|
|
|
|
|
||
Onnan, ettől az úttól porzanak most a verssorok.
Mondják, csak a beduinok képesek elviselni
a határtalan végtelent, míg homok süvít
a sima peremű dűne árnyékában, ahol
kókadozó tevék hátán róják vándorútjukat.
Átsétálsz a szőnyegen, s ottmaradnak
lábnyomaid. Kikerülöd
a skorpiómintákat: gyilkos csípésre
készülődtek. Nem felelsz mindjárt
sem korábbi, sem mostani szavaimra. A csend
Bach elenyészett dallamát zengeti fülemben hatalmasan.
Kezed megmoccan, sebes gyík fut
a térdemre. Lélegzel, könnyedén
s forrón homokot fúj arcomba a szél.
Leülünk a tölgy tövébe, mely akkor nőtt ki,
mikor az oroszok Finnországban meghódították Pohjanmaát,
és dzsidavégre kapták a menekülőket.
Erről itt nem sokat tudtak, s nem tudnak
még ma sem. A verebek úgy függnek a gallyakon,
mint érett diók, melyeket senki
nem ver le. A dombok egymásba
fonódnak a lassú, örökké tartó
birkózásban. Olyan dolgokról beszélünk,
melyeket a tölgy száz meg száz változatban,
ezerszer hallott már. Hangunk fölcsap
és visszahullik. Beszédfoszlányaink szétszaladnak
a mezőre s föl az alacsonyan lógó
felhőkbe, mégis ittmaradnak örökre.
Ahogy felállunk, lábunk olyan merev,
mintha e rövid pihenő perceiben
belegyökerezett volna mélyen a földbe.
Ez az, amit éjszaka álmunkban sem
feledünk, miközben zúgnak a tölgy levelei
a szélben, s a takarónkra, lepedőnkre potyognak.
Tóparti fák, mondjátok el az igazságot.
Hogy mi az? Jól tudjátok, nem sírtam,
mikor megszülettem, fejem úgy bújt elő,
akár a zsák száján a benne talált meleg tök.
Nem fáztam, bár kemény fagyok voltak
azon a télen, s a nap mint pokolból felütött
baseball-labda, hullt vissza a horizontra.
Ti akkor is itt álltatok vacogva,
mint orosz üzletek előtt a sorban-
állók. Vártatok harminc évig.
Ujjbegyeteket lehelgetve mondtátok egym ásnak:
egy napon majd visszajön még.
Most itt vagyok, kezem törzsetekre tapasztom.
Kezdhetitek, bármilyen nyelven értek.
SZOPORI NAGY LAJOS fordításai
