|
|
|
|
|
||
Tisztelt Uraim!
Rendkívüli mértékben értékeltem Simpson professzor úr "A filozófia kereszténysége" című esszéjét, amely az Önök folyóiratának 2001. májusi számában jelent meg. Egyetértek a szerző álláspontjával, mely szerint az újkori és a kortárs filozófiai gondolkodás sokkal inkább világi szakmának nevezhető, szemben azzal, amit a philoszophía az ókori kontextusban jelentett. Simpson úr három tételéhez kívánok hozzászólni.
Először is megemlítendő, hogy még a görög filozófia egyes ágai sem értették a filozófiát valaminő végső mozzanatnak. Mind Platón, mind Arisztotelész írásaiból jól kivehető, hogy szemükben a filozófia nem egyszerűen bölcsességre, hanem, mint Simpson úr helyesen kiemeli, "üdvösségre" törekszik. Ámde a filozófiai "üdvösség" - ha ezt a szót itt használhatjuk - e szerzők felfogásában nem "érhető el" a szó közönséges értelmében, ahogyan ezt számos helyen olvashatjuk (lásd pl. a végtelenről szóló részt Arisztotelész Metafizikájában, 1066 a-b; avagy a Nikomakhoszi etika befejező gondolatait). Vagyis az, ami később a keresztény teológia és a természetes filozófia kettősségében fejeződött ki, bizonyos formában már jelen volt a klasszikus filozófiafogalomban is. Eszerint a philoszophía egyfajta "bevezetés" volt abba a "fényesebb világba", ami racionálisan nem érhető el, hanem csak adódhat bizonyos módon (az egész Parmenidész-dialógus lényege a racionális gondolkodás aporetikus jellegének a kiemelése; lásd továbbá Az állam 531 d és a - kétes szerzőségű, de e tekintetben dokumentumértékű - Platónnak tulajdonított Második levél egészét, különösen 313 b).
Másodszor meggondolandó, hogy az újkori filozófia egésze valóban csak az egykori filozófiai egység hanyatlásaként, felbomlásaként értékelhető. Egyetérthetünk Simpson úr Descartes-ot érintő megállapításaival, ám mégis föl kell tennünk a kérdést, hogy voltaképpen mi ment végbe a filozófia újkori fejlődésében, vagy tágabban az újkori történelemben. Nem hiszem, hogy valaminő hanyatláselmélet alkalmas lenne ennek a fejlődésnek a kiértékelésére - korunk kialakulásának megértésére. II. János Pál pápa "Fides et ratio" kezdetű enciklikája valóban fontos szöveg, amely azonban csak burkoltan válaszol erre a kérdésre: arra bátorítja olvasóit, hogy állítsák helyre a filozófia "bölcsességi dimenzióját", arra hív föl, hogy olvasói "félelem nélkül" keressék az igazságot - valóban oly motívum ez, amit Platónnál is megtalálunk, például a Theaitétoszban. Platón azonban világosan utal arra, hogy az események menetében bizonyos logika érvényesül, legyen szó akár kozmológiai, akár filozófiai - gondolkodásbeli - fejleményről, amit jól mutat például az Államférfi elején közölt kozmológiai mítosz. Simson úr nagyon helyesen utal arra, hogy a klasszikus felfogás szerint az újkori filozófia jelentős szegmensei inkább a szofizmus jelenségeinek tűnnek. Ám a szofista alakja az ugyanilyen című platóni párbeszédben éppen azt tárja föl, hogy tevékenységében - hallgatóinak félrevezetésében - nem egyszerűen valaminő szétbomlásról van szó, hanem egy tágabban vett értelmes egészről, aminek föltárása részben a filozófia dolga, részben azonban túl van a filozófián - mondjuk abban, amit Arisztotelész a boldogság tökéletes megvalósulásában látott.
Harmadik megjegyzésem a szerzőnek a kortárs filozófiát érintő értékelésére vonatkozik. Benyomásom szerint Gilson megközelítése nem alkalmas arra, hogy mélyebben feltárja akár a kereszténység és a filozófia kapcsolatát, akár a filozófia eredeti fogalmát. Ám Simspon úrnak Hegelre és Heideggerre vonatkozó szkeptikus megjegyzését leegyszerűsítőnek tartom. Úgy tűnik, hogy amint megértjük a klasszikus filozófia tartalmát - nemcsak mint "üdvösségi" utat, hanem oly fejleményt is, amely az Államférfi mítoszában nyer jelképes kifejeződést -, bizonyos értelemben kulcsot kaptunk az újkori és a kortárs filozófia megértéséhez is. De legalábbis könnyebbé válik Hegel, Heidegger - vagy éppen Kant - e fejlődésben betöltött szerepének a megértése. Igaz, egyikük sem követelhetné magának a "végső bölcsesség" képviselőjének a jogát; de legalábbis Heidegger nem is törekedett erre. Megértette, hogy nem a - klasszikus vagy modern értelemben vett - filozófiáé az utolsó szó. E gondolatát egyebek mellett a "másik gondolkodásra" (das andere Denken) való utalásaival fejezte ki.
Fontosnak tűnik még megjegyezni, hogy a kereszténységnek van egy bizonyos eszkatologikus értelme, ami aligha fejezhető ki filozófiai terminusokban. A filozófia, mint Platón olvasása mindenkit meggyőzhet erről, bizonyos értelemben tudatában volt ennek a dimenziónak.
Őszinte tisztelettel:
MEZEI BALÁZS
