Peter Simpson

A filozófia kereszténysége

A jelen esszé címe meglepőnek szánt, még meglepőbbnek, mint a "keresztény filozófia", amely évekkel ezelőtt nem kis vitát kavart. Az utóbbi kifejezést Étienne Gilson, a neves középkorkutató vezette be olyan gondolkodók életműve jellemezésére, mint például Aquinói Szent Tamás és Szent Bonaventura. Néhány ellenvetéssel szembesülve Gilson elismerte, hogy keresztény filozófiáról a szó szoros értelmében éppoly kevéssé beszélhetünk, mint keresztény matematikáról vagy keresztény fizikáról; e tudományágak formális eszméjük szerint nem kapcsolódnak vallási képzetek tartalmához. Gilson azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a középkor kiemelkedő alakjai nem juthattak volna filozófiai eredményeikhez és felfedezéseikhez, ha megélt kereszténységük nem lett volna konkrét történeti tény. Állítása szerint ebben az értelemben beszélhetünk keresztény filozófiákról.

E sorok írójának nem szándéka, hogy ebben a vitában itt és most állást foglaljon. Csupán annyit kívánok megmutatni, hogy a felvetett téma miben különbözik Gilsonétól. Gilson arra a kérdésre összpontosított, hogy beszélhetünk-e olyan filozófiáról, amely keresztény; magam viszont arra, hogy beszélhetünk-e olyan filozófiáról, amely nem keresztény. Mármost e kérdés igencsak bizarrnak tűnik, és sokan könnyűnek is vélik a megválaszolását. Gilsonnak biztosan igaza van abban, hogy a filozófia tisztán eszmei értelemben különbözik a vallástól, de abban is, hogy számos olyan filozófiai irányzat van, amely egyáltalán nem keresztény. Gondoljunk csak az ókori görögség, Kína és India filozófiáira, vagy a középkori zsidóság és iszlám gondolkodására, avagy korunk filozófiáinak többségére. Vagy lehet, hogy filozófia és vallás mégsem különböznek oly élesen egymástól? Állításom éppen ezt mondja ki; s azt hiszem, néhány megfontolás bemutatásával nem is lesz könnyen elvethető. Amikor azt mondjuk, hogy a filozófia formális eszméjében különbözik a vallástól, különösen a saját állítása szerint kinyilatkoztatott vallástól, amilyen a kereszténység, általában arra gondolunk, hogy a filozófia a dolgok pusztán ésszerű vizsgálata, míg a vallás, pontosabban a teológia ugyanezen dolgoknak a természetfeletti kinyilatkoztatás fényében eszközölt kutatása. Világos, hogy ebben az értelemben nem állhat fenn semmilyen formális átfedés a kétfajta vizsgálódás között. Legfeljebb olyan történeti egyezésekről beszélhetünk, amelyek a konkrét gondolkodókat érintik, ahogyan ezt Gilson állítja érvelésében. Felfogásom szerint azonban éppen a filozófia ezen értelmezése, avagy lényegi eszméjének e meghatározása az, ami kérdéses. Biztos ugyanis, hogy egészen az újkor kezdetéig nem így értették a filozófia mibenlétét.

Kezdjük a II. században élt keresztény szent, Jusztinosz mártír felfogásával. Fejtegetéseiben Gilson is hivatkozik Jusztinoszra, de véleményem szerint nem veszi elég komolyan a mártír gondolatait. Gilson és a keresztény filozófiáról szóló vitában részt vevők túlságosan szorosan ragaszkodnak a filozófia említett formális meghatározásához, és ezért nem látják, hogy az nem érvényes Jusztinosz esetében. Gilson például fölidézi, hogy Jusztinosz hogyan vándorolt istenkereső útján egyik filozófustól a másikig, mígnem találkozott egy öregemberrel, aki felhívta a figyelmét a próféták és az evangéliumok tanulmányozására. Jusztinosz ráébredt arra, hogy csak itt találhatja meg a biztos és valóban hasznos filozófiát; s keresztény megtérését úgy írja le, mint aki valóban "filozófussá vált". Az erről szóló beszámolóból és Jusztinosz egyéb szövegeiből kiviláglik, hogy Jusztinosz szóhasználatában a "filozófia" és a "keresztény hit" nem jelentett két különböző dolgot. Ellenkezőleg, a keresztény hit számára az "igaz" és "teljes" filozófia volt; ez a hit volt az, amit a filozófusok mindig is kerestek, ti. a bölcsesség biztos és igaz útja. A kereszténység elutasítása Jusztinosz szemében egyenlő volt a filozófusság elutasításával; s a filozófus végeredményben csak keresztény lehetett. Ennek megfelelően a Krisztus előtt élt filozófusok valamiképpen előre jelezték eljövetelét; mi több, Krisztus rejtett módon jelen volt a filozófusok munkájában. A filozófusoknak a pogányságban játszott szerepe ahhoz hasonlítható, mint a prófétáké a zsidóságban: mindkét csoport Isten által küldött személyekből állt, akiknek feladata az volt, hogy előkészítsék Krisztus útját. S valóban: nem olvassuk-e az Evangéliumban, hogy Krisztus "Isten logosza" (igéje), aki azért jött a világba, hogy minden embert megvilágítson? Elképzelhető lenne az, hogy a Krisztus előtt élt filozófusokat nem maga a logosz világosította meg? Vagy hogy nem Krisztus volt, akit e filozófusok a bölcsesség után kutatva valójában megtalálni kívántak?

Itt különösen arra érdemes figyelnünk, hogy Jusztinosz filozófiafogalma mily élesen különbözik Gilsonétól. Míg Gilson a filozófiát annak eszközei által határozza meg, addig Jusztinosz a célja felől. Gilson csak az önmagában vett emberi értelem által felismert igazságok körére korlátozza a filozófiát, ám Jusztinosz felfogásában a filozófia magában foglalja mindazon bölcsességet, amit emberi mérlegelés ismert fel vagy isteni kinyilatkoztatás mutatott meg. S ez az oka annak, hogy Jusztinosz a kereszténységen "igaz filozófiát" ért, a "bölcsesség" igazi "szeretetét", amennyiben a kereszténység Krisztus szeretete, Krisztus pedig a bölcsesség telje, Isten logosza, a megtestesült Igazság. Amikor Jusztinosz magának is tulajdonítja a "bölcsesség szeretetét", számára nem az a fontos, hogyan talált rá erre, hanem az, hogy ténylegesen rátalált; s ugyanez mondható el mindazokról, akik szeretik a bölcsességet. Mint Platón Az államban kimondatja Szókratésszel: ha valakiről helyesen állítjuk, hogy valamit szeret, akkor nem azt mondjuk, hogy valamely részét szereti, hanem azt, hogy az egészet. Hiszen ha valamit szeretünk, de saját erőnkből nem vagyunk képesek elérni, bizonyosan nem utasítanánk vissza annak a segítségét, aki megígéri nekünk, hogy segít bennünket célunk megszerzésében. S vajon mennyire lenne őszinte a szeretetünk, ha azért mondanánk le céljáról, mert azt saját erőnkből nem, csupán valaki más segítségével nyerhetjük el?

Jusztinosz filozófiafogalma a korai egyházatyák korában tipikusnak tekinthető. Az ókori filozófia már a kezdet kezdetétől életmód volt, mi több: üdvösségi út. Az egyes filozófusok persze egymástól különböző tantételeket is vallottak, de ezekhez, iskolájuk felfogásához éppen azért ragaszkodtak, mert a legalkalmasabbnak tartották őket arra, hogy eligazodjanak a világban. A filozófia értelme éppen abban állt, hogy az emberi természet által elérhető legboldogabb életet biztosítsa. Minden eszközzel a bölcsességre törekedtek, akár életük és vagyonuk teljes föláldozása árán is. A filozófiai bölcsesség volt az a kincs, amiért minden vagyonukat eladták. Gondoljunk csak a Védőbeszéd Szókratészére, de az úgynevezett preszókratikus filozófusok is ekként jártak el: filozófiájukra úgy tekintettek, mint a megmenekülés útjára, mely kivezet az emberiséget, a filozófia nélkül élő tömegeket jellemző tudatlanságból és elvakultságból. Gondolkodásuknak éppen ezt a vonatkozását homályosítjuk el, amikor a preszókratikusokat természettudósoknak állítjuk be, és szembehelyezzük őket a költők és mitológusok világfelfogásával.

Megtévesztő az a gyakran hallható felfogás, mely szerint a preszókratikus gondolkodók elhatárolódtak volna a vallástól és annak gondolkodásmódjától. Korunkban valóban szembeállíthatjuk egymással a tudományt és a hitet; de a preszókratikusok nem tették ezt. Thalész, akit hagyományosan az első filozófusnak tartanak, éppannyira hitt a görög istenekben, mint kortársai. Parmenidész egy istennő kinyilatkoztatásaként adta közre gondolatait, s eszerint, mai felfogásunkban, inkább tekinthető vallási tanítónak, semmint "filozófusnak". A hagyományos istentörténetek első éles hangú kritikusa, Xenophanész nem arra törekedett, hogy a vallás helyére a racionális észt állítsa, hanem arra, hogy az abszurd és erkölcstelen régi vallást erkölcsileg egészséges újjal helyettesítse; de az erkölcsileg ép vallás mai felfogásunkban vallás és nem "filozófia". Platónnál igen hasonló a helyzet. Platón Xenophanész követője a hagyományos mítoszok egy részének az elutasításában és az istenség ésszerűségének a hangsúlyozásában; a platonikus filozófia egyetemes életmód, üdvösségi út, aminek végpontja az isteni valamilyen formában megvalósuló tisztelete. Fölösleges is említenünk, hogy a preszókratikusok, maga Szókratész és Platón újat hoztak a korábbi költőkkel szemben. De nem arra törekedtek, mint ezt II. János Pál pápa kifejti a "Fides et ratio" kezdetű enciklikájában, hogy elvessék a vallást, hanem arra, hogy a vallásban helyet készítsenek a hitnek. Ezt megkönnyítette az a tény, hogy a görög vallás nyitott volt újítások befogadása előtt. A filozófusok egyszerűen az észre hivatkoztak, s nem a hagyományos történetek igazságába vetett hitükre, személyes érdekükre vagy politikai szempontokra. Klasszikus példája ennek Platón Euthüphron című dialógusa, amelyben a különbség Szókratész és Euthüphron között nem az, hogy egyikük kegyes, a másikuk nem, hanem hogy Szókratész ésszerűen viszonyul kegyességéhez, míg Euthüphron mintegy vakon engedelmeskedve a hagyománynak. Ami igaz Platónra és Szókratészre, ugyanúgy áll Arisztotelészre. Igaz továbbá a görög-római világ filozófiai iskoláira - a sztoára, az epikureusokra, az újplatonikusokra -, amelyek legszembetűnőbb vonása kétségtelenül vallási és üdvösségi jellegük. Azt is mondhatjuk, hogy a filozófusok komolyabban vették a vallást, mint legtöbb kortársuk, amennyiben a vallási kérdésekben az eszükre kívántak támaszkodni, és nem követték vakon reményeiket és félelmeiket. Ebben a megvilágításban Jusztinosz e filozófusok társa, a bölcsesség kutatója velük együtt, s az általa felvett kereszténység csak mint az egyik filozófiai iskola érthető meg. A klasszikus felfogás szerint az a tény, hogy a kereszténység olyan tanításra hivatkozott, amelyet az e célból emberi formát öltött Isten adott, egyáltalán nem csökkentette filozófiai jellegét és vonzerejét. Mi több, a kereszténységet éppen az az állítása tette vonzóvá, hogy tanítása isteni kinyilatkoztatás; hiszen amennyiben az isteni nagyobb, mint az emberi, az isteni bölcsesség is nagyobb, mint az emberi bölcsesség. E felfogás ellen aligha tiltakozott volna mondjuk Parmenidész vagy Szókratész. Hiszen Szókratész, aki pere során hivatkozott a delphoi jósszóra - mely szerint az emberi bölcsesség nem sokat ér -, nem utasította volna el az isteni bölcsesség ajándékát, ha az orákulum ezt fölajánlotta volna neki.

Jusztinosz tehát fontos tanúja annak, hogy a kereszténység miként lépett a pogány filozófusok elé, és hogyan nyerte meg egy részüket magának. Hiszen a kereszténység olyan tökéletes bölcsességként lépett a színre, amely annak az Istennek a szabadon nyújtott ajándéka, akit a filozófusok állításuk szerint mindig is kerestek és szerettek. Tehát a filozófiai gondolkodók, akik közt Jusztinosz elsődleges, jól látták ezt, és a kereszténységet filozófiaként és filozófusként fogadták el; számukra nem volt különbség filozófia és vallás, filozófia és hit között. Hogyan is lehetett volna? A bölcsesség volt az, amire filozófusként törekedtek. Miért számított volna ebben a helyzetben az, hogy e bölcsesség nem saját erőfeszítésük gyümölcse, hanem Isten szabad adománya?

A kereszténység e filozófiai értelmezése, az igaz filozófiaként való fölfogása Jusztinosz egész korára és a rá következő századokra is jellemző; olyan személyekre gondolhatunk, mint Athenagórász, Eirénaiosz, Minusicus Felix, Alexandriai Kelemen s elsősorban persze Szent Ágoston. Ezért mondható, hogy a kereszténység végső győzelme, majd a pogány filozófiai iskolák megszűnése magának a filozófiának a győzelme volt; Krisztusé, aki bölcsesség, s Krisztus követéséé, ami a bölcsesség követése. A többi filozófiai irányzat tehát nem megszűnt, hanem beteljesült; nem újabb pogány filozófiai iskolák következtek rájuk, hanem a keresztény teológia és irányzatai. Ekként nézve nem beszélhetünk a filozófia és a teológia közötti törésvonalról, amint nem volt ilyesmi a próféták és az Evangélium között sem. Ami történt: beteljesülés és megvalósítás. Legalábbis így látta a filozófia történetét Jusztinosz vagy Ágoston vagy a hozzájuk hasonlóan gondolkodó keresztények többsége. Igaz, a filozófiatörténetet korunkban sokan nem így észlelik; a kereszténység felemelkedése e megközelítésben nem a filozófia beteljesülését, hanem megszűnését jelenti, mely csak Descartes művével éled újjá, amidőn a tekintélyelvű kereszténység hegemóniájának hanyatlása megkezdődött. De ez a megközelítés eltorzítja a klasszikus filozófiát, amelyben nem átfogó érvényű üdvösségi utat lát, hanem tantételek halmazát egymáshoz csak lazán kapcsolódó témakörökre vonatkozóan; a klasszikus filozófia tehát némileg kezdetleges megelőlegzése annak, amit napjainkban filozófiának nevezünk. De amit ma filozófiának nevezünk, az elnevezésen túl csak kevés ponton kapcsolódik az ókori filozófiához; az azonos elnevezés, de különböző jelentés - az ekvivokáció - komoly problémájával szembesülünk itt.

Ez az ekvivokáció nem teljesen véletlenszerű, hiszen gyökerei a különböző ókori filozófiai iskolákig nyúlnak vissza, melyekkel a kereszténység kezdetben versengett, majd magába olvasztotta őket. Miután, mint hangsúlyoztam, a filozófia a bölcsesség szeretetét jelentette, a keresztények hivatkozása az isteni kinyilatkoztatás adományára kiemelten fölvetette a kérdést, hogy e szeretett bölcsesség mennyiben adódhat, vagy miképpen ismerhető meg még a kegyelmi adományt megelőzően. Egyes kora keresztény szerzők elég merészek voltak ahhoz, hogy azt állítsák: a görög filozófusok és különösen Platón bölcsességüket az Ószövetségből kölcsönözték, amikor kapcsolatba léptek az egykori zsidósággal. Ezért a filozófia valójában egyfajta biblikus prófécia lett volna, ami ennek megfelelően kezelendő, vagyis a Krisztus eljövetelére irányuló isteni kinyilatkoztatás elemeként. Ez a megoldás mégsem bizonyult kielégítőnek, hiszen egyrészt hiányoztak a bizonyítékok arra nézve, hogy a korai görögség valóban ismerte a Bibliát, másrészt nyitva hagyta annak kérdését, hogy e téren bármi is megismerhető lett volna előzetes kinyilatkoztatás nélkül. Végül az emberi értelem, mint a János-evangélium bevezetője kimondja, már a kezdetektől fogva Krisztustól nyerte világosságát. Hogyan kapcsolódott tehát a "világosság, mely minden embert megvilágosít" Krisztusnak az Evangéliumban megnyilvánuló világosságához? A választ a keresztény apologéták mondták ki: a filozófusok gondolatvilága az Evangélium előkészítését szolgálta; nem hitet, hanem a "hit preambulumát", bevezetését nyújtotta. Noha a filozófia bölcsességszámba ment, mégis különbség volt az Istentől kinyilatkoztatott teljes bölcsesség és ennek előkészítése között, amit a kereszténységet megelőző filozófia végzett el. Természetes, hogy a bölcsesség valódi kedvelője, az igazi filozófus nem maradhatott meg a bevezetésnél, ha maga a bölcsesség teljessége is hozzáférhetővé vált. Ezért a teljes értelemben vett filozófiát nem is lehetett másként tekinteni, mint ami - legalábbis végső célját tekintve - azonos a kinyilatkoztatott keresztény bölcsességgel; ehhez azonban a régi filozófia csupán bevezetésként szolgálhatott.

Ezért természetes volt, hogy "filozófiának" inkább csak ezt a bevezetést nevezték, aminél többet nem tulajdoníthattak a filozófusoknak. Ugyancsak természetes volt, hogy mivel a filozófia mindezt csupán Krisztus "természetes világossága" segítségével érte el - hiszen a kinyilatkoztatott világosság még nem állt rendelkezésükre -, a filozófia a keresztény filozófiával szemben a "természetes ész" körére korlátozódott. A keresztény filozófia így egyre inkább a "teológia" vagy "kinyilatkoztatott teológia" elnevezés alatt jelent meg. Az évszázadok során e különbség egyre határozottabb lett, egyre formalizáltabb alakot öltött; így a teológia egyre inkább a kinyilatkoztatás fényében megszerezhető ismeretet jelentette, a filozófia pedig már nemcsak a régi pogány filozófusok eredményeire vonatkozott, hanem az önmagában álló, kegyelmi segítség nélkül használt ész eredményeire is, noha ez utóbbi teljes körét nem tárták föl.

Talán Szent Tamás volt az a teológus, aki a legvilágosabban és legpontosabban vázolta ezt a különbséget. Ennek egyik következménye az volt, hogy a keresztény teológusok olyan ésszerű következtetésekre is eljuthattak, amelyeket a korábbi filozófia nem ismert - olyanokra, amelyeket szoros értelemben "filozófiainak", a természetes ész által hozzáférhetőnek lehetett nevezni (s Gilson részben ezt értette a "keresztény filozófia" kifejezésen). Ez a szűk értelemben vett és a keresztény hit bevezetőjeként felfogott filozófiafogalom ezzel már elszakadt az ókori filozófia eleven kontextusától, a bölcsesség egykori szeretetétől; egyfajta absztrakció volt. De az absztrakciót részletesen kidolgozó keresztény teológusok nem szerették a bölcsességet elődeiknél kevésbé avagy kevesebb hévvel. Éppen ellenkezőleg: a kereszténység jelentősen felbuzdította a bölcsesség szeretetének régi tevékenységét, hiszen benne Krisztus bölcsességét látta. Továbbá ezt a filozófiafogalmat nem valami másból, hanem magából a filozófia fogalmából vonatkoztatták el: a természetes filozófiát Krisztus teljes és kinyilatkoztatott filozófiájából.

Ez az elvonatkoztatás a középkor folyamán teljesedett ki, amiben a főszerepet a keresztény teológusok játszották. A filozófia így létrejött fogalma ismeretlen volt az ókorban, a korai kereszténységben, a judaizmusban vagy az iszlámban. S ez az a filozófiafogalom, amely az újkort meghatározta, s aminek gyakorlói ma az egyetemi és főiskolai filozófiai tanszékeken tanítanak: ők azok, akik a filozófiai könyveket írják, ezen belül is az úgynevezett "filozófiatörténeteket", s a most felnövő nemzedékek ezekből tájékozódnak a filozófia mivolta felől. Nem lepődhetünk meg tehát azon, hogy a filozófia eredeti jelentése - életmód, amely bölcsességhez és üdvösséghez vezet - már szinte nyomtalanul eltűnt. Hiszen alig vannak egynéhányan olyanok, akik a filozófiát üdvösségi útnak tekintik, annak életformáló jelentőségéről nem is szólva. Az ókori filozófiai gyakorlat követőinek valódi megfelelői korunkban a hitüket élni törekvő keresztények, zsidók és mozlimok. S a mai filozófusok, akik valamely vallási hitet követnek, ennyiben nem tartják magukat filozófusnak - hiszen a filozófia teljesen elvált az üdvösségi út jelentésétől és valóságától. Akadémiai diszciplínává lett, amelynek gyakorlata munkakör vagy szakma kérdése. A filozófia azonban ebben az értelemben még a középkorban sem létezett, noha ekkor született meg a filozófia újkori eszméje. Ekkortól kezdve már nem beszélhetünk arról, hogy a filozófia - immár formális eszme csupán - megélt valóság lett volna. A megélt valóság, amelyben egykor a filozófiát gyakorolták, immár a kereszténység vagy más, magát üdvösséginek tartó út lett. Az újkorban pedig egyre konkrétabbá tették a filozófia ezen absztrakcióját, amennyiben fenntartották a filozófia elméleti eljárását, de elvetették annak vallási kontextusát. Az elmélet pedig egyre inkább elvilágiasodott, szekularizálódott. Joggal várjuk el, hogy a vallási kontextus a túlvilágra összpontosítson; s a filozófia eredeti értelemben is ilyen volt, amennyiben legalábbis nem olyan közvetlen célokra törekedett, mint anyagi gazdagság, gyönyör, hírnév és így tovább, amit az igaz filozófus érdemtelennek tartott arra, hogy életének középpontjába emelje. A filozófia egyetlen valós célja önmaga, a bölcsesség és tudás keresése önmaguk kedvéért. Aki ezt az utat választja, túlvilági célt tűz maga elé, noha a halál utáni élet képzete eredetileg nem tartozott szervesen a filozófia fogalmához.

Az újkori filozófiai gondolkodás közismerten Descartes-tal vette kezdetét. Egészében ez igaz, de nem az általában ismertetett okokból. Descartes tette nem abban állt, hogy évezrednyi szünet után helyreállította volna a filozófiát. A középkorban közismerten virágzó filozófiai gondolkodást találunk, ti. a keresztény, a zsidó és a mozlim vallás keretein belül mint bölcsességi tevékenységet. Descartes nem tett mást, mint hogy e bölcsességi tevékenység egy részét kiemelte, kivonta a vallási összefüggéseiből, és az egyszerűség kedvéért a filozófia elnevezés alá rendelte. Ezzel kiszakította abból a környezetből, melyben a filozófia még a változások ellenére is közel állt ahhoz, hogy életmódként, üdvösségi útként, a bölcsesség életre szóló céljaként jelenjék meg. Descartes volt az, aki a filozófiai gondolkodást kifejezetten e világivá tette. Ez már abból a tényből is kiderül, hogy felfogásában a filozófia az új tudományos fejlődés szolgálatába került, aminek célja, mint a francia gondolkodó kifejezetten megállapítja az Értekezés a módszerről című munkájában, nem más, mint a természet meghódítása az emberi kényelem érdekében. Ezért kimondhatjuk, hogy Descartes nem nevezhető filozófusnak a szó hagyományos értelmében; legalábbis abban az értelemben nem, amit filozófiainak szánt írásaiban közreadott (hogy magában mit gondolt, az más lapra tartozik). A filozófia kifejezést a középkori absztrakt értelemben használta, s nem a bölcsességre, a teológiára tekintettel határozta meg, hanem az e világi tudományos eredmények vonatkozásában. Ennyiben tevékenysége inkább az ókori szofistákéhoz hasonlítható, akik a filozófiát ugyan életmódként fogták fel, de a gazdagság és hírnév eszközeként használták. Descartes természetesen nem állt egyedül; sokan követték az általa választott ösvényt. E szerzőknek köszönhető a filozófia modern, akadémikus fogalmának kialakulása, amelyben már nincs szó átfogó értelemben vett életmódról. A középkori bölcsesség két ága, a teológia és a filozófia közül az első szinte semmi vagy csak nagyon csekély fontossággal bírt Descartes számára, hiszen nem volt e világi értelemben alkalmazható. Az akadémikus filozófia így vált már nem a teológia, hanem a technikai tudomány szolgálójává a világ meghódításának nagy vállalkozásában. A modern filozófia története ennek a szerepnek az egyre konkrétabb és szerteágazóbb kidolgozása.

Ám az absztrakció mégiscsak absztrakció, aminek megvalósítása elkerülhetetlenül kontextualizálást jelent. Ebből következik, hogy a modern akadémikus filozófia is kontextusban áll fenn, vagyis bizonyos célja van. Talán egyes esetekben ez a cél nem áll távol az ókori filozófia filozófiai, vagyis vallási célkitűzésétől. Úgy tűnik, hogy Hegel vagy Heidegger gondolkodása ilyen, noha feltehetjük a kérdést, hogy bemutatott bölcsességük milyen mélységű. Más esetekben azonban a cél az, amit a filozófus maga elé állít: gazdagság, gyönyör, hírnév, avagy egyszerűen bonyolult kérdések megoldása. Úgy tűnik, hogy korunk filozófiája a legtöbb esetben valóban ez utóbbiról szól. Szakma csupán, mint az alkuszé vagy az üzletemberé, amely elveszítette azt, amit II. János Pál pápa a "Fides et ratio" enciklikában a filozófia "bölcsességi dimenziójának" nevez, vagyis a bölcsességre való törekvés, az abban való élet vonatkozásában. Ha ezt a dimenziót helyre is állítjuk, még nem szükséges föladnunk a filozófia középkori, elvont fogalmát, sőt még a filozófia szakmai jelentését sem. Ezt maga II. János Pál pápa sem kívánja, hiszen enciklikájában éppúgy erre támaszkodik, ahogyan mindannyiunk, amikor filozófiáról beszélünk. A középkori elvonatkoztatás végül is igen fontos, mivel gondolkodásunkba jelentős különbséget vezet be. Véleményem szerint a gilsoni értelemben vett keresztény filozófia valódi fölfedezése éppen a középkori, elvonatkoztatott - az életmóddal szemben a teológia mellé rendelt - filozófiafogalomban áll: a kegyelemmel eltelt ész belátásában a természetes ész szerepét illetően. Ha ezt az összefüggést leszögezzük, már semmi sem áll útjában annak, hogy a filozófia szakmai tartalmára, illetve a teológiában való beteljesülésére összpontosítsunk; hiszen e kettő különbözik egymástól, s ennek megfelelően is kell velük foglalkozni.

Amit a filozófia megkövetel, nem más, mint amit az igaz vallás mindig is igényelt: nem a szakma, hanem a személy megváltozását. Akár filozófusok vagyunk, akár teológusok, akár egyik sem, személyünkkel és életünkkel a bölcsesség végső célját kell szolgálnunk. Bölcsességi értelemben véve, amelyről II. János Pál pápa gyakorta szól, mindannyiunknak filozófusnak kell lennünk; de a középkori absztrakt értelemben már nem szükséges valamennyiünknek filozofálni. Ha úgy tetszik, ám válasszuk Descartes-ot példaképül filozófiai tevékenységünkben; de ha azt akarjuk tudni, mit jelent filozófusnak lenni, forduljunk Jusztinosz mártírhoz.

MEZEI BALÁZS fordítása