Xaver Bayer

Három beállítás egy szerencsés napról

Meleg van, elmegyek meglátogatni Lukast a harmadik kerületben. Az ő házuk az egyetlen új épület az utcában. A járdán, egy-két saroknyira a háztól, egy lány megy előttem. Mivel nem szándékosan ugyan, mégis közvetlenül a háta mögé kerülök, nyugtalanul hátra-hátrapillant. Amikor ugyanabban a kapualjban eltűnik, ahová nem sokkal később én is belépek, kelle metlennek találom ugyan, hogy valószínűleg félelmet keltek benne, de azért követem. Hogy ártalmatlannak tűnjek, megköszörülöm a torkomat és megtörlöm a cipőmet, de amikor észreveszi, hogy még mindig a nyomában vagyok, láthatóan még inkább félni kezd. Egy pillanatra elbizonytalanodom, mondjak-e valamit, például, hogy ne féljen, vagy valami mást, de aztán leteszek róla. A liftnél mellé lépek. Kihívóan és idegesen néz rám, egyik kezét a táskájára szorítja, valószínűleg, hogy szükség esetén gyorsan könnygázsprayt ránthasson elő. Udvariasan rámosolygok, köszönök neki, és ott maradok mellette, kezemet a kabátzsebembe csúsztatom. Szemében pánikot érzek. Amikor megérkezik a lift, kinyitom neki az ajtót, és utána én is beszállok. Meglepetésre az ötödik emelet gombját nyomja meg, ahová én is megyek. Csodálkozva fordul felém, amikor látja, hogy nem nyomok meg másik gombot. A lift falához simulok, attól tartok, képes a legapróbb mozdulatra előrántani a könnygázt, és a használatától sem riadna vissza. Az öt emelet egy örökkévalóság. Úgy döntök, most nem fogom meg neki az ajtót. Mintegy bocsánatkérőleg mutatok arra, ahol Lukas lakik. Megáll, és kezét még mindig a táskáján pihentetve figyeli, amint becsöngetek és Lukas kijön. Belépek és gyorsan becsukom magam mögött az ajtót.

Veszek magamnak egy sört a hűtőszekrényből, és leülök Lukas mellé a nagyszobában, ahol ő éppen egy show-műsort néz és cigizik. Az egyik reklámblokk alatt elmesélem, milyen találkozásban volt részem a liftben. Lukas szerint a lány egy prostituált, a szomszédban lakik a kisfiával.

*

Délután, amikor Nina már elment, egyedül ülök a besötétített lakásban, és cigizem. Kintről egy építőmunkás kalapálását hallani. A nyár utolsó melege kifáradt, és nem jön új helyette. Elképzelem, ahogy előző nyáron néhányszor a mezőn feküdtem, vagy a belváros nappal átforrósodott utcáin mászkáltam. Minden évben újra elhatározom, hogy ezúttal nem herdálom el a nyarat, amennyire csak tőlem telik, kihasználom, aztán minden évben meglepve tapasztalom, hogy a lélegzetem már megint meglátszik a levegőben, és a nyár megint nyomtalanul múlt el. Mindig az emlékeknek kell pótolniuk, ami volt.

Most tehát a lakásom egyik helyiségében ülök, amit jobb híján leginkább lakószobának lehetne nevezni, és először fordítva, a parázsló végével dugom a cigarettát a számba, csak hogy ezt is kipróbáljam. Kellemetlen íze van, egyáltalán nem olyan, mint egy cigarettának, inkább mintha tábortűz vagy kályhatűz égne a nyelvemen.

Felhívom Annát a mobiltelefonján. Azt mondja, éppen egy kávéházban ül a Gumpendorferstrassén, és egy barátjával beszélget. Érzem, hogy zavarok. Azt mondja, este jelentkezik. Amikor leteszem a kagylót, rágyújtok még egy cigire, bár igazából semmi kedvem a dohányzáshoz.

A ládán, velem szemben, két régi fénymalom áll, amelyeket a nagymamámtól kaptam ajándékba. A kettő közül az egyik állandóan forog, ha felkapcsolom a lámpát, a másik csak nagyon erős megvilágításban. Ha az ember nagyon odafigyel, az egyik malmot a másik irányba is lehet forgatni, mint egy váltogatós képen. Ha unatkozom, gyakran játszom vele. Mint most is.

Előveszem a könyvet, amelyet ma vásároltam. Rolf Dieter Brinkmann: Senki sem tud többet. Egy barátom ajánlotta. Az első húsz oldalt növekvő érdeklődéssel olvasom, de aztán leteszem és egy kicsit még bámulom a két fénymalmot. El is mehetnék itthonról, gondolom, beülhetnék egy bárba, vagy vehetnék egy gramm füvet, hogy a nap feloldódjék a füstben. Vagy felhívhatnék valakit, Petert, Lukast vagy Hannest. Találkoznánk valahol, üldögélnénk egy kicsit, bort vagy sört innánk és filmekről vagy zenéről beszélgetnénk.

Ehelyett összeszedem magamat, és elmegyek vásárolni. Csak át kell mennem az utca túloldalára, ott van egy szupermarket. A pénztárcámban megfelelő érme után kotorászom, amely jó a bevásárlókocsihoz, de nem találok, ezért meg kell kérnem az egyik pénztárosnőt, hogy váltson fel egy papírpénzt. Amikor aztán az áruval tömött polcok közt járkálok, nem jut eszembe, mit is kéne vennem. Hogy a pénztárnál elkerüljem a kínos magyarázkodást, beteszek a kocsi ba egy csomag kávét, három mélyhűtött pizzát és négy doboz kólát. Amikor hazaérek, mindent bepakolok a hűtőszekrénybe, aztán ugyanúgy, mint azelőtt, visszaülök a nagy fotelbe, előttem cigarettásdoboz és egy hamutálca, amelyet egy kávéházból fújtam meg, és a könyv, és még mindig nem vagyok képes rászánni magam, hogy valamihez kezdjek. Tévét is nézhetnék, de már előre undorít az a kábultság, amit tévénézés után érezni fogok. Olyan, mint amikor napilapot olvasok, és aztán egy óra hosszat vagy még tovább egzakt újságnyelven gondolkodom. A magazinokkal ugyanez a helyzet. Olyanok, mintha megnéznék egy videoklipet. Hihetetlenül egyszerű, és nem igényel semmilyen erőfeszítést, hihetetlenül bénító és kábító.

Azon gondolkodom, vajon Nina már a vonaton ül-e, de még túl korán van hozzá. Régen szívesen kivittem a pályaudvarra. Nemcsak azért, mert szeretem a pályaudvarokat, hanem azért is, mert szívesen vártam vele és szívesen integettem utána, amikor kihúzott a vonat. De egy ideje nem teszem. Ha megtenném, olyan lenne, mintha újrajátszanék valamit. Minden, amit közben mondanék, nevetségesen és hülyén hangzana, mintha egy betanult szöveget darálnék. Ninának ez természetesen feltűnt. De nem tudok rajta változtatni.

A cigarettásdoboz felnyitva hever az asztalon. Kiveszek belőle egy szálat és meggyújtom. Brinkmann könyvéből, amelyet ma kiolvastam, kiírtam egy idézetet: "Semmittevés, üldögélés az asztalnál, szüntelen önfelosztás. Ilyesmi eddig nem történt vele. Most kívülről látta magát, és mindent úgy értett, ahogy volt. A semmittevést semmittevésnek, az üldögélést üldögélésnek, rossz volt, rossz volt ez az önsajnálat."

Miközben cigizem, azon töprengek, elmenjek-e az este hatórai előadásra. Már a múlt héten is elmulasztottam, és most sincs túl sok kedvem hozzá.

Éppen amikor felöltözöm, hogy mégis elmenjek otthonról, megszólal a telefon. Anna az. Azt kérdezi, nem csinálunk-e valamit együtt? Azt válaszolom, nem terveztem semmit, és hogy különben beülnék valahova inni. Azt javasolja, ugorjak fel hozzá. Azt mondom, "jó", "a kkor nemsokára", és elmegyek.

Kint már észrevehetően hűvösebb van. Sajnálom, hogy nem vettem magamhoz a kesztyűmet. Amikor megérkezem Annához, úgy intézem, hogy ne érjen hozzá hideg, nedves kezemhez. A konyhában telepszünk le, a magnón a "TV Kult Hits" megy. Anna kedvesen megkérdezi, kérek-e valamit enni, azt válaszolom, "nem", inkább innék valamit, mire ő kirak az asztalra egy borosüveget, amit egy modern formájú nyitóval, amellyel nem igazán ismerem ki magamat, megpróbálok kinyitni. Aztán megkérdezi, van-e kedvem szívni valamit, nemrég egészen finom füvet kapott, de erre is azt válaszolom, "nem", nincs hozzá hangulatom. Nézem őt, miközben sodor magának egy jointot, meggyújtja és szívni kezdi. Néhány slukkot én is szívok belőle, de nem érzek semmit, töltök magamnak egy pohár bort.

- Mi újság? - kérdezi, és újra felém nyújtja a jointot. Intek, hogy köszönöm, nem kérem, és azt mondom: - Semmi különös. - Elmesélem neki az előző estét, és hogy pillanatnyilag semmire nem vagyok képes, se olvasni, se írni, sem semmi másra. Csak ülök a tévé előtt és videofilmeket nézek, egyiket a másik után. - Az elmúlt három-négy napban legalább tizenöt filmet láttam - mondom, és felsorolok néhány címet. Közben azonban észreveszem, milyen unalmas, amit mondok, és abbahagyom.

*

Kis idő múlva megérkezik Hannes és Peter. Mivel egyikünknek sincs ötlete, mit csináljunk, hajnalig pókerezünk. Nyolckor végre lefekszem és elalszom. Két órával később hirtelen felébredek. Felkelek, bemegyek a fürdőszobába, és iszom. Meztelenül állok a tükör előtt, és beletúrok a hajamba.

- Minden rendben, minden oké - mondom hangosan, és megriadok a hangomtól, amely mintha nem is az enyém lenne. - Minden oké - mondja a hang még egyszer -, minden oké.

Hirtelen félni kezdek, hogy becsavarodom vagy valami ilyesmi, bemegyek a konyhába, és nagyot húzok a vörösboros üvegből. Ez segít. Megnyugszom. Amikor visszafekszem, eszembe jut egy történet a gyermekkoromból. Lehunyom a szemem és látom, amint édesanyámmal sétálok valahol a nyolcadik kerületben. Éppen egy jelzőlámpa előtt állunk, fékcsikorgást hallunk, aztán valami tompa puffanást. Édesanyám valami olyasmit mond, hogy jaj, istenem. A kereszteződés kellős közepén egy fiatal nő fekszik bundában. Néhányan odaszaladnak, édesanyám is, engem is magával ránt. Valaki lehajol a nőhöz, meglöki, de nem mozdul. Érzem, hogy az embereken idegesség és pánik lesz úrrá. Hogy mi van a nővel, aki az úton fekszik, nem tudom, de érzem, hogy valami szörnyűség történt. Hirtelen, épp amikor meg akarom kérdezni édesanyámat, a nő kinyitja a szemét. Úgy fekszik, hogy pontosan rám néz. Nem válaszol a mellette térdelő férfi kérdéseire. Csak néz engem és mosolyog. Nem merek visszamosolyogni. Aztán megérkezik egy mentőautó. Két férfi ráemeli a nőt a hordágyra. Édesanyám azt mondja, gyere, és elindulunk. Megkérdezem, mi fog történni ezzel a nővel. Édesanyám azt válaszolja, talán a mennybe jut.

Miközben ez a jelenet eszembe jut, feltűnik, milyen szaporán kezd verni a szívem. Félni kezdek, hogy most akár meg is halhatok.

- Nem akarok meghalni - mondom magamnak -, nem most ebben az ágyban. Valahol máshol szeretnék meghalni, mindegy, hol, csak ne itt és ne most.

Aztán azt mondom magamnak:

- Nem halsz meg. Te átkozott bolond, most nem halsz meg!

És valahogy túl kimerült vagyok ahhoz, hogy tovább féljek, és elalszom.