|
|
|
|
|
||
A város szupertérképe
Reggel hétkor indult a Trinity College-tól a buszom, amely elvitt Sandymountba, Dublin délkeleti elővárosába. Ez most sokkal elegánsabb hely, mint Joyce idejében volt: mint mindenütt, az emberek itt is húzódnak ki a városból, a tengerhez. Igaz, itt a mérsékelten tehetős középosztály telepedett meg: inkább csak az eszével tudja az ember, hogy a tengerparton lakik. Van ugyan strand, de ritka hitvány és lapos - mindenesetre itt ballagott az Ulysses harmadik fejezetében Stephen Daedalus, és itt remeg az ismeretlen kiskorú leány iránti vágyában Leopold Bloom a tizenharmadikban. Apály idején az ember egy csomót caplathat a csöppnyi vízben, hogy úszhasson - számomra, aki a Rigai-öbölben nőttem fel, ismerős macera. Dublin igazi gazdagjai délebbre találhatók - ott, ahol az Ulysses kezdődik.
Ahol az Ulysses kezdődik...
Manapság harmincöt perc alatt kivisz oda a HÉV, és Sandycove állomástól (Sandymountba még visszatérünk, de később - nincs mit tenni, elkezdődött a vándorlás) gyalog kell menni a partszegélyen. Ugyanígy lépkedett itt a huszonkét éves Joyce. Az idő is ugyanez volt - szeptember eleje: ugyanilyen sirályok, a távolban vitorlák, a szürke hömölyköveken növő sötétzöld hínárok lenge, makacs szaga. Ha megfordul az ember, a távolságtól összeolvadva látni a két templom - a Tengeri- és a Szent György - gótikus tornyát. Előttünk: a zömök, kerek Martello-torony, amelyet valamikor az angolok építettek, Napóleon partraszállásától tartva: ott lakott 1904 néhány szeptemberi napján James Joyce, mielőtt elutazott egész életén át tartó önkéntes száműzetésébe.
A toronyban kezdődik az Ulysses. A tetejéről elénk tárul a tenger: szép kék, de csöppet sem északi, hegyes partokkal - ez Homérosz tengere. Nem messze ott az öbölben a Dalkey-sziget, amelyet tizenkét kecske népesít be. A hegyeken túl a reklámprospektusok klasszikus Írországa: hangától sötétlila dombok, természetellenesen zöld rétek fekete fejű birkákkal, amelyeknek a hátára vagy a farára nagy, színes betűk vannak pecsételve. Ősi szokás ez, a hetvenes évek elején a hadseregben egyszer elkaptunk egy birkát, és plakáttussal ráírtuk: DMB.
Joyce-nál nincs szép Írország, vagy legfeljebb csak homályos emlékként érzékelni az elbeszélésekben és az Ifjúkori önarcképben, nem is az ifjúkor, hanem a gyermekkor képeként. A Martello-torony földközi-tengeri egzotikája az odisszeia kiindulási pontja - s azzal el is végezte feladatát. A tősgyökeres urbánus Joyce tudta, hogy az igazi esemény a város.
Éppen hogy az eseménytelenségbe kúszik át a mai ember. A torony mögött a takaros Killiney-öböl partjának lejtőit villák borítják. Autóbusszal mentünk, és a sofőrnek igazi ír módjára be nem állt a szája. Először a Martello-toronyról és Joyce-ról mesélt - szem nem rebbent. Bezzeg, amikor azt mondta: "Balra Bono birtoka látható", majdnem felfordult a busz, tódult mindenki - fiatalok és öregek -, hogy megbámulják a U-2 csillagának hatalmas, süket kapuját.
Joyce Dublinban sztár, de ezer fenntartással, amelyek közül a legfőbb: tisztelik, de nem szeretik; becsben tartják, de nem olvassák. A taxis bólogat: "Ó, jeee, Julisszisz, okéj", de csak 1993-ban vették fel az iskolai tananyagba. Két húga, akiknek a háza most is ott áll a Mountjoy Square-en, élete végéig tagadta a rokonságot. Engem - ritka szerencse! - az író szeplős unokahúga, Helen Monaghan kalauzolt a városban; mesélt a rokonairól, akik csak néhány évvel ezelőtt tudták meg, hogy Joyce-ok: addig megóvták őket a pornográf és Írország-gyűlölő íróhoz fűződő kapcsolattól.
Minden jó író megsérti népének érzéseit. A jó írás - igazság. De ugyan kinek és mikor kell az? Csak akkor, amikor az igazság idővel a mítosz részévé válik, amelyben a nép él. Hiszen a mítosznak nem tesznek fel kérdéseket - magától ad választ mindenre. Így Írország szép lassan hozzászokik Joyce-hoz, megtanul együtt élni vele, és majd megtanulja szeretni is, ahogy Spanyolország megszerette Cervantest.
E folyamat befejezetlenségének biztos jele, hogy bár Joyce-ot alaposan kizsákmányolja a turistaipar, pólókon és csészéken virít keskeny, aszimmetrikus arca, a hőseit szinte egyáltalán nem ábrázolják. Mármint leszámítva azt a tizennégy keménykalapos, tömött pocakú Bloomot a járdába ékelt bronzreliefeken, amelyek jelzik az útját a városon át a laisztrügónok-fejezetben. De az üzletileg Don Quijoténál és Sancho Panzánál nem kevésbé vonzó Stephen-Bloom pár nem uralja a dublini emléktárgypiacot. A szerzőt lehet ismerni értékelések alapján, de a hősökkel csakis elfogulatlan olvasás során barátkozhat össze az ember. Alighanem ki kell halnia annak a nemzedéknek, amelyik számára Joyce még tamizdat volt.
Valami olyat akart véghezvinni, ami megengedhetetlen: legyőzni az időt, egyszersmind eredendően mítosszá változtatni Dublint. Nem mindenki és nem rögtön ismerte fel, hogy ez milyen ragyogóan sikerült is neki.
Amint Borges írta: "Joyce számára minden egyes nap titokban az utolsó ítélet egyazon elkerülhetetlen napja, és minden hely a világon a pokol vagy a tisztítótűz." Szép és majdnem pontos, de csak majdnem: azért mégsem "minden" nap és "minden" hely, hanem 1904. június 16. és Dublin - az Ulysses cselekményének ideje és helye. Ezért van, hogy a könyvet nem egyszerűen, sőt nem is annyira olvassák, mint inkább magasztalják és kanonizálják: a kultusz számára elengedhetetlen a rituálé konkrétsága - a vallási szertartások tárgyai, az oltárkövek koordinátái, a menet útvonala. Úgy tetszik, nincs a világirodalomban még egy könyv, amely mindezt ilyen bőségben szolgáltatná. Milyen úton lehet fölmenni Kafka nagy regényének Kastélyához? Milyen ösvényeken keresse az ember Yoknapatawphát Faulkner nagy regényeiből? Joyce viszont közli a pontos címeket.
Ezért aztán a turisták az ő regény-útikönyvével a kezükben nyüzsögnek a Kilder Street-i Nemzeti Könyvtár mellett, ahol a Hamletről folytatott vitát Stephen Daedalus. Ezért a "puritán bejzliben",1 Davy Byrne pubjában, ahol Bloom megevett egy gorgonzolás szendvicset és egy pohár burgundit ivott hozzá, minden Bloomsday alkalmával, június 16-án több tonna "lábszagú, zöld sajtot" esznek meg több hordó vörösbort fogyasztva hozzá (az egyéb ételek, akár a szokásos ír ragu, lényegtelenek a Davy Byrne-ben: semmi szükség rájuk). Ezért lehet, felütve a hatodik fejezetet - Hadészt -, megtenni az Ulysses leghosszabb útját: a temetési menettel - a Glasnevin temetőbe Sandymountból.
Már csak azért is visszajövünk ide, hogy még egyszer elámuljunk Joyce topográfiai precizitásán; 1920-ban Triesztből képeslapot küldött a nagynénjének azzal a kérdéssel, vannak-e a sandymounti Tengerek Csillaga-templom mögött olyan fák, amelyeket látni a partról? Igen, vannak ilyen fák, és áhítatos csodálatot vált ki belőlünk az író tökéletes szakmai becsülete. Vagy tökéletes önbizalma? Honnan tudta, hogy oly sok év múltán ellenőrizni fogom? Nem mindegy, kilóg-e a templom három háromszöge fölött egy fakorona vagy nem? Felmerül a kérdés: ha igaz, hogy az O'Connell hídról lejutva, a Tengerészeti Igazgatósággal szemben, a Westmoreland Streeten átkelve ott van a Garrison pub, akkor az is igaz, hogy az asszonynak "nem mindegy, az-e vagy nem", a pokolban pedig zaj van, nyüzsgés és sötétség.
Joyce aprólékos pontosság iránti szenvedélye azonban pszichiátriai vonásokat ölt: úgy kereng a városban, mint a Dublini emberekben lévő egyik elbeszélés hőse, aki buzgón várja, mikor jön már vissza a barátja a pénzzel. Az ember végigmegy e körkörös - a Boleróhoz hasonlóan gyötrelmes-monoton - útvonalon, és a végén megérzi, amit gyanított is, miközben olvasta az elbeszélést: a rég várt, fölszabadító fáradtságot.
"A dublini utcanevek jobban izgatnak, mint a Világmindenség rejtélye" - írta valamikor Joyce. Naná: a Világmindenségben nem lehet sétálni, Dublinban viszont szakadatlanul, szenvedélyesen barangolt, láncra fűzve európai száműzetésében az elhagyott sziget felejthetetlen helyeit, a megkönnyebbülés és fölszabadulás érzéséig kimerítve magát.
Ha sorban, időrendben olvassuk Joyce leveleit, látható, hogy a szülővárosa iránti szeretet és gyűlölet rohamai milyen pontosan egybeesnek életének kellemes és kellemetlen eseményeivel. Harag fröccsen ki belőle például 1909 őszén, az Írországba való két visszatérése egyikének idején. Joyce-ot akkor föllelkesítette az ötlet, hogy megnyitja Dublin első filmszínházát, és meg is nyitotta, "Volta" néven, de mit törődött már vele: elmondták ugyanis neki, hogy imádott felesége, Nora még Dublinban hűtlen volt hozzá. Rögtön ír neki, és aligha találni a világ levélirodalmában féktelen erotikáját tekintve ehhez fogható írást. "Az irántad érzett magasztos szerelem mellett és annak belsejében is ott a vad, állati vágy tested minden hüvelykje, minden titkos és szégyenteljes részleted iránt. Irántad való szerelmem megengedi azt is, hogy imádkozzak az örök szépség és gyengédség szellemének, amely a szemedben tükröződik, és azt is, hogy puha hasadra döntve hátulról hágjalak meg, mint vaddisznó az emsét..."
Joyce óta az angol nyelv tömérdek tabut oldott fel, ma már szexuális megnyilatkozásait úgy olvassuk, mint a Playboy olvasóinak élményeit és fantaziálásait: minden hüledezés és pironkodás nélkül. De a mai serdülők leírásaitól ("Kedves Szerkesztőség! Múlt nyáron...") a zseniális író levelei abban különböznek, hogy mindegyik egyetlen szexuális kvantum, szóspermasűrítmény. Az abban az időszakban Norához írt minden egyes levél tartalmában is, formájában is lényegében egy nemi aktus, a pózok és módszerek szégyentelen és leleményes váltogatásával.
Miközben e távcoitusokkal erősítve meg jogát a szeretett nőre, Joyce mellesleg leszámolt a várossal is, amelyről azt gyanította, hogy el akarja venni tőle. "Elveszettnek tekintem azt a napot, amelyet a dubliniakkal töltök, akiket utálok és megvetek"; "Dublin förtelmes város, és viszolygok az itteni emberektől"; "Undorít Írország és az írek". Az országra mondott átkok a jövőre is kiterjedtek: "Büszkeség fog el, amikor arra gondolok, hogy a fiam - a fiunk, ez a bájos kisfiú, akit adtál nekem, Nora - mindig külföldi lesz Írországban, olyan ember, aki más nyelven beszél és más hagyományokon nevelkedett."
Igazi hazája Nora volt: "Haza akarok térni szerelmemhez, életemhez, csillagomhoz, az én kis furcsa szemű Írországomhoz!" Aztán itt is: "Anyácskám, fogadj méhed sötét szentélyébe. Óvj meg, édes, a veszélytől!"
És Joyce hazament "Írországába" - Norához Triesztbe, hogy aztán már csak egyetlenegyszer térjen vissza, röpke időre, a szigetre, és egész életét Olaszországban, Svájcban és Franciaországban töltse, elhárítva minden meghívást, hogy hazájába utazzon.
Haláláig tartott nehéz ödipuszi kapcsolata országával és városával. És meglehet, a Dublinra mondott minden dicséreténél és átkánál figyelemre méltóbb egy röpke magyarázat, amelyet a négyéves unokája számára írt meséhez fűzött: "Az ördögnek erős dublini akcentusa van."
Tudta, mi a legjobb ráolvasás ez ellen az ördög ellen: szakadatlanul ismételgetni a város helyneveit. Papírra vetni őket - s ezzel megszabadulni tőlük. Hiszen ő és csakis ő rajzolta rá Dublint a világtérképre, jóllehet őelőtte itt született Swift, Sheridan, Wilde, Shaw - de ők mind, ahogy az írek Angliát nevezték, a "vízen túl" (across the water) lettek híresek.
A "paralízis központjának" nevezte ezt a várost, ami pedig magát Joyce-ot illeti, nos, az ő diagnózisa: Dublin. Csak nem a betegségéé, hanem életének és halálának diagnózisa. Ismerte egy másik száműzött, Ovidius verssorát: "Se veled, se nélküled élnem nem lehet." Így hevert előtte a város térképe.
Az Ulysses hatalmas tömbként nehezedik az egész XX. századi irodalomra, mely épp csak kezd kikecmeregni alóla, rehabilitálva az egyszerű történetmesélést, ami oly sokáig primitívnek tűnt az Ulysses avantgárd nagyságához képest. És a regény e sűrű árnyékába még inkább beleveszett Joyce többi kiemelkedő könyve. Azokban pointillista technikáját még nem fejlesztette szinte parodisztikus szélsőségig, még érződik bennük a hagyományos írásmód harmóniája és egyensúlya. Azokban Dublin még szemléletesebb és fontosabb, mint az Ulyssesben, ahol gyakran kiszámított cselekménybonyolítási fogásnak tűnik, míg az Önarcképben és a Dublini emberekben a város még egy főhős természetes és feszült életét éli.
Joyce Dublin-rögeszméjében nemcsak betegesség, hanem szándékoltság is érződik: mintha csak felhúzná magát, mint egy blatnoj2 a verekedésben, újabb és újabb részleteket, neveket, alakokat bekapcsolva. Mindez úgy villódzik és árad, mint Puskin Moszkva-leírása, csak a kapuk oroszlánjai ezerszeresen megsokszorozódnak, és nevet kapnak a kapuk is, az oroszlánok is. Joyce peripatetikusai mintha soha nem ülnének le, cipősarkuk egyfolytában az utcákon kopog. Ma sem nagy a város, nagyjából egymillió lakosú, úgyhogy lehetséges bejárni minden részét, még a távoliakat is, éjszakára visszatérve a Wicklow utcai szállodába, nem messze A borostyán napja című elbeszélésben szereplő választási helyiségtől, és reggel megint útra kelve, hogy zsigereinkkel érezzük meg Joyce legfőbb mozgatóerejét és legfőbb témáját: a hontalanságot.
Maga az író, aki a másodlagos nyersanyagok feldolgozásának ökologikus alapelvét tette meg irodalmi credójává, nem ment volna el szó nélkül egy ilyen részlet mellett: a házból, amelyben Leopold és Molly Bloom lakott, az Eccles Street 7.-ből csak az ajtó maradt meg. Most be van cementezve a Bailey étterem falába, és nem vezet sehova.
De tőle indul a dublini pubokba tett esti kirándulás. Ez külön intézmény. Bloom az Ulyssesben felteszi a kérdést: keresztül lehet-e menni a városon úgy, hogy az ember egyetlen pub mellett sem halad el, és úgy dönt, hogy nem - ez egyike Joyce azon következtetéseinek, melyek a mai napig megállják a helyüket.
A dublini pub nem annyira elegáns, mint a londoni (across the water), de sokkal otthonosabb, és csuda finom báránysültet lehet enni benne krumplival, leöblítve egy pint szurokfekete Guinness-szel. Minden helyi ital a hazájában a legfinomabb - a skót whisky Skóciában, a Budweiser Budejovicében, a bordói Bordeaux-ban -, de a Guinnessre ez különösképpen érvényes. Semmi köze ehhez a sznobizmusnak: az az egyszerű igazság, hogy a szállítás tönkreteszi az ital finom természetét - olyan keserű ízt kap, amit Írországban véletlenül sem érezni rajta.
A Guinness habsapkás korsóját fekete szoknyás szőke lánynak nevezik. Nekünk, oroszoknak ismerős az iszákosság poézise, és Írország (ha Oroszországot nem számítjuk) kétszeresen első Európában: itt a legnagyobb az egy főre eső alkohol-, valamint könyvfogyasztás. Érthető számunkra Brendan Bryan büszke önmeghatározása is: drinker with writing problems ("írásproblémákkal küszködő iszákos").
Joyce műveiben, ahogy a város életében is, mindenki pubban iszik, ami a hiányzó otthon legközelebbi megfelelőjének tetszik. A házakkal - az épületekkel - Joyce-nak különleges a kapcsolta. Könyveiben természetesen nem szerepel a középkori Dublin: az már egy évszázaddal ezelőtt is történelmi emlék volt. De nem szerepel a pompás, György korabeli város sem: úgy látszik, az nem izgatta az írót, és bizonyára nem azért, mert túlságosan elegáns, hanem mert túl világos és kiegyensúlyozott volt. A Györgyök korának világos téglájánál és magas, díszes ablakainál Joyce jobban szerette a keskeny, tömpe építmények sötétbarna falait. Az ilyen épületek földszintjén vannak a pubok, megdermedve a kései, ír akcentusú viktoriánus kor idejében: a termecskék komplikált konfigurációjával, a sarkok és két-három, sőt egyfős zugok, céltalan cikornyák, kopott tükörrel díszített válaszfalak és váratlan lehajtható pultasztalok bőségével, ahol az ember egyedül ülhet, a falat bámulva, nem látva senkit.
Meglepő módon a világ egyik legközlékenyebb városában - sehol másutt nem elegyedtek beszélgetésbe velem ilyen gyakran ismeretlenek -, ráadásul éppen, ahogy Bergyajev mondta volna, kommunitárius szellemének csomópontjaiban, a pub füstjében, nyüzsgésében és zsivajában lehet magányra és nyugalomra lelni. A pubban zaj van, forróság, szűkösség és sötét - mindezek a pokol jellemzői. Ám ez az egyetlen menedék a joyce-i utcák pőre otthontalanságában. Joyce-ot az utcák érdeklik, nem a házak. Az utak, nem a menedékek. Nem az objektumok, hanem az őket összekötő bizonytalan szubsztancia. Nem véletlen, hogy irodalmi tájékozódási pontjai közt a fiatal Joyce gyakran említette Ibsent, akinél az események kevésbé fontosak, mint a köztük lévő hasadékok. Ugyanez van Csehovnál is, de Joyce tagadta, hogy ismerné, amikor a Dublini embereket írta. Ugyanakkor a kötetet megkoronázó, legjobb elbeszélés, a Halottak egyértelműen csehovi. Persze mit számít végül is? Elég annyi, hogy vannak furcsa közeledések, és az orosz zseni halálának évében Joyce alkotói életében is roppant fontos események zajlottak.
Az oroszokat általában jól ismerte. Huszonkét évesen és ötvenhárom évesen is nagyon nagyra becsülte Tolsztojt: "Nagyszerű író. Soha nem unalmas, soha nem ostoba, soha nem fárasztó, soha nem pedáns, soha nem teátrális." Turgenyevről visszafogottan nyilatkozott: "Kicsit unalmas (nem bölcs) és helyenként teátrális. Azt hiszem, sokan azért rajonganak érte, mert olyan >>illedelmes<<, mint ahogy Gorkijért meg azért, mert >>nem illedelmes<<."
Pecsorin otthontalansága, nyughatatlansága és a bűnözéssel határos tökéletes szabadsága - leginkább ez vonzhatta az ifjú Joyce-t, az ifjú Stephen Daedalus megteremtőjét. Az Ifjúkori önarckép hőse rétegről rétegre, mint a káposzta leveleit, hántja le magáról a kötelezettségeket és vonzalmakat: a családot, a barátságot, a hazát, a vallást. "Nem félek attól, hogy magányos maradok, sem attól, hogy elhagyjam azt, amit el kell hagynom. És nem félek hibázni sem, nem félek a nagy hibától, az élethossziglan tartó hibától, sőt talán az öröklétbe átnyúló hibától sem."3 Megdöbbent barátja azt mondja: "Szörnyű ember vagy, Stevie, örök magányos." Természetesen nem magányos, kettesben van a hivatásával, hisz épp avégett taszít el magától minden mást. És fontos, hogy a pecsorini dráma romantikus kaukázusi díszletei helyett Stephen egzisztencialista gesztusai a lehető legprózaibbak. Az ő útja az alkotáshoz - akárcsak magáé Joyce-é is - természetesen metafizikus, ugyanakkor konkrét is: Dublin utcáin vezet.
Szinte egy az egyben hőse szavaival írja Norának: "Értelmem elutasítja az egész létező rendet... Hogyan is tetszhetne nekem az otthon eszméje?"
Számára a fő - ami a város utcáin zajlik.
A világirodalom egyik legélesebb jelenete játszódik le az Ifjúkori önarcképben a Belvedere College lépcsőjén. Ott álltunk ennek a még ma is működő iskolának a tornácán Helen Monaghannel, s ő válaszul kérdésemre mutatta: "Hát arra, arrafelé mentek."
Hogy kik? Hát az a négy, zenére masírozó fiatalember, akiket meglátott a pappal együtt a balkonra kilépő Stephen. Épp a papi hivatásról folytattak beszélgetést, és Stephen már majdnem bele is egyezett, hogy az lesz, amikor a pap kivezette a fiút az utcára, úgy nyújtva kezet neki, mintha máris szellemi társak lennének. Néztük Helennel a Findlater-templomot, amely felé egy évszázaddal ezelőtt a négy fiatalember haladt, és Helen emlékül felolvasta: "A mindennapos dallam megmosolyogtatta, tekintetét a pap arcára emelte, és mivel abban csak a hunyó nap örömtelen tükröződését látta, lassan visszahúzta a kezét..."
Maga a város, a lüktető Dublin lesz Stephen szövetségese a szabadságért és magányért folytatott harcában. De éppen a várostól kellett megszabadulnia, ha következetes akart maradni - hiszen Dublin volt a hivatását zavaró minden kötelezettség összpontosulása. Hogy is ne gyűlölte és szerette volna Dublint ilyen szenvedélyesen?
És miután olyan közegbe telepedett át, amely minden korábbitól tökéletesen független és szabad volt, a teljes, tüntető otthontalanságba, Joyce európai száműzetésében, amely életmódja és írói elve lett, számot vetett ezzel a szerető gyűlölséggel.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a Dublini emberekben az egyetlen szeretettel leírt ház a Halottak című elbeszélésben szerepel. Ma ez a ház az Ushers rakparton végleg halott: üres, mocskosszürke, törött ablakokkal, s egy banális részlet: a tetőről lelóg egy zöld ág, amely nem tudni, hogy nőtt ott ki - az élet mindenüvé befurakszik. Egyáltalán nem véletlen, hogy lényegében az egyetlen megbízható és erős ház az Ulyssesben Paddy Dignam sírja a Glasnevin temetőben, ahova Bloom a temetési menettel megy az elhunyt sandymounti házától.
Megint visszatérünk Sandymountba, hogy délkeletről északnyugat felé vegyük az irányt, a joyce-i veszteségek útját követve. Mert hiszen minden leomlik és elvész: minden megmaradt Sweaney-patikára, ahol Bloomot utánozva citromszappant vettem, jut egy Entent koncertterem, ahol a nyolcvanas évek végén még legalább ott volt az Akadémia mozi, most meg nincs semmi. Kár: nemcsak Joyce alakjai léptek ott fel, hanem ő maga is, ragyogó tenorja volt, és az irodalomért ő még több áldozatot hozott, mint Stephen, jelesül az énekesi pályafutást is feláldozta. Meghallgatva Joyce vagy másfél tucat kedvenc románcát és áriáját, az ember levonja a következtetést: mind egyszerű, hogy azt ne mondjuk, banális. Az a derűs élet zeng bennük, amelyet meghallott a fiatalember, aki a Belvedere College tornácán meghozta döntését.
A temetési menet útja Sandymountból a Glasnevin temetőbe új városrészen vezet át, amelyben két "felhőkarcoló" is van - az egyik tizenegy, a másik tizenhét emeletes. Dublin alacsony város maradt. Kocsmák, boltok, emlékművek mellett fut az út, a Rotunda mellett is, amelyen empire fríz szalad körbe. Nagyszerű példája ez annak, ahogy Joyce a várossal bánt. A Két lovag című elbeszélésben azt írja valakiről: "Kerekded lett az alakja" - legalábbis így lehet lefordítani. Az eredetiben azonban a rotundity szó áll: a hősök mozgásának topográfiájából világos, hogy ekkor épp a szövegben nem jelzett Rotunda mellett haladnak el, s ezért szerepel a kövérség szinonimájaként a "rotundaság". Tereken, útkereszteződéseken, folyókon, csatornákon kelünk át - míg végül elérünk magához a Styxhez.
Joyce kezdettől, a Dublini emberektől fogva mitologizálni igyekezett a várost, és az Ulyssesben minden szimbolikus jelentést hordoz - a víz is: a víz utcái. A nő Joyce számára folyó volt, ami hallatszik Molly Bloom csobogó monológjából, s a folyó - nő. A szerény Liffeyt, amely Dublint Északra és Délre osztja, fellengzősen Anna Liviának nevezte el, és ez a folyó most olyan emlékművet kapott, amilyenre hiába várt volna leánykori nevén.
Styxnek pedig az Ulyssesben a Royal Canal neveztetik: mindkét név túlságosan fennkölt egy keskeny csatornának, amelyet vadul benőtt a fű. "Furcsa, milyen piszkos pocsolyákból hívják életre az angyalok a szépség szellemét" - ezt Joyce írta Norának. "Ha tudnátok, micsoda gazból..."4 Ilyen gazt fúj a szél Dublin utcáin.
Birodalmi kényelem
Még a Styx előtt, ott, ahol a temetési menetet követve Leopold Bloom a keleti körútról a temetőbe vezető útra fordult, áll egy nagy kocsma, szokatlanul lendületes, hosszú cégtáblával: "Sir Arthur Conan Doyle".
Na persze, ki mindenki nem kerül Bloom és más Joyce-hősök útjába! Csak az írókról van egy hosszú felsorolás, amelyben Sherlock Holmes megalkotója nem szerepel. De A verseny után című elbeszélésben szerepel egy Doyle, aki "Angliában, egy nagy katolikus college-ben tanult", amely a Joyce-kutatók szerint nem más, mint a lancashire-i Stownyhu. Épp ebben a jezsuita tanintézményben töltött tíz évet az ír származású Arthur Conan Doyle, aki egy ideig papi pályára készült, mint ahogy Stephen Daedalus és maga James Joyce is. Az egybeesés véletlen, bár Joyce természetesen olvasta Doyle-t - nem is tudta volna nem olvasni.
A viktoriánus írókkal az történt, ami általában a klasszikusokkal: még közülük a legnagyobb, Dickens is - Orwell szavaival élve - "azok közé tartozik, akiket az emberek állandóan >>készülnek elolvasni<< és akikről, mint a Bibliáról, van valami elképzelésük". A XX. század elejére a szöveggyűjteményekbe szorultak a XIX. század nagy szellemi vezérei - Meredith, George Eliot, Trollope, Gissing. A fiatalabb, későbbi viktoriánusokat olvasták (és olvassák): Wilde és Shaw szatíráit, Jerome humoros történeteit, Kipling egzotikus elbeszéléseit, Stevenson és Haggard kalandregényeit, Wells fantasztikus könyveit. De leginkább - Arthur Conan Doyle-t, egy olyan hős megalkotóját, "aki szilárdan megvetette lábát a nép életében és nyelvében, olyasféle alakká válva, mint amilyen John Bull vagy a Mikulás" (Chesterton).
Doyle és Holmes mesés népszerűsége A bíborvörös dolgozószoba első, 1887-es megjelenésével kezdődött, és a mai napig tart. Egyedül Amerikában ötven Holmes Társaság létezik (a New York-i tagja volt például Roosevelt és Truman is), egyszer meg kaptam egy küldeményt a jekatyerinburgi társaságtól, amely remek évkönyvet ad ki.
Utolsó lakóhelyem Londonban a Piccadilly Circuson volt, a Criterion bárnál: itt ismerkedett meg Watson azzal, aki összeismertette őt Holmesszal - úgyhogy ez is szent hely. A Sherlock Holmes-féle Londonról vannak útikönyvek, és kirándulásokat szerveznek, ahogyan Dosztojevszkij Pétervárján, aki szintén nem utolsó detektívregényeket írt. A kirándulás a Scotland Yardtól indul, aztán következik a Charing Cross, ahonnan a hősök oly gyakran utaznak különböző dolgaikra; majd a Líceum Színház, amelynek harmadik oszlopánál van megbeszélve egy találkozó A négyek jelében; a Simpson étterem, ahol Holmes néhányszor megebédelt - és egyszer én is (nem volt valami finom) és a többi és a többi.
Ilyen szervezett hódolat még nem létezett első, 1981-es londoni látogatásomkor. A Trafalgar Square-en természetesen megtaláltam a csupa virág pubot, de a Baker Streeten egy bank volt, ahol kérdezősködésemre válaszul felajánlották, hogy vegyek egy téglát emlékbe, szépen becsomagolva. Valamit kellett ajánlaniuk: hiszen már akkor is, mint most, hetente félszáz levél érkezett a Baker streeti címre, a 221/B-be, Holmes nevére.
A bank még áll, de a mellette lévő épületben, megszegve az utcaszámozás szabályait - bár azok Angliában úgyis önkényesek - 1990-ben megnyitották Sherlock Holmes lakását. A szomszéd épületben pedig Mrs. Hudsonnek, a házvezetőnőjének az étterme található, kellemes viktoriánus kínálattal - a zsázsakrémleves és a disznóhús almaboros őszibarackkal összehasonlíthatatlanul jobb, mint a drága Simpsonban. A Baker Street metrómegálló már ki van rakva a nagy nyomozó profilját ábrázoló csempékkel, hogy az ember rögtön kellő hangulatba kerüljön. A lakásban minden úgy van, "ahogy volt", a vendégkönyv pedig tele orosz beírásokkal. London, mint egész Európa is, fokozatosan egyre közelebb kerül Oroszországhoz. A Westminster apátságban orosz nyelvű brosúrák is hevernek: "Most nézzen fel, nyugati irányban, és láthatja a pompás boltíves tetőt... Óránként ima zajlik a világért és annak boldogulásáért." Alkotó jelenlétünk szélesedik. A dublini Joyce Központ könyvtárában az Inosztrannaja lityeraturából ki van tépve a Portret hudozsnyika v junosztyi5 közepe.
"A Baker Street izzott, mint a kályha, és hasogatta a szemem a nap vakító csillogása a szemben lévő ház sárga tégláján." Ez A kartondobozból van: minden rendben, csak épp a szemben lévő ház vörös téglából van, a viktoriánus korban abból szerettek építkezni.
Doyle nem Joyce. Számára a topográfiai pontosság luxus. Fel-felvillannak a nevek, de a lényeg szempontjából lényegtelen, hol mi van. "Vagy három órán át sétáltunk a Fleet Streeten és a Stranden, figyelve az utcai jelenetek kaleidoszkópját." Három óra - két helynév: ennek bizony semmi köze a lélek joyce-i topográfiájához.
Mindemellett Sherlock Holmes a leghamisítatlanabb londoni, és úgy ismeri a várost, mint Bloom a maga Londonját. Amikor száguldva viszi a sötétben egy fiáker, "vakon" is halálpontosan megnevezi az összes utcát, teret és hidat.
Ezért is okos Holmest választani londoni idegenvezetőnek. És ezért olyan meglepő a találkozás Sir Arthur Conan Doyle-lal Leopold Bloomhoz menet. Kicsit jobban megnézi az ember, és szépen kirajzolódik a párhuzam a Stephen-Bloom és a Holmes-Watson páros között: intellektus és érzelem, művészi érzékenység és józan paraszti ész, szárnyalás és földhözragadtság. De ami még fontosabb: abból a szögből - from across the water - látni a hasonlóságot a brit birodalom két legnagyobb városában való páros keringés között.
Joyce dublini kószálásainak izgalma detektívregényszerű. Ez a kulturális allúziókkal teletömött, szuperintellektuális szöveg egészen egyszerűen köti le az embert: kíváncsiak vagyunk, hol és hogyan válik szét és találkozik Stephen és Bloom, beköpi-e Leopold a feleséget, min bukik le a csalfa Molly.
Sem a műveltség, sem az eredetiség, de még a pszichologizmus sem tette volna Joyce-ot kultikus íróvá, ha ezek mögött nem bújna meg a szüzsé konkrét dinamikája.
És nem vált volna a világ bálványává Sherlock Holmes, ha csak bűnügyek kibogozója volna. Conan Doyle-ból még gyerekkorunkban kicsemegéztük a legfinomabbat, a cselekményt, de gyermeki ostobasággal meghagytuk a legtáplálóbbat: egy könyvet az ember nem a cselekménye miatt olvas újra, és különösen nem a bűnügyi regényeket. Conan Doyle történeteiben ott van annak a kornak a szolid bája, amikor a lányok ártatlanok voltak, a banditák borotválatlanok, a függönyök behúzva. Az már a mi időnk, amikor a viktoriánus kor kétszínűségét leleplező könyvek kezdtek megjelenni. Érdekes ezeket olvasni a mulatságos ismeretek és részletek kedvéért, de nem érdemes túlságosan komolyan venni őket: az erény és a bűn minden korban nagyjából egyenlően oszlik meg, csak az etikett és a szólásszabadság mértéke változik.
A viktoriánus családi tűzhely ténylegesen létezett - nem metaforaként, hanem forró valóságként egy nyirkos országban, ahol egy nagy ház felfűtésére akár napi egy tonna szén is elment.
Holmes és Watson azt éltetik és védelmezik az értékek brit rendszerében, ami a legfőbb benne, amit oly lelkesen rombolt Joyce. A házat.
Következetesen és komolyan munkálkodnak ezen, és Chesterton érdemtelenül rótta meg Conan Doyle-t az irónia hiánya miatt: az megbontotta volna a világos képi harmóniát.
"- Nehéz ennél különösebb és megmagyarázhatatlan helyzetet elképzelni... - törölte meg a kezét Holmes, és szeme felragyogott." Mint a mesében, itt is minden történet eleje egyforma. Sétálgatsz az ismerős városban - tudod, mi vár rád, és türelmetlenül várod, ami vár.
Lesz majd egy bűncselekmény, szépen megfejted, közben folyik a hajsza. A bokszoló és krikettjátékos Conan Doyle folyvást utal a sportemberségre, a vadászatra (nemegyszer hasonlítja Holmest vadászebhez) és a szerencsejátékra - a viktoriánus úriemberség attribútuma valamennyi. A száz háború nélküli év ("Soha egyetlen nagy ország sem volt ennyire szélsőségesen civil a gondolataiban és cselekedeteiben, mint a viktoriánus Anglia" - írta George Trevelyan) óhatatlanul előhívta a szublimációt, és ennek köszönheti a világ a békés küzdelem mára oly roppant népszerűvé vált módozatait: a futballt, a hokit, a teniszt, a bokszot.
A vadászat és a sport, e szabadtéri tevékenységek bizonyosfajta természetszeretetet is kialakítottak: a festészetben a tájkép uralkodott, a költészetben Tennyson. E háttér előtt Sherlock Holmes, ez a meggyőződéses városi ember még inkább különcnek hat, mint a mi városi civilizációnk számára. "Sem a falusi környezet, sem a tenger nem vonzotta... A természetszeretetnek nem jutott hely számtalan erénye között."
A nagyváros apológiája magának Conan Doyle-nak a credója: az első Holmes-történettel egy időben írta "A brit intellektus földrajzi eloszlása" című cikkét, amelyben azt fejtette ki, hogy Londonban egy a tizenhatezerhez arányban születnek kiemelkedő személyiségek, míg vidéken egy a harmincnégyezerhez arányban.
A város gazdagabb és érdekesebb, nem pedig félelmetesebb - ez Conan Doyle városi bűnügyi történeteinek legfőbb, paradox pátosza.
Holmes használja a várost, nem csak dolgozik benne. Hisz munka után folyton el akar érni az operába, bosszantva a normális olvasót parodisztikus - a la Oscar Wilde - esztétizmusával, "Lassus polifonikus motettái" című monográfiájával; mindezzel kissé háttérbe szorítja az egyszerű, derék Watsont, aki pedig afgán veterán (Qandaharnál szolgált, a peshawari kórházban feküdt). "Mint annak a chopini darabocskának a motívuma? Trallala, lirrala!... - Hátradőlve a fotelben a nyomozó, ez a műkedvelő zenészember úgy dalolt, mint a csalogány, én pedig arra gondoltam, milyen sokoldalú az emberi elme."
Igen jellemző Conan Doyle-ra a fenti részlet. Két alapvető eszme fejeződik ki benne: a moralizáló kommentár elkerülhetetlensége és az amatőrelv kinyilvánítása: Holmes nem szolgál! A professzionalizmus korszaka még nem köszöntött be, és a rendőrségi nyomozó alacsonyabb rendű lény, még ha amúgy kiváló ember is, mint Gregson vagy Lestride. Holmes művész - a l'art pour l'art művésze. Vagy pontosabban: egy lakatos a színjátszó társulatból, Jurij Vlaszov, aki ottfelejti a súlyoknál a Voznyeszenszkij-kötetet.
Holmes egy személyben fizikus és lírikus, a hegedű és a kémcső közt csapong, de különben groteszk kapcsolatban áll a tudománnyal: vegyészeti folyóiratokban publikál, de nem tudja, hogy a Föld kering a Nap körül. Nem a tudományban mint ismeretek rendszerében hisz, hanem a konkrét, praktikus tudásban. Ennek alapja a korszellemben keresendő, mely társadalmi-utilitárius ízt adott a tudománynak, úgyhogy Pasteur felfedezései a "bűnös ember mint káros mikroba" analógiát szülték: egy rühes juh az egész nyájat megfertőzi. Így aztán szükség van a rend haladó gondolkodással felvértezett őrére.
Ezért olyan tudósszerű Holmes, holott szinte sohasem használ tudományos-technikai újdonságokat - ha csak azt nem számítjuk, hogy folyton sürgönyözik. A távírda és a posta ragyogóan működik: a mai ember számára talán ez a legmeglepőbb Doyle bűnügyi történeteiben. És ez is a brit birodalmi idők jele: lehet úgy uralni a világot, hogy az ember közben ki sem teszi a lábát a házából.
A ház eszméje utazás közben sem vész el. Az angol vonat az angol utcát imitálja, ahol mindenkinek saját lépcsőháza van. Minden kupé külön bejáratú - nem a folyosóról, hanem már eleve oda száll be az ember, úgyhogy házacskák lánca suhan a síneken.
Ami a várost illeti, abban Holmes és Watson caben, fiákeren - a magánélet mozgó emlékművén - utazik, amelyet Disraeli "London gondolájának" nevezett.
Akkortájt az angol városok tele voltak omnibusszal. A Tate Galleryben meg lehet nézni George W. Joy 1895-ös festményét: egymás mellett ül egy cilinderes gentleman, egy elegáns hölgy virágcsokorral, egy irgalmas nővér és egy ágrólszakadt asszony gyerekekkel - semmi kényelem, semmi elkülönülés. Nem úgy a cabben! A Holmes-történetek e kerekes házhoz írt himnusszá állnak össze.
A bak hátul volt, úgyhogy a kocsis a tető fölött irányította a lovakat. Tökéletes volt a két utas privacyje: se meglesni nem lehetett őket, se hallgatózni, nem úgy, mint a taxiban. Különösen, ha figyelembe vesszük a XIX. század végi városok őrült zaját is: a vasabroncsok szívet tépően csikorogtak a kövezeten.
Az ilyen városban az ember el akart bújni, és Conan Doyle ezt pontosan megmutatja: szembeállítja az utcát és a házat. Belül családi tűzhely, kívül pedig: "Csíkokban gyenge, halovány derengés, amelyben fehér fellegekként gomolygott a köd. A keskeny fényfolyosókon úszó arcok végtelen sorában... számomra valami rettenetes rémlett, mintha kísértetek tömege menetelt volna. Miként az egész emberi nem, ők is a sötétségből születtek, és újra visszasüllyedtek a sötétségbe."
Szinte Biblia-parafrázis - a Prédikátor könyve. A bűnöző London-pokol mitologémája: állandó sötétség, köd, nyirkosság - mintha Szicíliában nem gyilkolnának.
Bár... alighanem valóban kényelmetlen volt. Holmes színe a szürke, Holmes fényét a gázlámpák adják; és csak a főbb utcák voltak megvilágítva. Az újságok rendszeresen beszámoltak arról, hogy a ködben egyik-másik járókelő beleesett a Temzébe. Az ég már reggeltől kéklett a füsttől. A hölgyek operába fehér kendőben mentek, amely hazafelé már piszkos volt. Az esernyő csakis fekete lehetett. Naponta száz tonna trágya került az utakra.
A viktoriánus kor bent volt. A köddel szemben a kandalló - és Conan Doyle bűnügyi történeteiben soha nincs se alászállás a borzalmakba, se a világ meg az ember tökéletlensége miatti kesergés. Ez az alapja pozitivista gondolkodásának, pozitivista stílusának, és ez a lényege sikerének. Valamint: Holmes és Doyle távol áll a jogtudat szárazságától, nem a törvény betűjéért küzdenek, hanem a jó szelleméért.
A holmesi kánon: ötvenhat elbeszélés és négy kisregény. A hatvan esetből tizennégyben Holmes elengedi a leleplezett bűnözőt. A maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, az igazságot amúgy oroszosan a törvény fölé emelve, a társadalom erkölcsösségén és a családi tűzhely érinthetetlenségén őrködve. "Mily megnyugtatóan hatott rám az angol ház nyugodt békessége! Egy pillanatra el is felejtettem ezt a szörnyű, rejtélyes ügyet."
"A hajléktalan ember potenciális bűnöző" - mondta Kant. És a fiziognómia ("az arc a lélek tükre") példáját követő szociológia a lakóhelyben az emberi lényeg kivetülését látta. A ház visszaadta a társadalmilag megnyomorítottak méltóságát. A demokrácia a privacyhez való jogot adta meg, a piac - az anyagi lehetőségeket (a családi házat, a szabad időt).
Az ember gyengeségéből fakadó azon természetes vágy, hogy megóvja, ami az övé, a máséba való behatolás szenvedélyével párosult. Alighanem ebben kell keresni annak az okát, hogy a nyomozó a XIX. század utolsó negyedében létrejött tömegirodalom legeslegnépszerűbb alakjává vált: ekkor kezdtek a tömegeknek szóló sorozatok megjelenni, és ekkor alakult ki a bulvársajtó.
A sajátom oltalmazása a túlélés módja a változó világban. "Az angolok öreg, sűrűn lakott országban élnek - írta Priestley. - Az ilyen országban élő ember kénytelen elkülönülni a többiektől. Azért hallgat, mert egyedül akar lenni önmagával." Ezt a vágyat csak erősítette a világ meghódítása: a birodalomban nem nyugodott le a nap, de a házban behúzták a függönyöket.
A birodalmi diadalok korában, amikor a nyughatatlan Kipling a briteket Mandalajba hívta, Conan Doyle az otthon nyugalmát képviselte.
Birodalmi kényelem - összességében ezzel az oximoronnal lehet leírni Londont. Ez a kifejezés aligha alkalmazható más városra (vegyük csak azt, hogy Moszkva = kényelem, Pétervár = birodalmiság, de a kettő soha nincs együtt).
Negyedről negyedre jársz Dél-Kensington vagy Mayfair viktoriánus védőbástyáin, és csak álmélkodsz a nagyság és az otthonosság paradox szövetségén. Itt emelték a század végén "a magánélet nagy falát" - a kifejezést valami francia találta ki, de a falat Angliában építették meg, elrejtve mögötte mindent, amit a birodalom minden zugából hurcoltak a házba.
A tömör (a rózsaszíntől a bordóig), vöröstéglás épületek falai mögött az antikvitásüzletek stílusa uralkodik. A viktoriánus enteriőr maga a bőség. Holmes íróasztalán negyvenhárom tárgyat számoltam össze, a tintatartótól és a dohányzacskótól a távcsőig és az ébenfa elefántokig. A kandallópárkány zsúfolásig tele. Egyetlen helyiség adja a tágasság érzetét - a vécé az elegáns kagylóval, de a puristák szerint az megszentségteleníti a helyet. Ugyanígy tele vannak zsúfolva bútorral és csecsebecsével a kor ténylegesen fennmaradt házai, melyek kényelméből soha sehová nem akaródzott elmenni, bár az ebéd fél koronába került, egy pohár brandy pedig nyolc pennybe, de Mrs. Hudson finomabban főz, mint a Simpson szakácsa. A sötétítőfüggönyök óvják a szőnyegeket a kifakulástól, a háziakat a ráncoktól és a rossz tekintetektől. Srégen az asztal felé fordulva ott ül a kandallónál Sherlock Holmes.
Milyen érdekes egy város százéves fényképeit nézegetni. Fiákerek dobozainak nyüzsgése az utcán, befüggönyözött ablakok... és sehol egy ember, akin ne volna fejfedő.
M. NAGY MIKLÓS fordítása
1 Szentkuthy Miklós fordítása.
2 Bűnöző, az orosz alvilág tagja, köztörvényes rab a lágerekben.
3 Az Ifjúkori önarcképből vett részleteket Szobotka Tibor fordította.
4 Részlet - szó szerinti fordításban - Anna Ahmatova Fennkölt ódákkal kár kísérleteznem című verséből. Halasi Zoltán fordításában a vers születéséről szóló versszak így hangzik: "Úgy nő, nincs benne semmi szégyenérzet, / úton-útfélen, kerítés tövén / pitypang, lapu, laboda közt tenyészve, / akár egy gyomnövény."
5 Az Ifjúkori önarckép orosz címe.
Szökőkút a Trafalgar Square-en
