy teszek egy próbát. Odaadtam anyámnak Kaufenberg egyik könyvét, hogy olvassa el. Nem A király magánélete mellett döntöttem. Az nem neki való. Két könyvet adtam neki, a Pisztáciarománcot és A kövér Goncsa Goncsarovicsot, hogy válasszon. Azt hittem, az elsőre esik a választása, de tévedtem. Miután megnézte a borítóját, és elolvasott néhány kiragadott részletet, A kövér Goncsa Goncsarovicsot választotta, és bement a sütödében lévő kis irodájába, ahol csendben és nyugodtan tudott olvasni.
Kettesben vacsoráztunk apámmal, aki rendkívül tapintatos volt. Semmit sem kérdezett. Láttam, hogy nehezen állja meg. Másnap a reggelinél anyám azt mondta, hamarosan befejezi a könyvet, és - bár húsvéti reggeli volt - alig evett valamit, ment vissza olvasni.
Sajnos tetszett neki a könyv. Azért mondom, sajnos, mert ha ugyanolyan kedvezőtlen lett volna a véleménye, mint az én szövegemről, könnyedén magyarázhattam volna azzal a dolgot, hogy anyám műveletlen, ez túl bonyolult neki. Így viszont be kellett ismernem, hogy nem az olvasóban van a hiba, hanem abban, amit írtam.
- Hitvány ember ez a Kövér Goncsa - mondta anyám. - Nehéz élete volt, de ez még nem menti fel. Nekem is nehéz életem volt , mégse lettem olyan, mint ő.
- És mit gondolsz az utolsó jelenetről, amikor Goncsa még egyszer visszatér régi kocsmájába, hogy mindenkinek elmondja az igazságot? Nem tűnt neked egy kicsit kiagyaltnak? - provokáltam.
- Nem, tökéletesen érthető. Az volt az utolsó alkalom arra, hogy még mentse, ami menthető. Csakhogy már késő volt. Az a nő, Ester, már nem akart visszamenni hozzá. Elkésett. De az, hogy visszatért, hogy megpróbálta, épp az a valóságos benne - magyarázta anyám. - Tudod, fiam, azért beszélek így, mert ismertem valakit, aki olyan volt, mint ez a Goncsa. Talán nem pont olyan, de nagyon hasonló. Igen, nagyon hasonló - gondolkodott el.
Másnap, az ünnep második napján, ebéd után, amikor a vendégek már elmentek, félrevont, és megkérdezte:
- Ez az író, tudod, a Kövér Goncsáé, él még?
- Nem tudom, lehet, hogy még él. Régóta nem írt semmi újat. Talán tíz éve is lehet. Mostanában nem hallottam róla. De lehet, hogy él, mert ha meghalt volna, biztos beszéltek volna róla - mondtam tanácstalanul.
- Tudod, fiam, arra gondolok, hogy az írást is tanulni kell. Menj el hozzá, és kérdezd meg, nem akar-e tanítani téged.
- De hogyan... Hiszen én... nem írhatok úgy, mint ő... Nem akarok második Kaufenberg lenni - mondtam zavartan.
- Írj a magad módján. De ha azt akarod, hogy elolvassa valaki, úgy kell írnod, hogy az emberek elhiggyék, hogy igaz. Ő megmondhatja neked, hogy kell csinálni. Ha meg nem akarja, fizess neki abból a pénzből, amit a tandíjra adtunk. Persze csak ha még nem költötted el.
Akkor még tiltakoztam az ötlet ellen, de ahogy visszamentem a városba, lassan kezdtem megváltoztatni a véleményem. Ha az, amit magam írok, nem jó - és akkor már tudtam, hogy így van -, tehát ha valamit nem tudok, akkor valakinek el kell mondania, mit csinálok rosszul. És ki tudná ezt nekem elmondani? Természetesen - ő, a nagy könyvek szerzője, amelyekbe beleszerettem, amelyek arra ösztönöztek, hogy írással foglalkozzam.
De hogy fizessek neki? Nem tudtam megbarátkozni a gondolattal. Szüleim belém nevelték, hogy mind en jó dologért fizetni kell. És fizettem is mindig. Lelkem mélyén azonban lenéztem ezt a felfogást. Művész akartam lenni, és ez a szokás - tudtam - helyes a péknél, de nem helyes az írónál. Az utóbbi mindent, amit csak akar, ingyen kap.
Az is tény, hogy kicsit más terveim voltak. A tandíjra adott pénzhez addig még nem nyúltam. Az volt a vésztervem, hogy amikor letelik az év, átköltözöm egy szerényebb hajlékba, takarékosan élek, és kialkudok a tandíjért még néhány hónapnyi életet. Hogy mi lett volna azután, azon nem gondolkodtam.
Végül döntöttem. Kaufenberg címét egyáltalán nem volt nehéz megtalálni. Elég volt ehhez egy régi telefonkönyv. Valójában ott nem Maurice-ként szerepelt, hanem egyszerűen Maurycy Kaufenbergként, de ő volt az.
Egy régi, valaha minden bizonnyal fényűző épületben lakott, ablakai a folyóra nyíltak. Nagyon közel volt a központhoz, mégis mintha félreesett volna. A szép szecessziós ház magán viselte a régi csillogás és a mai lepusztultság nyomait.
A jó koszos márványlépcsőn felkapaszkodtam a legfelső, harmadik emeletre, és megálltam a nagy, kétszárnyú ajtó előtt, amelyen az M. Kaufenberg nevet láttam arany táblácskán.
Szívem úgy zakatolt mellkasomban az idegességtől, mint az aszfaltot törő légkalapács. Végül összeszedtem a bátorságom, és megnyomtam a csengőgombot.
Csend. Fülemet az ajtóra tapasztottam, de nem hallottam semmi zajt. Még egyszer csöngettem. Megint semmi. Aztán még háromszor, hosszan.
Végül, amikor már megkönnyebbülten vissza akartam szaladni a lépcsőn, zajt hallottam, mintha egy nehéz tárgy esett volna a földre, majd egy belülről kinyitott ajtó csikorgását, csoszogást, s végül kattant a retesz.
Résnyire nyílt előttem az ajtó, s a nyílásban megpillantottam Kaufenberg kócos fejét, majd köntösbe öltözött alakját.
Annak, aki még soha nem találkozott vele, le kell írnom, hogy nézett ki. Könyveit s főként az első személyben íródott Pisztáciarománcot olvasva bizonyára karcsú, vékony, jóképű férfit képzelünk el, aki még nem múlt el ötvenéves, és arisztokratikusan ő szül a halántéka. E kép igaz volt, de csak egyetlen részletében: őszült. Ezen túl minden épp fordítva volt. Kaufenberg alacsony volt és zömök. Nemes ívűnek egyáltalán nem nevezhető, apró orra volt, ráadásul pisze. A fején olyasmit viselt, mint egy madárfészek: parókára emlékeztető kócos, zilált üstököt, amelybe - mint már említettem - rengeteg ezüst szál vegyült. Ráadásul rosszak voltak a fogai, bűzlött a szája, egész arca duzzadt volt, felpuffadt az alkoholtól.
Mindettől függetlenül ő volt a Nagy Maurice Kaufenberg, az az ember, aki A király magánéletét írta, és akit privát szépírástanáromnak szemeltem ki.
Amikor a küszöb felett elfogódottságtól elfúló hangon kifejtettem, ki vagyok, és milyen ügyben érkeztem, áthatóan nézett rám disznószemével, tetőtől talpig végigmért, majd szélesebbre tárta a lakásajtót.
- Bújj be - mondta. - Megbeszéljük.
Sok mindenről, amit később mesélt magáról, kiderült, hogy ő találta ki. De a lakása nem hazudott. Ha a küszöbön még kétségeim lettek volna, hogy a megfelelő emberrel beszélek, bent már biztos voltam benne, hogy megtaláltam. Hatalmas, teljesen elhanyagolt, könyvekkel borított lakás volt, az összes helyiség az előszobából nyílt, s tele volt rejtekhelyekkel, szép, bár elhanyagolt tárgyakkal. A sötét folyosón keresztül beljebb mentünk, útközben elhagytunk egy könyvekkel és kacatokkal teli szobát, végül a dolgozószobával egybenyíló nagy szalonba jutottunk. Kaufenberg a földre söpört az asztalról némi ételmaradványt, üveget, régi kéziratot. A szabad helyre állított két, nem túl tiszta poharat és egy üveget valami sárgás folyadékkal, valószínűleg alkohollal, aminek nem láttam a címkéjét.
- Igyunk, fiam, majd aztán beszélgetünk - mondta, és mindkét poharat félig töltötte.
- Én... az a helyzet... Tudja, uram... Én nem iszom... - habogtam.
- Először is, semmi uram. Szólíts a nevemen. Ha összehaverkodunk, hívhatsz úgy, mint a barátaim, Morycnak. De egyelőre Maurycy.
- És Maurice-nak? - kérdeztem, de rögtön beleharaptam a nyelvembe.
- Hagyj békén, fiú. Az csak az újságíróknak és az olvasóknak való maszlag. A Maurycy elrejti Morycot, a Maurice pedig márkajelzés. Első lecke: ne higgy el semmit, amit hallasz vagy olvasol.
- De hisz én épp azért...
- Na ez az, nyögd már ki, mit akarsz tőlem. Az igazat megvallva, számítottam rád.
- Rám?!
- Na nem feltétlenül rád. De valakire, aki olyan, mint te. Aki fiatal, sikerre vágyik. Aki félre akar tolni engem, az öreget, és el akarja foglalni a helyem.
- Soha nem akartam elfoglalni az ön helyét. Ön... a legnagyobb. Az ön könyvei a legjobbak, amiket valaha olvastam - magyarázkodtam, nem tudni, miért.
- Elég a tömjénezésből. Ne égesd magad. Látszik, hogy nem sokat olvastál. A jó könyveket száz évvel ezelőtt írták, amikor még volt kinek írni. Amikor az olvasók naivak voltak, amikor olvasták a könyveket. Most meg... kár a szóért - mondta, és nagyot húzott a poharából.
- Számomra ön... vagyis te így is nagy vagy. Különben nem jöttem volna ide.
- Áááá, biztos az eladott példányok számára gondolsz. Igen, régen tényleg voltak, akik vásárolták verejtékes munkám gyümölcsét. Nagy voltam. Te is ezt szeretnéd, mi? De vigyázz! Azok az idők már elmúltak. Nyolc éve nem adtam ki semmit. Üres vagyok.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Na jó. Játsszunk nyílt kártyákkal. Egyáltalán miről van szó? Azt akarod, hogy elolvassak valamit? Na add ide - mondta a kezét nyújtva.
Tényleg ott voltak nálam a zsengéim. De nem ezért jöttem.
- Igen, vagyis nem... Szeretnék megtanulni... anyám önhöz irányított... ööö, hozzád.
- Anyád? - kezdett érdeklődni. - Ismertem?
- Nem, de olvasta A kövér Goncsát, és azt mondta, hogy az a könyv igaz... Amit pedig én írok, az nem. És épp ezt kellene megtanulnom, vagyis akarom megtanulni.
- Attól akarod megtanulni az igazságot, aki kitalálja azt? Ez jó - röhögött fel. - Az igazság körülöttünk van. Mindenhol. De nem itt. Itt, ebben a lakásban és körülöttem nem nagyon találsz. Szerencsére.
- Szeretném megtanulni, hogyan kell úgy írni, hogy az emberek higgyenek benne - mondtam bátorságot gyűjtve.
- Tehát nem tévedtem. Meg akarod tanulni azt, amit tudok, hogy elfoglald a helyem. Jól van - mondta gyorsan, mielőtt tiltakozni próbáltam volna. - Elolvasom, ami nálad van, te pedig holnap megjelensz itt minden cuccoddal. Tizenkettőkor.
Az audiencia véget ért. Odaadtam a szövegeimet, és elmentem. Nem nagyon értettem az egész helyzetet, azt sem tudtam, milyen körülmények között kell nála inaskodnom, hiszen valami ilyesmiről lehetett szó. Mindenesetre az világos volt, hogy nála kell laknom. Mennyi ideig? Mit kell csinálnom?
Másnap, amikor felcipeltem hozzá két bőröndömet, rögtön megtudtam.
- Mennyi pénzed van, fiam? - kérdezte egyenesen.
Kicsit meglepett ez a közvetlenség. Na és? Én magam akartam. Én jöttem hozzá. Nem én szabom a feltételeket.
Megneveztem az összeget, amelyet e közelebbről meg nem határozott tandíjra különítettem el. Lehet, hogy nem volt egy vagyon, de a lehető legszerényebben élve elég lett volna egy személynek öt, esetleg hat hónapra.
- Ahaaa - válaszolta Kaufenberg. - Tehát két hét. Elég lesz két hétre.
Nem mertem tiltakozni, de siralmas képet vághattam.
- Bankban van a pénzem. Ki kéne töltenem egy csekket - mondtam bizonytalanul.
- Hagyj békén, fiú. Nem akarom látni a pénzed. Csak azt akarom, hogy fedezd a költségeket. Amennyire én tudom, ennek elégnek kell lennie két hétre... De lehet, hogy tévedek. Két hét. Az nagyjából két történet. Két elbeszélésre való anyag. Vagy egy hosszabbra. Egy történet egy hétre. Cserébe pedig te leszel a kassza. Áll az alku?
Rendelkezésemre bocsátotta a bejárat melletti első szobát. Kiderült, hogy ágy is van benne. Kipakoltam a dolgaimat. Pár pillanat múlva tanárom kinézett egy falmélyedés mögül.
- Adok egy kis időt az akklimatizálódásra. Utána rögtön nekivágunk. Ha érdekel az igazság, a valódi élet, megkapod. Most helyezd magad kényelembe. Csinálj, amit akarsz, én lefekszem aludni. De feltétlenül legyél itt este, amikor felébredek. Elmegyünk együtt vacsorázni.
Csak ennyi ideig mutatkozott, aztán eltűnt a hálószobájában, a folyosó végén.
N ézegettem a könyveket, bejártam az egész lakást, természetesen a hálószobát kihagytam. A dolgozószobában álló íróasztalt belepte a por. Lehet, hogy tényleg nem írt semmit régóta. A számítógép - valami özönvíz előtti PC, nagylemez-meghajtóval és CD-ROM nélkül - a sarokban állt, letakarva egy népi mintás terítővel.
Romantikára számítottam, de csalódnom kellett. Valamikor olvastam egy interjút Kaufenberggel, amelyben öreg írógépéről, valami Remingtonról vagy Olympiáról mesélt. Itt meg egy PC-t találok. Még ha valami hipermodern Macintosh lenne. De nem. PC, CD-meghajtó nélkül.
Számos meglepetés várt még rám. De most elmentem enni valamit, és kivettem a pénzt a bankból.
Hatkor ébredt fel. Jobban nézett ki, mint délben, és sokkal jobban, mint előző nap. Furcsa öltözéket húzott: kockás nadrágot és sárga bőrkabátot, zöld pöttyös nyakkendőt és lyukas szandált, aminek elöl levált a talpa. Nem tudtam, hogy ilyen a normális öltözéke, vagy ez is az épülésemre foganatosított stilizáció.
Elindultunk.
A hajcihő züllött bárokban kezdődött, ahol Kaufenberg decinként itta a vodkát. Mindenhol mindenki ismerte, és lehet, hogy ő is ismert mindenkit. A beszélgetésekből arra következtettem, hogy régóta nem mozdult ki otthonról. Az emberek, akikkel találkozott, kérdezgették, mi újság, merre járt. Kaufenberg hazudott, mint a vízfolyás. Volt, akinek azt mesélte, hogy mostanában rengeteget dolgozott, másoknak szédítő perspektívákkal dicsekedett, nagy mitologikus drámákat emlegetett, amelyeket most játszanak Londonban, szóba került még a tévészínház, nemrég vették fel az új darabját, nemsokára bemutatják. Tudom, hogy mindezt csak kitalálta, ő maga mondta később. Tervekről hazudozott, elutazik Afrikába, de előbb - mint mondta - szeretne elbúcsúzni a régi helyektől. Engem úgy mutatott be, mint nőtlen fiát, irodalmi ügynökét, kiadóját, szeretőjét, lánya leendő férjét (nekem viszont elmondta, hogy nincs gyereke, és soha nem is vágyott rá).
Úgy tűnt, magányos volt mostanában, jól jött neki, hogy felbukkantam. Kifecseghette magát.
Aztán felkapaszkodtunk a domboldalon, bementünk a központba. Ettünk, ittunk, vagyis először csak ő ivott, én pedig kísértem, majd mindketten ittunk, mert végül beadtam a derekam.
- Ha látni akarsz valamit a valódi életből, innod kell. Ital nélkül nincs igazság - győzködött. Majd, igencsak bemelegítve, megint ettünk, megint ittunk, és ez így ment reggelig.
Egy adott pillanatban, amikor még meglehetősen józan voltam, de már kicsit felbátorodtam, megkérdeztem, mit gondol a szövegeimről.
Kaufenberg először úgy nézett rám, mintha furcsállaná, hogy ilyet kérdezek, majd azt válaszolta:
- Anyádnak igaza volt. Nem hiteles, amit írsz. Nem magával ragadó. Nincs benne igazság. De azért van benne valami. Valami vágy. Csak még nem élted meg. Ahhoz, hogy írj, élni kell. Először élni, aztán írni. Máskülönben nem hisz neked senki.
Ez volt az első lecke. A leckék bizonyos időközönként követték egymást. Köztük pedig részegeskedés, zabálás, orgiák és botrányok voltak. Valami démon lakozhatott benne, napról napra egyre nagyobb szava volt. A destrukció démona volt, de valami ördögi bájé is, amelynek köszönhetően mindezt túlélhette. Belekötött az emberekbe, s amikor már annyira kihozta őket a sodrukból, hogy agyon akarták verni, viccet csinált az egészből. Az emberek csodálatos módon szerették. A férfiak is, a nők is. Ő pedig fittyet hányt rájuk, hazudozott, dicsért, majd gúnyolódott, úgy tett, mintha őszinte lenne, majd a fülembe vihogott:
- Látod? Már megint hittek nekem, megint hagyták magukat rászedni. Pedig hülyeség az egész. Csak kitaláltam.
Néha tényleg veszélyes helyzetbe kerültünk. Először akkor, amikor éjfélkor felmászott a nemzeti próféta szobrára, elhelyezkedett a posztamensen úgy, hogy őt szinte nem is lehetett látni, és elkezdett vizelni a járókelőkre. Közben kiabált:
- Hugyozok, hugyozok rátok! Hurrá, csak egyszer egy évszázadban. Arany eső. Az én húgyom. Eddig csak a műveimet olvastátok, most megkapjátok a valódi húgyomat is. A próféta húgya. A próféta hugyozik!
Úgy kiabált, hogy valaki kihívta a rendőrséget, de Maurycy gyorsan lemászott a szoborról, és elmenekült a bozótba. Amikor a rendőrség utolérte, hülye magyarázkodásba kezdett:
- Én? Hogyhogy én? Nem tudok semmit. Ki hugyozott? Én nem. Az a fickó a szoborról. Rám tudjátok bizonyítani? Nem tudjátok. Sötét volt. Akartok mintát venni? Akartok? Hugyozzak nektek? Akarjátok? Tartsátok a sapkátokat. Csak egy percre hagyjatok magamra. Össze kell szednem magam. Koncentrációt követel. Kell vagy nem?
Végül békén hagyták.
Másik alkalommal egy viszonylag rendes kocsmában megkergült, amikor kihozták a salátát. Már korábban erősen becsípett, és a fejébe vette, hogy mivel tavasz van, meg kell rendezni a tavaszünnepet. Először apránként, rejtőzködve, majd egyre bátrabban, marokszám kezdte hajigálni a zöldséget a szomszéd asztalok felé. A mellettünk ülő vendégeket céklával és káposztával borította be, majd amikor felszolgálták a főételt, rájuk dobált két adag brokkolit, amit előtte bőségesen meglocsolt besamelmártással.
Akkor nem úsztuk meg szárazon. Bár a személyzet ismerte, a teremben gengszterek is lehettek, akik nem voltak az irodalom szerelmesei. Bűnünkért kidobtak minket, de ahhoz képest, hogy mi történhetett volna, még így is azt mondhatjuk, hogy komolyabb veszteség nélkül távoztunk.
Természetesen mindent én fizettem. Így szólt a megállapodás. Nem tudtam pontosan, milyen eredménye lehet tanulmányaimnak, de reméltem, hogy mégiscsak lesz valami.
Talán a hatodik vagy hetedik napon, amikor már kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól, Moryc Kaufenberg magától kérdezett rá:
- Na, mi a helyzet? Meg vagy elégedve az óráimmal? Megtudtál valamit? Vagy szeretnél kérdezni valamit?
Az igazat megvallva rengeteg kérdésem volt. Nemegyszer gondolkodtam el azon, mire szolgál mindez, hogy ennek egy elbeszélés vagy regény anyagának kellene-e lennie, s hogy a rám és környezetére zúdított szavak áradatában volt-e egyetlen igaz történet is, ami megérte azt a pénzt, amit elherdáltunk. De mivel kérdése már elhangzott, sajnáltam volna ilyen banális ügyekre fecsérelni. Ha meg kell tudnom valami igazán fontosat, akkor lehet, hogy épp ez az a pillanat, amikor megkérdezhetem.
- Igen, szeretnék tudni valamit. Mondd, Moryc, mennyi igazság legyen egy szövegben, hogy valóságosnak tűnjék, és mennyi lehet benne kitalált?
Büszke voltam magamra, mert úgy gondoltam, ez nehéz kérdés, és imponálok neki azzal, hogy a dolgok végére akarok járni. Ő viszont nem látszott meglepettnek a kérdéstől. Úgy válaszolt, mintha már századszor tenné, mintha ez lenne szerzői estjén az állandó első kérdés (egyébként lehet, hogy valamikor az is volt, csak én nem tudtam róla).
- Harmincnyolc százalék.
- Mi? - kérdeztem. Nem egészen értettem.
- Hogyhogy mi? Harmincnyolc százalék. Ennyi igazságnak kell lennie ahhoz, hogy a szöveg valóságos legyen. A maradékot kitalálhatod. Amennyi a száz százalékból hiányzik. Ne kérdezd, pontosan mennyi az, mert hülye vagyok a számokhoz. De az igazságnak pontosan harmincnyolc százaléknak kell lennie.
Ezzel be is fejeztük beszélgetésünket. Moryc töltött magának egy nagy pohárral, le is lökte rögtön, én meg elgondolkodtam a szavain. - Micsoda pasas! Micsoda pasas! - gondoltam. Imponált nekem. Egy hét részegeskedés után megkérdezem, mennyi igazság legyen a fikcióban, ő meg habozás nélkül pontos számmal válaszol. Mégiscsak nagy volt. Nagynak kellett lennie, ha megírta A király magánéletét és más könyveket.
Amikor kitöltötte magának a következő adag alkoholt, csavart egyet az üvegen, hogy a csepp szépen lecsorogjon a nyakára, és letette - címkével felém. Ösztönösen megnéztem a címkét. Kinézetéből és az üveg formájából ítélve ugyanaz az ital volt, mint amit otthon ivott az első nap, amikor megismerkedtünk. Tahoma rum - pillantottam meg a feliratot, és láttam, hogy pontosan harmincnyolc százalékos alkoholtartalom szerepel a címkén. - Hát mégsem igaz. Megint rászedett. Mondott valamit, megadott egy számot, ami épp a szemébe ötlött. Hogy lerázzon - gondoltam, kicsit neheztelve.
Kaufenberg részeg volt, sokkal részegebb, mint én, de rendelkezett valami állati érzéken ységgel az emberekre, az arcukra és a viselkedésükre. Az alkohol még élesebbé tette ezt az érzékenységet. Rám nézett, és megérezte, hogy haragszom rá.
- Mi van, kételkedsz? Kételkedsz? Nem hiszel nekem. Azt hiszed, tévedek. Becsaptalak. Meg akarom tartani magamnak ezt a titkot.
- Miféle titkot? - fakadtam ki. - Megint ködösítesz. Rossz duma. Szart se ér a bölcsességed. Ha sör állt volna előtted, habozás nélkül négy vagy nyolc százalékot mondtál volna. Ennyit ér a bölcsességed.
- Óóóó, látom, a tanonckolléga ma nincs humoránál. Talán nem a Tahoma rum vezetett félre téged? Kár, mert ez a legjobb rum. Egyáltalán ez a legjobb alkohol, amit ismerek. Vannak, akik azt mondják, hogy büdös, mások szerint kevés az alkoholtartalma. Mert tudnod kell, hogy a normális rum általában pontosan negyvenfokos. A Havanna Club is annyi. És a Jamaica is. De a Tahoma nem.
- És akkor mi van? - szakítottam félbe. - Akkor mi van? Mit számít, mitől rúg be az ember? És mi köze ennek az íráshoz?
- Mi ez? Lázadás? Inaskodsz nálam vagy sem? Itt én vagyok a mester. Hiszen ezért fizetsz. A tudásért. És amikor valódi bölcsességet mondok el neked, nem akarod meghallgatni. Tudod, hogy hívtak engem, amikor annyi idős voltam, mint te?
- Várj, hadd gondolkodjam... - úgy tettem, mintha egyre veszettebbül gondolkodnék. - Talán Szeszkazánnak? Vagy Piásnak? Nem, biztos költőibben, mondjuk Merevrészegnek vagy Holtrészegnek.
- Na, ha így állunk, nem fogunk beszélgetni - mondta Kaufenberg részeg méltósággal. - Erről többet nem kérdezhetsz.
Mégis megkérdeztem. Igaz, nem azonnal, hanem másnap, amikor kibékültünk. Kiderült, hogy mesterem régi beceneve Harmincnyolc Fok volt. Akkoriban korántsem a fikcióról volt szó. Hanem az alkoholról. Valamelyik nagy részegeskedése során Kaufenberg összeveszett valakivel azon, melyik rum a legjobb. Ő úgy gondolta, hogy a Tahoma, bár mindenki azt mondta, gyenge, hiszen az igazi rum negyvenfokos. Végül fogadtak. Elmentek egy laboratóriumba, és méréseket végeztek. Kiderült, hogy a Tahoma pontosan ugyanannyi százal ék alkoholt tartalmaz, mint a másik, márkás rum. Harmincnyolc százalékot. Arról tehát el akarják hitetni, hogy erősebb, mint amilyen, a Tahoma pedig éppen olyan erős, amilyennek lennie kell. Lehet, hogy csak véletlen volt vagy mérési hiba, de attól kezdve Kaufenberget abban a körben Harmincnyolc Foknak ismerték.
S végül e történet talaján egy egész alkohol-irodalomelmélet bontakozott ki, amelyet a következő lecke keretében osztott meg velem.
- Látod, a könyvek - mondta bárszekrényén szemléltetve, hiszen az óra ez esetben a lakásán zajlott -, a könyvek is csak olyanok, mint a szeszek. Különböző százalékszámuk van. Vagyis igazságszámuk. Van, aki a gyengébbet szereti, mint amilyen a sör. Sokat lehet olvasni belőle, de nincs komoly hatása. Csak úgy olvassák, szórakozásból. Időtöltésből. Ez a sikerkönyv, a románc. Nézzük a bort. Vagyis az olyan történeteket, amelyekben már kicsit több az igazság. Néha nagyon finomak. Bár ez nem a szeszfoktól függ. Hanem attól, hány történet érlelődik bennük, s azok hogyan lettek átszűrve. Meg attól is, mennyire érett a szőlő. Ha egy könyvben kevés az igazság, de az érett, tökéletesen átélt - az attól még nagyon jó könyv lehet. Vannak olyan könyvek is, mint a közönséges pálinka. Tiszta szesz. Majdnem százfokosak, bár ritkán érik el pontosan a százat. Gyorsan rájuk lehet szokni, de nem élvezetesek. Ez a tényirodalom, az életrajz és a riportregény. A kevésbé kifinomult ízlésű embereknek. Akiknek a hatás számít, nem az élvezet.
- És miből gondolod, hogy pont a harmincnyolc fokos a legjobb? - kérdeztem, készpénznek véve szavait.
- Mondtam már. Nem csak a fok számít. Felhígíthatod a szeszt negyvenfokosra. Mit érsz vele? Akkor ugyanolyan, mint a rum. Az íz számít. Mondj, amit akarsz, de én úgy akarok írni, hogy az olyan legyen, mint a rum. Pontosan harmincnyolc fokos, de az íze is olyan legyen. Hogy az ember fejébe szálljon, és azt a hatást érje el. Azért gondolom így, mert a rumot szeretem legjobban. Vannak, akik inkább a bort kedvelik. Vagy a pezsgőt. Szerintem viszont a rum a leg jobb.
- És a pezsgő? Mi a pezsgő?
- Attól függ, milyen. Vannak francia pezsgők, van a Russzkoje Igrisztoje. Szerintem a pezsgő szart se ér. A pezsgő a posztmodern irodalom. Minden kis trükk, játék, amitől csak megfájdul a fejem, de nem kavar fel istenigazából. Csak a rum.
Nem mondhatnám, hogy kedveltem a rumot. Igaz, egy héttel később már csúszott, de aztán romlott a helyzet. A nyolcadik napon, vagyis elvileg a nyolcadik éjszaka szörnyű hányingerre ébredtem. Kirohantam a fürdőszobába, alig értem el a mosdókagylóig. Amikor befejeztem a hányást, láttam, hogy Kaufenberg a számítógépnél ül és ír valamit. De nem volt erőm ahhoz, hogy bármit is kérdezzek. Pedig imponált nekem. Kora ellenére jobb erőnlétben volt, mint én.
Kezdett romlani a kondícióm. A kéthetes ivászat végére elvileg már mindegy volt, mit és mennyit iszom.
Kaufenbergnek igaza volt. A pénz két hétre volt elég. Az első hét után még megmaradt az összeg kétharmada, de a második hét keményebb volt. Holdudvarunk lett. Csatlakoztak hozzánk valami lányok. Először csak kettő, aztán jött egy harmadik is. Azt se tudom, hogy tanárom prózájának szerelmesei voltak vagy alkalmi társaság, netán ócska kurvák, akik kihasználták az alkalmat.
Elvileg mindegy volt. A végét vártam. Azt akartam, hogy kibírjam valahogy a tizennégy napot, és befejeződjön az oktatás. Bár tény, hogy az utolsó napok voltak a legszórakoztatóbbak. A női társaság feldobta Kaufenberget, vicces próbált lenni, bőbeszédűen, élénken mesélt. Tényleg elbűvölő volt.
De mi haszna, ha egyszer a pénz elolvadt a kezében. Ez így nem mehetett tovább.
Végül elérkezett a pillanat.
- Pincér! Hozzám! - parancsolta Kaufenberg. - Még egy kört a legénységnek, és elhagyjuk a helyet. Továbbhajózunk a Horn-fok felé.
Hajnali négy vagy öt óra volt. Tizennégy nap tanulás. Egy olyan kocsmában ültünk, ami elvileg folyamatosan nyitva van, csak a vevőközönség változik át egy adott pillanatban éjszakairól nappalira.
Átszámoltam a pénzt. Már csak egy százasom maradt. Előző nap mindent elköltöttünk.
- Moryc! Moryc, figyelj! - mondtam, és megráztam a gallérjánál fogva. - Elfogyott a pénzem. Vége a bálnak.
Nem fogta fel rögtön. De végül mintha felriadt volna, valami megcsillant a szemében.
- Vége a bálnak? Vége a tanulmányaidnak? Nincs már pénzünk?
- Igen, Moryc. Most már tényleg vége.
- És megtanultál valamit? Tudod már, mennyi igazság legyen a fikcióban? Tudod, hogyan kell írni ahhoz, hogy szavahihető legyél?
- Tulajdonképpen nem. Csupán annyit tanultam, hogy a végtelenségig tudsz hazudni. És hogy abban, amit mondasz, annyi százalék igazság van, mint a sörben. Méghozzá a gyenge sörben.
- Fiatal vagy, tehát megbocsátok neked. De tudd, hogy nincs igazad. Nem az szavahihető, ami valóságos, hanem ami emlékeztet a valóságosra. Ezért ragaszkodom a harmincnyolc fokhoz.
- Nem tudom. Ezt nehéz lenne megítélni. Lehet, hogy még sohasem meséltél nekem semmit, ami igaz lett volna.
- Tényleg nem? - kérdezte őszintén meglepődve. - Aha, talán azért nem, mert az igazság banális. És akarod? Akarod, hogy meséljek neked valami igazat?
- Megígérted az elején. Emlékszel? Két igaz történet. Egy történet egy hétre.
- Le... lehet - csuklott fel. - Ha ez az óhajod. Jól van, mesélek neked. Tartozom vele, azonkívül... kedvellek. Őszintén megkedveltelek, és tényleg hihetsz nekem, nagy hasznomra volt a társaságod.
Megigazította a zakóját, és megfésülte a haját.
- Lányok! Lányok, felkelni! - mondta, és megrázta a nőket, akik elaludtak a két vállán. - Florentyna, Iga! Vi-igyázz! A vén hazug Moryc Kaufenberg most két abszolút igaz történetet mesél.
A harmadik lány, Luiza az én hátamnak dőlve aludt el.
- Őt is ébreszd fel! - parancsolta Kaufenberg.
Amikor mindenki készen állt, megköszörülte a torkát, és belekezdett az elbeszélésbe.
- Az első történet néhány éve, talán öt éve történt. Egy nagyvárosban voltam, sajnos nem emlékszem, melyikben. Annyira unatkoztunk, hogy unalmunkban vettünk egy Playboyt, és végigolvastuk az elejétől a végéig. Volt benne két cikk. Az egyiknek a szerzője Bibula volt, egy sztorizgató erotomán festőnő, a másiké pedig Piekutowicz, azt hiszem, autókról tudósító újságíró. Egyikben sem volt semmi különös. De annyira unatkoztunk, hogy összevesztünk ezen. Nagy vonalakban az egyikünknek az első tetszett és a második nem, a másikunknak meg épp fordítva. Miről szóltak ezek a cikkek? Ha megöltök, se mondom meg, mert nem emlékszem. Na, mindenesetre összevesztünk, és lefeküdtünk aludni. A következő nap reggel másnaposan visszamentem a városba, mert találkozóm volt egy kiadóval. Kimentem az étkezőkocsiba, hogy bekapjak valamit, és kit látok? - függesztette ránk a tekintetét.
Senki sem válaszolt. A lányok majdnem aludtak, csak én követtem a történetet az elejétől kezdve. Ezért rám nézett.
- Tehát kit látok? Nem mást, mint azt a Bibulát. Az étkezőkocsiban. Reggel. Rögtön másnap, azután, hogy a cikkéről vitatkoztunk.
- Na és mi van vele?
- Hát ez az. Ő is, akárcsak én, reggelizni akart. De az étkezőkocsiban alig volt valami, mert a vonat Berlinből indult, és a fritzek mindent fölzabáltak. Csak rántott hús volt. Hát rántott húst rendelt. Reggelire. Kora reggel.
- Na és? - kezdtem felfogni.
- Mi lenne? Rántott húst rendelt, megette, és kiment.
- És? Aztán mi volt?
- Mi lett volna? Nem volt semmi. Megette a rántott húst, és kiment.
- Hogyhogy kiment? És Piekutowicz?
- Piekutowicz nem volt ott. Nem utazott azon a vonaton. Biztos valahol máshol volt.
- Piekutowicz nem volt ott? Hogyhogy? Lennie kellett valahol.
- Valahol máshol volt.
- De hol? Nem találkoztál vele?
- Nem. És miért kellett volna találkoznom vele? Elég, hogy találkoztam Bibulával, ő meg rántott húst evett reggelire.
- Moryc, ne hülyéskedj már velem. Hol volt Piekutowicz? Piekutowicznak meg kell jelennie. Mert ha már egyszer megjelent, másodszor is meg kell jelennie. Piekutowicz olyan, mint a puska. A puskának, ha egyszer felakasztották, el kell sülnie valamikor.
- Miféle puska? Ember, miről beszélsz? Dumáltunk róla, ez minden. De aztán nem jelent meg.
- Másik vonattal ment?
- Nem tudom. Lehet. De ez lényegtelen. Találkoz tam azzal a Bibulával. És rántott húst evett.
Többé-kevésbé így hangzott a beszélgetésünk. Nem tudtam megérteni ezt az elbeszélést. Egyáltalán nem volt logikus. Valamit hiányoltam belőle. Isten tudja, mit reméltem. Hogy Piekutowicz abban az étkezőkocsiban dolgozott, avagy hogy a rántott hús Piekutowiczból készült, vagy akár hogy Piekutowicz kiment Bibula elé az állomásra. De semmi. Az elbeszélés valahogy sántított. Mindennapi volt, de sántított. Olyan elbeszélés volt, mint ezer másik. A találkozásról.
Túlzott volt a várakozásom. Ennek kellett lennie az igazságnak. Az igazság általában nagyon valószínűtlen. És gyakran nincs benne logika.
- És a másik igaz történet? - néztem rá reménykedve.
- Ó, az valami egész más. Ez egy intim történet az életemből, a gyermekkoromból. Ez a történet a légcsavarról szól.
- A légcsavarról? - kezdtem el érdeklődni.
- Igen. Tudnod kell, hogy apám szenvedélyes feltaláló volt. Ő maga szerelt össze különféle szerkezeteket, néhányat még szabadalmaztatott is. Például a pelenkanedvesedést jelző csengőt. Ezt régen találta ki, még a Pampers-korszak előtt. Akkor még kicsi voltam, ezért a nővéremen tesztelte a szerkezetet. Mert, tudod, ez mindig problémát jelent. A szülők sose tudják, hogy a kisgyerek pelenkája átnedvesedett-e vagy sem. És percenként ellenőrizniük kell. Tehát az öreg kitalált és megépített egy szerkezetet. Amikor a nővérem bepisilt, megszólalt egy csengő. A folyadék áramvezetésének elve alapján működhetett.
- És nem rázta meg a nővéredet?
- Valahogy nem. A csengő viszont stresszelte. Végül már elkezdett pisilni, ha csak meghallotta a csengő hangját. És akkor apám békén hagyta.
- És mi van azzal a légcsavarral?
- Na igen. Azzal kezdtem, hogy az öreg feltaláló volt. Órákig tudott ülni és piszmogni a műhelyében. Na, az egyik télen nekilátott a légcsavarnak. Egész télen, érted, egész álló télen tökéletesítgette a légcsavart.
- És miért tökéletesítgette?
- Hogyhogy miért? Hogy jobban repüljön a repülő. Az már ősszel kész volt. De nem volt légcsavarja. És apá m egész télen igazítgatta, csiszolgatta, hogy tökéletes legyen.
- És az volt?
- Lehet, hogy az volt. De az a lényeg, hogy egész télen nem volt kapcsolatunk apámmal. Mert a légcsavart tökéletesítgette. Nem figyelt senkire. Csak hazajött a munkából, és rögtön nekilátott.
- Elhanyagoltnak érezted magad?
- De még hogy! Átkozottul elhanyagoltnak éreztem magam. Mint egy kivert kutya. Az öreg inkább foglalkozott a légcsavarral, mint velünk. Azzal vigasztalódtam, hogy majd tavasszal, amikor elkészül a légcsavar, apámmal felröptetjük a repülőt. És akkor meglátom, hogyan repül. Ez lett volna a jutalmam.
- Figyelj, nem olvastam én ezt már valahol? Ezt nem az a fickó írta, tudod, a tengerentúlról...
- Ugyan már - háborodott fel Moryc Kaufenberg. - Ez a legigazabb történet. A saját történetem. Száz százalék igazság. Színtiszta igazság - csapott a mellére.
- Na jó. Tegyük fel, hogy elhiszem. Tehát végre eljött a tavasz...
- Igen, végre eljött a tavasz. Az öreg összeszerelte a repülőgépet, és eljött az első próba napja. Apámnak nem volt kocsija, csak egy segédmotorja. Azzal a segédmotorral mentünk volna kipróbálni a repülőgépet. És ekkor ért az első csapás.
Kérdőn néztem rá.
- Akkor tudtam meg, hogy én nem megyek - mondta egy pillanat múlva. - Mert nem férek el. A motoron csak két hely volt, és a szomszéd ment apámmal, aki kölcsönadott egy oldalkocsit, amellyel a repülőt szállították. Nem mehettem! Én, akinek egész télen nem volt apja, mert a légcsavart csiszolgatta. Annyira fájt a szívem - bal oldalához kapott -, mintha kést forgatnának benne. De még nem volt vége. Az apám megígérte, hogy amint elvégzik az első próbát, a szomszédot a mezőn hagyja a repülővel, és eljön értem. És akkor én röptethetem fel vele a repülőt. Mert az olyan repülő volt, érted, aminek két ember kellett a röptetéséhez. Először zsinóron kell vezetni. Egyikük megy a motorral, a másik meg tartja a géptörzset, és egy adott pillanatban elengedi. Ekkor a repülő felemelkedik a levegőbe. Erre vártam egész télen.
- Aztán megengedték, hogy t e röptesd fel? - kérdeztem reménykedve.
- Nem volt semmilyen "aztán" - Kaufenberg hangjában mély szomorúság csengett. - Nem volt második alkalom. Apám este hazajött, és nem akart semmit sem mondani a témáról. Egész nap csak vártam, már alig bírtam. Ez volt a második csapás. Az, tudod, hogy egy szót se szólt nekem.
- Hogyhogy? Egyszerűen nem szólt?
- Ember, mennyit törtem ezen a fejem! Hogy szerettem volna megtudni valamit! Az öreg meg lapított, hallgatott, mint a sír. Végül megtudtam. Véletlenül. Mert a szomszéd felesége elmondta anyámnak, én pedig akaratlanul is kihallgattam. És az volt a legrosszabb. Az volt a harmadik, legkegyetlenebb döfés.
Meg se próbáltam kitalálni. Arcára valódi fájdalom ült ki. Féltem, hogy megbántanám.
- Az volt az igazság, hogy apám maga röptette fel a repülőt. Nehogy történjen valami. A szomszéd ment a segédmotoron, apám meg futott a repülővel. Egészen addig, amíg hirtelen... hirtelen megbotlott valami gyökérben és...
- És?
- És leejtette a földre a repülőt. A légcsavar pedig, érted, a légcsavar, amit egész télen csiszolgatott, igazítgatott az apám, hogy tökéletes legyen, amit családját elhanyagolva tökéletesítgetett, a légcsavar, érted... eltörött.
Csend lett. Fájdalmas, feszült csend, amit csak a három lány horkolása szakított meg.
- Attól kezdve soha nem beszéltem vele erről - tette hozzá kicsit később, nagyon csendesen.
Egy pillanatig elgondolkodtam, majd hirtelen megértettem. Kezet nyújtottam neki.
- Köszönöm - mondtam meghatottan. - Köszönöm, Moryc, ezt az elbeszélést. Tényleg nagyon őszinte és igaz volt. Igazabb, mint bármi, amit mostanában hallottam vagy olvastam.
Viszonozta a kézszorításomat. Akkor egy pillanatra megéreztem azt, hogy mi az igazi férfiúi megértés, azt a közelséget, amely megadatik nekünk, de csak nagyon ritkán.
Ez volt az utolsó lecke. Miután hazamentünk, szundítottam pár órát, s mielőtt Moryc felébredt volna, már össze is pakoltam. Írtam néhány szót búcsúzóul, megköszöntem mindent, és elmentem, nem hagytam nyomot magam után.
Legalá bbis azt hittem.
De tévedtem. Valamivel több mint két évvel később, közvetlenül az ügyvédi gyakornoki vizsgák után beléptem egy könyvesboltba, és megláttam Kaufenberg új könyvét. Az ötödiket, az utolsót, amit írt. A pék fia volt a címe, és tudtam, rögtön tudtam, hogy ez egy igaz könyv lesz. Tudtam, hogy rólam fog szólni.
Úgy olvastam, mint valaha, fiatalkoromban A király magánéletét. Vagy lehet, hogy még gyorsabban? De nem az volt, amire emlékeztem. A könyv arról szólt, hogy egy fiatalember elmegy tanulni egy öreg pókerjátékoshoz. Az öregnek sok riválisa van, és tudja, hogy egy nap jön valaki, és elintézi. Addig még senki sem győzte le. Mindig ő volt a legjobb. De ennek véget kellett érnie. Elég, ha egyszer legyőzi valaki. Felkészült rá, várta a pillanatot. Egyszer rossz napja lesz. Mindenkinek vannak rossz napjai. De neki nem lehetnek, mert ő a legjobb. És ha egyszer is legyőzik, már nem ő lesz a legjobb. Az öreg rettegett attól a naptól, ennek ellenére beleegyezett, hogy nála tanuljon a fiatal pókerjátékos. Nem akart meghátrálni, tudta, hogy amint meghátrál, megijed, s arra gondol, közel a nap - elveszett. A fiatal gyorsan tanult. Az öreg minden trükkjét megmutatta neki. Illetve majdnem mindet. Csak egyet titkolt el előle. A legfontosabbat. Azt, amelynek köszönhetően annyiszor tudott nyerni, és megúszta a legnehezebb helyzeteket is. Végül megmérkőztek. Azt javasolta valaki, hogy az öreg üljön le játszani a fiatallal. Az öreg most sem hátrálhatott meg, ráadásul nagy volt a tét. Asztalhoz ülnek, s mindvégig nem lehet tudni, ki nyer, hiszen Kaufenberg azt is leírja, hogy egy órával a találkozó előtt a fiatal csendben bement az öreg szobájába, amikor az a trükkjét gyakorolta. De a fiatal valami másra gondolt, amikor belépett, és a szerző nem árulja el, hogy ki tudta-e lesni a trükköt vagy sem.
Ugyan már, semmi értelme összefoglalni ezt a könyvet. Aki ismeri, tudja, hogyan végződik. Aki pedig nem ismeri, annak miért rontsam el az élményt.
Mennyi volt benne az igazság?
Megmutattam a könyvet a nyámnak. Ugyanúgy tetszett neki, mint A kövér Goncsa. Megint azt mondta, hogy nagyon igaz könyv.
- És mit gondolsz az öregről? - kérdeztem. - Fair volt? Igaza volt, hogy nem mutatta meg a fiatalnak a trükköt? Hiszen megállapodtak, hogy kitanítja.
- Nem a trükk a lényeg. Rögtön tudtam, ki nyer. Hisz a fiatalnak is volt esélye. Volt esélye, mert a másik megadta neki. Rögtön láttam, hogy az öreg tudta, hogy a fiatal eljön. Épp azért hagyta nyitva az ajtót, hogy a másik kileshesse.
- Honnan veszed? Szerintem inkább figyelmetlenség volt. Ezenkívül, ha meg akarta volna mutatni a trükköt, megmutatta volna korábban.
- Korábban még nem volt biztos abban, hogy érdemes neki megmutatni.
- Mi? Úgy döntött, hogy a játék előtt egy órával mutatja meg? Hogy veszítsen? Szerinted az öreg öngyilkos volt? Hiszen ha veszített, az a véget jelentette számára.
- Tudod mit, fiam? Te iskolákba jártál, én meg csak egyszerű asszony vagyok, de mondok neked valamit. Nem olvastad elég figyelmesen ezt a könyvet. Vagy túl fiatal vagy. Valamikor ismertem egy embert, aki pókerezett, és én mondom neked, ugyanúgy viselkedett volna, mint ez az öreg.
- Vagyis hogy? Öngyilkos lett volna? Az utolsó pillanatban keresztbe tett volna magának, megmutatta volna a legnagyobb aduját?
- Megmutatta neki, mert arra számított, hogy a másik még így sem veszi észre.
- Miért vagy ilyen biztos ebben? Azt hiszed, olyan hülye volt a fiatal? Mert a pékek fiai mind hülyék?! - kérdeztem fölugorva a székről. Nyilvánvaló volt számomra, hogy nem Kaufenberg könyvéről beszélünk. Anyám viszont nem tudta, mit jelent nekem ez az egész. Vagy úgy tett, mintha nem tudná.
- Természetesen nem volt hülye a fiatal. Nagyon is talpraesett volt. Kileshette a trükköt.
- Akkor miért nem leste ki?
- Épp erről szól a könyv. Nem ezért nyert az öreg. De ne vesszünk össze ezen. Olvasd el még egyszer. Ne most, kicsit később. Szerintem egyértelmű.
- Akkor honnan tudta az öreg, hogy a másik nem vette észre a trükköt?
- Egyáltalán nem volt benne biztos.
- Akkor mié rt kockáztatott? Ha meg akarta mutatni neki, megmutathatta. Ha nem akarta, nem kellett kockáztatnia. Pont. Nem áll össze az egész.
- Tudod, mit, fiam, most ne beszéljünk erről, mert ideges vagy. Lehet, hogy feleslegesen ismerted meg ezt az írót, mert már nem tetszik a könyve. Szerintem jó. Talán még jobb, mint A kövér Goncsa.
Ettől olyan dühös lettem, hogy hajdani mesterem összes könyvét dobozba pakoltam, és levittem a pincébe.
A pék fia - mint köztudott - Kaufenberg utolsó könyve volt. Utána már nem írt semmit. Elapadt a forrás. Öt évvel később főbe lőtte magát. El akartam menni a temetésére, de éppen külföldön voltam.
Már olyan távoli volt kettőnk története, hogy elcsitultak bennem az érzelmek. Amikor hazajöttem, minden Kaufenbergtől volt hangos. A rádióban folytatásokban olvasták fel A király magánéletét, a televízióban a könyvei alapján készült filmeket vetítették, az újságok tele voltak megemlékezésekkel. Milyen boldog lett volna, ha tudja, hogy így történik. Ha korábban jött volna, lehet, hogy nem lövi főbe magát. De lehet, hogy ha nem lövi magát főbe, nem lenne ilyen híres?
Egyik nap lementem a pincébe, megtaláltam azt a bizonyos dobozt, és még egyszer elolvastam a könyvet, amelynek - biztos voltam benne - fontos mondanivalója volt számomra.
És ekkor kibékültem anyámmal. Igen, ez a könyv épp arról szólt, hogy a fiatalnak veszítenie kellett. De nem azért, mert az öreg nem mutatta meg neki a legjobb trükkjét. Hiszen végül megmutatta. Megértettem, ami korábban rejtve maradt előttem. A fiatal híres akart lenni, pénzt akart keresni, azzá akart válni, ami a másik volt. De nem szerette a játékot. Meg akart tanulni játszani, hogy meglegyen mindene, de nem szerette magát a játékot. Az öreg tudta ezt, és ezért mutatta meg neki az utolsó pillanatban a trükköt. Ez volt a próbatétel. Feltételezhette, hogy a másik nem veszi észre, mert arra fog gondolni, mennyit keres, ha nyer. Hogyha szeretett volna játszani a játék kedvéért, ki kellett volna használnia az alkalmat, és megnyerhette volna a játszmát. Természetesen az öreg nem volt biztos abban, hogy nem így történik. Az is előfordulhatott volna, hogy félreismeri a másikat, alulértékeli a fiatalt. Kockázatos volt. Épp ezért döntött úgy, hogy megteszi. Mert az öreg önmagáért szerette a játékot. És kockázat nélkül nincs játék.
Mennyi igazság volt a könyvben? Úgy gondolom, pontosan annyi, amennyi kell - harmincnyolc százalék. E tekintetben Kaufenberg teljesen őszinte volt, bár én így sem tudtam mit kezdeni a bölcsességével.
Van egy minibár az irodámban. Mindig áll benne egy üveg Tahoma rum. Van egy kis házi könyvtáram is, mindig veszek új könyveket. Ha kevesebb a munkám, miután elmegy a titkárnő, bezárkózom az irodába, felrakom a lábam az íróasztalra, keverek magamnak egy Cuba Librét, és nekiállok olvasni. Ha tetszik a könyv, töltök még egy Tahoma rumot, és tósztot mondok mesteremért, Moryc Kaufenbergért. Az örök világosság fényeskedjék neki!
NÁNAY FANNI fordítása
