PHILIPPE DJIAN

Mint apám halálakor

Teljes egy éven át voltam titokban szerelmes Lisa Jordaensbe. Csak két évvel volt idősebb nálam, és rám se hederített, én pedig beértem annyival, hogy csendben kívánhatom. Még David, aki pedig a legjobb barátom volt, még ő sem tudott semmiről.

Esténként, elalvás előtt, összekulcsoltam a kezemet a tarkómon, és a plafont bámulva rá gondoltam. Ahogy arca lassanként megjelent előttem, szívem ki-kihagyott. Semmiféle terven nem törtem a fejem, hogy elcsábítsam, még csak föl sem merült bennem sohasem. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az a két év, mely oly kegyetlenül hibádzik, lehetetlenné teszi a dolgot. Semmit sem reméltem. Nem imádkoztam, hogy bárcsak megadatna a legapróbb esély is. Egyszerűen csak boldog voltam, hogy szabad perceimben rá gondolhatok.

A barátság, mely Davidhez kötött, nem aljas számítás volt részemről. Őt jelölték ki kísérőmül, amikor az iskolába érkeztem, és annak ellenére, hogy tökéletesen különbözőek voltunk, időnk nagy részét együtt töltöttük még akkor is, mikor már nem tévedtem el a folyosókon, és már jóval azelőtt, hogy egy pillantást vetettem volna Lisára.

Tudtam persze, hogy barátomnak van egy nővére. Először elsiklottam a dolog felett, és tudomást sem vettem róla, egészen addig a napig, mikor szemtől szembe nem találkoztunk.

Koszos és büdös voltam. Jordaensék egy nagy házban laktak a város előkelő negyedében, éppen néhány napra elutaztak, és David felajánlotta, hogy kölcsönad egy nadrágot meg mindent, hogy átöltözhessek, csak hogy időt nyerjünk. Először jártam náluk. A képünk vöröslött, és csupa por volt mindenünk. Összekaptunk néhány harmadikossal, a dolog kicsit elmérgesedett, mi pedig értékes időt veszítettünk. David dühöngött, tépte magáról a ruhát, és szitkozódott, hogy ha akár egy percet is késünk a koncertről ezek miatt a barmok miatt... aztán elrohant zuhanyozni.

Belerogytam egy bőrfotelba, ami szerintem legalább egyévi tandíjamba kerülhetett beiratkozással együtt. Azok a szemetek jó sokáig követtek bennünket, enyhe, langyos őszi nap volt, a verejték tovább folyt a homlokomról, éreztem, hogy a hajam a koponyámhoz tapad, mintha a törökfürdőből léptem volna ki, és hatalmas aurafelhők szabadulnak ki izzadt hónaljamból. Nem örültem volna, ha bárkinek is be kell mutatkoznom ebben az állapotban, ha csak rágondoltam, rosszul voltam. Az igazat megvallva alapvetően félénk, tiszta srác voltam, és rettenetesen vártam már, hogy David átadja a helyét a zuhanyzóban.

Ekkor lépett be. Bután mosolyogni próbáltam, miközben visszagondoltam az előbbi kis csetepatéra, meg hogy Daviddal hogy összetartottunk. Éreztem, hogy valami szétszakad a mellkasomban. Lesütöttem a szemem, és próbáltam hat láb mélyen eltűnni a föld alá, mialatt áthaladt a szobán. A tekintete épphogy csak átsuhant rajtam, de a vér lüktetett halántékomon, és egész lényemtől undorodtam. Megkérdezte Davidtól, hogy mi az ördögöt keresünk otthon. Rettenetesen éreztem magam, rosszabbul már nem is lehetett volna, még akkor sem, ha megkérdezi, ugyan melyik patakból halásztak ki, hogy ilyen állapotban vagyok, vagy ha megtekeri az orromat. Mint akibe ültében belevágott a villám. És mindeközben tudtam, hogy életem végéig szeretni fogom. Világosabban éreztem, mint bármi mást addig életemben.

Majdnem tizenhat éves voltam. Soha nem voltam még lánnyal. Bárhányszor összefutottam Lisával az iskola folyosóin, összeszorult a torkom, és össze kellett szednem minden erőmet, hogy úgy tudjak továbbmenni, mintha mi sem történt volna. Inkább a tűzbe vetettem volna magam, mintsem hogy bármit is eláruljak érzelmeimből. Iránta táplált szerelmem mindennél erősebb volt.

Soha nem szólt hozzánk, amikor találkoztunk. David kis strébernek tartotta, és hallgatólagos megegyezéssel egyáltalán nem vettek tudomást egymásról, egy-egy futó pillantást ha váltottak, melyek - mivel rajtam is épphogy csak átsuhantak - mélységesen elkeserítettek. De nem haragudtam rá. Idősebb fickók furikázták haza kocsival iskola után, de ezért sem haragudtam. A szívem természetesen összeszorult, de egyértemű volt, hogy nem tehetek semmit.

Amikor David elvitt magukhoz, a dolgok valamivel jobbra fordultak. Szó sincs róla, hogy attól kezdve megkülönböztetett figyelmet szentelt volna nekem, de legalább úgy tűnt, hogy jelenlétem nem zavarja, és én nem is vágytam többre. Legtöbbször fürdőköpenyben, kiengedett hajjal, meztelen lábán öreg mokaszinnal járt-kelt a házban a következő randevújára várva. És ha kopogtak, mielőtt teljesen elkészült volna - és ez persze mindig így is volt -, nyomban eltűnt a szobájában, és csak a szükséges átalakítások után jött le. A fickónak, aki várta, úgy csillogott a szeme, mint a nyál. Ami engem illet, én szerettem, függetlenül attól, hogy most jött-e ki a zuhany alól, vagy éppen ki volt festve. Én voltam az egyetlen idegen a Jordaens családnál, akit akkor is megtűrt a környezetében, ha például a medence szélén szőrtelenítette a lábát, vagy éppen az arcára vagy a fejére kent mit tudom én milyen maszkot vagy mixtúrát, amit állítólag az ókori egyiptomi nők használtak. Nem zavartam. Mindig kész voltam apró szívességeket tenni neki, cigarettát, innivalót vagy bármi egyebet hozni, amire szüksége volt.

Mindazonáltal vigyáztam, hogy ne vigyem túlzásba. Bármennyire nehezemre esett is, pontosan számon tartottam a neki tett szívességeket, és igyekeztem alkalomadtán hasonló mértékben szorgoskodni David és szülei körül is. Mindenki nagyon kedves srácnak tartott - és valóban az is voltam anélkül, hogy erőltetnem kellett volna -, és tudtam, meddig mehetek el, anélkül, hogy idiótának tartanának. Így, szigorú elővigyázatosságomnak köszönhetően, senki sem sejtette, miféle tűz emészt, még maga az érintett személy sem, erre meg mertem volna esküdni. Nem hiszem, hogy valaha is rajtakaphattak volna, amint szerelmes pillantásokat lövellek felé, vagy amint kissé gyanús módon sündörgök körülötte. Ura voltam lelkesedésemnek, eltökélve, hogy magammal viszem titkomat a sírba. Szerelmem iránta makulátlan volt, és annyira büszke voltam rá, hogy kálváriám néha gyönyörnek tűnt.

Tél végére meglepetésszámba ment Jordaenséknál, ha nem voltam ott. Ha akarom, a ház gyakorlatilag az enyém lehetett volna, de féltem, hogy egyszer elegük lesz belőlem, és amikor elég erősnek éreztem magam, igyekeztem néhány napig távol maradni a háztól. Különben nem volt ritka, hogy ott marasztaltak vacsorára, ha éppen még ott voltam, és a vendégszoba is mindig nyitva állt előttem, elégszer elmondták, egyszer s mindenkorra tudnom kellett.

Ami az említett szobát illeti, ha csak rágondoltam, kivert a hideg veríték. Bárhányszor úgy döntöttem, hogy maradok éjszakára, szédelegve mentem föl a lépcsőn, forgott velem a világ a puszta gondolatra is, hogy mi vár rám. Ez a szoba egyszerre jelentette számomra a paradicsomot és a poklot, a helyet, ahol boldogságom és fájdalmam egyaránt a tetőfokára hágott.

Térdre estem a kulcslyuk előtt. Néhány percig csukva tartottam a szemem, vagy homlokomat a két szobát elválasztó vékony falhoz támasztva igyekeztem ellenállni a kísértésnek.

Hallottam, ahogy a szobában jön-megy, csakúgy, mint a gyötrő belső hangot, mely azt parancsolta, hogy keljek fel, ha több vagyok, mint egy hálátlan, mocskos disznó. Ujjaimat tördeltem idegességemben, majd dühös panaszt fojtva magamba hirtelen a kulcslyukhoz szorítottam a szemem.

Amikor szerencsém volt, éppen velem szemben vetkőzött le, és amikor az ég valóban rám mosolygott, kukkolhattam a mellét s a szőrt az ágyékán, s a látványtól könnyek szöktek a szemembe. Néha szó szerint sírtam anélkül, hogy tudtam volna tulajdonképpen, miért, és szánalmas könnycseppek folytak végig az arcomon, amíg figyeltem. Sohasem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak, mint az ilyen alkalmakkor. Soha semmiféle próbatétel nem tűnt ennyire rettenetesnek.

Általában az átlagosnál kimerítőbb éjszakák másnapján tűntem el. Néhány napra visszatértem a szobámba, melyet egy osztálytársammal osztottam meg, és vártam, hogy jöjjön az álom, miközben egyre csak viselkedésemen járt az eszem.

- Mire jó ez az egész, mikor soha nem lesz a tiéd...? - mondtam magamban. - Nem gondolod, hogy így még nehezebb? Nem kellene inkább beérned az arcával, ahelyett, hogy saját sebedben forgatod a kést, és leskelődsz utána, mint egy elmebeteg? Talán soha nem láttál még nőt meztelenül...?

Mindezek ellenére képtelen voltam bármit is tenni, hogy abbahagyjam. Tökéletesen tudatában voltam, hogy nevetséges komédia mindez, hogy frusztrációm egyre csak nő, és hogy nem válik hasznomra ez az egész, de ugyanolyan természetességgel estem térdre minden alkalommal az előtt az átkozott ajtó előtt, mintha oda lettem volna láncolva. E nyomorult szenvedély teljesen összezavart. Hát tényleg vannak dolgok, melyeket az ember nem nyomhat el magában?

Teltek a hónapok, de az élet nem változott. David talált magának egy barátnőt, és kissé hanyagolni kezdett. Tulajdonképpen jól jött a dolog, szerettem volna időm nagy részét egyedül tölteni, mondtam is neki, emiatt ne fájjon a feje. Különben a dolog a jegyein is tükröződött, és minthogy közeledtünk a vizsgaidőszakhoz, délutánonként nála találkozgattunk, segítettem neki átnézni a matekot, így minden este láthattam Lisát. Mialatt az a marha a feladata fölött izzadt, én fölkeltem és kimentem a kertbe, és őt néztem diszkréten, és mindig ugyanolyan őrülten szerelmes voltam belé. Egyetlen korombeli lány sem ért fel a bokájáig sem. És mennyire unatkoztam a társaságukban, milyen haloványnak tűntek Lisa ragyogásával szemben! Az apja ugratott is néha, csodálkozott, hogy még nem csíptem föl egyet sem, és noszogatott, ne legyek már annyira töketlen. Gyűlöltem, bárhányszor előhozakodott a témával, másfelé néztem, ő pedig engesztelően átvetette a karját a vállamon, és előadott néhány hülyeséget az életről.

Az éjszakák nyugodtak és forrók voltak. Őszintén szerettem ezt a családot, de néha ki nem állhattam őket. Nem is igazán tudtam, miért. Ingerlékeny voltam, és vigyáznom kellett kedélyállapotom ingadozásaira. A lehető legnagyobb mértékben lerövidítettem az estéket. Vagy bezárkóztam a szobába, mihelyt el tudtam szökni. Hogy jöttek érte, és csak késő éjszaka jött haza, az nekem tökéletesen mindegy volt. Vártam. Nem voltam féltékeny, nem kínoztam magam azzal, hogy más karjában képzeljem el. Mindez nem érdekelt, tágra nyílt szemmel vártam, keresztben heverve az ágyon, kiúttalan világban bolyongtam, de semmi áron nem adtam volna át a helyem, mert mihelyt meghallottam, hogy fölfelé jön a lépcsőn - a legcsekélyebb zajt sem csapta, de hosszú borzongás futott rajtam végig -, mihelyt besurrant a szobájába, fölálltam a sötétben, mint egy robot, odamentem az ajtóhoz és ráhajoltam a fénylő kulcslyukra.

És aztán megtörtént. Vizsgaidőszak volt tehát, lassan belenyúlt már a nyárba, és kezdtem már alváshiányban szenvedni. Katia és Robert Jordaens egy hétig nem voltak otthon, ránk hagyták a házat a szükséges utasításokkal együtt, és éppen akkor érkeztek haza. Lisa minden este elment otthonról, és nemegyszer jött úgy el a reggel, hogy még nem volt a szobájában. Nem tudom, volt-e ideje tanulni, mivel soha nem kelt föl dél előtt, de ami engem illet, felhúztam az ébresztőórát, és borzalmas ásítások közepette belemerültem a jegyzeteimbe, egymás után kényszerítve magamba a kávékat minden egyes hossz után, amit fölfrissülésképpen a medencében leúsztam. Alig álltam a lábamon azon az estén. Tudatában voltam, hogy erőm végére értem. Katia egyébként, mikor hazaérkezésükkor átölelt, észre is vette, és meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e, nincs-e valami bajom. Én azonban nem voltam hajlandó feladni, és egy veszett kutya makacsságával kitartottam, pedig az ész legapróbb szikrája is azt tanácsolta, hogy ha csak egyetlen éjszakát is, de pihennem kellene házon kívül. De ez az egész valahogy erősebb volt nálam. Egész nap ezért a néhány percért éltem, melynek során tűztengerbe borult az agyam, és a fáradtsággal együtt az egész komplett őrületet alkotott.

Mielőtt asztalhoz ültünk volna, kimentem, hogy vizet locsoljak az arcomra, aztán étkezés végén kávét ittam, és kitartottam teljes egy órán keresztül David és szülei társaságában. Lisa azt hazudta, hogy egész héten jó kislány módjára időben feküdt le, én megerősítettem, hogy ez a színtiszta igazság, ő azonban a legapróbb mosollyal sem köszönte meg, és megint elment, de az is igaz, hogy nem kért tőlem semmit. Csipkedtem magam az asztal alatt, keresztbe raktam a lábam, a tarkómat masszíroztam, hogy valahogy ébren maradjak. Hála nekem, David elég tisztességes szintre jutott matekból, az apja néhányszor szeretetteljesen hátba veregetett, ami nélkül bizony lehet, hogy lecsókoltam volna a szőnyeget a fáradtságtól, még akkor is, ha éppen arról beszélt, mi lenne, ha velük tölteném a szünidő egy részét, ha akarom, telefonál a nevelőapámnak, és elintéz vele mindent. Időnként szó szerint nyitott szemmel aludtam.

Mihelyt a szobámba léptem, összeszedtem minden erőmet. Körbe-körbe járkáltam az ágy körül, tántorogva és bukdácsolva a sötétben, mert természetesen szó sem lehetett arról, hogy a legapróbb fényt is felfedezze az ablakomban. A zuhanyt is ezért féltem folyatni. A csend és a sötétség voltak kizárólagos szövetségeseim, s amilyen kilúgozott állapotban voltam, egyszersmind félelmetes társaimnak is bizonyultak. Órákon át kitartottam, megtiltva magamnak, hogy egy helyben maradjak, és amikor a lábam már nem bírta tovább, leültem az ágy szélére, és az alkaromat harapdáltam. Úgy éreztem, ez az éjszaka soha nem fog véget érni, és hogy jóval nagyobb erő ellen harcolok, mint az álmosság. Fájt a hátam, a fejem borzalmasan kóválygott, azt hittem, menten kitépem a szememet, annyira elviselhetetlenül fájt, ahogy égett s a többi, egészen addig a pillanatig, amikor meghallottam, hogy belép.

Hajnali három óra volt. Már nem bírtam tovább. Azért a fáradtságtól eltorzult arccal, majdhogynem kómás állapotban elvonszoltam magam megfigyelőállásomig. Még szép, húsz órát ha aludhattam egész héten, kíváncsi lettem volna, más hogy bírja a helyemben. És micsoda szerencsétlenség, hogy épp amikor szerelmem tárgya belekezd sztriptízébe, akkor zúdul rám az utóbbi időben felhalmozódott iszonyú kimerültség, milyen kár, hogy éppen ekkor üt vissza ez a hatalmas fáradtság! Szóval az az igazság, hogy nem nagyon tudom, mi történt pontosan. Valószínűleg elaludhattam. Egy utolsó nyögéssel nekirogytam volna teljes súlyommal az ajtónak? Mindenesetre kinyílt, én meg elterültem a szobájában, se több, se kevesebb.

Még egész testem remegett a zuhanástól, amikor borzalmas félelem hasított belém. "Iszonyatos! Rettenetes...!" - gondoltam, mielőtt felemeltem a fejem, kuporogva, akár egy halálraítélt. Miért is nem borítanak egy takarót a fejemre, hogy eltűnhessek a szeme elől, miért is nem csap agyon egy villám, vagy legalább a biztosíték menne ki...!

- Nicsak, nicsak...! - mondta.

Még rajta volt a bugyija. Ha el akarta takarni a mellét, túl lent fonta keresztbe a karját. Én azonban nem ragadtam le ezeknél a részleteknél, elállt a lélegzetem, és a szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, ütött az utolsó órám.

- Nézze meg az ember... - folytatta.

Olyan voltam, akár a róka a baromfiólban, akit rajtakaptak, és most vadászpuskát szorítanak a fejéhez. Az ajkam remegett, és a legcsekélyebb ürügyet sem találtam megbocsátásra. Megkövültem. Én, aki általában ilyen körülmények között elvörösödve lesütöttem volna a szemem, most mereven bámultam, és persze halottsápadt voltam.

Mire várt, miért nem kiáltott segítségért, vagy legalább miért nem tört valamit darabokra a koponyámon? Ami engem illet, én inkább ez utóbbi megoldást választottam volna, de kész voltam elfogadni jogos büntetésemet, bármi legyen is az. De vajon miért nem mozdult, miért nem fejezett ki az arca semmilyen dühöt, miért csillogott olyan különösen a tekintete, Istenem, miért volt annyira szép...? Minden bizonnyal készséggel odanyújtottam volna neki egy tőrt, ha lett volna a kezem ügyében. Igazán igyekeznie kellett, különben hamarosan újra elaludtam volna.

Segített feltápászkodni. Tökéletes. Nekem aztán mindegy volt, állva vagy ülve halok meg. Azután leültetett az ágyára. Remek, az ő dolga, neki kell tudnia, milyen kivégzés illik egy magamfajta nyomorulthoz. Aztán ajka hirtelen ajkamra tapadt, és éreztem, amint nyelve a számba hatol.

Kis híján elájultam, ugyanúgy, mint mikor apám haláláról értesültem. Abban a pillanatban, mikor egyik kezével a pólóm alatt kalandozott, képtelen lettem volna megmondani, hogy nagyon boldog vagy nagyon boldogtalan vagyok-e, túl váratlan, túl erőszakos volt az érzés.

Bevallom, nagyon meg is voltam rémülve. Ez volt az első alkalom, hogy egy lány ennyire hozzám simult. Ennyire vadul. Minden korábbi tapasztalatom a témában, vagyis az a néhány ölelkezés, amit most hasonló élményként osztályozhattam, nevetséges kicsiségnek tűnt. Egy biztos, nem voltam olyan nagyfiú, mint képzeltem. Ráadásul annyira szerettem, hogy szerelmem tisztasága nem készített fel erre. És mindennek tetejébe rettenetesen fáradt voltam.

Nem sokkal később felegyenesedett, hogy lássa, mi újság nálam. Magam sem tudtam. Az arca kipirult. Úgy éreztem, kicsit bosszús. Hacsak nem káprázott a szemem, melle kis túlzással a kétszeresére nőtt. Mosolyogni próbáltam, majd óriásit ásítottam. Ami szerintem ilyen helyzetben a legutolsó dolog, amit ember csinálhat.

Furcsán nézett rám. Mindketten izzadtunk, de más-más okból.

Gyerünk, láss már hozzá! - mondtam magamban. - Bátorság...!

Egyszerre mennyi minden ellen kellett küzdenem...! Ó, és az álmosság, mely gyötört és megszédített. Ó, olyan volt ez, mintha az egész földgolyó nyomta volna a vállamat, de összeszorítottam a fogamat, és elszakítottam magam az ágytól, hogy felkönyököljek. Ó, mennyi szerelem, mennyi fáradtság, mennyi rejtély szakadt rám egyszerre!

És ez nem volt még minden, újabb meglepetés várt. Éppen valami tervet igyekeztem kiagyalni, hogy megsimogassam a mellét, vagy valami hasonló, miközben majd' felfaltam vértolulásos szememmel - ránézésre a mixomatózis minősített esete lehettem -, mikor a megvilágosodás villámként hasított belém. Hirtelen gyanús lett buja viselkedése, és miközben felizgulva lihegett fölöttem, a lehelete még inkább. A kutyafáját, hiszen részeg! Ivott volna...? Alig akartam elhinni.

Rettenetesen sötét szomorúság öntött el. Visszaestem az ágyra, de nem éreztem semmit, zuhanásom végtelennek tűnt, keserűségem nemkülönben.

Megrázott. Az arca kemény volt. A vállán volt a köpenye, és fojtott hangon rám parancsolt, hogy villámgyorsan tűnjek el. Kezemmel ernyedten a haja felé nyúltam, mely patakként folyt mellkasomra, és amelyet soha nem érinthettem. Vadul visszalökött, mielőtt elérhettem volna.

- Takarodj innen, nem hallasz...? Kifelé a szobámból! - A pólómnál fogva igyekezett kipenderíteni az ágyból, miközben egyre csak szitkozódott. Isten látja lelkem, a látszat ellenére nem én próbáltam ott gyökeret ereszteni, és szerettem volna eltűnni onnan, már mielőtt ő kívánta volna, de többtonnányinak éreztem a súlyomat, és szükségem volt valamennyi időre.

Azt hitte talán, hogy olyan könnyű, hogy majd villámgyorsan talpra ugrok, mikor ott hevertem megsemmisülten?

Másnap reggel Robert Jordaens bejött a szobámba. Megállt az ágyam előtt, és azt mondta, el kell hagynom a házat. Semmit sem feleltem. Nem tudtam, mit mondhatott Lisa, és nem is érdekelt. Összeszedtem a cuccaimat. Minden csendes volt, és napfény ragyogta be a helyiséget. Hirtelen úgy éreztem, ismerős ez a nap. A család egyetlen más tagjával sem találkoztam kifelé menet, mintha kihalt helyen jártam volna, vagy mintha kerültek volna, akár egy pestisest...

KÁNTOR GÁBOR fordítása