STEFANIE MENZINGER

Érintkezés a Nyugattal

Egy őszi napon, röviddel napfelkelte előtt talált rá Arvids Bernsteinbach a partra sodort bábura. Éjszaka erős vihar tombolt, és flottájuk azt az üzenetet kapta, hogy maradjon veszteg, azaz délnél korábban ne fusson ki. Ilyen napokon Arvids szokása szerint már hajnalok hajnalán kiment a partra. A férfiak báván néztek maguk elé, vagy halkan beszélgettek, mialatt ő észrevétlenül becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Egyszer-másszor beszélt róla a tanárnak: csak érintőlegesen, mert a távolban megpillantott egy idegen lobogó alatt hajózó bárkát, vagy mert elgyönyörködött egy magányos sirályban. Az emlékmű magasából pillantott le a széles moszatcsíkra. Puszta szemmel nem is lehetett megkülönböztetni a bábut a moszattól. Ha szokása ellenére nem ereszkedett volna le a betonteraszról a part felé vezető rézsűn, nyilván egy másik járókelő fedezte volna fel, mondta Arvids azon az estén a tanárnak. Vagy a parti őrség, vélte a másik. Vagy az. Első pillanatban azt hitte, hullára bukkant. A moszat fekete okádékából, a fényesre dörzsölt varjúcsontok közül egy női arc ötlött a szemébe. Szája mintha kiáltásra nyílna. Tágra nyílt szemmel néz. Csípején facölöp hevert, valószínűleg az egyik bárkáról szabadult el a viharos éjszakán. Futólag földrengések romok alá szorult áldozatainak képe idéződött fel Arvidsban, ahogy a tévében látni. Olyan volt, mesélte tovább, mintha egy élve eltemetett nyújtaná feléje karját. A csinos bábu mindent megpróbált, hogy kijusson a szutyok fenekéről. A köd takarta tetők mögül felkelő nap gyengén világította meg őket. Arvids mégis látta, hogy a lány ajka a sós víz ellenére még mindig piros és szép. Lehajolt. A pir os szélű szájból három süldő angolna vonaglott elő. Meg akartam csókolni, vallotta be Arvids utóbb a tanárnak. De az angolnák megelőzték őt, hiába, örök második volt mindig is, tette hozzá somolyogva. A "csibészeket" széldzsekijének zsebébe dugta, s aztán így, vergődő kabátszárnyakkal, hóna alatt a lánnyal, visszatért Uliha utcai szobájába.

Azon az őszi estén, egy hideg, szeles nap után, mikor a legénység tétlenül üldögélt a szobában és a meteorológiai állomás jelentésére várt, Arvids először is leölte a fedett vödörben vergődő angolnákat, rendíthetetlen nyugalommal lehúzta a bőrüket, és ízletes levest főzött magának. A közösségi konyha szokatlanul csendes volt. Csak a kék gázláng zizegett, kintről pedig egy hársfa csupasz ágai verődtek neki kemény koppanással az ablaküvegnek. A folyosó végén, ahonnan a lakás legtágasabb helyisége nyílt - ajtaja nem volt kilincsre zárva -, valaki többször egymás után, valószínűleg ököllel, az asztalra csapott. Hahotázás. Arvids szobájába vitte a fazekat, a tányért és a kanalat. A bábu reggel óta a szekrény és a fal közötti zugba volt támasztva. Arvids óvatosan tapogatózott a sötétben, mintha idegen helyiségben járna, amely nem az övé. A lányon nem látszott sérülés nyoma. Bőre sós és nyers ízű volt, mesélte Arvids a tanárnak, semmi esetre sem hívogató, sokkal inkább rideg és elutasító. Mit számít az, ismételgette néhányszor fennhangon a deszkafal felé fordulva, miközben a forró levest kanalazta.

- Hát igen, mit számít az - ismételte meg ma a tanár is. Később, amikor a hahotázás már abbamaradt, Arvids óvatosan kivitte a bábut a fürdőszobába. A lány fagyos, nyers meztelensége meghatotta. Vajon miért vált meg tőle a gazdája, morfondírozott magában. Hosszasan, óvatosan mosdatta. Mindenütt, a lábujjak közötti, jelzésszerű hasadékokban is. Már csaknem teljesen elhalványult, szaggatott vonalak jelezték, hol lehet bevagdosni a műanyagot a rózsaszínű ujjak között, de az előző tulajdonos nem élt ezzel a lehetőséggel. Arvids megszámolta a nyílásokat. Soknak tűnt. Volt, amelyikre addig a z estéig nem is gondolt, legalábbis nem úgy. Az volt az érzése, hogy fiatal és tapasztalatlan. Miközben a lányt mosta, eszébe jutott, mennyi mindent fog megtudni magáról. Ennek csendesen örült. Sokáig tartott, mire az összes homokot és mocskot kiöblítette a nyílásokból.

A forró víz gőzölgött. Arvids izzadt. Sajogni kezdett a háta. Csak most vette észre, hogy a lánynak nincs haja, és a szempillái is festve vannak. Hiányérzete támadt, mégsem lett tőle szomorú. Szőrzet után kutatva, a lány csupasz bal hónaljában rábukkant a gyár nevére. Alighanem svéd gyártmány. Ennek megörült. Kollégái közül még egyik sem látott svéd nőt. Már csak a felségjogok miatt sem. Hát persze. Egy halászbárkának kínosan kell ügyelnie az államhatárokra. Arvids szárazra dörgölte a lányt. Szeretett volna hajat szerezni neki. Ráadta egyik régi pulóverét meg egy nadrágot, és visszatámasztotta a sötét zugba. Még mielőtt az álom elnyomta volna, eszébe jutott az öccse. Ő is Arvids öreg holmijaiban járt.

Váratlanul bekövetkező haláláig rendszertelenül jött össze a tanárral, hogy igyanak valamit, olyankor is csaknem véletlenszerűen. Együtt iszogattak.

- Néha - mondta a tanár - együtt iszogattunk.

Az egyik ilyen találkozás alkalmával - többnyire igen kevés szó esett közöttük - Arvids beszámolt a tanárnak "a nőjéről". Párnát helyezett a telefonra, ami a tanár szerint teljesen felesleges volt.

- Meg is mondtam Arvidsnak.

Arvids fel-alá járkált a szobában, és lefestette a lányt. Abban az időben a tanár még nem itt, az Ördögmocsár melletti új lakótelepen élt, hanem a Kurmaja utca utolsó házában, ahol már a park kezdődik. A pajta mellett, amelyik pár éve leégett. Épp abban az utcában, tette hozzá a tanár, amelyen Arvids azon a novemberi hajnalon a bábuval a hóna alatt hazasietett a szobájába. Arvids felpillantott a tanár még sötét ablakára.

- De én - mondta a tanár -, én még aludtam.

Csak később kelt fel, megnézte, milyen idő van odakinn, s csak ekkor - erre még most is emlékszik -, csak ekkor jutott eszébe Arvids. Az idő alkalmatlan vo lt halászatra.

Egy üveg pálinka és néhány sör után Arvids szokásához híven búcsút vett a tanártól, és hazaballagott saját szobájába. Nem gyújtott fényt, hanem az utcai lámpa halványan beszűrődő fényénél szép nyugodtan levetkőzött.

Fölötte a padlás gerendáin egerek rohangáltak. Egyes éjszakákon úgy hallotta, mintha a lány mindegyik lábujjával külön kaparászna. Még akkor is ezt tette, amikor Arvids az éjszaka közepén felkelt, hogy kisétáljon a kikötőbe. Maga mellé fektette a lányt az ágyba. Ilyenkor mindig erősen dobog a szíve, mesélte a tanárnak két órával azelőtt. A lány csendes, kitartó közreműködése komollyá és elfogódottá hangolta. Hálás volt a türelméért. A bábu teste a hónapok során hajlékonyabbá, puhábbá vált. A lány kezét a combjai közé szorította. Nevetett. Arvids Bernsteinbach lassan elaludt a műanyag üregben hintázva, anélkül, hogy beleömlött volna.

- Attól az estétől Arvids korai, váratlan haláláig tízszer ment le a nap. - A tanár beharapta pofazacskóját. Arca vörös volt a hidegtől, amely pár napja körülzárja a várost. Közösen vittünk virágot Arvids Bernsteinbach sírjára. A dűnéken átvezető, hótól csak félig-meddig megtisztított úton vastagon bebugyolált alakokba ütköztünk. Arvids Bernsteinbach sírja nagyon közel volt a tengerhez.

- Kilátással a sirályokra - jegyezte meg a tanár, és elhallgatott. Visszafelé a befagyott csatornán korcsolyázó gyerekeket figyeltük egy darabig. A város nyugati felén húzódó csatorna a nagy tavat köti össze a tengerrel. A gyerekek távol tartották magukat a mozdulatlan lékhalászoktól: sohasem lépték át azt a láthatatlan vonalat, amelyet egy határozott kéz húzott a jégen. Az éjjel-nappal nyitva tartó tengerparti boltban sört, pálinkát, fekete kenyeret és uborkát vettünk. Előttünk egy asszonyság félig fagyott, piszkos havat kotort kifelé a küszöbön. Amikor felpakolva, az éles neonfénytől pislogó, könnybe lábadt szemmel az úttestre léptünk, már alkonyodott. Átvágtunk a hirtelen forgalmassá váló úttesten, hogy azután a tengerparti megállóban bevárjuk, miként a tanár kö zölte, a négyest. Arvids Bernsteinbach halála óta hosszú évek teltek el. Akkoriban nagy dolognak számított egy ilyen bábu.

- Üzenet egy távoli bolygóról - mondta a tanár néhány napja. Ezen elgondolkodtam, amikor az újra nekieredő, babatenyér nagyságú hópelyhek elől védelmet keresve beálltunk az újságosbódé tetejének kurta kiszögellése alá. Mi indította Arvids Bernsteinbachot az említett estén arra, hogy éppen távoli ismerősének, a tanárnak árulja el egy ilyen jószág létezését? Volt-e összefüggés hirtelen bekövetkező halála és a között az este között? A tanár mindenesetre ezt akarta elhitetni velem. A kis tízüléses buszok ilyenkor gyakrabban jártak. Hallgatagon zötykölődtünk a hirtelen ránk szakadó sötétségben. A fejek között előrepillantottam a szélvédőre, melyet sűrű löketekben ostromoltak a hópelyhek. A tanár némán ült mellettem. Ölében az italokkal teli szatyor. Arcának sérült felét szorosan a hideg, behavazott ablakhoz szorította, mintha a szembejövő autókból feléje küldött pillantásoktól akarná megóvni. Vagy azoktól a tekintetektől tartana, amelyek, mint észrevettem, időről időre felcsillantak a visszapillantó tükörben, ha egy-egy kocsi szorosan mögöttünk haladt? Arvids Bernsteinbachnak csak a nevét ismertem. Még egy fénykép sem maradt utána.

- Ismerőse? - kérdezte tőlem a tanár beszélgetésünk elején. Természetesen nem. A tanár nem értette. Akkor minek beszéljen róla? Magam sem tudtam pontosan. Amikor Arvids Bernsteinbach meghalt, épp tízéves voltam, és egy másik városban éltem, több mint ezer kilométernyire innen.

- Sarmite Pfannkuchentől hallottam róla - mondtam a tanárnak.

Válaszom egyelőre kielégítette.

A tanár lakásában jóleső meleg fogadott, amikor beléptünk. Idén későn kezdődött a fűtési szezon, a lakások még nem melegedtek át, a tenger felőli szobákat nyilván egész télen sem lehet felfűteni. A tanár kinyitotta a pálinkásüveget. Kenyeret és uborkát szelt.

- Arvids különös, felfokozott hangulatban töltötte a halála előtti utolsó napokat - kezdte. Hangja rekedt volt az alkoholtól. - A ko llégái meséltek erről utólag. Mindenáron azt akarta, hogy a szárazföldön temessék el. Mindig is ezt akarta - tette hozzá gyorsan, mielőtt rákérdezhettem volna. - Szerette a tengert. Nem az volt a baj. Talán csak attól irtózott, hogy zsákba varrt húsként a halak közé dobják.

A tanár lassan beszélt, egy-egy mondat után szájához emelte a poharat, és ivott. Látszott rajta, hogy be akar rúgni. Csak az nem volt világos, milyen szerepet játszom ebben én. Szemhéjának egyenetlen íve sötétlett, mint valami piszkos köröm. Köhögni kezdett, s miközben szája szélére pálinkával kevert nyál freccsent, kicsordult a könnye is. Valójában ő meg Arvids az évek folyamán nem is iddogáltak együtt többet öt esténél. Véletlenül ismerkedtek meg. Korai sétáinak egyikén Arvids Bernsteinbach az emlékmű oldalába vizelt, a magas talapzat szélárnyékában. Eszébe sem jutott, hogy valaki megláthatja, ezért, miként a tanár állítja, összerezzent, amikor az emlékműtől elfordulva az ő, mármint a tanár csodálkozó pillantásába ütközött. Arvids Bernsteinbach slicce még javában nyitva volt, mint a rajtakapott gyerekek ijedt szája, emlékszik vissza a tanár. Nem volt megengedett, ma sem az, hogy az ember kifejezetten az emlékmű oldalába vizeljen. Csakhogy közel és távol ez volt az egyetlen szélvédett hely. Ez tény.

- A tengerészek anyja volt az - böffentett a tanár, és megtörölte összenyálazott állát. Arcának rózsaszín, sebesült fele rángott az őrlő mozdulatok alatt, miközben a kenyér kemény csücskét rágta. A már nem teljesen fiatal, ismeretlen férfi előtt teljes nyugalommal kigombolta a nadrágját, és ugyancsak az emlékmű elé lépett. Ő, egy tanár! Mert csak ott tudott - a maga számára is meglepő módon (ugyanis abban a pillanatban, amikor a nadrágjához nyúlt, mintha egy csepp se lett volna a hólyagjában) - hosszú, aranysárga, erőteljes sugárban könnyíteni magán. Nem sokkal később Arvids Bernsteinbach első ízben lépte át a tanár otthonának küszöbét.

Émelyegni kezdtem. Reggel óta egész nap egy falatot sem ettem. A pálinka első kortyai forrón, ütésszerű k eménységgel érték a gyomromat. Később megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy az égés lassanként elszivárog és enyhül. Az én kicsi, megfontolt kortyaimhoz képest a tanár gyorsan ivott; kézmozdulatai olajozottak voltak, s annyira természetesen hozzá tartozók, hogy szinte könnyednek és derűsnek hatottak. A pohár utántöltését, amihez nyomatékosan ragaszkodott, rutinos átmenettel követte az üveg bezárása és letétele, a csak félig töltött pohár szájhoz emelése és a fej hátradőlése. Rendszertelen időközönként szórakozott mozdulattal egy-egy falat kenyér vagy sózott uborkaszelet után nyúlt, hogy bekapja. A falatozás láthatóan teljes megelégedésére szolgált, sőt bőségesen jóllakatta. Mert arcának mindkét, oly különböző jellegű felén egyre jobban szétáradt a telítettség kifejezése. Vajon Arvids Bernsteinbach hasonló látványt nyújtott akkoriban...?

- Mindig ebben a karosszékben ült - mondta a tanár, amikor beléptünk a szobába, és egy rozzant, valaha vörös, kopott karfájú székre mutatott. Mintha csak felhívás lett volna, a karfák közé zuhantam, és tenyeremet a hűvös, érdes fára helyeztem, amelyen, mint sejtettem, Arvids Bernsteinbach keze is nyugodott. Az akkori lakás mennyezete azonban magasabb volt, a szoba is más szabású. A bútorok elrendezése, ahogy a tanár mondta, nagyjából megfelel az akkorinak.

- A karosszéket ággyá lehet alakítani, de Arvids nem akart nálam éjszakázni. Sosem. - A tanár távoli hangja még most is a fülemben cseng.

Lassan, nagy üggyel-bajjal felemelkedtem, mintha a karosszék mélyéből láthatatlan erő vonna vissza a párnázatba, és az alacsony dohányzóasztal meg a tanár behúzott lába között kimentem - alig észrevehetően támolyogva, legalábbis ebben reménykedtem. A folyosón sötét volt. Hosszasan tapogatóztam a falon kapcsoló után; a tanár nem sietett a segítségemre. Üres gyomrom sajgott, irritálta az alkohol. A sötétben végre megtaláltam a konyhát, és balra az ajtó mellett, ragacsos csempék fölött a villanykapcsolót. A szekrényben nem sok minden akadt: egy majdnem teljesen elfogyasztott zacskó tészta, amely már réginek és száraznak nézett ki, két tojás és szerencsére némi margarin is. Nekiláttam készíteni valamit. Arvids Bernsteinbach azon az estén, miután elrejtette a bábut, halászlevet főzött magának. Kipillantottam a növényekkel teleaggatott ablakon: az udvarra egy utcai lámpa gyenge fénye vetődött. A környező, miénkhez hasonló szabású házak négyszögében kevés bokorral tarkított, jócskán behavazott lapos grund.

Egyik-másik konyhában lámpa égett. Arvids Bernsteinbach szerette a háza előtt álló hársfát. Ebben különbözött sok kollégájától, akik csak akkor nyitották ki a szemüket, ha tengerre szálltak. Elhatároztam, hogy megkérdem a tanártól, mi lett a bábu sorsa. Vajon ezek a növények még abból az időből valók? Aligha. Visszaléptem a tűzhelyhez, felütöttem a tojásokat, és a maréknyi tészta közé kevertem. Állva ettem, közvetlenül a serpenyőből, kenyérdarabokat tunkoltam a folyékony margarinba, aztán visszamentem a nagyszobába. Valamivel már jobban voltam.

- Talált valamit? - kérdezte a tanár fel sem nézve, inkább csak önmagától. Az üvegben volt még egyujjnyi pálinka. Ahogy az imént, amikor a serpenyőt a szám elé tartottam, lemondtam a tányérról, úgy most a pohártól tekintettem el. Apró, mohó kortyokkal kiürítettem az üveget. Azonnal forró kezek tapadtak a hasamra. Dagad a köldököm, gondoltam. Szívesen benéztem volna a pulóver alá, de a tanár jelenléte szégyellőssé tett. Uborkaszeletet helyezett a nyelvére: hol kidugta, hol visszahúzta.

- Akár egy kakukkos óra - mondtam hangosan, de csak befelé nevettem.

- Gagugg! - visszhangozta a tanár. Széles homlokán, a szeme alatti árnyékos részen, felhúzott felső ajkán és a nyakán kis izzadsággyöngyök ültek sűrű sorokban, mint a tetvek. Barátságtalan lakása gyér világításában vélhetően jobban hasonlított ahhoz a húsz évvel ezelőtti férfihoz, aki öt-hat estén át Arvids Bernsteinbachhal poharazgatott, mint valaha. Biztos, begyakorlott lépésekkel, szisztematikus eleganciával siklott kívül a látókörömön, a "vonalon" túlra - nem úgy, mint a korcsolyázó gyerekek.

R átértem a hajkérdésre.

- Azt mondta, Arvids hajat akart szerezni... - eredtem a menekülő nyomába.

Abbahagyta játszadozását az uborkával, mely hatalmas tálcaként terpeszkedett a nyelvén, és rám nézett:

- Lehettyégety - motyogta.

- Mi lett a bábuval? - toldottam meg egy kérdéssel.

- Azt követően, hogy Arvids meghalt? - A tanár a fejét ingatta, mintha jelezni akarná, hogy az csak lazán ül a nyakán, akár egy karón. Szemem előtt ott billegett a sérült, összeégéstől épp csak megmenekült húsgolyó. Vajon azt akarta kifejezni ezzel, hogy ivócimborája helyett neki kellett volna rajtavesztenie?

- Lehetséges - mormoltam halkan, és éreztem, hogy valahonnan, a lelkem rejtett zugaiból undor szivárog fel. Mit keresek én itt? Hogy kerül elénk az asztalra a két sörösüveg, amelyekből a tanár felváltva iszik? Ajka körül szutykos és nedves a bőr, én mégis habozás nélkül számhoz emelem az egyik palackot. A tanár fojtott kortyolása közben fészkelődni kezdtem.

- Szőke haj illett volna hozzá - törte meg a csendet. - Csecsig érő, mint a svéd nőknek.

- Ezt, khm, Arvids mondta?

- Valami ilyesmit mondott.

A tanár ismét hallgatásba merült. Láttam, amint egyre messzebb csúszik, egyre mélyebbre süpped a heverőbe, a két szövetpárna közé. A sör keserű volt. Kiszívtam a levegőt az üvegből: éreztem, hogyan tapad meleg, kerek, nyitott nyaka az ajkamhoz. Beleleheltem, és elvettem a számtól. Ez itt most rúzs? Szédülés fogott el. De csak vér volt. Ezek szerint felrepedt a felső ajkam. Zsebkendő után kutattam a zsebeimben. Valószínűleg elhagytam, valamikor napközben. Az órámra néztem. Nyilván megállt; műanyag lapjára kondenzvízcseppek tapadtak, mint megannyi apró szívószáj. Arvids Bernsteinbach akkoriban nem volt autóbuszhoz kötve, jutott eszembe. A tanár régi lakásától az ő Uliha utcai kis szobája tíz percre sem volt gyalog. Lassan az indulásra kellett gondolnom, ha ki akartam jutni innen. A "kijutni" szónál a tanárra pillantottam. Feje hátrahanyatlott a párnára. Álmában arcának megégett bal oldalát kínálta felém, leplezetlenül. Az orvosok, akár egy rongyszőnyegbe, máshonnan toldottak hozzá egy darab bőrt. Csodával határos módon épen maradt szeme félig nyitva volt. Mintha engem figyelne, gondoltam. A szem azonban aludt.

Nem látta, ahogy lassan felemelkedem, és ellenszegülve a karosszék visszahúzó erejének felállok. Az uborkás tányérra pénzdarabot csúsztattam. Amint halkan becsuktam magam mögött az ajtókat, egy percre úgy éreztem, tudom, miért halt meg Arvids Bernsteinbach. Csak az a hajügy, az maradt számomra rejtély.