Szvetlana Bogdanova

Maximilian álmai

Amint az átjáróházat elhagyta, Maximilian egy négyzet alakú kis térre jutott, amelyet minden oldalról házfalak vettek körül, s amelynek közepén néhány autó vesztegelt. Elindult, hogy körbejárja a teret, igyekezve minél közelebb maradni a sarkokban végighúzódó esővizes csatornákhoz, amelyeket valaha fakósárgára festettek, de mostanra imitt-amott megkoptak és úgy csillogtak, mintha szívélyes karácsonyi alumíniumszalagok lettek volna. A tekervényes csövek boltívet képeztek a lépcsőházak deszkaajtói fölött, amelyeken semmiféle fölirat vagy útmutatás nem volt látható. Miután fölvergődött egy jégdomb hátára, amelynek magassága egybeesett az egyik cső fagytól megnyomorodott torkolatával, Maximilian nagy nehezen kinyitotta a feszülő ajtót és gyorsan belépett, éppen csak sikerült elkerülnie, hogy a rugós alkotmány vállon csapja. A lépcsőház sötét volt, Maximilian fölment az első lépcsőfordulóig, bosszankodva megállapította, hogy lift nincs, aztán nagy levegőt véve lassan elindult fölfelé az utolsó, ötödik emeletre, szemrevételezve a sötétzöld vakolat szénnel rajzolt falfirkáit és a szürke ablakpárkányokon halomban álló, összegyűrt cigarettásdobozokat. A felső szinten odament az egyetlen lakásajtóhoz, lábujjhegyre állt, így próbálta megnézni az ovális fémlapon a ráütött számot.

Aztán elégedetten nekitámaszkodott a falnak, cigarettára gyújtott, s a füstöt lefelé, az ablak koszos üvege felé fújta. Szinte hihetetlen volt, hogy azonnal a megfelelő lépcsőházba jutott.

A csengő nem működött. Hosszasan kopogtatott, de úgy tetszett, odabent senki sincs, és már éppen el akart menni, amikor az ajtó, talán a dörömböléstől, talán a huzattól, magamagától lassan kitárult, Maximiliant pedig fojtó irodaszag csapta meg: pornak, papírnak és valami mérgező vegyszernek - talán friss tintának vagy ragasztónak - szörnyű egyvelege. Elindult a gyéren megvilágított és székekkel végigrakott folyosón, fogadására a székekbe ütközve és rendezetlen kupacba lökdösve őket egy hosszúkás arcú, lakáj kinézetű ember sietett, sötétkék öltönyben, névtáblával a mellén. Miután reszelős, mechanikus hangon üdvözölte, a lakáj fejét kissé hajkorpás vállára hajtva, megkülönböztetett figyelmet mímelve végighallgatta Maximiliant, majd megkérte, fáradjon be az egyik szobába, és ott várakozzon. Ismét végigszaladva az ostobán álló székek mellett és ismét összevissza lökdösve őket, ezúttal úgy, hogy gyors robajjal megint valami sorfélébe rendeződtek, a lakáj rámutatott egy műbőr borítású ajtóra, majd amikor kinyitotta, hogy Maximiliant beengedje rajta, a folyosót friss levegő árasztotta el egy vakítóan fényes dolgozószobából.

A dolgozóba csöppenve Maximilian azonnal észrevett egy nagy, tárva-nyitva álló ablakot, gyorsan odament és becsukta. Ugyanabban a pillanatban meglátta odalent a már ismerős, kellemetlen udvart, ahol néhány perccel azelőtt bolyongott, éppen most hajtott be rajta egy hosszú, ezüstszínű autó, amely hirtelen lefékezett, de még így is majdnem nekiütközött az erősen deformálódott, a falból messze kiálló, egy trombitáló elefánt ormányára emlékeztető esőcsatornának. - Tehát a neve - hallotta hirtelen a háta mögül, és amikor megfordult, rájött, hogy az imént eljött egy íróasztal mellett, amelynél egy rendkívül kövér férfi ült, akinek teljesen hiányzott a nyaka, inggallérja szorosan összehúzta megereszkedett, szürke tokáját, fölötte pedig mint kis tönkök, melyek zavaros, pirosas-zöldes hályoggal benőtt szemét tartják, vastag táskák húzódtak. - Hogy hívják - igyek ezett mintegy kisegíteni Maximiliant a férfi, miközben asztalán megmozdultak, megzörrentek a papírok, és előtűnt alóluk két apró, ráncos kéz, végigsimított a legfelső lapon, mígnem végre a jobb kéz tollat ragadott, és a lapon óriási, rendetlen, közönséges gyermeki ákombákomokra hasonlító betűk kezdtek kígyózni. Amint így írt, a leginkább valami hatalmas, álmos fülesbagolyra emlékeztetett.

- Maximilian Otvetov.1

A fülesbagoly bólintott, valamit tovább írt, a szobában hirtelen nagy csend állt be, és Maximilian felfedezte, hogy odakint leállították az autó motorját, amely eddig egész idő alatt zakatolt. A sarokban hirtelen mocorogni, nyikorogni kezdett valami, és ahogy Maximilian megfordult, meglátott még valakit, akit valami oknál fogva szintén nem vett eddig észre: egy hosszú fekete kabátot és széles karimájú, ugyancsak fekete kalapot viselő férfit, aki most fölállt, és lassan, mintha egyszerűen csak sétálgatna, elindult az asztal felé. A Bagoly háta mögött megállt, válla fölött belepillantott a feljegyzéseibe, és minden egyes szó elolvasása után bólintott, mintha a furcsa ákombákomoknak külön-külön szükségük lett volna az ő jóváhagyására. Azután előrehajolt, és a teleírt papírlapot kihúzta a ráncos mancsok alól, amelyek nagy szorgalommal egy újabbat kezdtek összefirkálni. Az ismeretlen férfi újra átfutotta a szöveget, a papírt visszatette az asztalra, kihúzott egy fiókot, pecsétnyomót vett elő, és lassú mozdulattal a papír aljára nyomta (a Bagoly közben ugyanazzal a nyugalommal folytatta az írást, még a fejét sem mozdította, és az arckifejezését sem változtatta), aztán a pecsétnyomót visszadobta a fiókba, ráfújt a pecsétre, és Maximilian felé bólintva azt mondta:

- Menjünk le, összeismertetem a munkaadójával. - Maximilian ugyanazon a koszos lépcsőn ment le, az összegyűrt cigarettásdobozok és mocskos ablaküvegek hidegen hagyták, már tudta a jövőjét, és soha többé nem szándékozott visszatérni ebbe az undorító lépcsőházba. Most teljesen felszabadult, teljesítette, amit már régóta meg kellett volna tennie, új munkája előtt új kötelezettségének súlya pedig még nem bírt ránehezedni. Ment lefelé a fekete kabát és kalap után, és hirtelen nagyon szabadnak érezte magát, ami örömmel töltötte el. Odalent a fekete kabátos férfi egyenesen az ezüstszínű autónak tartott, és Maximiliant kellemesen érintette, hogy mostantól ő fogja vezetni ezt az autót, és bár utasításokat fog kapni arra, hová induljon és hol álljon meg, akkor is szabad marad, sőt ebbe az újdonsült szabadságba magával viheti ezt a csodálatos autót, ezt az ezüstös szivart is.

- Ez itt Maximilian- hallotta a fekete kabátos hangját. - Ő lesz a sofőrje. Viszlát - csapta be az ajtót, s a fekete alak távolodni kezdett az autótól. Maximilian előbb azt hitte, álmot lát, föl sem bírta fogni, tényleg beindította-e a motort, és a kocsi tényleg megindult-e kifelé erről a szerencsétlen udvarról, vagy hogy a fekete kabátos, miután elköszönt, tényleg visszament-e a lépcsőházba, mégpedig nem is egyenesen, hanem valahogy körözve, megkerülve az autót, mintha minden oldalról szemügyre akarta volna venni. Maximilian belepillantott a tükörbe, és a hátsó ülésen meglátott egy nőt, pontosabban a nő barnásvöröses kalapját és ugyanolyan színű fátylát, amely olyan sűrű volt, hogy duplán összefogott géznek hatott, mögötte még csak körülbelül sem voltak kivehetők az arcvonások, de ott, ahol a fátyol talán túlságosan is hirtelen, úgyszólván kihívóan véget ért, láthatóvá vált az ajka: a felső szájszél két élénk, egymásra kúszó háromszöge, amelyet mintegy aláhúzott a feltűnően duzzadt és kissé előreugró alsó ajak, valamint gömbölyded, szabályos, de igen sápadt színű álla. - Itt majd jobbra kell fordulni, át fogunk menni a hídon - szólt nyugodt hangon, és Maximilian csak ekkor ébredt rá, hogy anélkül, hogy észrevette volna, már vagy két perce vezeti az autót, és csodával határos, hogy nem kerültek eddig valami kellemetlen közlekedési helyzetbe. - Vera vagyok - mutatkozott be a nő ugyanazzal a nyugodtsággal, csak nem éppen a helyzethez illően, és Maximilian éppen ebben a pillanatban előzött me g merészen egy meglehetősen gyorsan haladó Mercedest.

Ez a szó aztán sokáig csengett még a fülében, áthatotta a gondolatait, és valami érthetetlen, illegális módon megjelent az álmaiban is - mellesleg együtt a homályos folyosóval és az asztalnál ülő Bagollyal, aki nagy kínok közepette állította össze a lehetséges asszociációk listáját, amelyben minden a banális "Vera, Nagyezsda, Ljubov' "-val2 kezdődött (különben itt is végbement a létezőnek valamely szomorú törése, amelynek eredményeként egyetlen épségben maradt szigetnek csak a Vera maradt meg, a Nagyezsdából ogyezsda3 lett, a Ljubov' pedig kisbetűvel íródott és valami vulgáris módon elvesztette végéről a lágyjelet). A listát az aloé-vera zárta, amely a zöldet vörössé, a pozitívat negatívvá változtatta, és akkor lassacskán minden kihunyt, Maximilian pedig magára maradt szorosan becsukott szemhéjának bíbor fonákja mögött.

Maximilian gyorsan hozzászokott, hogy Vera mindig ott ül hátul, elképzelni sem tudta a városban tett utazásokat Vera időként kiadott gyors rendelkezései és a tükörben hátulról feltáruló látvány vöröses foszlányai nélkül - ez volt az egyetlen módja annak, hogy megfigyelhesse akár a ráncokat a fátylán, akár kalapja puha filcén az olvadó hó remegő cseppjeit, akár felső ajkának szabálytalan háromszögeit. A kocsit gyakran meg kellett állítania a város különféle részein, hogy beszállhasson egy örökké merev és hivatalos külsejű, fekete kabátos és fekete kalapos férfi, mint kiderült, Vera ügyvédje, aki azonban valami furcsa oknál fogva nemcsak jogi érdekeinek képviseletét vállalta magára, hanem a kliense fölötti gyámkodást is; kimérten, szárazon érdeklődött egészsége felől, ha a találkozás ideje alatt néhányat köhintett, és száját szarvasbőrös öklöcskéjével takarta el; a fátyol ilyenkor kissé fellebbent, és Maximilian a tükörből kivehette Vera picinyke, puha, finom orrhegyét.

Maximiliant különösen bosszantotta az Ügyvéd merevsége és azon képessége, hogy a leglehetetlenebb helyeken várta őket, akár az utca kellős közepén is - tulajdonképp en sosem ismételte önmagát, és minden alkalommal olyan helyen bukkant föl, ahol korábban még nem látták. De mindennél jobban kihozta a sodrából Maximiliant a fekete kabát és a fekete kalap, ez az egész romantikus kelléktár, amely az Ügyvédnek titokzatos jelentőséget kölcsönzött. Különben úgy tetszett, Vera is felfigyelt arra, hogy az Ügyvéd túlságosan is ragaszkodik a feketéhez, és egyszer, amikor szokatlanul zaklatott állapotban volt, miután beengedte az Ügyvédet a kocsiba, hátradőlt az ülés támlájának, és nem várt vékony hangon énekelni kezdte:

Fekete frakk és fekete nyakkendő,

És az ingmell fehérsége.

Válaszul az Ügyvéd csak összevonta a szemöldökét, de hallgatott. Ennél az esténél azonban meg kell állanunk, tekintve, hogy Maximilian számára meghatározónak bizonyult.

Miután - Vera kifejezésével élve - fölszedték az Ügyvédet, hazafordultak Verához, Maximilian és az Ügyvéd addig lent vártak a kocsiban, amíg Vera fölment; úgy félóra múlva jött vissza, menet közben kerítette magára a bundáját, amely alól élénk színű ruha villant ki: narancs-lila rombuszok és ünneplősen ragyogó gombok. Nem volt rajta a megszokott, lefátyolozott kalap, kiderült, hogy rövidre nyírott, gesztenyebarna haja van, de arcát fehér álarc takarta, szomorúan lefelé görbülő szemkivágással és az arcrészre festett kék könnycseppekkel. A hegyes és kissé előreugró papírmasé áll alól kilátszódott nyakának egy keskeny csíkja, amelyet vastag réteg fehér smink takart. Vera átnyújtott az Ügyvédnek egy fekete félmaszkot, és váratlanul fölnevetett. Az Ügyvéd átvette a maszkot, bontogatni kezdte a szalagjait, egy szemernyit sem változtatva eközben az arckifejezésén. Maximilian beindította a motort, és máris csöndesen suhantak a hólepte és leállított autók szegélyezte utcákon, villogtak a jelzőlámpák, a járdán csak ritkán szállingózott egy-egy járókelő, és akkor Maximiliannak az jutott eszébe, hogy az egész környezet valami furcsa ritmusra jár, és az egész város tudja, hová igyekeznek, és az útpadkán minden megdermedt fa, miután autójuk eltűn ik a kanyarban, megelevenedik, mozogni kezd, és ágait lassan tekergetve követi őket, hogy ő is odaérjen erre a felettébb érthetetlen és Maximilian számára felettébb idegen maszkabálra.

És ebben a pillanatban Maximilian mintha visszatért volna a volán mögé, a helyére, és ismét önmagává lett volna. Nem értette, miként lehetett, hogy már néhány hete hordozta ezt az ismeretlen nőt ebben a hatalmas kocsiban, és egyetlenegyszer sem gondolt közben a gyermekkorára, sem arra, mit csinált még nem is olyan régen, mondjuk fél évvel ezelőtt, hanem csupán automatikusan reagált hosszú nevének hangjaira, és mindeközben nem eszmélt rá arra, hogy éppen őt hívják Maximiliannak, őt nevezte el így az apja, és amikor gyermek volt, éppen ő szenvedett leginkább attól a senkinek sem kellő "imilian"-tól, de most már hozzászokott, és már el sem ismerte nevének rövidebb formáját, amely túlságosan elterjedt volt, és túlságosan hasonlított valami kutyanévhez. És akkor megértette, hogy megmagyarázhatatlanul önfeláldozóan belemerült Vera nevébe, és már nem is tudta, a nő hangja hatott-e így rá, vagy magában a Vera szóban volt-e valami titokzatos erő, amellyel éppen ő, Maximilian nem tudott megbirkózni.

Ettől fogva az elkövetkező néhány hét valami ködös-homályos álomnak tetszett előtte; emlékezett rá, hogy egy órára oda kellett mennie egy díszes ablakú sárga villához a bulvár kellős közepén, és várni, aztán sokáig, legtöbbször éjjel kettőig-háromig száguldozni a legfurcsább és legkuszább útvonalakon, amennyiben Vera, miután rendelkezését kiadta, képes volt a legváratlanabb módon megváltoztatni a menetirányt - például arra kötelezte Maximiliant, hogy a leghosszabb utat válassza -, vagy egészen más úti célt jelölt ki.

Miután már majdnem egy órája ült a kocsiban, és észrevette, hogy az étterem, ahová Vera és az Ügyvéd játékosan elindult, nevében összecseng az ő gondolataival: mintha gondolatainak paródiája lett volna, ugyanakkor valami misztikus módon ragaszkodott volna eredendő hamisságukhoz, Maximilian elnevette magát. Összegömbölyödött, f ejét a szomszéd ülésre hajtotta, és felfelé bámult. A sötét égboltból fényes nedvesség szivárgott, rácsorgott az ablaküvegre, lassan végigfolyt rajta, Maximiliannak pedig úgy rémlett, hogy a láztól megnövekedett orvos alakját látja, aki pipettájának hegyét egyenesen gyulladt szemébe nyomja, de aztán hirtelen történik valami, az ujjak akaratlanul összenyomódnak, az áttetsző csepp erőtlenül elkerüli a szemet, és rácseppen Maximilian forró arcára.

És mint azonnali fizetség a fájdalom elmaradásáért, éles kopogás hallatszott az ablakon. Maximilian kiegyenesedett és kinyitotta az ajtót, ugyanabban a pillanatban hideg, gyűrött ruha és alkohol szaga csapta meg, a hátsó ülésen feltűnt az erősen lerészegedett Vera, az Ügyvéd pedig, miután különösen szárazon kiadta az utasítást, hogy "haza!", és durván bevágta az ajtót, elindult visszafelé, az étterem aranysárgán kivilágított díszlépcsője irányába. Vera imbolygott, az álarc mögött kinyitotta a szemét, bizonytalanul előrebiccentette a fejét, és akadozó nyelvvel olvasni kezdte a zavaros ködben visszafelé futó feliratot: - Vendéglő... Maxhoz... - majd hozzátette: - Magát ez... nem emlékezteti... semmire? - és az utolsó szó különösen energikusra és hangosra sikeredett. Maximilian udvariasan nézett a tükörbe, de hallgatott. Vera ekkor egyenesen a füléhez hajolt és hirtelen hadarni kezdte: - Maximilian. Maximilian. Hallja? Feleljen! Hiszen maga Maximilian Otvetov. Hiszen maga, Maximilian, most hazavisz engem.

Maximilian összerezzent. Úgy érezte, egy pillanatra megint álomba merült - éppen abban a pillanatban, amikor az Ügyvéd kinyitotta az ajtót és belökte a részeg Verát -, és most, miután érthetetlen módon megfejtette holdkóros állapotát, Vera igyekezett felébreszteni őt, hogy magához térjen, és meglássa a helyzet egész szokatlanságát és tragikus kilátástalanságát, hogy csináljon már valamit, amivel megpróbálná megváltoztatni az események folyását.

Maximilian lefékezett a járda mellett, és hátranézett. Vera hátradőlt az üléstámlának, álarca félrecsúszott, így megláthatta kerekded, finom, gyermeki arcát, homlokán és szeme alatt a fénylő, fehér smink barázdáival: Vera aludt. És Maximilian ekkor hirtelen megértette, hogy ő pedig végre felébredt, és ő maga jogosult eldönteni, mit csináljon, hogyan cselekedjen. Hátrahajolt, kezét átdugta az ülések között, végigsimított a vékony nyakon és a felső ajak egymásra kúszó háromszögein, és akkor a száj kinyílt, szélesre húzódott, és a semmit sem értő részeg mosolyon keresztül suttogás tört elő, amelyet Maximilian előbb csak sóhajtásnak fogott fel, de aztán már ki tudta venni a szófoszlányokat is, végül meghallott egy furcsa, gúnyolódó versikét:

Mákszemek és liánindák -

Minden csak kagyló vagy sejt.

A csőr ereje és a toll becézése:

A hitet a hitetlenségtől el nem választhatod.

Ám az, hogy a vak véletlennek köszönhetően Maximiliannak sikerült meglátnia Vera arcát, semmit sem csökkentett titokzatosságán. Ráadásul azt képzelte, hogy ha Vera megőrizte volna inkognitóját, ha nem láthatta volna meg, amikor aludt, ha nem érhetett volna hozzá, akkor a szokásos nyugalommal fogadta volna kalapját és fátyla sűrű festékét; most viszont állandóan azon erőlködött, hogy maga elé tudja képzelni vagy a csodálkozó arcát azon a szerencsétlen éjszakán, vagy az elrejtett arcát, amely ugyanúgy titok maradt számára, ugyanúgy nem kötötte le a gondolatait, és Maximilian ettől kezdve türelmetlenül és mohón vadászta minden mozdulatát, mintha arra törekedne, hogy elolvashasson valami kódolt, de az olyannyira áhított értelemmel átitatott írásokat.

Vera erre is egy félhanggal magasabban reagált, mint ő, nyilvánvalóan megelőzte Maximiliant azoknak az érzéseknek megértésében, amelyeket iránta érzett. Vera idegesebbé, görcsösebbé vált, minden áruló szellőre éberen gyűrögette és húzogatta lefelé a fátylat, hogy elrejtse mögé csodálatos arcát és állát.

Amint Maximilian felfedezte ezeket a mozdulatokat, elhatározta, hogy nem gondol többé az arcára és arra az éjszakára, amikor ez az arc, mint egy álmos esti virág, csöndes erőtlenségében megderme dt a tenyerében.

Az Ügyvéd egyre ritkábban ment velük, Maximilian már azt kezdte gyanítani, szándékosan kerüli Verát is, őt is, meg a terméketlen kerengésüket is a városban az ezüstszínű autón. Mindenesetre az utcán már többször nem szedték föl, éppen ellenkezőleg, Vera néhány naponként arra kérte Maximiliant, vigye el őt a bíróság masszív tölgyfa kapujához, ott aztán vártak egy-két órát, amíg az Ügyvéd meg nem jelent szokásos fekete öltözékében, meg nem látta Verát és kelletlenül oda nem ment hozzá. Mindig érzéketlen arcán az utóbbi időben gyakran fel lehetett fedezni a sajnálkozás kifejezését, és Maximilian számára kellemetlenül hatott mind ez az arc, mind ez a kínzó grimasz, mind Vera nehezen színlelt öröme az Ügyvéddel való találkozáskor. Amikor Vera azt mondta, ideje az Ügyvédért indulniuk, Maximilian a leghosszabb kerülő utat választotta a bírósághoz, elhagyatott, mosófazekakkal körberakott udvarokon át hajtott, ahonnan gyakran nehéz volt kivezető utat találni, és manőverezni kellett, hóbuckákra felkapaszkodni és csodával határos módon kerülni ki a csövekkel teleaggatott kerítéseket vagy a magányos fák törzsét. Vera pontosan tudta, hogy Maximilian ravaszkodik, és amikor túlságosan is nyilvánvalóan fordultak olyan utcába, amely messze elkerülte a bíróságot, nem pedig hozzá vezetett, akkor hogy igazolja gyengeségét Maximilian választásával szemben, izgatott hangon megjegyezte: - Igen, Maximilian, igaza van, valószínűleg túl korán van még, sokat kellene várakoznunk.

Válaszul Maximilian csak szótlanul bólogatott, miközben olyan erővel mozgatta fejét, hogy Vera, aki szokás szerint a hátsó ülésen ült, amikor meglátta ezt a mozdulatot, megértette, hogy csak segíteni akar neki, de meg is bocsátja e segítség visszautasítását. Általában az, hogy Vera Maximilianhoz fordult, különösen ritkán esett meg, kezdettől fogva úgy alakult, hogy a kocsiban a beszélgetés nem volt elfogadott, és még akkor is, amikor az Ügyvéd jó hangulatban volt, vagyis amikor az arca a szomorúság árnyalata nélkül csak a szokásos udvariasságo t fejezte ki, még akkor is alig-alig váltottak szót Verával. Nem veszekedtek, nem vitatkoztak, és nem tárgyalták meg a dolgaikat Maximilian jelenlétében.

Ezért aztán egyszer, amikor Maximilian odahajtott a sárga villához, és közvetlenül a bejárat előtt megállt, meglehetősen váratlanul érte, hogy a közelben álló kék, "Hymeneus. Alkalmi megrendelések" cikornyás felirattal ellátott furgonból kiszállt néhány, ugyancsak élénk kék színű egyenruhás férfi, akik nagy buzgalommal nekiláttak, hogy az ezüstszínű motorháztetőt rózsaszínű és kék selyemszalagokkal kössék át, aminek következtében Vera autója hamarosan úgy nézett ki, mint egy émelyítő, élénk, nehéz krémmel bevont torta. Az első lökhárítóra egy nagy, összekuszált vörös hajú, csipkeruhás babát ültettek. Maximilian türelmetlenül leste a bejárati ajtót, de az ovális üvegben, amelyet a díszes kerítésben helyeztek el, csak az autó jobb oldala tükröződött, amit a felismerhetetlenségig elborítottak a jeges szélben kissé elszíneződött, élő szegfűből font girlandok; és amikor Maximilian összevonta szemöldökét, mert elfáradt e túlságosan hosszúra nyúlt várakozás feszültségétől, akkor a tükörkép megremegett, és lassan elmozdult, az ajtónyílásban pedig feltűnt az Ügyvéd fekete kabátujja. Vera a kabátujjra támaszkodva, elgyengülve siklott ki a kocsiból, és csak aprókat lépegetett, alig váltogatva lábait a hosszú, szűk, fehér szoknyában. Arca, mint mindig, most is szinte teljesen rejtve maradt a sűrű, ezúttal világos színű fátyol alatt. Elindult lefelé a lépcsőn, aztán bizonytalanul megállt egy helyen, félig hátraforduló pózba merevedve oda nézett, ahol az Ügyvéd állt, akinek a vállán, úgy tetszett, lassan szétterjedt egy sötét aloéfolt, néhány csepp végigfolyt a mellén, rá a jeges küszöbre, ő pedig túlságosan is gondosan, mintha észre sem venné a vért, igyekezett szorosan becsukni a bejáratot. Különben már abba is hagyta a küszködést az ajtóval, elindult a menyasszonya után, és Maximilian csak ekkor vette észre, hogy az Ügyvéd fekete kabátját bíborszínű rózsa ékesíti, amel y néhány szirmot elhullatott, miután a fagyban azonnal elveszítette frissességét. És ekkor, mert megértette, hogy nem maradhat tovább ezen a helyen, Maximilian kiugrott a kocsiból, körbeszaladt, majdnem elesett, mert éppen Vera előtt megcsúszott (a szolgálatkészség miatt - döntötte el Vera; a beteges üresség kényelmetlen érzése miatt, úgy tetszik, valami hasonló már történhetett vele, talán valamelyik nemrég álmodott álmában - gondolta Maximilian), és kinyitotta nekik az ajtót.

Jegyzetek:

1 Az otvet = válasz orosz szóból. (A ford.)

2 Orosz női nevek, amelyeknek köznévi jelentése a következő: vera = hit; nagyezsda = remény; ljubov' = szeretet. (A ford.)

3 Ogyezsda = ruházat. (A ford.)