Nicolas Ancion

Marc, a főgonosz

Legalább van egy saját cellám. Még ha éveket kell is rácsok mögött töltenem, horkolhatok kedvemre, hordhatok koszos zoknit, ha úgy tartja kedvem. A rácsok vastagok, de csak három van belőlük, így hát nézhetem a szürke eget akár az ágyamon ülve is.

Az ablakban mindenesetre nem mutatkozom. Nem őrültem meg. Ki lenne kíváncsi gyilkos tekintet emre, éppen eleget látták könyörtelen szörnypofámat.

Hihetetlen, hogy az élet milyen könnyedén sodorja az embert olyan helyekre, melyekről soha nem gondolta volna, hogy valaha is beteszi oda a lábát. Nézzenek csak meg most, ahogy itt ülök egy gyűrött melegítőgatyában, lábaim erőtlenek, borostás vagyok, hajam túl hosszú, három napja ki sem mozdultam a cellámból.

Nem mindig volt ez így.

Kisgyerekként nem volt velem baj, kedves és udvarias voltam mindig mindenkivel. A bizonyítványom sose volt rossz, s bár időbe telt, míg felfogtam bizonyos dolgokat, sokáig megmaradtak a fejemben.

Aztán a katonaság után tanító lettem. Most már én adtam az utasításokat, de kedvesen és mosolyogva. Éveken keresztül úgy mentek a dolgok, mint a karikacsapás. Marc úr az év tanára, Marc úr a tanulók kedvence. Feleségül vettem Yvonne-t, és mialatt én a literek köbméterekre való átváltását tanítottam, ő tető alá hozta két lányunkat. Tulajdonképpen minden együtt volt. A wépioni ház, amit a nagyanyámtól örököltem, a Volkswagen Polóm, a nyugodt kis életem. Csöppet unatkoztam, de ennyi még belefért. Szerettem a vakációt, a szabadnapokat és a hétvégéket, mint mindenki. De szerettem a farsangot is, mert beöltöztem csendőrnek, nagy, vörös bajusszal és játék automata pisztollyal, és mert mindenki jót nevetett ezen. Még az iskola igazgatója is gratulált.

- Dutroux úr - mondta minden évben -, már megint bedőltem! Azt hittem, hogy a közlekedésbiztonsági órák ügyében jött.

- Nevem Tűz, igazgató úr, Tűz biztos, szolgálatára.

- Haha, Dutroux! Magának mindig a tréfán jár az esze.

A folytatást, gondolom, kezdik már sejteni.

Az ember nem maga választja a nevét, az apja fejéről száll rá, aki maga is az övétől kapta és így tovább. Én szerettem a vezeték- és keresztnevemet. Mindig így hívtak. Nem tudhattam előre.

Márpedig úgy esett, hogy létezett egy másik Dutroux úr és egy másik Dutroux-né, akiknek szintén született egy fiuk. Hogy hogyan hívták? Marcnak őt is. Pech. És egy napon minden felborult. Belgium seggre ült a döbbenettől, a borzalom a képernyőkön, a nevem hirtelen az újságok címlapján. Nem kellett három nap, hogy minden romba dőljön. A hír másnapján már két hiányzó volt az osztályban, és a szünetben az udvaron futótűzként terjedt a hír.

- Ő az, ő az, ő Marc Dutroux!

A második napon a tanulók nem voltak hajlandók bejönni az órára, sírva fakadtak, megijedtek tőlem. A harmadik nap behívatott az igazgató.

- Dutroux úr, bizonyára megérti, a jelen körülmények között, minden bizonnyal jobb lenne, ha visszavonulna néhány hétre, csak amíg a dolgok lecsendesednek...

Semmi baj, persze hogy megértettem, semmi kedvem sem volt riogatni a gyerekeket. Hazamentem. De ott is megváltoztak a dolgok. Wépion nem nagy város, és a hírek még gyorsabban terjednek, mint a szünetben az udvaron. Az emberek kerülni kezdtek minket. Nem köszöntek nekünk, mintha a szörnyeteg unokatestvére lettem volna, vagy cinkostársa a gyermekrablásokban. Azt mondtam magamban, majd elmúlik, ez csak a média hatása, semmi rendkívüli. Ám alaposan tévedtem. Egy napon, mikor Marcinelle-ben megfeneklettek a kutatások, behajítottak egy téglát a nappalink ablakán. Kihívtam egy üvegest, de az azt válaszolta, hogy kifogyott a készlete. Kénytelen voltam hívni egy másikat Namurből, akinek Tilkin néven mutatkoztam be, hogy elkerüljem a kellemetlenségeket.

Este a tévében láttam, amint golyóálló mellényben, borostásan lekísérik a neufchâteau-i Igazságügyi Palota lépcsőjén. Levegőhöz sem jutottam a fotelemben.

- Gyilkos! Gazember! Halál rá! - bömbölte a tömeg.

Bilinccsel a csuklóján beszállt a furgonba, kék pulóvere kékebb volt, mint a legsötétebb éjszaka. Ugyanolyan pulóver van most rajtam is. És ugyanaz az ostoba és kétségbeesett tekintet.

Bizonyára egyéb hírek is voltak aznap este a híradóban. Háborúk, csődök, foci. Mindez úgy folyt keresztül rajtam, mint a víz a tésztaszűrőn. Csak sötét tekintete és borostás arca maradt meg a fejemben. A zavart tekintete és a nevem, ahogy üvölti a tömeg.

- Az a legszörnyűbb az egészben, hogy egy kicsit még hasonlít is rád - mondta Yvonne, miközben felverte a párnáját.

- Tudom - válaszoltam -, de szerencsére én ápoltabb vagyok. Különben magam is elbizonytalanodnék.

- Ne is törődj vele, drágám, én veled vagyok.

Az emberek mindig mást tesznek, mint amit mondanak. Útjukra engednek efféle mondatokat, csak hogy tiszta legyen a lelkiismeretük, de aztán leengedik a karjukat, és hagyják, hogy a világ rossz irányban forogjon. Épp csak arra jók, hogy panaszkodjanak vagy sírjanak, amikor már túl késő. Yvonne is ilyen volt. Most már megértem őt. Nem látom be, miért lett volna más. Nem földönkívülit vettem feleségül. Wépionban laktam, nem Hollywoodban.

Így aztán, amikor a kicsik sírva jöttek haza az iskolából, amikor elmondták, hogy az udvaron kaviccsal dobálták meg őket, és hogy senki sem akar többé játszani velük, Yvonne sírva fakadt, és mindhármukat meg kellett vigasztalnom. Már nem emlékszem, mit találtam ki. Azon az estén sikerült nevetésre fakasztanom őket. De nem sokáig ment. Testeket találtak. Egy egész csomót. Kislányokat és aztán továbbiakat. Marc Dutroux nem csupán gyilkos volt, hanem igazi szörnyeteg.

Semmi munka két hónapon keresztül. Fizetés se, vártuk, hogy döntsenek a minisztériumban, vajon megalapozott-e félreállításom. És közben graffitik a postaládán, gumik: minden hétvégén legalább két kerekünket kiszurkálták. Aztán a lányokat kirúgták az iskolából. Hivatalosan azért, mert nem volt megfelelő a tanulmányi előmenetelük, meg beilleszkedési problémáik is vannak, tették hozzá. Elindultam, hogy tiltakozzam. A Polóm szélvédőjét beverték. Lassan mentem. Több mint egy órán keresztül beszéltem az igazgatóval; elmagyarázta, hogy már tarthatatlan volt a helyzet. Hogy öt-hét éves gyerekeket nem lehet visszatartani, még ha próbálja is megmagyarázni nekik az ember. Az egyetlen megoldás: beíratni őket egy másik intézménybe, más néven, és meglátom, minden rendbe jön. Alig hittem el, de képtelen voltam meggyőzni a saját igazgatómat, hogy vegye vissza a gyerekeimet. Így aztán hazamentem. A szél az arcomba fújt, mellkasomat feszítette a düh.

Beszáguldottam a konyhába, kinyitottam a hűtőt, és restellve magamat, restellve bukott tanárfejemet és hasfelmetsző nevemet, kinyitottam egy 33-as doboz sört. Visszacsuktam az ajtót, és megláttam Yvonne üzenetét, mely a hűtő ajtajára volt erősítve egy torta alakú mágnessel. Én voltam a hab. Elege lett. Több mint elege. Három hónap anélkül, hogy mást is hazahoztam volna, mint bosszúságot, hetek óta nem csináltam semmit, a számat is csak azért nyitottam ki, hogy horkoljak.

Igaza volt. Nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy a semminél is kisebbre zsugorodjam. De nem teljesen az én hibám volt. A hivatalban nem járultak hozzá, hogy azonnal nevet változtassak.

- Két hónap múlva már senki sem fog emlékezni az egészre - mondták. - Amire meg az eljárás véget ér, még van egy jó éve.

Yvonne-nak nem volt türelme. A kicsiknek még csak választásuk sem. Mostanra lehet, hogy ők is azt hiszik, tényleg én vagyok a főgonosz Marc Dutroux. Fogalmam sincs, azóta nem láttam őket. Yvonne a leánykori nevén bérelt lakást, a telefonszámát titkosíttatta, nem tudom, hol lakik.

Én az elkövetkező hónapokat azzal töltöttem, hogy döntöttem magamba a mocskot. Az újságok legvastagabb bűnügyi oldalait olvastam, s közben már reggel kilenctől vedeltem a gint. Hat hét után kikapcsolták a telefont, aztán a villanyt és a gázt is levették minimumra. Épp csak annyi maradt, hogy legyen mivel öngyilkosnak lennem. De nekem elég volt. Már csak néhanapján mosakodtam, amikor talpra ugrottam, hogy kiverekedjem magam, és munkát találjak. De egy szélvédő nélküli Polóval és éjkék karikákkal a szemem körül a munkaadók sem a karjukat, sem a pénztárcájukat nem nyújtották felém. Arról, hogy tanár legyek, lemondtam. Megpróbáltam éjjeliőrként, két hétig bírtam, aztán munkahelyi ittasság miatt kirúgtak. Csak szórólapozni sikerült elhelyezkednem szerda reggelenként. Ettől újra belemerültem a ginbe, és nem csináltam mást, mint a nyomozás híreit néztem a tévémen, már azon az egy csatornán, amelyik még megmaradt..

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így. Hónapok? Évek? Dobozos raviolit, fóliázott pizzát zabáltam, kenyeret és sonkát, amikor valami frissre vágytam. Ha meg akartam volna gazdagodni, megtehettem volna. Elegendő lett volna eladnom a bulvárlapoknak azt a több száz sértegető levelet, amit a postaládámba kaptam. Nem mind volt névtelen, nyugodjanak meg. Azt képzelnénk, hogy az emberek mind hitványak, de nem ilyen egyszerű a dolog. Ha én hitvány volnék, nem itt lennék a priccsemen ülve, a cellámban, arra várva, hogy ne történjen többé semmi. És minden levélből ugyanaz ömlött. Fenyegetések, szitkok, átkok. Ostoba alakok művei, akik fogták a telefonkönyvet, hátha Marc Dutroux-nak van egy háza Wépionban is. És boldogan, hogy találtak egy áldozatot, nem kíméltek sem időt, sem fáradságot, hogy kiéljék magukat. A legrosszabb mind közül minden bizonnyal annak az apácának a levele volt, aki valahonnan egy kolostor mélyéről írt nekem. A derék hivatásos hajadon a lelkem nyugalmáért imádkozott, és közbenjárt a szenteknél, hogy ne ítéljenek el tárgyalás nélkül.

Voltak napok, amikor arról álmodtam, inkább hívnának Adolf Hitlernek.

Az életemnek annyi. Negyvenöt évesen, alkoholistaként, válófélben, munka nélkül akár főbe is lőhettem volna magam napkeltekor. Az életem jobban bűzlött, mint egy rakomány osztályozatlan szemét. Aztán arra gondoltam, hogy nem halok meg csak úgy. Hogy bosszút állok. Hogy veszek egy stukkert, egy igazit, nem olyat, mint Tűz biztosé, hogy felveszem az egyenruhámat, hogy megjelenek Neufchâteau-ban, és közvetlen közelről lepuffantom a névrokonomat. Ha életfogytot varrnak is a nyakamba, ez nem számít. Marc Dutroux kontra Marc Dutroux, ez többet ért volna, mint ostoba gátlásaim.

Márpedig gátlásom, az aztán volt elég. Hangulatom a padlón, a vérem tele alkohollal, mégis fogalmam sem volt, miért nyírnám ki ezt az alakot. Nem ő mérgezte meg az életemet, hanem az összes többi. A több ezer másik. Mindazok, akik készek voltak ujjal mutogatni a gazemberekre, vagy éppen hátba veregetni a jókat, mintha legalábbis a suliban megtanították volna őket megkülönböztetni a gonoszoka t a rendes emberektől. Semmi értelme sem volt bosszút állnom. Vagy legalábbis nem rajta. Nem a bűnösség érdekel. Bűnösök vagy ártatlanok, mindannyian azok vagyunk egy kicsit, attól függ, melyik oldalról nézzük. Attól függ, melyik profilunkat mutatjuk a fényképen.

Magam előtt láttam a neufchâteau-i képeket, a borostás fazont, ahogy lefelé megy a lépcsőn, és a tömeget, amely csak úgy bömböli gyűlöletét. Ki itt a bűnös? A gyilkos, azok, akik meg akarják ölni, vagy én, aki itt ülök, és nézem ezt az egészet, üveg ginnel a kezemben?

Mit számít? Még nem találtam meg a kiutat.

Aztán felbukkant, csak úgy magától. A konyhában voltam, éppen a tartós zsömléket csomagoltam ki, amikor meghallottam a hírt a rádióban. Dutroux megszökött. Először senki sem akarta elhinni. Én nyomban kijózanodtam. Hirtelen ott álltam egyenes derékkal a hűtőszekrény mellett, agyam a nyílt pályán haladó gyorsvasút sebességével zakatolt. Fogtam a rádiós walkmanemet, és fölmentem az emeletre. Újabb információkat közöltek. Sikerült lefegyvereznie egy csendőrt, és megszereznie szolgálati fegyverét. Kinyitottam a gardróbot, kivettem Tűz biztos fegyverét, megnéztem kinyújtott kezemben, nem sokáig gondolkodtam. Melegítőnadrágot húztam és egy régi sötét pulóvert. Amíg öreg katonai cipőmet kötöttem, megláttam magam a tükörben: három hónapnyi vad szakáll, zsíros haj, bárki gondolkodás nélkül adott volna egy húszast a bevásárlóközpont kijáratánál, semmint hogy levegye a szemét a bevásárlókocsiról.

Kocsiba vágtam magam. Elhajtottam Neufchâteau-ig, és leparkoltam egy focipálya mellett. Dutroux ellopott egy kocsit, a rádió nem közölt részleteket. A belváros felé futottam. A pirosban ült egy fickó a kocsijában. Az a fajta, aki nem kérdez semmit, aki nem is kérdezett semmit különben, akárcsak én, mielőtt ez az egész rám szakadt volna. Minden bizonnyal ezért is nem gondolkodtam kétszer. Kinyitottam az ajtót, a halántékához nyomtam a pisztoly csövét, és kirángattam az ülésről. Visított, mint egy egérfogóba lépett malac, én meg beültem a helyére. Kilőttem.

A folytatást már ismerik, látták a tévében, olvasták az újságokban. Nem mentem túl messzire, csak annyit, hogy hihető legyen. Alig tíz kilométert. Volt ott egy kis erdő, olyan, mint bármelyik. Egyenest behajtottam. Rátértem egy sáros útra, aztán egy másikra. Beleadtam apait-anyait. Vettem egy nagy lélegzetet. Padlóig nyomtam a gázpedált. A gumik korcsolyáztak. Játszottam a gázzal, hogy felverjem a környék összes süketjét. A visszapillantóban megláttam egy nyárfacsoport mögött álló mezőőrt. Minden úgy ment, mint Tűz biztos egyik bohócjelenetében. Kész voltam a bukásra.

Nagy erőkkel vonultak ki, fegyverrel a kézben, hirtelen minden oldalról. Jól szervezetten. Tudták, ki vagyok. Mondták, hogy dobjam el a fegyveremet, meg hogy tegyem a tarkómra a kezem. Tettem, amit mondtak.

- Marc Dutroux-nak hívnak - mondtam.

Erre nevettek. Ez jólesett. Éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Ő meg mehet, sétálhat kedvére odakint. Rajta a sor, hogy megszabaduljon a nevétől. Most már szabad, ez az egész az ő problémája. Menjen, amerre tetszik; majd megyek én helyette a bíróság elé.

Már nem gondolok minderre. Nem iszom többé, nem zuhanok magamba. Nézem az eget a rácsok mögött, egyedül vagyok a cellámban, és ismételgetem a mondatot, amit majd a bírónak fogok mondani. Azt, amit majd odakiáltok, amikor elhaladok a kamerák előtt. Odakiáltom az újságíróknak, a riportereknek, a kiküldött tudósítóknak, a firkászoknak, a hölgyeknek és az uraknak tévékészülékeik mögött, a kertben mezítláb játszó gyerekeknek, a zsaruknak, a történészeknek.

- A nevemen kívül semmit sem szednek ki belőlem!