KURT VONNEGUT

Gyökerek

Mint hamarosan bizonyítom, régóta írástudó európaiak leszármazottja vagyok, akik valószínűleg utoljára a római játékok idején voltak utoljára rabszolgák. A szőrszálhasogató krónikás felvethetné, hogy európai őseim kétségtelenül önként vállaltak időnként rabszolgaságot katonai parancsnokaik alatt. Amikor azonban szemügyre veszem családfámat az elmúlt század során vagy egy kicsit még régebben, semmiféle háborúrajongót nem találok őseim között.

Sem apám, sem nagyapáim nem háborúztak. Négy dédapám közül egyetlenegy, az 1832-ben a németországi Düsseldorfban született Peter Lieber vett részt háborúban - a polgárháborúban. Anyámnak Lieber volt a lánykori neve. Ez a Peter Lieber, aki az én számomra sem valóságosabb, mint maguknak, egymillió német társaságában jött Amerikába 1848-ban. Apja kefegyáros volt. Peter a Minnesota állambeli New Ulmban élt, szatócsüzlete volt, és szőrmét vásárolt az indiánoktól, amikor kitört a polgárháború. Amikor Abraham Lincoln 75 000 önkéntest toborzott, Peter Lieber csatlakozott a tüzérség 22-es minnesotai ütegéhez, és két évig szolgált, majd megsebesült, kitüntették és leszerelték.

"Jobb lábának térdízülete gyógyíthatatlan sérülést szenvedett, és élete végéig sántított" - számol be róla John Rauch bácsikám (1890-1976). John bácsi valójában nem volt a nagybátyám, hanem apám első unokatestvérének, Gertrude Schnull Rauchnak a férje. A Harvardon szerzett diplomát, és jeles indianapolisi ügyvéd volt. Élete vége felé önjelölt krónikása - griot - lett felesége családjának, amely részben az én családom is, noha csak beházasodott rokon voltam, nem vérrokon.

Feleségének igen hígított változatú rokona vagyok, és nem is számítottam rá, hogy egy lábjegyzetnél egyéb lehetek John bácsikám krónikájában - meg is lepődtem hát alaposan, amikor egy szép napon megajándékozott egy kézirattal. Ez volt a címe: Számadás ifj. Kurt Vonnegut őseiről, családja régi barátjának tollából. Alapos kutatás alapján írta meg maga John bácsikám, méghozzá sajnálatos módon, különb módon, mint én számos munkámat. Ennél a kéziratnál nagylelkűbb ajándékra soha életemben nem számítok - ráadásul olyan embertől származott, aki a jelenlétemben soha egy jó szót sem szólt munkámról, legfeljebb annyit, hogy "meglepte meggyőzően fensőbbséges tónusom", és hogy bizonyára jó nagy rakás pénzt fogok besöpörni.

A Collier's magazinban megjelent, Beszámoló a Barnhouse-effektusról című első elbeszélésem hőse egy férfi volt, aki befolyásolni tudta a játék kockákat, ha nagyon erősen koncentrált, ki tudta lazítani a kémény tégláit egy mérföld távolságból és így tovább - mire John bácsikám megjegyezte: - Na most aztán majd hallhatsz országszerte valamennyi hőbörödött alaktól. Erre mindegyik képes.

Amikor megjelent Macskabölcső című regényem, John bácsikámtól levelezőlapot kaptam a következó szöveggel: "Szerinted az élet egy rakás szar, igaz? Olvasd Thackerayt!" Komolyan gondolta.

Az ő szemében nem voltam úri író, annyi szent, és amikor az őseimről írt, egyetlen elégtételeként bebizonyíthatta, milyen az, amikor egy úr ír. Tudomásul vettem a megrovást.

Mint más könyveimben említettem, országunk németellenessége az első világháború során annyira megszégyenítette és elkeserítette szüleimet, hogy elhatározták: úgy nevelnek fel, hogy nem ismertetnek meg azzal a nyelvvel vagy irodalommal vagy zenével vagy apáról gyermekre szálló családtörténettel, amit az őseim szerettek. Szabad akaratukból tudatlanná és gyökértelenné tettek, csak hogy bizonyítsák, milyen jó hazafiak.

Azt hiszem, ugyanezt gyakorolta meglepő jámborsággal sok-sok indianapolisi német-amerikai család. John bácsikám valósággal dicsekszik ennek a kultúrának a szétszaggatásával és csendes eltemetésével - holott ez a kultúra ma bizonyára hasznomra lenne. [...]

Visszatérve John bácsikámhoz:

"Ifj. Kurt Vonnegutnak mind a nyolc dédszülője részt vett a németek nagy vándorlásában a Közép-Nyugatra, az 1820-tól 1870-ig terjedő fél évszázadban. A következők voltak: id. Clemens Vonnegut és felesége, Katarina Blank; Henry Schnull és felesége, Matilde Schramm; Peter Lieber és felesége, Sophia St. André; Karl Barus és felesége, Alice Möllman. Tizenhat ükszülője közül mindössze négy előzte meg őket, nevezetesen Jacob Schramm és felesége, Julia Junghans; valamint Johann Blank és felesége, Anna Maria Oger. A többi tizenkettő és elődeik jobbára ismeretlenek. Ők Németországban maradtak. Csontjaik mind a mai napig névtelenségben nyugszanak.

Ám mind a nyolc itt letelepedett ős műveltebb volt, és magasabb társadalmi pozíciót foglalt el, mint az átlagos bevándorlók. Anna Oger szüleinek kivételével polgárok voltak, városi emberek, kereskedők és a felső középosztály tagjai, ellentétben a német bevándorlókkal, akik zömében parasztgazdálkodók vagy szakiparosok voltak.

K. ükapja, Jakob Schramm tehát Szászországból jött, ahol családjának számos nemzedéke gabonakereskedő volt. Ötezer dollárt hozott magával aranyban, hatszáz könyvet, többládányi háztartási holmit, közte egy meisseni porcelán étkészletet. Azonnal földet vásárolt az Indiana állambeli Cumberland közelében. Igen művelt fickó volt, egy sorozat levélben írta meg Németországba részletes tapasztalatait, és értékes javaslatokkal élt a következő bevándorlók okulására. Leveleit kinyomtatták, és kiadták Németországban. Ennek a kiadványnak egy példánya megtalálható az Indianai Történelmi Társulat könyvtárában - ez a társaság ki is adta a mű angol fordítását 1928-ban. Jacob Schramm sokat utazott - egyszer éppenséggel a világ körül, egymagában. Jómódban élt. Sok földet vásárolt, többek között egy kétezer hektárnál is nagyobb parcellát a régi michigani országút mentén, Indianapolistól közvetlenül északnyugatra. Pénzt kölcsönzött, jó jelzáloggal biztosítva, a szomszédságba később érkezetteknek. Amikor egyetlen leánya, Matilda, 1857-ben feleségül ment Henry Schnullhoz, Jacob Schramm az utóbbinak tőkét előlegezett, hogy segítse megalapozni nagybani fűszerkereskedését, és Henry elindulhasson sikeres kereskedelmi pályafutásán, amelynek során később nagy vagyonra tett szert.

K. apai ősei, a Vonnegutok, hasonlóan módosak voltak. A vesztfáliai Münsterből származtak; nevük egy távoli ősre vezethető vissza, akinek birtoka - ein Gut - a kis Funne folyó mentén terült el; innen a FunneGut név: birtok a Funne mentén. Ez a név változott idővel Funnegutról Vonnegutra. A >>Funnegut<< angol fülnek nagyon komikusan hangzott.

Az idősebb Clemens Vonnegut 1824-ben született a vesztfáliai Münsterben; 1848-ban jött az Egyesült Államokba, és 1850-ben telepedett le Indianapolisban. Apja Vesztfália nagyhercegének volt hivatalos adószedője.

Clemens sokkal jobb rendszeres oktatásban részesült, mint a német vagy egyéb bevándorlók legalább kilencvennyolc százaléka. A hannoveri középiskolában érettségizett, vagyis képzettsége megfelelt a kor amerikai főiskolai végzettségének, és beiratkozhatott az egyik egyetem bölcsészettudományi karára. Járatos volt latinban és görögben, német anyanyelve mellett folyékonyan beszélt franciául. Alapos olvasottsággal rendelkezett történelemben és filozófiában; nagy szókincsre tett szert; tisztán és világosan fogalmazott. Bár a római katolikus egyházban nevelkedett és nyert hitoktatást, elvetette a formális vallást, nem állhatta a papokat. Nagy csodálója volt Voltaire-nek, és osztotta számos filozófiai nézetét. Nem végezte el az egyetemet, hanem egy amszterdami székhelyű holland textilcég ügynöke lett. 1848-ban, huszonnégy éves korában elhatározta, hogy kivándorol az Egyesült Államokba, ahol kezdetben a textilgyár utazó ügynöke volt. Amikor 1850-ben Indianapolisba érkezett, találkozott egy Vollmer nevű honfitársával, aki már pár esztendeje telepedett meg ott, és máris jól boldogult az üzleti életben mint vasáruk kiskereskedője. A két férfi összebarátkozott, és Vollmer felajánlotta Vonnegutnak, lépjen be a vállalkozásába. A cég neve ettől fogva Vollmer & Vonnegut lett. Társas viszonyuk kezdetén Vollmer elhatározta, hogy nyugatra utazik, felderíti az új vidéket, és meglátogatja Kalifornia nemrégiben felfedezett aranymezőit. Soha többet nem hallottak róla, valószínűleg a >>vadnyugaton<< vesztette életét.

Vonnegut így kizárólagos tulajdonosa lett a kicsiny üzletnek, amelyet 1852-től ő maga, majd később fiai és unokái tekintélyes vállalkozássá fejlesztettek Vonnegut Vas- és Fémáru Társaság néven.

Az 1850-es években, a keleti Washington utcán létesített első, szerény boltjával szemben állt egy kis német vendéglő. Az egyik csinos pincérnő, Katarina Blank hét gyermek egyike volt egy bevándorolt német parasztcsaládban, akik a badeni Urloffenból jöttek, és Indianapolistól közvetlenül nyugatra, a Marion megyei Wayne városka egyik gazdaságában telepedtek le. Kivágták az erdő fáit, lecsapolták a földet, és kemény munkával igyekeztek termelékennyé tenni a gazdaságot. Sok volt az éhes száj, mindenkinek meg kellett fognia a munka végét, a gyerekek néhány évig jártak csak elemi iskolába. Katarina Blank ebben a kis vendéglőben pincéreskedett, és hamarosan megismerkedett Clemens Vonneguttal, aki legott bele is szeretett. 1852-ben házasodtak össze. Clemens huszonnyolc esztendős volt, Katarina huszonnégy. Szerény házat vásároltak a nyugati Market utcán, és folyamatosan javuló anyagi körülmények között nevelték fel családjukat. Katarina, akárcsak Clemens, kicsi volt, a haja fekete. Otthon mindketten német anyanyelvüket használták, de folyékonyan beszéltek franciául is. Gyermekeiket a XIX. századi német hagyomány és kultúra szellemében nevelték. Clemens aszketikus és puritán erkölcsiségére felettébb jellemző, hogy irodalmi bálványa Schiller volt, nem pedig a sokkal nagyobb szabású géniusz, Goethe. Katarina szerény származása és csekély iskoláztatása ellenére roppant nagy tiszteletben álló és igen méltóságteljes matróna lett, akit nagy szeretettel vettek körül gyermekei és unokái.

Clemens helyi hírnévre tett szert mint a haladó közoktatás szószólója. Huszonhét esztendeig volt tagja Indianapolis város iskolaszékének, többnyire mint elnök és első számvizsgáló. Megvesztegethetetlen és igen hatékony tisztviselő volt. Kiváltképp a középiskola érdekelte, és gondoskodott róla, hogy elsőrendű legyen az oktatás a klasszikusok, a történelem és a társadalomtudományok terén. Része volt 1894-ben a második középiskola létesítésében: a Kézműipari Középiskoláéban, ahol Emmerich igazgató vezetése alatt az oktatás középpontjában a természettudomány, a matematika és a gépészeti gyakorlat állt. A két középiskolából kikerülőket szívesen fogadták a Harvardon, a Yale-en és más nagy egyetemeken körülbelül 1940-ig; azóta ezeknek a középiskoláknak a megbecsülése az alacsonyabb színvonal következtében sajnálatosan hanyatlott.

Clemens Vonnegutról számos történet járta. Amikor beválasztották az iskolaszékbe, rájött, hogy a helybeli bankok nem fizetnek kamatot a meglehetősen nagy letétekre, amelyekkel az iskolaszék finanszírozza a működését. Követelte, hogy a bankok fizessenek kamatot az iskolaszék letétjeire. Akkoriban ezt sérelmes újításnak tekintették a mindaddig uralkodó szokásos és kényelmes gyakorlatban. John P. Frenzel bankár felkereste Clemenst az irodájában, és nagy hangon felelősségre vonta. Clemens nagyothallást tettetett, füléhez emelte tenyerét, mire Frenzel még hangosabban kiabált. Clemens úgy tett, mintha még most sem hallaná. Frenzel felemelte a hangját, most már harsányan szitkozódott - mindhiába. Clemens sehogy sem >>hallotta<<. Frenzel végül kiviharzott - változatlanul >>hallatlanul<<. Ettől fogva azonban a bankok kamatot fizettek, és ez mind a mai napig így megy.

Egy másik alkalommal egy felháborodott vállalkozó kereste fel Clemenst, és tiltakozott az ellen, hogy szerződést kössenek iskolaépítésre egy pályázóval, aki nélkülözi a >>helyes<< politikai kapcsolatokat. Clemens ezúttal is nagyothallónak tettette magát; ráadásul elővette tollkését, és a körmét kezdte nyesegetni. A frusztrált vállalkozó ekkor sértegetéshez folyamodott. Clemens megőrizte hidegvérét, és továbbra sem szólt egy szót sem. Amikor végzett a manikűrözéssel, levette a cipőjét, harisnyáját, és most már a lábkörmeit kezdte nyesegetni, intenzív németes koncentrációval. Látogatója undorodva távozott, és szitkokat szórt az őrült németre. Clemens nem jött ki a sodrából. Sok hasonló történetet meséltek róla, amikor azonban 1906-ban, nyolcvankét esztendős korában elhunyt, nagy tiszteletben álló alakja volt a város üzleti és társadalmi életének; csak Henry Schnullhoz volt mérhető, aki Indianapolis német bevándorlói közül a legnagyobb köztiszteletnek örvendett.

Az idős Clemens, hetvenes éveiben, vállalkozása vezetését három fia, az ifjabb Clemens, Franklin és George avatott kezére bízta. Rövid ideig Bernard fia is kapcsolatban állt a céggel, de nem kedvelte az általa >>szögkereskedésnek<< minősített tevékenységet, és figyelmét az építészet művelésére és a művészetek gyakorlására fordította. Sohasem volt olyan erős alkatú, mint bátyjai, akik közül ketten is megérték kilencvenes éveiket. Édesapjuk nemcsak az erkölcsi feddhetetlenség legmagasabb színvonalát tekintve szolgált nekik példával, hanem a testedzés révén szerzett fizikai erőnlétben is. Az idős Clemens élete végéig Jahn atya tanításának volt a híve: ép testben ép lélek. Nem mondott le a mindennapos testedzésről, akár esett, akár fújt, emellett igen mértékletesen evett és ivott. Súlya ritkán haladta meg a száztíz fontot. Naponta látták, amint gyors léptekkel rója az utcát, mindkét kezében egy-egy súlyos kővel. Ha olyan fához ért, amelynek elérhető magasságban volt egy vastag ága, megállt, és álláig többször felhúzódzkodott rá. 1904 decemberének egyik hideg napján, nyolcvanharmadik évében, szokásos reggeli sétájára indult. Amikor nem tért haza a megszokott időben, családja a rendőrség bevonásával indult keresésére. Otthonától többmérföldnyire találtak rá - az út mentén hevert holtan. Ilyen halált kívánt magának - aktívan, mindhalálig."

Szinte valamennyi ősöm Európából egyenesen Indianapolisba került, Peter Lieber és Sophia de St. André kivételével, akiknek a minnesotai New Ulmban volt vegyeskereskedésük. Amikor Peter nyomorék lábbal visszatért a polgárháborúból, nem győzte mesélni, milyen nagyszerű a gazdasági fellendülés Indianapolisban. Ahhoz képest New Ulm halott.

Peter tehát John bácsikám szerint kijárta, hogy Oliver P. Morton indianai kormányzó felvegye titkárának. A kormányzónak német összekötő titkárra volt szüksége. A fizetés jó és állandó volt, és Peter a háború végeztéig megmaradt ebben a hivatalban.

1865-ben elérkezett számára a megfelelő alkalom. A város első serfőzdéje a Gack és Biser cég volt. A tulajdonosok halálával a céget eladásra kínálták. Peter megvásárolta, és átkeresztelte P. Lieber és Tsá.-ra. Fogalma sem volt a serfőzésről, de felvett egy Geiger nevű mestert, aki járatos volt a szakmában, és hozzálátott a Lieber's Ser előállításához és árusításához.

A vállalkozás az első perctől kezdve sikeres volt. Peter főleg az eladással foglalkozott, amiben igen nagy jártasságra tett szert. Ez politikai tevékenységgel és az italmérések ellátásával is járt.

Peter kénytelen volt politikával is foglalkozni, hogy italmérési engedélyt szerezhessen kedvenc vevőinek. 1880-ig törzsökös republikánus volt, mint a polgárháború valamennyi veteránja. Abban az évben azonban a republikánusok a metodista egyház nyomására a sör- és szeszesital-kereskedelem korlátozását kezdték szorgalmazni. Ez volt a szesztilalom első előjele. Petert felháborította érdekeinek fenyegetése. Azonnal politikai fordulatot hajtott végre, és ettől fogva demokrata lett - méghozzá agresszív és aktív demokrata.

Bőkezű adományokkal támogatta Grover Cleveland kampányalapját, kiváltképpen 1892-ben, amikor Clevelandet másodszor választották elnökké. Hálából Petert 1893-ban az Egyesült Államok düsseldorfi főkonzuljává nevezték ki.

Peter Lieber eladta serfőzdéjét egy brit szindikátusnak, amely mindenáron meg akarta szerezni igazgatónak Peter legidősebb fiát, Albert nagyapámat.

Peter 1893-ban visszatért Németországba, és Düsseldorf közelében megvásárolt egy Rajna menti várat. Cleveland elnök megbízásával mint az Egyesült Államok főkonzulja tért vissza Düsseldorfba. "Vára fölé - meséli John bácsikám - felvonta a csillagos-sávos lobogót, nem nagy munkával járó kötelezettségeit beosztottjaira ruházta, és élete alkonyát gazdagságban és hivatali pompában töltötte."

Albert fia, aki nem járt főiskolára, Indianapolisban maradt, vezette a serfőzdét, és évente egyszer Londonba utazott, hogy jelentést tegyen az új tulajdonosoknak.

Hát tessék - John bácsikám immár beszámolt dédszüleim közül négyről, akik anyám lánykori nevét, a Liebert és apám nevét, a Vonnegutot ebbe az országba hozták, jóformán a vadonba. Hátravan még további négy dédszülőm, négy nagyszülőm és két szülőm krónikája.

Hadd jegyezzem meg e helyütt, hogy engem legjobban Clemens Vonnegut ősöm bűvöl el, akit az út mentén ért a halál.

"Clemens Vonnegut művelt különc volt" - mondja John bácsikám. Magam is erre törekszem.

"Kis termetű volt, de erős meggyőződésű és szilárdan független" - mondja John bácsikám. "Ősei római katolikusok voltak, ő azonban ateistának vagy szabadgondolkodónak vallotta magát." Ennek vallom magamat én is. "Helyesebb volna szkeptikusnak mondani, aki nem hajlandó hinni a megismerhetetlenben." Engem is joggal lehet "szkeptikus"-nak nevezni.

"Azonban maga volt a Viktória kori aszketizmus mintaképe, szerényen élt, került mindennemű kilengést" - mondja John bácsikám. Igyekszem. Már nem iszom, de füstölök, akár egy hajókémény. Monogám vagyok, de kétszer nősültem.

"Nagy bámulója volt Benjamin Franklinnek, akit amerikai szentnek nevezett, és harmadik fiát őutána nevezte el ahelyett, hogy a keresztény naptár valamelyik szentjének a nevére keresztelte volna." Magam egyetlen fiamat Mark Twain, ugyancsak amerikai szent után neveztem el.

"A közoktatás érdekében tett szolgálatai elismeréseképpen - folytatja John bácsikám - róla nevezték el a város egyik iskoláját. Igen művelt, nagyon olvasott volt, számos röpirat szerzője, melyekben az oktatásról, a filozófiáról és a vallásról vallott nézeteit fejtegette. Maga írta meg saját gyászbeszédét." [...]

Nincs bennem annyi indulat, hogy kérjem, Clemens Vonnegut beszédét olvassák fel az én temetésemen is.

Visszatérve John bácsikámhoz:

"Ifj. Kurt Vonnegut egy másik dédapja, aki helyi hírnévre tett szert, Henry Schnull volt. August fivérével a vesztfáliai Hausberge városból jött Indianapolisba mintegy tíz esztendővel a polgárháború előtt. Mindketten Kaufmann-, vagyis kereskedőkiképzést nyertek Németországban, és ismerték a kereskedelem és a könyvelés módszereit. Kezdetben gazdaságok termékeit vásárolták fel és adták el középső Indianában. Szekérrel járták a terület gazdaságait, gabonát, vajat, tojást, baromfit, sózott és füstölt sertéshúst vásároltak, és ezeket a termékeket haszonnal adták el a városban.

Amikor kemény munkával jólétre tettek szert, működésüket kibővítették: teherkocsival fuvarozták az árut az Indiana állambeli Madisonba vagy Jeffersonville-be, ahol hatalmas bárkákra rakták, amelyek az Ohio és a Mississippi folyón New Orleansba hajóztak. Az egyik fivér kísérte a hajórakományt, és felügyelte New Orleansban a kereskedést. Itt egy jó piacon adták el az árut, és kávét, rumot, valamint >>New Orleans-i melasz<<-nak nevezett cirokszörpöt vásároltak. Ezeket a termékeket aztán bárkával északra szállították, és haszonnal adták el Cincinnatiben vagy Indianapolisban. Úgy mondják, ők hozták az egyik utolsó hajórakományt Indianapolisba délről, mielőtt a Konföderáció elzárta volna Memphisnél a folyót. A cirok és a kávé ára az égbe szökött, és a Schnull Testvéreknek immár elegendő tőkéjük volt, hogy fűszer-nagykereskedést alapítsanak, és megépítsék azt a raktárt, amely ma is áll az indianapolisi Washington és Delaware utca délkeleti sarkán. A vállalkozás eredetileg A. és H. Schnull néven ismert társas cég volt, később Schnull és Társára keresztelték. A polgárháború végeztével August bejelentette: immár elegendő pénze van, hogy visszatérjen Németországba. Üzletrészét eladta Henrynek, és kétszázezer dollárral hazatért Hausbergébe, ahol vásárolt egy kis kastélyt, és úri módon élt 1918-ban bekövetkezett haláláig.

Henry Schnull úgy döntött, hogy az Egyesült Államokban marad. Indiana egyik vezető kereskedője, köztiszteletben álló polgára lett. Fűszer-nagykereskedése mellett megalapította az Eagle Gépgyárat; ebből fejlődött ki a nagy Atlas Gépgyár, amely gőzgépeket és mezőgazdasági felszereléseket gyártott. Megszervezte az állam első textilgyárát, az Amerikai Gyapjútársaságot is.

Röviddel azután, hogy 1865-ben megszavazták a nemzeti bankokat engedélyező törvényt, Henry Schnull megalapította Indianapolis Nemzeti Kereskedelmi Bankját, és ő lett első elnöke. A bank túlélt minden válságot, és ma is működik.

Henry Schnull végtelenül szorgalmas, bátor és önálló ember volt; intelligens, magabiztos és találékony; minden vállalkozásában megvesztegethetetlenül becsületes és megbízható; tökéletesen az üzletnek és a gyarapodásnak szentelte magát. A kor viszonyait tekintve nagyon gazdag lett, gyermekeit nagylelkű ajándékokkal halmozta el, és 1905-ben bekövetkező halálakor hátrahagyott vagyona segítségével leszármazottainak három nemzedéke élhetett gondtalanul. Számos tevékenysége annyira elfoglalta, hogy nem sok időt szentelt családjának, és gyermekei keveset látták. Felesége, Matilda Schramm, akit Henry korai vásárlókörútjai egyikén a leány édesapjának gazdaságában ismert meg 1854-ben, szigorú és szívós volt, akárcsak Henry, de meleg, szeretetteljes teremtés, és a család valódi mátriárkája."

Na jó - John bácsikám tehát mesélt nekünk apai dédszüleim két garnitúrájáról: Clemens Vonnegutról, akinek Katarina Blank volt a felesége és Henry Schnullról, akinek Matilda Schramm, valamint anyai dédszüleim egy garnitúrájáról, Peter Lieberről, a polgárháború sánta veteránjáról, és feleségéről, Sophia de St. Andréról.

Ezzel elérkezem dédszüleim negyedik garnitúrájához - az egyetlenhez, amelyiknek volt valami tevőleges része a művészetekben. Ezek a következők voltak: Karl Barus "professzor", John bácsikám szerint "a város első hivatásos ének-, hegedű- és zongoratanára" és felesége, Alice Möllman.

"Barus professzor nagy tiszteletnek örvendett; magántanári tevékenységén kívül zenekarokat vezényelt, kórust és egyéb zenei eseményeket szervezett. Művelt volt és tagadhatatlanul értelmiségi. Soha nem vett részt kereskedelmi vagy üzleti vállalkozásban, de tisztes jövedelemre tett szert a tanításból, és jól élt. Barus professzor eredetileg Cincinnatiben telepedett le az ötvenes évek elején, amikor a Cincinnati Sangverein zeneigazgatójává nevezték ki.

Dr. Barust 1858-ban meghívták Indianapolisba, hogy vezényelje egy nagy zenei fesztiválon Indianapolis, Louisville, Cincinnati és Columbus német dalegyleteinek vegyes karát. 1882-ben a Das Deutsche Haus felkérésére Indianapolisba jött mint a Männerchor - a férfikórus - zeneigazgatója, és ezt az állást 1896-ig megtartotta.

Abban az évben a Tomlinson Hallban tartott utolsó hangversenyén a közönség szűnni nem akaró ovációban részesítette, és a város zenei életéhez való hozzájárulása értékeléseként ezüst babérkoszorút kapott. Életének hátralevő tizenkét esztendejében zongora- és énekoktatásban részesített válogatott növendékeket, és mindig a legnagyobb elismerésnek örvendett. Felmérhetetlen volt a hatása az egész város zenei ízlésére és érzékenységére. Egyetlen követője sem bizonyult méltó utódjának."

Karl Barus professzor, a muzsikus és felesége, Alice egy másik Alice-t nemzettek, akit John bácsikám szerint "Indianapolis legszebb és legtehetségesebb ifjú hölgyének tartottak. Zongorázott és énekelt; azonkívül zenét szerzett, és kompozícióiból néhányat ki is adtak."

Ő volt az én anyai nagyanyám.

Igen, és Peter Lieber, a sánta háborús veterán és felesége, Sophia nemzették Albert Liebert, aki indianapolisi serfőző és életművész lett.

Ő volt az én anyai nagyapám.          

Henry Schnull, a kereskedő és bankár és felesége, Matilda nemzették Nanette Schnullt, aki John bácsikám szerint "élete virágjában igen szép asszony volt, bájos beszéd- és énekhanggal. Gyakran énekelt közönség előtt. Könnyen kacagott, élvezte a társaságot, és nagy csodálatnak örvendett kiterjedt baráti körében."

Ő volt az én apai nagyanyám.

Clemens Vonnegut, a szabadgondolkodó és a Vonnegut Vas- és Fémáru Társaság alapítója és felesége, Katarina nemzették Bernard Vonnegutot, aki, így mondja John bácsikám, "kora ifjúságától fogva művészi hajlammal rendelkezett. Ügyesen rajzolt és festett. Bernard rendkívül szerény és zárkózott volt. Nem voltak meghitt barátai, kevéssé vett részt társadalmi tevékenységben. Soha nem volt boldog, kitárulkozó személyiség, tartózkodó volt, félszeg, és bizonyos megvetéssel viseltetett környezete iránt."

Ő volt az én apai nagyapám.

És most elérkeztünk Albert Lieberhez, a kujonhoz, akinek a gyermekei iránti érzelmi hűtlensége, szerény véleményem szerint, lényegesen hozzájárult anyám később bekövetkezett öngyilkosságához. Mint mondtam, Albert a sánta polgárháborús veteránnak volt a fia. Amikor apja visszavonult Düsseldorfba, Albert Indianapolisban maradt, és vezette a serfőzdét, amelyet apja eladott egy brit szindikátusnak. 1863-ban született.

Amikor megismertem, nem sok mindent lehetett tudni róla. Renyhe szívműködése miatt állandóan feküdt. Akár marslakó is lehetett volna. Hogy mire emlékszem róla? A szája mindig nyitva volt. Nagyon piros volt belül.

Fiatal korában gyakran járt Londonban üzleti ügyben. "A Savile Row-n csináltatta az öltönyeit" - írja róla John bácsikám. "Róla lehetett volna megmintázni a Viktória-kor szabászati eleganciájának szobrát: fekete gyapjúszövet szalonkabátok, cilinderek, skót tweedöltönyök, keményített ingek és keménygallérok, méretre csináltatott cipők. Jóképű volt, barátságos és a társaság lelke. Imádta az estélyeket, a jó kosztot, a finom borokat. Egy sor szerelmi ügybe bonyolódott, nagy nőcsábász volt, nem vetette meg a léha szórakozást.

A serfőzde általános felügyelője egy nyugalomba vonult brit katonatiszt volt, Thompson ezredes, aki egy-két évenként Indianapolisba látogatott, hogy megszemlélje az ügyek állását, és jelentést tegyen Londonban. [...] A szindikátus a befektetés öt százalékát követelte osztalékként, és meg is kapta. A többi Albert és csapata zsebébe vándorolt.

Ellentétben konzervatív, visszahúzódó, végtelenül szerény és igénytelen apjával, Albert extrovertált volt, hivalkodó társas lény, és szórta a pénzt. Mindig igen nagy lábon élt, nagy házakban, lovakat, hintókat és rengeteg cselédet tartott, valamint a legjobb autókat, a legkorábbi típusoktól kezdve. Fénykorában mindig volt angol komornyikja és libériás inasa. Költséget nem kímélve látta vendégül barátait: válogatott pecsenyék, ritka borok, virágok, patyolat asztalnemű, a legdrágább porcelánok kerültek az asztalra.

Hamarosan milliomosi hírnévre tett szert, akinél semmiféle költség nem számít. Méltó cimborája lett a város aranyifjainak, a gazdagok fiainak, köztük Booth Tarkingtonnak. Tarkingtonék fantasztikus estélyeket adtak. A család tulajdonában volt a Monument Circle-en álló English Hotel és az English-féle Operaház, ahol a legfőbb vándortársulatok játszottak. Albert számára tartották fenn a jobb oldali proszcéniumpáholyt, amelynek ajtaja a színpadra nyílt. Ezáltal neki és cimboráinak bejárásuk volt a színpadra, és kézenfekvő lehetőségük, hogy találkozzanak a színésznőkkel, kivált a zenés vígjátékok kóristalányaival.

Más alkalmakkor egy-egy éjszakára elfoglalták a város vezető nyilvánosházát - amelyet álszent módon az Egyetemi Klub épületszárnyának neveztek -, a New Jersey utca keleti oldalán, kétsaroknyira északra a Washington utcától. Pénz nem cserélt gazdát, nehogy beszennyezze a szárnyépület méltóságteljes légkörét. A bennfentesek havonta diszkrét számlát kaptak a ház fenntartásához való hozzájárulásokról. A helybeli aranyifjak valóságos bacchanáliákat rendeztek, ami válogatott és zaftos pletykával szolgált a tisztes polgároknak. Kilengéseiket azonban, a Viktória-kor illemkódexének tiszteletben tartásával, mindig zárt ajtók mögött követték el - és végtére is erre valók az ajtók.

Egyik elragadó szokásuk volt, hogy a rokon lelkeket beavatták az általuk >>W-A Klub<<-nak nevezett társaságba. Valamelyik klubban vagy szállodában rendezett lakomájuk előtt az újoncnak bekötötték a szemét, és ráültették egy hordó friss, hideg Lieber-féle serre, amelyhez csap csatlakozott. A csap elfordításával kifröccsent a sör, és elárasztotta a jelöltet. Amikor >>elázott<<, méltónak minősítették rá, hogy belépjen egyesületükbe. Egy ékszerésszel még >>W-A<< monogrammal vésett arany gombot is csináltattak; ezt kabátjuk hajtókáján viselték. Nagy sportrajongók voltak, és rendszeresen különvonatot béreltek, ez szállította őket díjbirkózó-bajnokságokra, lóversenyekre és más sporteseményekre. Sosem éltek kábítószerrel, nemigen káromkodtak, és tiszteletben tartották az úriasszonyokat. Mindig megfelelő öltözéket hordtak, és egyáltalán: úriemberhez illő modort tanúsítottak."

Ez az Edward kori aranyifjú 1885-ben vette nőül a szépséges és muzikális Alice Barust. Három gyermekük született. Anyám volt a legidősebb. Aztán amikor anyám hatéves lett, Alice Barus meghalt tüdőgyulladásban.

"Röviddel ezután - meséli John bácsikám - Albert elvett egy fölöttébb vonzó, ám roppant különc természetű nőt, akit sem Albert családja, sem baráti köre nem fogadott be. Ora D. Lane volt a neve, az Ohio állambeli Zanesville-ből származott. Tehetséges hegedűs volt. A család csak >>O. D.<< néven emlegette, de ezen legtöbben >>Odiózus<<-t, vagyis undorítót értettek. Mesebeli gonosz mostohája lett Albert gyermekeinek. Roppant ravasz módon fenyítette és büntette őket. Annyira utálta a gyerekeket, olyan komiszul bánt velük, hogy mindannyian nagy lelki traumát éltek át, és ebből életük végéig nem lábaltak ki. Előzőleg csak szerető, gyengéd gondoskodásban volt részük, most pedig méltatlanul és megalázóan bántak velük, elhanyagolták őket. Az asszony Albertet is terrorizálta, életveszélyesen fenyegette, párnája alatt pisztolyt tartott; boszorkány volt, maga a megtestesült gonosz szellem. A szeretetteljes, gyengéd Albert állta, amíg bírta, de végül elvált a feleségétől, azonban kénytelen volt nagy tartásdíjat fizetni, amitől erősen megcsappant amúgy sem túlságosan nagy tőkéje. Sohasem volt takarékos, költekező hajlamát a mögötte álló serfőzde rendszerint bőséges évi jövedelme támogatta.

Albert azonban nem okult, és hamarosan harmadszor is megnősült. Ezúttal egy Meda Langtry nevű jelentéktelen kanadai özvegyasszonyt vett el; volt egy leánya, akit Albert örökbe fogadott, és Albertának keresztelt át.

Meda sokkal fiatalabb volt Albertnél, nagyjából egyidős Albert leányával, Edithtel."

"Röviddel Albert harmadik és utolsó házassága után lépett életbe 1921-ben a szesztilalom - folytatja John bácsikám. - A serfőzdét bezárták. Albert elvesztette állását, ettől fogva egyre romlott a helyzete, és haláláig jóformán elszegényedett. Életének utolsó éveiben ingatlanjainak eladásából tartotta fenn magát, áruba bocsátotta régebbi lakhelyét Indianapolisban, a Kessler körúttól és a nyugati Ötvenhatodik utcától északra fekvő százhektáros birtokot és a rajta épült nagy házat, ahonnan kilátás volt a White folyóra. Ez az ingatlan ma legalább egymillió dollárt vagy még többet érne.

Albertnek, mint minden gazdag embernek, sok különféle tulajdona volt, ami nem befektetésnek számított, hanem a jómód megannyi tartozékának: válogatott értékpapírok, festmények, porcelánok, bútorok és egyéb műtárgyak. Sokat el kellett adni, de maradt még néhány kötvénye, és hagyatéki leltára 311 607,65 dollárra rúgott. Peter Lieber vagyonából Albert gyermekeire mindössze apjuk vagyonának maradéka jutott [...].

Albert virágkorában azonban, amíg még élt, mint hal a vízben, Edith leánya - K. édesanyja - 1913. november 22-én feleségül ment Kurt Vonneguthoz. Elbűvölő és roppant vonzó pár volt."

Mint már említés esett róla, apai nagyanyám, Nanette derűs és társaságkedvelő teremtés volt, és a művészeti ágak közül egyedül a zene érdekelte - apai nagyapám, Bernard pedig kakukkfióka volt a családban, hiszen már gyerekkorában nagyszerűen rajzolt és festett. Kerülte a társaságot, és nyilvánvalóan jórészt boldogtalan volt Indianapolisban.

Egy alkalommal John bácsikám beszélgetés közben megemlítette, hogy Bernard nagyapám fiatal kora ellenére bizonyára megkönnyebbüléssel fogadta a halált - "hogy végre kikerülhet az egészből". Bélrákban halt meg ötvenhárom esztendősen, öt évvel fiatalabban, mint amennyi én vagyok most. Ez 1908-ban történt, tehát egyetlen unokáját sem ismerte. Még csak gyermekei házasságkötését sem érte meg.

"Akárcsak a bátyjai - meséli John bácsikám -, ő is a német-angol magániskolába, majd az akkoriban a Pennsylvania és a Michigan utca sarkán álló indianapolisi középiskolába járt. Apja barátja, Alexander Metzger felismerte Bernard művészi tehetségét, és azt ajánlotta, hogy taníttassák tovább. Ekkor Bostonba küldték az ottani műegyetemre, ahol építészetet tanult. Később a németországi Hannoverben folytatta tanulmányait, majd pár évig egy vezető New York-i cégnél dolgozott műszaki rajzolóként.

1883-ban hazatért Indianapolisba, és építészettel kezdett foglalkozni, először a saját irodájában, később Arthur Bohnnal, az idővel jól ismertté lett Vonnegut és Bohn cég keretében, amelynek utódai ma is praktizálnak. Ez a cég tervezte és felügyelte sok szép indianapolisi udvarház és középület, többek között az első Kereskedelmi Kamara, az Athenaeum, a John Herron Szépművészeti Múzeum, az L. S. Ayres Áruház, a Fletcher Tröszt Székháza és sok más építését.

Élvezettel olvasta Heine költeményeit. Igen művelt volt a művészetek terén, határozott német érdeklődéssel és hajlamokkal. Családjával együtt sokat élt külföldön, két fiát már kiskorukban Strassburgba küldte iskolába. Három gyermeke született: 1884-ben Kurt, 1888-ban Alex, majd 1890-ben Irma.

Bernard odaadó híve volt szakmájának, de máskülönben alig vett részt a város társadalmi vagy közéletében. Tevékenységét a művészetekre korlátozta. Kedvelt klubja a Portfolio és a Lyra Casino volt. Az előzőnek festők, szobrászok, építészek és írók voltak a tagjai, havonta rendezett vacsorát és vitaestet, és önmagát a közösség esztétikai lelkiismerete letéteményesének tekintette. A Lyra Casino zenészek társasága volt, klasszikus zenei magánhangversenyeket rendezett. Bernard mindkét szervezet életében tevékenyen részt vett; érettebb korában Kurt fia is csatlakozott ezekhez. Bernard felesége, Nanette alapos képzést kapott, és igen tájékozott volt a zeneirodalomban, de férjének más irányú érdeklődésében nem osztozott.

Amikor gyermekeik abba a korba kerültek, amelyben már tárgyilagos ítéletre voltak képesek, egyetértettek abban, hogy szüleik házassága nem különösebben harmonikus. Kurt és Irma határozottan apjukkal azonosultak, Alex az édesanyjával. Bátyjaitól eltérően Bernard nem volt erős testalkatú. Sokat szenvedett gyomorbántalmaktól és fejfájástól."

Jómagam is a boldogtalan Bernarddal azonosulok, habár többé-kevésbé erős a fizikumom, és - hadd kopogjam le - ritkán vagyok beteg. És mindig jól alszom. Az emésztésem is jó.

A családi legenda szerint, amikor Bernard Vonnegut kisfiú korában bátyjaival együtt a család vas- és fémáruüzletében dolgozott, egyszer csak sírva fakadt. Amikor megkérdezték, mi bántja, azt válaszolta, hogy nem akar boltban dolgozni. Inkább művész szeretne lenni.

Hogy egy ilyen városban ilyen családba született gyermeknek ez legyen a vágya - zavarba ejtő rejtély volt.

A családi legenda azt meséli továbbá, hogy Bernardot megejtette a színház varázsa, és díszlettervező szeretett volna lenni, amikor azonban megtudta, hogy ebből jóformán senki sem él meg, ehelyett inkább építész lett.

A legenda szerint boldog és termékeny, sőt még társaságkedvelő is volt fiatal építész korában itt, New Yorkban. Később azonban családja a tudtára adta, ideje hazatérnie Indianapolisba, és nőül vennie egy rendes német családból származó leányt. Engedett a tömegvonzásnak, amelyet az az irdatlan mennyiségű tiszteletreméltóság gyakorolt, amit apja és anyja gyűjtöttek alig harminc esztendő során az amerikai vadonban.

Nem lett volna szabad engedelmeskednie, ha el akarta kerülni az állandó fejfájást és gyomorrontást. New Yorkban kellett volna maradnia. Abba a házba kellett volna költöznie, amelyikben én lakom most. Ez a ház már akkor is állt.

Egy ilyen óriási és gazdag és nyüzsgő és soknyelvű világvárosban bizonyára sok hozzá hasonlóan tehetséges barátra akadt volna. Bizonyára sokat tréfálkozott volna a tehetségről, romantikus beszédeket vágott volna ki azokról a szülési fájdalmakról, amelyek az új műalkotások világrahozatalával járnak és így tovább és így tovább. Megfelelő közönsége volt itt az ilyenfajta beszédnek.

Amikor visszatért Indianapolisba, ahol a művészetekről úgy vélekedtek, hogy gyakorlóik bűvésztrükkökkel akarnak menekülni a való élettől, rokonai és felebarátai egyaránt értelmetlennek tartották mindazt, ami őt boldogította vagy elszomorította. Hát igen, erre bezárkózott, mint valami osztriga. És meghalt.

Talán a felesége nem volt éppolyan tehetséges? Talán nem énekelt gyönyörűen? Dehogyisnem, csakhogy ő nem akart új zenét alkotni. Olyan volt, mint valami határ menti gramofon, dallamokat tolmácsolt az óhazából, ahol az alkotóművészek otthonosak, ahol szükség van rájuk, ahová valójában tartoznak.

Bernard éppenséggel zseni is lehetett, ami a mutációkkal olykor megesik.

Az őseimről szóló beszámolóban mindig férfiak a sztárok, még ha olyan remetehajlamúak, titkolózók és életidegenek is, mint Bernard nagyapám. Megvan ennek az oka. "Sajnálatos, hogy olyan keveset tudunk K. két nagyanyjáról és négy dédanyjáról - mondja John bácsikám. - Jóformán mindenki, aki közelről ismerte bármelyiküket, már meghalt. Az asszonyok helye otthon volt, a nyilvánosság nem vett róluk tudomást. Nem hagytak személyes feljegyzéseket, elvárták tőlük, hogy férjük teljesítményének tükröződő dicsőségében sütkérezzenek - és a legnagyobb csodálatnak örvendő teljesítmény a pénz felhalmozása volt.

De gyermekeket szültek, és ez volt az egyetlen, amire a férfiak nem voltak képesek. Csodálatra méltó módon vezették a háztartást, és sarjaikat ők oktatták jó modorra és erkölcsökre.

A férfiakat annyira lefoglalta az anyagi sikerért vívott küzdelem, hogy alig szenteltek figyelmet családjuknak. Csoda, hogy időt találtak gyermekeik nemzésére. Ám tegyük hozzá a férfiak védelmében: érzelmileg és lélektanilag motiváltak voltak, hogy fontosságra és értékekre tegyenek szert új környezetükben, s hogy mindezt tanúsítsák is. A siker főként a pénzzel volt egyenlő. Aki gazdag, azt tisztelték.

A bevándorlók, mielőtt idejöttek, a szó szoros értelmében éheztek - anyagilag és társadalmilag - a XIX. század Nyugat-Európájában. Amikor idejöttek, és rátaláltak a Közép-Nyugat dús asztalára, pukkadásig jóllaktak. És ki hibáztathatná őket? E folyamatban igen kemény munkával, valamint a bennük rejlő különféle tehetségek gyakorlásával birodalmat alkottak. Az érdem az övék volt, de asszonyaik, ha észrevétlenül is, segítettek megvetni az alapokat."

Hadd folytassa most már John bácsikám családom történetét, többet nem fogom félbeszakítani. Immár csak egy apát és egy anyát kell leírnia.

"K. apja - Bernard és Nannie legidősebb fia, Kurt - világszemléletében és viselkedésében nagyon hasonlított édesapjához, de a megjelenése egészen más volt. Bernard fekete volt, szakállt viselt, és korán kopaszodott. Kurt kék szemű volt, fehér bőrű, finom vonásokkal, hosszú, vékony ujjakkal, göndör szőke hajjal. Valóságos Adonisz volt, igen jóképű, de korántsem nőies. És akárcsak apja, művész hajlamú. Rajzolt és festett. Kerámiát is készített, méghozzá néhány igen szép darabot. És természetesen kiváló, érzékeny építész volt.

Kurt Vonnegut 1890-től 1898-ig a 10. számú elemi iskolába járt, majd körülbelül egy évig az indianapolisi Shortridge középiskolába. Ezután három évre a németországi Strassburgba küldték, az amerikai főiskolára. A német gimnáziumok mintájára, főleg amerikai fiúk számára szervezett kis magánintézetet Goss professzor igazgatta. Jó iskola volt, szigorú kívánalmakkal és fegyelemmel. Ebben az iskolában Kurt alaposan elsajátította a német nyelvet és a német kulturális hagyományokat. Strassburgnak volt operaháza és szimfonikus zenekara. Kurt egész életében természet adta vonzódást tanúsított a zene iránt, és egyénisége kialakulásának éveiben ebben az iskolában töviről hegyire megismerte a klasszikus repertoárt.

Tizenkilenc évesen középiskolai tanulmányainak szilárd alapjaira tekintettel felvették a massachusettsi műegyetemre. Építészetet tanult, és 1908-ban szerzett diplomát - abban az esztendőben, amikor édesapja meghalt. Ezután özvegy édesanyjával és Irma húgával Berlinbe ment, ott folytatta építészeti tanulmányait a legjobb mesterek keze alatt. 1910-ben visszatért Indianapolisba, és csatlakozott apja életben maradt társához, Arthur Bohnhoz a jól menő Vonnegut és Bohn cégnél. Így kezdte kényelmesnek és sikeresnek ígérkező pályafutását. Családja kiemelkedő helyet foglalt el a városban. Gazdagok voltak.

Kurt jó megjelenésű, elbűvölő modorú, ám méltóságteljes és tartózkodó fiatalember volt. Hamarosan sok barátra tett szert, akik kitartottak mellette. Belépett az akkor a Meridian és a Michigan utca sarkán álló Egyetemi Klubba, a város akkor legexkluzívabb férfiklubjába. A legjobb családok fogadták és ismerték fel benne a legjobb partinak számító nőtlen férfit. Általános helyesléssel szemlélték az odaadó mamák, akik leányaiknak megfelelő partira vadásztak, ő pedig kedvére válogathatott a legcsinosabb első bálos leánykák között. Pár évi boldog és gondtalan élet után Kurt udvarolni kezdett a nála négy évvel fiatalabb Edith Liebernek, aki hasonlóképpen mozgalmas társadalmi életbe tért vissza, miután Bryn Mawrban kijárta Miss Shipley iskoláját, és sokat utazgatott külföldön. Edith apja, Albert Lieber akkor sikere csúcspontján állt mint a város egyik gazdag embere. Mintegy százhektárnyi gyönyörű birtokon élt, a várostól közvetlenül északnyugatra az általa nem sokkal azelőtt épített hatalmas udvarházban.

Edith nagyon szép, magas, gyönyörű alakú nő volt. Kurt mindig is csodálta a szépségét, és igen büszke volt rá. Egymásba szerettek, eljegyezték egymást, és 1913. november 22-én megesküdtek. Harmonikus házasságban éltek, Edith harmincegy esztendő múlva bekövetkezett halála napjáig. A házasságot mindkét család jó szemmel nézte; ha a Schnull-Vonnegut nemzetség egy árnyalatnyi leereszkedéssel is. A város társadalmi hierarchiájában, kiváltképp a német csoport rangsorában általános vélemény szerint a Schnull-Vonnegut nemzetség megelőzte a Lieber-Barus klánt.

Edith meglehetősen magas volt, legalább százhetven centi, alakja kecses. Haja gesztenyebarna, vöröses, bőre nagyon világos és tiszta, vonásai egyenletesek, szeme zöldeskék. Tartása elegáns, méltóságteljes. Élénk humorérzéke volt, sokat kacagott. Serdülőkorát roppant megnehezítette >>odiózus<< mostohaanyja, de Edith kellő lelkierővel és bátorsággal tűrte a megpróbáltatást, ami persze sebeket hagyott rajta.

Kurttal történt eljegyzése és házassága előtt Edithnek más jegyesei is voltak, de mindegyik esetben felbontotta az eljegyzést. Előző kérői európaiak voltak; Edith ugyanis 1907 és 1913 között többnyire külföldön élt. Mivel különlegesen szemrevaló nő volt, amerikai milliomos lánya, nyüzsögtek körülötte az udvarlók.

Első jegyese az angol Kenneth Doulton volt, Sir Henry Doulton unokája, olyan család sarja, amely nemzedékeken át a világhírű lambethi Royal Doulton Porcelánműveknek volt a tulajdonosa. Edith akkor ismerkedett meg Kennethtel, amikor Thompsonéknál vendégeskedett az 1908-as londoni évadban, az Edward-kor alkonyi eleganciájának és kifinomultságának letűnő napjaiban, amikor a gazdagok még élvezhették kiváltságaikat. Doulton arisztokrata kapcsolatokkal rendelkező, vonzó tagja volt a felső középosztálynak. Elbűvölő léhűtő volt, és természetesen elvárta, hogy Albert megfelelő hozományt ruházzon szép leányára. Albert akkoriban nagy jövedelmet húzott, de nem szívesen nyúlt volna szerény tőkéjéhez. Doultonnak pedig esze ágában sem volt, hogy bekapcsolódjon Indianapolis serfőzőiparába. El akarta venni Edithet, azzal, hogy az apósa majd vásárol nekik egy vidéki udvarházat meg egy kis házat a londoni Mayfairben, és ott maradhatnak a jó öreg Angliában. Edith nem állt kötélnek, és a jegyesség felbomlott.

Az első világháborúban Doulton egy gárdaszázad alacsony rangú tisztje, az első brit expedíciós hadsereg tagjaként elesett a háború első hónapjaiban.

Edith hátat fordított a jó öreg Angliának, és európai hadműveletei színterét áttette Londonból Düsseldorfba. 1909-től 1913-ig minden év legnagyobb részét az akkor már nyolcvanas éveiben járó Peter nagyapjánál és hajadon Laura nagynénjénél töltötte, az öregúr Rajna menti várában. Peter már nem volt az Egyesült Államok főkonzulja, de továbbra is a csillagos-sávos lobogó lengett palotája fölött, és élete végéig megtartotta amerikai állampolgárságát. Három gyermeke azonban, Laura, Emily és Rudolph német állampolgár lett. Rudolph katonai pályára lépett, elvégezte a hadapródiskolát, és idővel a Düsseldorf környékén állomásozó lovassági század, az ulánusok alezredese lett. Emily egy német katonatiszthez ment feleségül. Edith így nagybátyja híres százada fiatal tisztjeinek társaságában került. Akkoriban a Kaiser hivatásos tisztjei elit társadalmi csoportot alkottak, számos előjoggal és nagy presztízzsel. A Kaiser viszont igen gyatra fizetést és ellátást adott tisztjeinek. Ha egy tiszt nem rendelkezett bőséges eszközökkel, hogy kiegészítse fizetését, és fenntartsa a tőle megkövetelt pozíciót, elvárták, hogy gazdagon nősüljön. Valójában meg sem nősülhetett ezredesének engedélye nélkül; és ezt az engedélyt csak akkor kaphatta meg, ha hivatalosan elismerték a menyasszony társadalmi helyzetét, jó hírét és hozományát.

Edith első komoly német kérője Paul Genth ulánus hadnagy volt. Rövid udvarlás után Edith kiadta az útját. Hamarosan Otto Voigt, a század kapitánya kérte meg Edith kezét, és heves udvarlás után Edith el is fogadta ajánlatát, családjának és a férfi parancsnokának jóváhagyásával. A kapitány, díszes egyenruhájában, csákójával és >>Víg özvegy<<-felszerelésével fess férfi volt.

Az igaz szerelem útja azonban itt sem volt sima. Nézeteltérések támadtak a hozomány körül, Edith pedig nem tartotta vonzónak a tiszti asszonyi jövőt a császári hadsereg igen mesterkélt és rendszabályozott életében. Voigt kapitány amolyan bokacsattogtató porosz típusú tiszt lévén, nagyszerűen festett uniformisában, lovasosztaga élén, de egészen más volt, mint az a könnyed, türelmes, megalkuvó amerikai férjtípus, amilyet Edith ismert. Edith megingott, Albert azonban szabad kezet adott lányának kelengyéje megvásárlásában, és Edith neki is látott. Minden darabba belehímezték az L.-V. monogramot. A német ág Lieberjei nagy partinak tartották a leendő házasságot.

Edithnek azonban aggályai támadtak. Albertnek nemkülönben, hiszen ő sosem volt nagy barátja a hozomány gondolatának. Edith nem óhajtott állandóan Németországban élni, a kapitány sem lelkesededett a serfőző jövendőért. Akárhogy is, az eljegyzést közös megegyezéssel felbontották, és Edith visszatért Indianapolisba, ahol édesapja a birtokán, egy emelkedőn, kis házat épített neki, gyönyörű kilátással a White folyóra. A házat Edith ízlése szerint rendezték be, a nappaliban hangversenyzongora volt, kandalló, kényelmes fotelok és kanapék, és ide vonult vissza Edith, ha magányra vágyott - vagyis szinte mindig. Mindamellett meglehetősen jól kijött apjával meg Medával, a harmadik feleséggel és a két kisgyerekkel. Felújította kapcsolatait régi barátaival, részt vett a város társadalmi életében, és számos kérő vette körül. Id. Kurt Vonnegut fülig beleszeretett, és Edith viszonozta az érzelmeit. A házasságot mindenki jó szemmel nézte.

Edith és Kurt lakodalmát még sokáig emlegették Indianapolisban. A város aligha látott nagyobb és költségesebb estélyt, és valószínűleg soha többet nem is fog. Az ifjú párt a nagytiszteletű Frank S. C. Wicks unitárius lelkész adta össze, az első unitárius templom esti szertartásán, a két család - Lieber és Vonnegut - tagjai meg egy sereg szép nyoszolyólány és jóképű vőfély jelenlétében. A két család három nemzedék óta igen népes volt, és mindkét klán bővelkedett barátokban. A Lieber és a Vonnegut család, nemkülönben a Hollweg, Mayer, Severein, Schnull, Rauch, Frenzel, Pantzer, Haueisen, Kipp, Kuhn, Metzger és Kothe családok a város legelőkelőbb német famíliái voltak. Mind társaságkedvelő emberek, szentimentálisak és érzékenyek. És imádták a lakodalmakat, kivált, ha közös hagyományokkal és kulturális háttérrel rendelkező, összeillő klánok tagjai kötöttek házasságot. Az esküvőt a legjobb német hagyományok szellemében kell megünnepelni: legyen bőségesen étel, ital, tánc, zene és dal. Albert elhatározta, hogy olyan lakodalmat rendez, amilyet még nem látott a város.

1913-ban a Claypool Szálló, a Washington utca és az Illinois utca északnyugati sarkán, Indianapolis városának szívében, egyike volt a Közép-Nyugat legkitűnőbb szállodáinak. Vagy tíz esztendővel azelőtt épült, és kitűnő állapotban volt. Nyolc emeletén ötszáz hálószobája, nyolcvan négyzetláb területű és hatvan láb magas központi előcsarnoka, cifra kiképzése megfelelt a kor divatjának. A helyiséget később Riley-teremnek nevezték el az indianai poéta, James Whitcomb Riley tiszteletére. A félemelet Illinois utcai oldalán egy sor különterem helyezkedett el, XV. Lajos arany-vörös rokokó stílusában. Ennek a rikító karavánszerájnak Albert Lieber cimborája, Henry Lawrence volt a tulajdonosa, Albert tehát elhatározta, hogy Edith és Kurt esküvői vacsoráját a Claypoolban rendezik meg. Henry Lawrence eltökélte, hogy mindent bedob - és meg is tette.

A Lieber-Vonnegut klánok számtalan rokonán felül Albertnek népes baráti köre volt, ennek a krémjét is meghívták. Vagy hatszázan jelentek meg, köztük Thompson ezredes, aki Londonból érkezett, az angol szindikátus képviseletében. A férfiak frakkban, fehér nyakkendővel, az asszonyok hosszú, díszes estélyi ruhában. A szálloda konyhafőnökei már napokkal előbb készültek a vacsorára; fantasztikus büfét állítottak elő. Patakokban folyt a legdrágább pezsgő, majd vacsora után letakarították a parkettet, és a bálteremben nagy zenekar húzta a talpalávalót.

Az esemény tiszteletére tizennyolc méter hosszú bárt állítottak fel, ahol mindennemű ital várta a vendégeket. A lagzi az éjszakába nyúlt, és csak hajnali hat órakor ért véget. Sem azelőtt, sem azóta nem feküdt ki az unalmas városnak annyi, egyébként tiszteletre méltó és velejéig konzervatív polgára ilyen rövid idő alatt. A pezsgőnek, majd sorban a többi italnak olyan volt a hatása, mint olajnak a tűzre. Későbbi becslés szerint körülbelül hetvenöt férfi és tíz-tizenöt asszony itta magát az asztal alá. Henry Lawrence azonban mindenre felkészült. Számos hálószobát tartott készenlétben az emeleteken, és ha a vendégek ingadoztak, és kellő koordináció híján nem voltak képesek a helyváltoztatásra, a szálló pincérei és londinerjei gyengéd segítségével térhettek a kényelmes ágyba és Morfeusz karjaiba, ahol néhányuk még három nap múltán is szunnyadozott.

Nagyszabású esemény volt, bár a Vonnegutok és Schnullok szerint meglehetősen közönséges, és helytelenítésüknek nem is késlekedtek hangot adni. A városi rossz nyelvek, akik jól ismerték Albert szokásait, így nyilatkoztak a nagy felhajtás irdatlan költségeiről: - Ugyan már! Albert nyilván a serfőzde cechéhez csapta, és a szindikátusnak fogalma sem volt, hogy ő a bálanya. - Jellegzetes fin de siecle esemény volt.

A következő évben jött az első világháború, utána meg a szesztilalom. A függöny dicsteli jelenet után ment le - amilyennek többé senki sem lehetett tanúja.

Kurt és Edith házassága boldog volt és harmonikus - már amennyire házasság az lehet. Kezdetben meglehetősen jómódúak voltak - cselédséget tartottak, a gyermekek mellett nevelőnőt, és jól éltek. De mindketten hajlamosak voltak a költekezésre, sokat utaztak, nagy vendégségeket adtak. Ha pénzre volt szükségük, eladtak néhány értékpapírt, vagy kölcsönkértek. Az 1921-es szesztilalom beköszönte után Albert már nem tudta támogatni őket.

Megmaradt tőkéjükkel, amelyet Kurt kiegészített keresetével, valahogyan átvészelték a húszas éveket. Kurt édesanyja, Nannie Schnull Vonnegut 1929-ben meghalt, és Kurtra hagyta az apjától, Henry Schnulltól örökölt szerény vagyont. A házaspár ezt hamarosan felélte. Kurt telket vásárolt az északi Illinois utca keleti oldalán, körülbelül a Negyvenötödik utca magasságában. Nagyon szép téglaházat tervezett és épített. Nagyobb gyermekeiket a húszas és harmincas években magániskolákba járatták; Bernardot a Park iskolába, Alice-t a Tudor Hall leányiskolába. Bernard később a massachusettsi műegyetemre került, a természettudományi karon kapott diplomát, majd folytatta tanulmányait, és kémiából doktorátust szerzett. Kitűnő tudós lett belőle; ma is az. Alice James Adamshez ment feleségül. Mire azonban K. serdülőkorba ért, a családot már pénzügyi katasztrófa fenyegette. K. már csak az 1930-as nehéz időket ismerte. A harmadik osztály elvégzése után kivették a magániskolából, beíratták a 43. számú elemi iskolába, onnan pedig a Shortridge középiskolába. Azután a Cornell egyetemre küldték, azzal a szigorú utasítással, hogy se időt, se pénzt ne fecséreljen >>frivol<< szakokra, hanem teljes figyelmét szentelje gyakorlati tanulmányoknak, főként fizikának, kémiának és matematikának.

Szülei szűkös körülmények közé kerültek. A válság éveiben jóformán nem folyt építkezés, és Kurt jövedelme elapadt. Tőkéjüket kezdték felélni, és ez a derék polgár szemében olyan eretnekség, amire csak elszörnyedéssel képes tekinteni, és aminek általában katasztrófa a következménye.

Nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatnak fenn tovább egy ekkora háztartást. Az akkorra már súlyos jelzáloggal terhelt udvarházat eladták. Még ma is áll, és jelenleg III. Evans Woolen rezidenciája, aki jól ismert család leszármazottja, maga is kitűnő építész. A birtok eladása után fennmaradt összegből és néhány megmaradt részvényükből Kurt és Edith ezután csinos telket vásároltak William's Creekben - ez az új külvárosi lakónegyed mintegy kilenc mérföldre fekszik északra a Monument Circle-től. Számos vezető család vándorolt ide, menekülőben a belváros romló körülményei közül. Kurt itt 1941-ben megtervezett és tető alá hozott egy valamivel kisebb és kevésbé nagyzoló, de téglából jól megépített házat. Viruló erdő vette körül - tölgyek, juharok, jávorfák. A szépen bebútorozott, igen tetszetős ház Kurt művészi tehetségét tükrözte. Az alagsorban Kurt kis műhelyt rendezett be, égetőkemencét állított fel, és kerámiával pepecselt - néhány szép darab került ki a keze alól. A család csendesen és szerényen élt itt; keveset vendégeskedtek, alig utaztak.

Továbbra is apadó tőkéjükből éltek. Kurtnak azonban volt még két, anyjától örökölt, egyenként ezerdolláros részvénye. Edith, híven nagyzási hóbortjához, azt ajánlotta: - Utazzunk el még egyszer külföldre. - Eladták hát a két részvényt, három hétre Párizsba utaztak, és nincstelenül tértek haza. [...] Diadalmas vég.

Azután 1941 decemberében jött a második világháború, és Amerika újfent hadra kelt Németország ellen. A huszonnégy esztendős Bernard megúszta a sorozást, de a tizenkilenc éves ifj. Kurtot elkapták. Besorozták közlegénynek, és kiképzőtáborba küldték. Ez nagy megrázkódtatást és óriási bánatot okozott Edithnek. Anyagi gondjai tetejébe elveszíteni fiát a fenyegető világégésben - kicsordult a pohár. Edith elkeseredett és mogorva lett. Szorongató pénzhiányában elbeszéléseket próbált írogatni és eladni, de hiábavaló, reménytelen vállalkozás volt; tragikus csalódás. Edith egyszerűen nem látott kiutat. Ifj. Kurt eltávozást kapott századától, hogy 1944 májusában családjával tölthesse az anyák napját. Érkezése előestéjén, 1944 május 14-én Edith meghalt álmában, élete ötvenhatodik esztendejében. Halálát altató - vélhetőleg véletlen - túladagolásának tulajdonították. Hagyatékát 10 815,50 dollárra becsülték. Ennyi maradt nagyapja vagyonának őt illető részéből és apai örökségéből.

Két hónappal mulasztotta el első unokája, Alice leánya kisfiának születését. És nem ismerhette meg összesen tizenkét unokáját. Hét hónap híja volt, hogy megérje K. fia fogságba esését az ardennekbeli csatában: a háború végéig tartó drezdai raboskodásának kezdetét.

Edith halála után Kurt valóságos remeteéletet élt mintegy tíz esztendeig. Húga, Irma Vonnegut Lindener, aki akkor a németországi Hamburgban élt, hosszú látogatásokra érkezett hozzá - olykor hónapokra. Ilyenkor nagy harmóniában és szeretetben éltek. Irma megértette Kurt különcségeit, nem zavarta magányában és eltökélt függetlenségében, és csak annyira részeltette társaságában, amennyire fivére eltűrte. Sokban hasonlítottak, és nagy empátiával voltak egymás iránt. Mindkettő szőke volt és kék szemű. Mindkettő folyékonyan beszélt németül, és egyformán ragaszkodtak zenében és irodalomban német hagyományaikhoz. Kurtban az élet iránt egyfajta szkeptikus és fatalista megvetés alakult ki - amit a német Weltschmerznek nevez.

Ahogy Kurt öregedett, és vagyona apadt, nem tudta tovább fenntartani szerény eleganciájú utolsó házát. Eladta, és a maradékból, mintegy tízezer dollárból egy dombon álló kis vidéki házat vásárolt egy kanyargós út mentén, közvetlenül északra Nashville-től, Brown megyében, mintegy huszonöt mérföldre délre Indianapolistól. Brown megye még ma is vidékies közösség, de ott van a Közép-Nyugat néhány legmagasabb hegye és legszebb tája. Művészek kedvelt tanyája. Ide vonult vissza Kurt egymagában, és tökéletes elzárkózottságban élt. Ott voltak a könyvei meg a húgától kapott gramofonja, melyen kedvelt klasszikusait, főleg Mozart, Beethoven, Wagner és Brahms műveit hallgatta, kiváltképp pedig Richard Strausst. Strauss >>Négy utolsó ének<<-e volt a kedvence. Újra meg újra lejátszotta. Tökéletesen kifejezte a hangulatát.

Kurt tüdőtágulásban szenvedett, de továbbra is erős dohányos maradt, és a whiskyről sem szokott le. Egészsége lassan hanyatlott, míg meg nem állapították, hogy egyik tüdőlebenyén rákos daganat van. A sebészek meg akarták operálni, de ő bölcsen elutasította. Ahogy a rák terjedt, Kurt nagyon legyengült, és az oxigénhiány következtében nehezen lélegzett. Mégsem volt hajlandó kórházba menni, és otthon sem maradt ágyban. Reggel felkelt, felöltözött, igen keveset evett, azután a kanapén feküdt a kandalló kellemes melegében, olvasott, vagy lemezeit hallgatta, egészen egyedül. Nem volt mellette ápolónő, ellátta magát, sosem panaszkodott, és nem félt a haláltól. Amikor közeledett a vég, hűséges, odaadó öreg szolgálója, Nelly ment le hozzá és viselte gondját. Utolsó napjaiban, amikor már nem tudott felkelni, szakképzett ápolónő volt mellette. Csendesen halt meg, álmában, 1957. október 1-jén - egészen egyedül. Földi maradványait két nap múlva temették el a Crown Hill temető Vonnegut-parcellájában, felesége, Edith és szülei, Bernard és Nanette mellé."

Itt végződik John bácsikám írása, csak még egy dagályos kóda zárja, amely nincs teljes összhangban a tényekkel. Sokat kihagytam, de semmi közvetlenül arra vonatkozót, ami belőlem magamból lett. Szerzői jog védi.

A szerzői jog tulajdonosa John bácsikám unokája, az én másod-unokatestvérem, William Rauch. Most itt dolgozik New Yorkban, Edward Koch polgármesternél. Jócskán szétszóródtunk, igaz?

Szomorú volt-e a gyerekkorom, annak ismeretében, hogy milyen gazdag volt valaha a családom? Egyáltalán nem. Voltunk annyira jómódúak, mint legtöbb elemi iskolai osztálytársam, és valamennyi barátomat elvesztettem volna, ha megint van személyzetünk, drága ruhákat hordok, óceánjárókon furikázom és igazi várban lakó német rokonaimat látogatom és így tovább és így tovább. Anyám, akinek hiányzott egy kereke, gyakran mondogatta, hogy egyszer majd megint elfoglalom méltó helyemet a társadalomban; ha vége lesz a gazdasági válságnak, együtt úszkálok majd más előkelő családok tagjaival az indianapolisi Atlétikai Klubban, velük teniszezek és golfozok a woodstocki Golf- és Úri Kaszinóban. Fel nem foghatta, hogy ha fel kell adnom barátaimat a 43. számú elemi iskolában, mellesleg a "James Whitcomb Riley Iskolában", mindent feladok.

Még ma is kényelmetlen érzésem van a jóléttel kapcsolatban, meg ha emiatt szüleim osztályának tagjaival kell közösködnöm.

"Sokat utaztam Concordban" - mondta Henry David Thoreau. Erre a idézetre valószínűleg egyik nagyszerű középiskolai tanárom hívta fel a figyelmemet. Thoreau, mai érzésem szerint, egy gyermek hangján írt, akárcsak én. És amit Concordról mondott, azt érzi minden gyerek, azt kell láthatólag éreznie minden gyereknek arról a helyről, ahol született. Bizonyára egy életre elegendő csodálnivaló van ott, akárhol legyen is.

Kastélyok? Indianapolis tele van kastélyokkal.

Bernard bátyám egyik kedvenc elbeszélése arról a farmerről szól, aki elhatározza, hogy bemegy és megnézi magának a legközelebbi várost, St. Louist. Ez úgy 1900-ban lehetett. Amikor egy hét elteltével hazamegy a farmjára, egyfolytában áradozik az emberi tevékenységről meg a gépekről, amiket látott.

Amikor erről vagy amarról a St. Louis-i nevezetességről faggatják, kiderül, hogy fogalma sincs róluk. Aztán bevallja: - Igazában sose jutottam túl a pályaudvaron.

Apámnak nemigen volt adottsága ahhoz, hogy remekül kijöjjön velem. Ilyen az élet. Nem sok időt töltöttünk együtt, beszélgetéseink csipkelődőek és távoliak voltak. De apám öccse, Alex bácsikám, aki a Harvardon végzett és biztosítási ügynök lett, megtalálta a hangot velem, mulattató volt és bőkezű, ideális felnőtt barátom.

Azonkívül szocialista volt, és második osztályos középiskolás koromban egyebek között megkaptam tőle Thorstein Veblen művét, a Theory of the Leisure Classt (A ráérős osztály elmélete). Tökéletesen értettem és szerettem, hiszen kifigurázta azokat az üres modorosságokat és agresszíven haszontalan tulajdonokat, amelyeket szüleim - és kiváltképp anyám - valamikor vissza akartak nyerni.

Itt jegyzem meg, hogy anyám az szeretett volna lenni, amivé én valóban váltam, vagyis hivatásos író.

Viszonylag megbízható szabálya volt az amerikai középosztálybeli életnek, hogy egy fiútól elvárható: nagyon igyekezzen a maga életében megvalósítani csalódott anyjának néhány álmát.

Ma már ez talán nincsen így. Változnak a dolgok.

John bácsikám kódája családom történetéhez a következő:

"Áttekintve K. őseinek négy nemzedékét, felettébb jelentős, hogy az egész társaságban nem volt egyetlen gyenge, sőt még enyhén pszichotikus vagy neurotikus egyén sem. Mindent összevéve K.-t gazdag génbankkal látták el, amelyből meríthet. Hogyan befolyásolta K. serdülőkori alakulását ez a genetikai háttér, azt csak ő maga mondhatja meg. De tekintettel őseire, akik hazájukból Amerikába jöttek, vegye figyelembe Goethe, a költő tanácsát: WAS DU ERERBET VON DEINEN VATERN HAST, ERWIRB ES; UM ES ZU BESITZEN."

A német idézet ezt jelenti, és én komolyan is veszem: "Akármit örököltél apádtól, meg kell szolgálnod ahhoz, hogy valóban a tiéd legyen."

BORBÁS MÁRIA fordítása