Jana Visnyevszkaja

Nővérek

Legalább hagyták, hogy megreggelizzek, hogy befejezzem azt a gyorsétkezdei szörnyűséget, és egyenesen a papírtányér aljára rajzolt szakácssipkás, fekete bajszos fazon arcába bámulhassak. "Reggelizz a metróban!" - javasolta a tányér szélén a felirat.

- Köszönöm, már megvolnék vele - feleltem udvariasan az eldobható barna pacáknak -, de a jövőre nézve elraktározom a meghívását.

Mire éhes villanyegérként cincogni kezdett oldalamon az adó-vevő, már végeztem a reggelivel, és épp leöblítettem meleg kávéval. Csodálom a sok-sok véletlen, elszigetelt részlet művésziességét, mellyel véletlen, elszigetelt részletnek állítják be magukat.

A pult meleg műanyagára könyökölve álltam a Park Kulturi kijáratánál, és az üvegfalon át néztem a túlfelől lévő két kislányt - az egyik idősebb, a másik fiatalabb, fejükön nyúlszőrme sapkaikrek -, akik egymás kezéből téptek ki egy kottás mappát: kettejüknek volt egy. Testvéreknek néztek ki: nővérnek és húgnak, és úgy is viselkedtek, mint két nővér. Ők nem láttak engem ködös-havas reggelükből.

A villanyfénnyel bevilágított előcsarnok közepén álltam, és a csípős szósz marta bensőmet, de nem sajnáltam gyomrom szöveteit - fél óránál nem kell több hozzá, hogy új termelődjék. A szériagyártás mint a civilizáció egyik vívmánya megengedi, hogy újra és újra elpusztítsam magam, de örökké éljek.

Mindenütt világos volt és meleg, azt az egy helyet leszámítva, ahol a két nővér össz emarakodott. Ők nem láttak engem, sőt létezésem specifikus ténye is ismeretlen volt számukra. Mindkettejüktől megkívántatott, hogy érzéseit harmonikus formába öntse, de kottamappa csak egy volt kettejüknek. Nekem meg nagy kék kereszt volt a hátamon.

Néztem a két bolyhos fejet azon az oldalon, ahová én nem mehetek, amikor oldalamon csipogni kezdett az adó-vevő - hívás a Tyeatralnajára, újabb szülés.

Sokan közülük szeretik ezt a metróban csinálni, s ezért a metróban dolgozom. Az állomásokon, ahol télen forróság van, nyáron pedig hideg, nappal tolongás, de éjszaka nincs hova bújni, és ahol a kommunikációs rendszer szinte ideálisan működik. Csak nézzék meg közülük bármelyiket - kutyaokosság, galambcsontok, fekete embervér -, egész természetük hangok sokasága, melyek a szív, a máj, a vesék nedves, reszkető mélyeiből jönnek -; egész természetük a vadász felé hajtja a vadat, egyenesen az olyanok akkurátus ölelésébe, mint én vagyok.

Kiválasztják az egyik peront a körgyűrűvonalon, leülnek a kopott fabodega sarkában, melyet külön nekik építettek; teli van vésve olyasféle expresszív kinyilatkoztatásokkal, hogy "boldogság nincsen" vagy "a halál magányos dolog". Mindegyik azt gondolja - csak leülök egy percre. Egy perc múlva aztán hátával a falnak dől, vagy lecsúszik a padlóra. Öregek vagy hajléktalanok vagy magányosak - vagy a szív... Áporodott, elhanyagolt szagot árasztanak, s ezért senki sem ül le melléjük. Hozzájuk sem érnének, hogy legalább a pulzusukat kitapintsák.

Legjobb esetben kihívnak valami magamfajtát. Lehet AIDS-e vagy nemi betegsége, a jóisten se tudja... trotil a ruhájukban vagy emberevő tetvek a hajukban, tébécé, mely a rimánkodó tekintet útján terjed, felügyelet nélkül hagyott idegen élet - mindezek a nagyváros legendái és mítoszai, papírkötésben, zsebformátumban.

Ezért aztán érintetlenül, épen-sértetlenül kerülnek a kezeim közé. Persze, ha időben érkezem. Rendszerint igen - ezért is töltöttem két évet az alsófokú mentési szolgálat oktatási központjában.

Nem olyan gyakran csinálják ezt, átla gban két-három naponta, úgyhogy nincs azért olyan sok munkám.

A fiúk az ügyeleten ezt "szülésnek" nevezik, a városiak meg, azok, akik rendeltetés szerint használják a földalattit, azaz áthelyezik vele magukat az időben és a térben - szomorúan és rettegve nézik. Persze nem mindenki, de hát bizonyos dolgok ebben az életben a nézőponttól függnek.

Például a legszebb, amit életem során láttam: ahogy az egyik fémvezeték feszesen körülfonja a másikat, mely tengelyként szolgál, és a koaxkábel belsejében bújik meg. Na, még talán mondjuk a vadállatszőrme az emberfejen. A két nővér egyike sem láthatja soha a különböző színű ereket, melyek élik a maguk titkos, feszült életét a kábel belsejében - csak ha szétvágják a kábelt. De hát akkor meg nincs többé titok.

A titkos munkaköri leírásomban a most előttem álló procedúra hosszú és szándékosan értelmetlen nevet visel: "elsősegélynyújtás metróbaleseteknél"; szolgálati metafizika nekem meg a hozzám hasonlóknak, melyben az a jó, hogy csábít, de nem ígér. Bár nekem elég a chilei paprika forró, pompás utóíze a számban, hogy abszolút lojális legyek a munkaköri leírásomhoz. Mert lelkiismerettel készítettek. Az elementáris hála érzéséről beszélek.

A kislányok kettétépték a mappájukat, épp, amikor beledobtam papírpoharamat az urnába, és a mozgólépcsőre léptem. Tíz perc múlva a helyszínen voltam.

Meg is láttam az asszonyt, amint elment a vonat, és a tömeg szétfolyt az oszlopok közötti folyosókon. A padlón ült, a padra döntve a fejét, fölhúzva, a hosszú cigányszoknya alá rejtve a lábát - más tájakon honos, azúrkék mákvirágok a mocskos padlón. Fekete hajának vékony heringfarkincája a vállára hull, fent és lent patikai gumival összefogva. Megismertem bőrének síri sápadtságáról, beesett szájáról, talán az utolsó rángásban begörbült ujjairól a kopejkás ezüstözött gyűrűkkel.

Hasonlíthattunk egymásra, mint a nővérek. Végül is mindketten idegenek voltunk itt, máshonnét valók.

Megismertem, mert nemegyszer láttam már. Kéregető asszonyok között, amint zajos tömegként vándoroltak vagonról vagonra. Egyedül, amint kirúzsozza a száját, mielőtt megkéri a belső biztonsági őrmestert, hogy engedje be a mozgólépcső mögött lévő szolgálati mosdóba. Így vagy úgy minden kliensemmel többször találkozom - még amikor virgoncak s tele vannak számomra idegen, riasztó vitalitással. Eltelik egy kis idő, s valamelyiküknek aztán segítek megszabadulni a túlságosan feszes selyemgubótól.

De őt megjegyeztem: az égszínkék mákvirágokat meg a fiát, akit öreg, vedlett pléddel kötött a hátára. Kezében harmonika, a hóna alatt papírzacskó, benne már jó sok aprópénz. Lehangolt harmonika - azt szeretik, az utasok már csak azért is adnak pénzt, hogy megszabaduljanak a fülhasogató, szívfacsaró zenétől, mely valahonnan az infrahangok mélyeiből ömlik ki, mocskos ujjak alól, melyek alig-alig találják el a megfelelő billentyűket.

Emlékszem, milyen vadul vakarja térdét a szoknya vékony szövetén keresztül, emlékszem a véraláfutásra arca bal felén, emlékszem rá kezében áttetsző csomagolású fogkefék csokrával, amiket épp elcsórt az utcai árustól. Két kézzel szorítja őket, mint első gyöngyvirágokat a metróban.

Emlékszem, hogy lett a szemem előtt egyre öregebb, hogy ritkult a haja. Óvatosan kiválogatok az emlékezetemből mindent, ami a munkámon keresztül kapcsolódik hozzá, fenékig, újra és újra, míg végül üresen jön fel a háló. Azért teszem, hogy ezzel töröljem is a cigány asszonykámat - vékony szálú haj, szálvékony száj -, mert többé nem lesz szükségem rá, s a mentési szolgálat számára elérhetetlenné válik. Így van felépítve az agyam, nevezzék csak nyugodtan különös cinizmusnak, csak vigyázzanak, ne játsszanak a tűzzel.

Azelőtt ezt a nőt ritkán láttam egyedül. Ezek mind rajokban mennek vagonról vagonra, de amint halálán van valamelyik - senki sincs mellette.

Egy pillanat, s ott is voltam nála. Kigomboltam elaggott, nyers lenvászon blúzának nyakát. Megérintettem durva, barna bőrének redőzetét. Rosszul kidolgozott, kellemetlen szagú bőre volt, de egészen mostanáig híven szolgálta.

Két tenyeremmel átfogtam vékony, érdes nyakát. Az artériák alig észlelhetően pulzáltak. Enyhén megszorítottam a nyakát, mire kinyílt a szája, és kiesett belőle két nedves, félig feloldódott tabletta - fájdalomcsillapítók. Aligha érezhetett most fájdalmat, s ez így nem volt helyes. Épp ehhez kellek neki én. Én és az elsődleges kötelességeim.

Először vissza kell adni neki az érzéseit, hogy tudatosan viszonyulhasson a halálához. Épp ezt a komplexust tanultuk "A tudatos halál" nevű tárgyból a második félévben. "Egyezeregy", mondom, hogy kivárjam a kellő szünetet, ritmikusan nyomogatom a torkát, aztán a szájába fújom a levegőt. "Egyezerkettő" - mindent úgy teszek, ahogy az alsófokú mentési szolgálatnál tanították. "Egyezerhárom" - mindazt, amiért "ötösöket" kaptam, amiért a legjobb mirhával és fahéjjal kezelték az agyam, és amiért egyáltalán erre az istenverte világra jöttem.

Halkan nyivog, mint egy kisbárány: magához tért. Minden úgy megy, ahogy kell: előírás szerint. Nem engedhetem, hogy kiszabaduljon, s ezért korlátozom a levegőbevitelt. De tudatánál kell lennie. Most bizonyára nagy fájdalmai vannak, de hát nem én dolgoztam ki ennek a világnak az általános koncepcióját. És különben is, tudniuk kell, hogy én itt élek a pályaudvaron. Nem tudok mást, csak engedelmeskedni. Megfigyelni a törvényszerűségeket. A hasonló vonásokat. Van bennem egy kis irigység. És egészen csöppnyi remény.

Halk zúgást hallok, de nem belőle, hanem kívülről. Tömeg gyűlik körénk. Az emberek nem jönnek túlságosan közel - erre van a félelem. Csak nézni fognak minket, kettőnket - de engem nem zavar, mindenkinek szüksége van reményre.

Lélegzetemet visszafojtva várok, hogy meghalljam a belső zúgást, mely megriadt darazsak beszélgetésére hasonlít enyhén reszketni kezdő fejében. Feszülten nézem bőrének gyűrött pergamenjét és fakó, halott haját, hogy legyen időm elugrani, amikor kezdődik.

Szétloccsan a feje, mint a rothadt őszibarack, és egy ízelt lábú, áttetsző, a spektrum minden színében csillogó, elképzelhetetlen lény jön világra. A vér és az agyfolyadék gyorsan megszárad a lény vékony szárnyain. A szárnyak egyenletesen erős fényt sugározva megremegnek. A lény eleinte vakon nekiütközik a falaknak, a mennyezetnek. Aztán megdermed, a levegőáramokra figyel. A szellőzőcsatorna vonzza.

Meg sem kell fordulnom, hogy tudjam: a tömeg mögöttem hátraszegett fejjel fölfelé bámul. Az emberek nem láthatják a lényt, ha igaz, amit az emberi látás elméletéből tanultunk. De mégis mindig fölszegik a fejüket - ezt megmondja bárki, aki terepen dolgozik. Ugyanolyan biztos ez, mint hogy a tükör nem mutatja a képzelet játékát.

A lény néhányszor meglebbenti szárnyát; körökben árad belőle az égszínkék ragyogás, és nagy felhővé sűrűsödik közvetlenül a mennyezeten lévő kerek lyuk alatt. A ragyogó felhő még ott van a tárnaoszlop alatt, de a lény már sehol.

Egy pillanat, egy nagy valaki mélyet sóhajtott ott fenn - eltűnt a felhő is. Futok a mennyezeten lévő lyukhoz, és belenézek - kék ég, fehér csillagok: egy világ, melyet nem nekem teremtettek. A kép azonnal sebesen remegni, fodrozódni kezd, és megint csak ugyanazt látom - a magam távoli, a messzeségben félig elmosódott tükörképét. Az persze kit érdekel: megnézhetem bármelyik régi kútban az elhagyott pályán.

Ha valamelyik színes magazin újságírója - nagy halmokban árulják őket a metróaluljárókban - megkérdezné, miért szeretem a munkámat, azt mondanám, soha életemben nem láttam szebbet az égnek azoknál a kis vak foltjainál, ahol nincsenek rajta csillagok. Na, talán még a vadállatszőrme az emberfejen, az van olyan szép.

De a színes magazinok olvasói számára ez nem érdekes, az olvasók folyton csak repülő csészealjakról akarnak tudni, vagy a vámpírhörcsögökről, az emberevő bolhákról meg a nemi betegségekről, melyek a vágy erejével terjednek - mindarról, amit a tintafoltos ujjakból is ki lehet szopni.

- Ügyeletes, itt a tizenkettes, vétel - mondom az adó-vevő fekete dobozán lévő lyukacskáknak, és azok kellemes férfibaritonnal válaszolnak: - Tizenkettes - mondja az ügyeletes -, hogy folyt le a szülés?

Kört csinálok jobb kezem hüvelyk- és mutatóuj jával, bár tudom, hogy az ügyeletről úgysem lát senki. - Minden rendben! - mondom oda fel, a szellőzőcsatorna mélyén lévő homályos tükörképemnek. Mocskos víz csobog ott fenn. Magam sem tudok kivenni semmit rendesen.

- Küldöm a szemeteseket - mondja az ügyeletes -, várd meg őket, aztán indulj a Proszpekt Mirára. Értetted?

- Micsoda? - kérdezek vissza. - Még egy szülés?

- Ma meleg napod lesz, szivi. Már túlterheltek a vonalaink.

Eszembe jut, hogy hétfő van. December első napja, a tél első hétfője. Olyan nap, amit a regisztrációs szolgálatnál lévők feketének neveznek. Ilyenkor sokaknak élesebb a magány vagy az öregség... vagy a szív...

- Ha még egyszer leszivizel, elintézem, hogy te szüljél a kezeim között. Itt a tizenkettes, érthetően beszéltem?

A vonal túlsó végén a srác száraz, elektromos nevetéssel felnevet. Nem mintha viccesnek találná. A tarkóján ott az ötjegyű szám, ugyanúgy, ahogy nekem, de ő nemhogy soha nem nézett bele a szellőzőcsatornába közvetlenül azután, hogy az ember lelke elvált a testétől - soha még csak ki sem tette a lábát az alsófokú mentési szolgálat koordinációs központjának fülkéjéből. Nem száguldott a széllel a Taganszkajától a Barrikadnajáig. Nem számolta a kísérteties tüzeket az alagutak falán, arcával az üveghez lapulva. Nem kóstolta meg a gyorsétkezdei palacsintát, mely pokoli tűzként égeti a nyelőcsövet. Neki más a munkája. De valami okból ő is szereti az övét, mert objektív okok miatt valamennyiünknek hinnünk kell a gondviselésben. Ilyennek csináltak minket.

Meg aztán - ha nem ő és ha nem én, akkor kicsoda?