|
|
|
|
|
||
Mikor az ég csúcsán üldögélsz,
szemedre köd borul, sűrűbb, mint a pókháló,
amit épp javítgat a pók,
mikor az ég csúcsán üldögélsz,
szemed nem érzékeli már a város körvonalát,
sem annak peremén ablakunkban a fényt,
melyet éjszakára gyújtok
a konyhaasztalon, csészéd mellett,
mikor az ég csúcsán üldögélsz,
csillagködben, és nyomaszt a látás terhe,
mikor az árnyékos lóállások utolsó,
fakó fénylobbanásai is eltrappolnak mellőled,
amikor vakon ülsz az ég csúcsán,
csillagok nélkül, űr nélkül,
valaki konyhát fest neked, benne asztalt,
s a csésze fölé az egyetlen, utolsó fényt,
mely még szemedbe villan.
Egy fiú áll a csatornában,
A nádasban békák
álmai bolyongnak.
Egy fiú áll a csatornában,
az apja szekere messzebb van,
amott, a világosabb oldalon.
Egy fiú áll a csatornában,
víz fakó zsoltározása,
mély és szomorú.
Egy fiú áll a csatornában,
árnyékát viszi az ár,
ezer arca van.
Egy fiú áll a csatornában,
adjátok a hold hámját neki,
kezébe ezüst ostort.
Egy fiú áll a csatornában,
minden ember fia,
lehulló csillag.
Maroknyi hajszál
az éjjeliszekrényen.
A fény az ablakpárkányon ül,
fuvarra vár,
kékes fény,
hideg áldozat Aphroditének.
Az éjjeliszekrényen
az áldozat, van még fény is,
Bereniké, néma
a hajfürtöd ragyogása,
hangtalan a halottak útja
az üveg mögé.
Az ilyen éjszakában, mikor a föld dérlepte ágyán,
akár a bárány, alszik az eső,
különös köveket gyűjtögetek,
bőrödről legyalult holdforgácsokat.
Elnézzük, ahogy a kémények ballagnak föl
az égbe, mintha koromálmukból
épp most ébredtek volna,
hogy úgy vándoroljanak, mint mi és félelmeink,
mint tarkabarka gyülek ezet,
mint polifón kórus,
mint zene, mely a lenyírt gyapjú
tündöklését simítja rá a bőrre,
Agnus Dei, qui tollis peccata mundi.
S megyünk kéz a kézben az erdő ritmusára,
a végtelen űr és körmeid ragyogásában,
dona nobis pacem.
SZOPORI NAGY LAJOS fordításai
