RENÉ AĎD

Az én belső udvarom

Egy belvárosi épület földszintjén lakom. Nappalim üvegajtaja kis udvarra nyílik, ahová egyedül nekem van kijárásom. De nemigen használom, csak jó időben aggatom ki oda száradni a ruhát. Nyaranta gyakran támadt kedvem, hogy kiüljek elolvasni egy könyvet vagy vacsorázni a barátaimmal. A hely azonban annyira barátságtalan, hogy mindannyiszor letettem róla. Az ötemeletnyi piszkosfekete falsík összes ablakából pompás rálátás nyílna olvasmányomra vagy tányérjaink tartalmára. Bár meglehet, ez a félelmem alaptalan, mert az üveg mögött nagyon ritkán látni emberi alakot.

Egy szép napon mégis egy testet találtam a kis udvaron. Míg nem voltam otthon, a nyugdíjas bácsi kiugrott az ötödikről.

Nyár volt. A délután forró, az égbolt tiszta. Korábban értem haza, hogy végezzek a mosással, amelyet már napok óta halogattam. Mikor a teregetésre került a sor, kifelé indultam, hogy kifeszítsem a zsinórt. Kinyitottam az üvegajtót, s már majdnem kiléptem, mikor a résben megpillantottam az ott heverő lábon a férficipőt.

Rögtön tudtam, mi történt. A fal vonalával párhuzamosan heverő láb helyzete a legcsekélyebb kétséget is kizárta. Szinte meg se borzongtam, rögtön letettem a teregetésről. Visszazártam az ajtót, és nyugodt léptekkel a telefonhoz mentem, felhívtam a tűzoltókat.

A telefonközpontosnak elmagyaráztam, hogy valaki kiugrott az ablakon, és épp hozzám esett.

- Meghalt? - kérdezte egy férfihang, de nem is remegett.

- Azt hiszem. Meg se moccan.

- Küldök valakit - zárta le a férfi.

Azt tanácsolta, ne is nyúljak a testhez. Jó, feleltem megkönnyebbülve, hogy valaki megmondja, mit tegyek. Leültem a kanapéra. Izgultam, mint a betegek műtét előtt.

Ekkor eszembe jutott, hogy egyszer már láttam va lami hasonlót. Az is délután történt. Egy katedrális halljában álltam, körülöttem turisták tucatjai. Nyilván van valami szakszerűbb neve az ilyen előtereknek, de azt nem ismerem. Éppen kiléptem volna a templomból, amikor nagy csattanást hallok. Először azt hittem, a katedrálist körülvevő állványokról esett le egypár deszka. De amint még egyet léptem, már rájöttem, hogy öngyilkosságról van szó. Néhány méterre tőlem egy emberpár hevert. Egy férfi és egy nő, most zuhantak le a toronyból. Az ő testük zúzódott szét az előcsarnok kövén ekkora robajjal. Nem is kiáltottak, s még a földön heverve is fogták egymás kezét. Körülöttük a turisták és járókelők tömege még nem reagált a dologra.

A katedrálisnak volt egy másik, az előbbivel szimmetrikus kijárata is. Megfordultam, és kijöttem rajta. Nem voltam többre kíváncsi. Kifacsarodott tagjaik látványa már így is elég részletesen és kellemetlenül ott lebegett a szemem előtt. Akadt azonban, aki nem így gondolkodott, és nem is így reagált, mint én. Pár csitri könnyekben tört ki. Édesanyjukhoz szaladtak, és a karjába vetették magukat, ő pedig úgy szorította magához őket, mint egy fészekalja sirályfiókát. Két másik, kifestett lány mosolygott, mellük csak úgy feszült a testhez tapadó trikóban. Ahogy elhaladtam mellettük, hallottam, amint egyikük felvihog, majd így szól a másikhoz:

- Gyere, nézzük meg!

De egy szikár férfi már kezdte befelé tuszkolni az embereket a katedrális kapuján, s így a két kamasz lányt is megfosztotta a látványosságtól. Ami engem illet, én kiléptem a túloldalon, és örültem, hogy nem kell vele szembenéznem. Míg jó nagy kitérővel igyekeztem elkerülni a dráma helyszínét, a tömeg kizökkent közönyéből. Egy emberként nyomultak előre a biztonsági kordon körül, melyet a rendőrök vontak a két holttest köré. S a verőfényes ég alatt folytattam városnéző sétámat, s nem is értettem, ami előttem, köröttem és bennem lezajlott.

Akkor az utcákat járva, most a kanapén fekve fogalmam sem volt, miért hőköltem hátra mindkétszer, amint a fekvő testekkel szembe találtam m agam. Amikor a katedrálisból kiléptem, a szikár férfi még mögöttem állt. Senki sem akadályozhatta volna meg, hogy a csarnokon át odasiessek, és szemügyre vehessem, amit távolról nem láttam: az arcukat.

Ehelyett az ablakból zuhanó testekre gondoltam. Tudom, mert biológiaórán részletesen elmagyarázták nekünk, hogy a képzeletünk diktálta képpel ellentétben a földre csapódó test egyáltalán nem szakad szét. Valamelyik bűnügyi filmben a járdán szétrobbanó görögdinnyét mutattak, az ablakból kizuhant test becsapódását illusztrálandó. Tanárunk viszont elmagyarázta, hogy helyesebb lett volna, ha egy bekötött szájú, porcelánnal teli zsákot mutatnak. A test ilyenkor minden ízében összetörik ugyan, a halál mégis a belső vérzések következtében áll be. És nagyon kevés vér folyik. A tüdőből az orrüregen vagy a szájon át vékony vércsík szivárog. Az aorta szakadása viszont végzetes. A becsapódástól elreped, mint egy közönséges üvegcső. Ha rugalmasabb lenne, magasabbról kellene ugrani, hogy biztosan belehaljon az illető.

Egy ideig még forgattam a fejemben ezt a gondolatot. De miután már csontig lerágtam, csak egy fekete lyuk maradt bennem, mely éppoly nyugtalanító volt, és éppúgy számtalan lehetőséget rejtett, mint egy kikapcsolt tévé képernyője. Ekkor hosszú csend következett, melyet csak nem tört meg a tűzoltók megváltó érkezése, s közben mindvégig az motoszkált bennem, hogy lám, most itt van, ha akarom, kedvemre megvizsgálhatom a tetemet.

Ám azon nyomban felvillant előttem a két kamasz lány alakja, mint valami tilalomfa. De hát mire figyelmeztet? Miféle szabályt vagy törvényt hágok át, ha szemügyre veszem a holttestet? Sehol sincs megírva, hogy bárki felelősségre vonhatna, amiért kielégítem morbid kíváncsiságomat. Sosem hallottam olyat, hogy ez tiszteletlenség lenne a halottal szemben. Ugyanakkor bármily ésszerűnek tűntek is e gondolatok, ellenállhatatlan ideges remegés lett rajtam úrrá, s a fogaim is képtelenül vacogni kezdtek. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki retteg, hogy rajtakapják, amint szülei hálószobájá ba leskelődik a kulcslyukon át.

Más ellenérvem ugyan nem volt, mint ez a rettegés, mégis ellenálltam a vágynak, hogy a tűzoltók megérkeztéig kettesben töltsem az időt a halottal, és közelebbről megszemléljem. Ugyan miért nem használom ki az oly ritkán kínálkozó alkalmat? A tévé és a mozi manapság lépten-nyomon valódi vagy eljátszott tömegmészárlásokat kínál, ám a valóságban valakit haldokolni vagy legalább halottnak látni igen ritka lehetőség, valóságos főnyeremény.

És amint a tulipánhagymák csak a megfelelő időjárásra várnak, hogy kicsírázzanak, az első alkalommal fel nem tett kérdések most valósággal kivirultak bennem. Ott vannak először is az orvos szakértői problémák és a zuhanás okozta pusztán fiziológiai elváltozások sokasága. Aztán képzelgéseim, hogy vajon milyen lehet egy halott szaga, bőrének érintése. Végül pedig arcának látványa és várható reakcióim talánya. Viszont még így utólag is csodálkozom, hogy meg sem fordult a fejemben, ugyan ki lehet ez az ember, s miért tűnt olyan magától értetődőnek, hogy nem ismerem.

Felálltam, s alvajáróként léptem egyet az üvegajtó felé. Aztán azonnal meg is torpantam a gondolatra, hogy valamelyik szomszéd még megláthatja, amint ott mustrálom a halottat. Pedig a háztömb kihalt volt. És nyilván senki sem figyelheti különösebben az udvaromat, hiszen én vettem észre először, hogy egy tetem hever ott, talán már órák óta. Minthogy zuhanását nem hallottam, könnyen lehet, hogy még reggel lett öngyilkos, rögtön miután távoztam otthonról. Ott álltam mozdulatlanul a nappali kellős közepén, és arra gondoltam, hogy bőven elég lesz, ha az ablakon át megnézem. Éppen elhúztam volna a függönyt, mikor csöngettek. Nem indultam rögtön ajtót nyitni, mert egy pillanatra sóbálvánnyá dermedtem, és nem tudtam eldönteni, vajon arra vágyom-e jobban, hogy láthassam a halottat, vagy hogy megszabaduljak tőle.

Egy csapatnyi rettenthetetlen tűzoltóra számítottam, ám ehelyett rendőrökkel találtam szembe magam. A meglepetéstől megroggyant a térdem.

Sokan voltak. Fogalmam sincs, hányan jöhet tek be és léphettek ki a lakásomból aznap. Egyeseken csendőrkék egyenruha volt, mások afféle harctéri öltözéket viseltek. Egy civil ruhás nyomozó parancsokat osztogatott. Megkért, hogy vezessem a holttesthez. Ahogy a csapat elözönlötte szűk kis lakásomat, és mindent alaposan szemrevételezve bejárta a szobámat, csakhamar kezdtem összezavarodni. Előre rettegtem kérdéseiktől, pedig igazán nem volt rá okom. Szerettem volna, ha mihamarabb elviszik innen, ha megszabadítanak tőle, ahogy a tűzoltók tették volna.

Kimentek az udvarra. Én a háttérbe húzódva, a üvegajtóval szemközti konyhapultra támaszkodva hallgattam, amint véleményt cserélnek a halottról. Egy rendőr odajött, és megkérdezte, ismerem-e. Visszakérdeztem, hogy kit. Rögtön rájöttem persze, milyen ostobaságot mondtam, és azt erősítgettem, hogy hozzá sem értem a halotthoz, de még csak a közelébe sem mentem. Nem tudom, a felügyelő hallotta-e a szavaimat, mindenesetre így kiáltott:

- A tanú jöjjön ide, és azonosítsa Prospčre-t!

Minden, ami csak a jövetelük előtt átfutott a fejemen, most gombócba gyűlt a torkomban, és fojtogatni kezdett. Hogy nem mozdultam, a rendőr gyengéden megszorította a karomat, és kizökkentett kábultságomból. Mikor kiértünk, a holttest körül állók gyűrűje szétnyílt, hogy odaférjek. A szokatlan nézőpont ellenére felismertem. Hirtelen hátrahőköltem, mint mikor az ember megfog egy forró edényt, és elkapja az kezét.

Általában fél egy tájban érek haza, s ilyenkor gyakran összetalálkoztam vele a lépcsőházban. Mindketten a postánkat akartuk kiszedni, s kicsit egymás útjában voltunk. Levelesládáink éppen egymás fölött helyezkedtek el. Ki kellett várnunk, míg az egyik végez, és bezárja postaládáját, hogy a másik is hozzáférjen a sajátjához. Kicsit udvariaskodtunk, de nem volt ebben semmi feszélyező. Nem találtam ellenszenvesnek. Ahogy az udvaron heverő testét néztem, eszembe jutott, amikor utoljára láttam. Éppen kiléptem a folyosóra, mikor ő óvatosan bezárta a postaládát. Hallottam, amint azt mondja:

- Semmi.

Aztán felfelé indult a lépcsőn , a lakásába.

Valakiben volt annyi tapintat, hogy lefogja a szemét. Nekem már egy alvó arcot kellett azonosítanom. Elfordítottam a fejem. Pár lépésre innen az ágyást, amelyet már nem tartottam rendben, a legkülönfélébb torzonborz növények lepték el. Némelyik kiszáradt a napon, másokat eláztatott a zápor, szinte lábon rothadtak. A kör szétoszlott. A rendőrök a falhoz tapadva próbálták bemérni, melyik ablakból vethette ki magát. Mások bizonyítékokat kerestek a földön. Egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig álltam ott a lábánál, míg a felügyelő oda nem szólt, hogy visszamehetek a lakásba.

A jövés-menés sokáig nem hagyott alább. Mi több, átterjedt az egész épületre. Néhány rendőr felment az ötödikre, betörték a nyugdíjas ajtaját. Hallottam, amint szomszédaim is kijöttek, és érdeklődtek, mi történt. A rendőrök ahogy felfelé igyekeztek, minden emeleten továbbterjesztették a lázat, alultáplált mohósággal sorra nyíltak az ajtók, szájak, szemek. Hallottam, micsoda mozgolódás támad nyomukban, és az órámra néztem, mintha azt remélném, rá van írva, mikor lesz ennek vége. Ám ehelyett legnagyobb meglepetésemre az villant eszembe, hogy bár a nyolcórás vetítésre már keresztet vethetek, a tízest még simán elérem.

Aztán helyrerázódtak a dolgok. Míg egy rendőr felvette a vallomásomat, mások a halottal foglalkoztak. Civil ruhás ember jött fényképezőgéppel és egy kis festékesdobozzal. Nem sokkal később egy barna hordágy is feltűnt a nappalimban. Minthogy a kijáratnál lévő két fal elég hegyes szöget zár be, és az üvegajtót sem lehet teljesen kinyitni, a mentősöknek nem kis vesződséget szerzett, míg átszenvedték a holttestet. Féloldalra kellett dönteniük a hordágyat, és volt egy pillanat, mikor azt hittem, leejtik a halottat. Amint a tetemet elvitték, a rendőrség szép lassan visszavonult, még utoljára végigszemlézve a falakra gombostűzött képeket. Az udvaron fehérrel festett sziluett maradt, bizonyítván, hogy itt történt valami.

A lakásban újra beállt a csend, mégpedig az a fajta tökéletes csend, amely természetszerűen mély é s nyugodt, akár a kút. A sok zaj után ettől a kontraszttól hirtelen majdnem sírva fakadtam. Nem tértem még teljesen magamhoz, de egy csepp könnyet sem sikerült kipréselnem magamból.

Nem bírtam megmaradni egy helyben. Egy ideig vártam a telefon mellett, hátha csörög majd, nem mertem senkit felhívni, de aztán csakhamar úgy éreztem, mennem kell. Azt reméltem, a mozi majd lecsillapít. Egy régi fekete-fehér filmet választottam, amelyet már láttam korábban. A tízórai vetítésig még el kellett ütnöm valahogy az időt. Addig a környékbeli utcákon ténferegtem. De idegességemen a film se segített. Nyugtalan éjszakám volt, nem is annyira a nyugdíjas dermedt arca nyomasztott, mint inkább a türelmetlen várakozás, amellyel az álom és az azzal járó feledés jöttét sürgettem.

Másnap a munkahelyemen az öngyilkosság híre felizgatta kollégáimat. Úgy kellett kihúzniuk belőlem minden szót, csak hogy hosszabbra nyúljon a szünet. Kíváncsiságukban értelmetlen részletek után faggatóztak. Követelték, írjam le, hogy néztek ki a rendőrök, s találjak ki valami magyarázatot a "Prospčre" névre. A beszélgetés csakhamar tréfálkozássá oldódott.

Délben, amikor hazamentem, azt hittem, tiszta lappal indulhatok. Azt hittem, tovább járkálhatok a verőfényes ég alatt. Postaládámban hófehér, lepecsételetlen borítékot találtam. Benne az előző nap elhunyt nyugdíjas névjegykártyája, hátoldalán ezekkel a szavakkal: Nagyon kérem, bocsása meg, hogy efféle kellemetlenséget kell Önnek okoznom. Nem szerettem volna az utcára zuhanván balesetet vagy csődületet idézni elő.

Az írás nyelvezetével ellentétben a betűk szigorúak és szabályosak voltak. Úgy rótták őket a papírra, hogy egyenként is olvashatóak maradjanak, és minden kétértelműség ki legyen zárva. Önkéntelenül észrevettem a "bocsássa" szóban a helyesírási hibát. Nem tudtam eldönteni, széttépjem és kidobjam-e a levelet vagy épp ellenkezőleg, meg kell inkább tartanom. Az egész délutánt a kanapén töltöttem, de sehogy sem jutottam dűlőre.