|
|
|
|
|
||
Fiú biciklin, arcát, összeszorított ajkát, állati testét
lomb árnya ostorozza.
Izzó, szép alakját távolból nézzük.
Kinyitja a harmonikatokot,
a hegy taraján vakító fénysáv,
akár a nyár káprázata, foszlik szét.
A nyár.
Biciklin ül, ujjaim közt
mint nyári káprázat, elenyészik már.
Menni tovább mindig ugyanazon az úton, könnyű fáradtság,
emlékeimbe merülök, a hegytetőről
hirtelen mind teltebben harmonikaszó lebben alá.
Ez a város két évszázad alatt mit sem változott,
messziről jött, vonszolja magát, utat tör az éjben,
mint emberi öklök, sínek döngetik a földet,
emlékezni kezdenek, s mint egy sofőr, élesen kanyarodnak.
Valaki testéből kiröppent,
a vonat a pályaudvarra ér. Látom a vonatot: ablakok sora,
bármi kötélnél erősebb lánc fűzi össze őket,
a szél a nap párájába merít mindannyiunkat.
Sárga vonat utasokkal, a fiú megál_______
a szív ismeri már a kétségbeesést,
vég nélkül hullámzik a nap,
a gyöngyakác lombja alatt sudárak tagjai_______
teste rózsacsokor vízbe
téve, mely széttördeli a lélek rezdüléseit,
de maga nem törik meg. Azok a kora nyári utcák_______
egy nő hangszerrel, társalgó férfi,
szórakozott hivatalnokok. Elnézzük őt,
a kétségbeesés maga is oly tökéletes_______
mindez egy nyugodt szobában,
tárva-nyitva az ablak, macska ólálkodik,
egy bizonyos kor, város, benne sokszorozott
szerelmek_______
helyi tájszólás, a fényben ott áll
a fiú, közelebb hajol minden archoz,
inkább talán kék volt_______
Kék vonat utasokkal. Másik vonat
érkezik, a déli emberek tömege, akár
a terjeszkedő zöld mező, elborítja.
LACKFI JÁNOS fordításai
