|
|
|
|
|
||
1940. október 31-én éjfélkor Evilio Cárdenas María de la Candelaria átható illatára ébredt. Mint akinek kést döftek az ágyékába, a vágy visszakényszerítette a csatakos lepedőre, aztán végleg kiűzte a szobából. A hold sem könyörült meg rajta odakint az udvaron. Kiment az utcára, begombolta a sliccét, és eligazgatta a haját. De nem fölfelé, a kerti úton indult el, mint máskor, ahhoz a templom mögötti házhoz. Akkor éjjel nem ment oda újból könyörögni, kővel hajigálni az ablakát, dörömbölni az ajtaján, mint az utóbbi három éjszakán. Akkor éjjel lefelé, a Damián háza felé vette útját.
Evilio és Damián a faluban elsőként csatlakozott a falangistákhoz, amikor még rossz szemmel nézték mindezt. Akkor őrültnek nézték őket, most meg ők voltak az urak a településen. A lányok kinevették őket, öklüket rázt ák feléjük a téren, ám a háború után Evilio több komcsi feleségét is lefektette. Maguk az asszonyok keresték föl azzal, hogy mentse meg a férjüket a kivégzéstől, de egy szimpla kis menlevél fejében is kötélnek álltak. Csak María de la Candelaria nem, mert őt más fából faragták. Evilio mindig lekurvázta, de azt azért tudta, hogy a lány nem volt milicista. Beleszeretett a tanítóba, s mindketten anarchisták lévén, sohasem házasodtak össze. A férfi sánta volt, a háború alatt a téren szokott üldögélni az öregemberekkel, és mesélt nekik arról a bizonyos Bakunyinról, aki majd rendbe hozza az életét mindenkinek. Ahogy bevonultak a faluba a nemzetiek, egyből legéppuskázták a férfit. Hogy legéppuskázták, az azért enyhe túlzás, mert be kellett érniük egyszerű puskával, melyen azonban olyan rideg volt az ütőszeg, mint a halott ellenség pillantása. Eviliónak semmi köze sem volt a dologhoz. Túl azon, hogy bűnben élt María de la Candelariával, a szegény ördög semmi rosszat nem tett. Igaz, könyveket olvasni, azt nagyon szeretett. Akkoriban meg boldog-boldogtalant agyonlőttek. És volt már egy hónapja is, hogy nem öltek meg senkit. A börtön tele, a papok meg panaszkodtak, hogy bűzlenek az árkok, meg hogy ennyi temetetlen halott miatt ki fog törni a járvány. A kivégzőosztag minden tagjának fájt a hüvelykujja, úgyhogy már csak századostól fölfelé géppuskázták le az embereket, az egyszerű milicistákkal nem törődtek.
Az a helyzet, Damián szavaival élve, hogy ahogy a másikkal megtette, teveled is meg tudja tenni. A háború előtt, amikor María de la Candelariát még nem gyalázták meg, Evilio sokszor álmodozott róla, hogy egyszer majd feleségül veszi. Már gyerekkorától fogva tetszett neki. Csinos volt, és még csinosabb lehetett volna, ha nem állandóan összevont szemöldökkel néz. Evilio most arra akarta rávenni, hogy legyen a szeretője. Hisz nem tisztességes lány, csak egy komcsi szajhája volt. A háborút elvesztették, az emberét is elvesztette. Most ő, Evilio a falu hadtápfőnöke: jó parti, korántsem megvetendő.
Úgyhogy nekidühödve vern i kezdte a Damián ajtaját, ahogy a María de la Candelariáét szokta, mikor részeg volt vagy nem tudott aludni. Damián kiment, hogy beengedi, pedig be volt rezelve rendesen.
- Ne bámulj úgy, mint aki kísértetet lát! Öltözz, és eredj a többiekért, mert séta lesz.
A "séta" szó hallatán Damián pirosas fehér arca kissé felderült, bár teljesen nem tűnt el ábrázatáról az a kifejezés, amilyen a sánta öszvéré, ha épp rúg egyet, mert el akarja hajtani a legyeket.
A többiek hárman voltak: a két iker meg Pedro, a "Langaléta". Damián elment értük, Evilio pedig megvárta őket kint az udvaron. Húzott vizet a kútból, és megmosdott. A belső udvar egyik végében talált egy törött tükördarabot. Megfésülködött, csinált választékot, gondosan eligazgatta a haját. Mikor a négy álmos kinézetű férfi megérkezett a puskával, nem szólt semmit. Kiment az utcára, a többiek meg utána.
Nem kérdezősködtek; ő volt a főnök. Mikor látták, hogy megáll María de la Candelaria kerítésfala tövében, egyikük szóvá tette, hogy nem kell megint leborotválni, még ki se nőtt a haja. Nőt még sohasem vittek "sétára".
- Ne legyetek hülyék, most már nem lehet begazolni. Azért vagyunk itt, hogy végezzünk vele.
Ahogy beszélt, maga elé képzelte María de la Candelaria mellét, amint csak neki van kitárva, amint dermedt fekete pillangók ülnek rajta.
Lövöldözni kezdtek a nagykapu zárjára, miközben harsogtak a hazafias éljenzések. A szomszéd házból fénycsík szűrődött ki az ablaktáblák mögül, de senki sem nézett ki. María de la Candelaria egyedül élt az édesanyjával; apja főbe lőtte magát a köztársaság bukásának napján. Attól fogva az öregasszony úgy viselkedett, mint egy tízesztendős kislány, María de la Candelariának meg legalább volt kiről gondoskodnia, a milicistától úgysem született gyermeke.
Legalább a ház ajtaját nem kellett szétlőniük. María de la Candelaria az udvaron várta őket fehér hálóingben, mely mintha a hold visszfénye lett volna, orcája pedig lángolt a haragtól.
- Mi történt, mama? - hallatszott odabentről egy vékonyka hang.
María de la Candelaria nem felelt, és bár Evilio kivételével mind rászegezték a puskájukat, szidni és fenyegetni kezdte az öt férfit.
- Az anyámat meg hagyjátok békén, gyáva férgek!
A férfiak fegyverük nélkül visszahátráltak a nagykapuig. Evilio azonban elindult felé, próbálta megragadni csupasz vállát.
- Azt hallottuk, elloptad a templomból a perselyt. Szeretnénk, ha velünk jönnél egy kis sétára, és magyarázatot adnál a dologra.
A lány szeme úgy elkerekedett, mintha az éjszakát akarná fölfalni vele. A férfi megesküdött, ha nem lehet az övé, akkor másé sem lesz soha többé.
- Persze, ha megbeszéljük szépen négyszemközt a dolgot, akkor talán akad rá magyarázat.
Ezzel a lány mellére tapasztotta a kezét. Az menekülni próbált, de Damián meg a két iker leteperték, mint egy borjút, mikor rá akarják sütni a billogot. A háborúban már lefogtak így egy asszonyt. Most jóízűt nevettek, arra gondoltak, talán majd nekik is csurran-cseppen valami. De Evilio nem ezért jött.
- María - fordult a lányhoz -, most azonnal megkaphatom, amit eddig nem kaptam meg tőled. És amikor csak akarom, mindig megkaphatom. De én szeretlek. María de la Candelaria, azt szeretném, ha magadtól adnád. És nem majd valamikor szeretném. Minden éjjel. Csókokkal meg szép szavakkal, ahogy a másik férfival tetted.
Damián csüggedten elkáromkodta magát. Evilio intett, hogy engedjék el a lányt. María de la Candelaria nem felelt. Most olyan sápadt volt, mintha maga is egy volna az udvaron heverő kövek közül.
- Csókolj meg, akkor ezek itt elmennek, magunkra hagynak bennünket. Csókolj meg, és holnap kapsz tőlem egy selyemharisnyát.
José, az egyik iker félrefordulva nevetett. Evilio ököllel belevágott egyet az arcába, mire a másiknak eleredt az orra vére, de egy szót sem szólt.
- Tudod, nem mindenki érti a romantikát.
A lány nem mozdult a földön. Evilio már biztos volt a csókban, lehajolt, és addig közelített felé, amíg az ajkán nem érezte a leheletét. María de la Candelaria megvárta, amíg hozzáér, akkor beleharapott az ajkába. Most Evilio vérzett. Négykézláb rámászott Candelariára és elkezdte módszeresen pofozni. A lány nem panaszkodott, csak ennyit mondott:
- Rohadt, mocskos disznó!
A férfi addig nem kelt föl róla, amíg meg nem mutatta neki, milyen a vér színe.
- Ha meghalok, sem fekszem le veled! - ezt a választ kapta.
Mire a férfi:
- Ha meghalsz, már úgysem tudsz védekezni, márpedig én meg foglak ölni! - Ha meghal, akkor majd lecsukódik a szeme, és megszűnik ez a pillantás, amely nem hagyta, hogy letolja a nadrágját.
- Gyerünk már, rövid az éjszaka, sok dolgunk van még!
És akkor a zajtól megrémülve megjelent az udvaron az édesanyja, rózsaszín alsószoknyában, arca olyan volt, akár a szilva, amit megcsipkedtek a madarak, szeme meg akár a kislányé, amióta Negrín megadta magát a sorsnak.
- Ne hagyj itt, mama! - nyöszörögte María de la Candelaria szoknyájába kapaszkodva az édesanya-kislány.
De már húzták is, görnyedten támolygott a két férfi között, mint aki berúgott. Csak akkor kiáltott, amikor az utcán találta magát, és a szemtanúk ablakában fölsejlett a világosság a Lieres-féle ház spalettái mögött.
- Ölj meg, te mocskos disznó, mert elevenen csak annyit tudsz elérni, hogy szemen köpjelek!
Ám ahogy kiértek a faluból, elhallgatott. Már nem is kellett megverni. Még mindig sápadt volt, és Evilio biztosra vette, hogy mindjárt elkezd rimánkodni. Tudta, milyen nála, amikor fél: úgy összevonta a szemöldökét, mint még soha, az ajka is remegett.
Még az árokban voltak, a többiekkel együtt rászegezte a puskát, és elismételte:
- Láthatod, hogy nem kukoricázunk. Csak azt ígérd meg, hogy lefekszel velem, ha elmúlik az ijedséged, akkor elengedünk.
María de la Candelaria már nem szitkozódott, csak nézett merőn a férfira. Csontjai ropogtak, érezni lehetett, amint fenséges nőstény testének minden testnedve azon küzd, hogy életben maradjon.
Evilio megértette, miért vonja össze a szemöldökét. A legkonokabb asszony volt, akit valaha is ismert. Tudta, hogy az ajka szívesen odaadná magát, hogy a combja azért reszket, hogy kitárulhasson, hogy a keze azért izzad, mert élni akar, de a hideg szeme nem adott engedélyt testének a lázadásra.
- Még ha meghalok, akkor sem fekszem le egy gyilkossal - suttogta most, akár valami imádságot.
Az éjszaka világos volt, ám amikor eldördültek a lövések, egy felhő kúszott el a hold előtt, még az árnyékát sem látták, ahogy földre zuhan. A folyó felől különös bűz áradt, mintha döglött tehenet sodorna lefelé a víz.
Sem Damián, sem a két iker nem bocsátotta meg Eviliónak, hogy nem engedte őket oda a holttesthez. Mikor életében sem tudták élvezni az asszonyt! Ez volt az utolsó közös sétájuk. Eviliónak úgy kellett rájuk fognia a puskáját, hogy eltakarodjanak a földre terített asszonytól.
Nem akarta, hogy az arcába lőjenek. Pedig így is arcába spriccelt a vér, olyan lett, mintha kipöttyözték volna. Fehér hálóingét mintha vörösborral öntötte volna le. Mindig jól állt neki a piros. Sohasem látta még ilyen szépnek.
Nem hagyta, hogy másé legyen, sem elevenen, sem holtan. Azt az éjszakát egyedül töltötte a folyónál, pillantásával María de la Candelaria mellét gyömöszkölte.
A lány édesanyja egy évvel utána halt meg. Csak kevesen tudják, hogy Evilio tartotta el az alatt az idő alatt, ő is temettette el.
Nem nősült meg. Amit csempészettel keresett, azt borra meg nőkre költötte. Mikor elvitte a vérbaj, még mindig azt mesélte annak, aki leállt meghallgatni, hogy María de la Candelaria volt az egyetlen tisztességes asszony, akit életében valaha is ismert.
PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása
Jegyzet:
1 Minthogy a tűz és a vas a férfi bűnei, az asszonyok olthatatlan gyengédsége fogja csak megváltani az emberiséget.
