Scholz László

Álvaro Mutis
Cervantes-díjas

Tavaly júniusban úgy tűnt, végre sikerül hosszabb interjút készítenem Álvaro Mutisszal: a kontinensek közt szüntelenül ingázó író épp Mexikóban volt, s régi ígéretét megtartva, adott is egy időpontot. A véletlen, potosabban a mexikói légi közlekedés azonban ismét megtréfált bennünket: Mutis vidéken rekedt, a kérdéses napon sehogy sem tudott visszatérni a fővárosba. Becsületére legyen mondva, az ott hagyott kérdéseimre, ha röviden is, de rögtön válaszolt, és faxon elküldte Budapestre:

Scholz László: Egy korábbi beszélgetésünkkor kiderült, hogy mennyi mindent tudsz Magyarországról, noha tudtommal, sosem jártál nálunk. Például úgy beszéltél az Andrássy útról, mintha mindennap arra járnál dolgozni. Honnan szerezted ismereteidet?

Álvaro Mutis: Két forrásból származnak a Magyarországgal kapcsolatos ismereteim. Az egyik az a barátság, amelyet egészen fiatalon, huszonkét évesen kötöttem egy zseniális magyarral: Eugenio Brukner volt a neve, s akkor ismertem meg, amikor egy kolumbiai biztosítótársaság reklámfőnöke voltam, s nála rendeltük meg évről évre a cég elegáns zsebnaptárját. Zenerajongó volt meg értő olvasó, s felejthetetlen baritonján sok magyar nótát énekelt nekünk, például azt, amelyik úgy kezdődik, hogy Piros, piros, piros, és amelyik olykor még feltűnik az emlékezetemben. Hosszú évekig tartott a barátságunk, vele mindig Magyarországról beszélgettünk. A másik forrás Bartók Béla zenéje, ami ugye, kimeríthetetlen. Csak később találkoztam egy másik nagyszerű magyarral, Ferdinándy Mihállyal, a történésszel és esszéíróval, aki Oxfordban is tanított, és olyan könyveket írt, mint I. Károly, Karnevál és forradalom, II. Fülöp, ez utóbbinak a spanyol kiadását, megjegyzem, nekem dedikálta. Magyar olvasmányaim - ha lehetett, franciául szereztem be őket - Zilahy Lajostól Szabó Dezsőig, Molnár Ferenctől Márai Sándorig, Déry Tibortól egészen Lukács Györgyig terjednek, még ha ez utóbbinak nem is osztottam eszes marxizmusát.

S. L.: Egyik regényed címében szerepel egy magyar női név, Ilona, vajon hogy került az életedbe?

Á. M.: Én találtam ki ezt a figurát, mégpedig írás közben jöttem rá, hogy testi szépsége, élményvilága, jelleme alapján csakis magyar lehet a főszereplőm, az árbocmester barátnője. Ilonának egyetlen külső vagy belső vonása sincs, ami ráillenék valamelyik ismerősömre.

S. L.: Életrajzodból tudom, hogy több mint egy évet töltöttél Mexikóváros híres-hírhedt börtönében, a Lecumberriben. Visszatekintve mit jelentett életedben az a korszak?

Á. M.: Remélem, sikerült hitelesen elmondanom a Börtönnaplómban az ott töltött tizenöt hónap tapasztalatát. Nem kívánom vissza azt a rettenetes élményt, de nem bánom, hogy átéltem, mert ott eljutottam annak a kútnak a mélyére, ahol meglátható az ember végső igazsága és sorsa.

S. L.: Áttekintve hatalmas életművedet, én elsősorban költőnek tartalak, bár a sok dél-amerikai és nemzetközi díj inkább a prózádnak szól. Te hogy látod ezt?

Á. M.: Úgy gondolom, hogy hét regényem és a kisprózáim egyszerűen a költészetem folyományai; én negyven éven keresztül - a lehetőségeimhez mérten - a legnagyobb odaadással a költészetet igyekeztem szolgálni. Ezt jelzi, hogy nyolc verseskötetem jelent meg, ebből kettő azután, hogy elkezdtem regényt is írni.

S. L.: Monográfusaid mind García Márquez közeli barátságát említik, de mintha nem volna egészen világos, hogy melyik nemzedékhez sorolnak. Te mit gondolsz erről?

Á. M.: Tudom, kissé szemtelennek meg önzőnek hangzik, amit mondok, de soha eszembe sem jutott, hogy az életem vagy írásaim valamilyen nemzedékhez tartoznának. Sosem éltem az irodalomból, sosem dolgoztam rendszeresen se folyóiratnak, se napilapnak. A lehető legkülönbözőbb kenyérkereső állásokat vállaltam, dolgoztam biztosítónál, repülőtársaságnál, sörözőben, az olajiparban, készítettem tv- és mozihirdetéseket meg más reklámot is. Sosem éreztem magam ún. értelmiséginek, semmire sem tartom, utálom a politikát, sohasem akartam megmenteni az embert, se befolyásolni a sorsát. Határozottan az a véleményem, hogy kudarcot vall az emberi nem.

Álvaro Mutis 1923-ban Bogotában született. Fiatalon több évig élt Belgiumban. Először költőként jelentkezett, lapokat és rádióműsorokat szerkesztett. Tagja lett a Mito című folyóirat körül kialakult írócsoportnak, azóta Gabriel García Márquez egyik legközelebbi íróbarátja. 1956-ban Mexikóban telepedett le, ahol Octavio Paz és baráti köre karolta fel. Életművéből kiemelkednek a korai verseskötetek (Los elementos del desastre, Resena de los hospitales de Ultramar) és a későbbi nagyobb regények (Ilona llega con la lluvia, La nieve del almirante, Un bel morir, Amirbar). Jelentős irodalmi kitüntetéseket kapott, a többi közt 1983-ban a kolumbiai Nemzeti Költészeti Díjat, 1989-ben a mexikói Villaurrutia- és a francia Médicis-, 1990-ben az olasz Nonino-díjat, 2001-ben pedig a spanyol nyelvű irodalmi világ legnagyobb elismerését, a Cervantes-díjat. Folyóiratunkban eddig kétszer jelent meg: egy novellával (Mielőtt a kakas megszólal, 1993/12) és egy regényrészlettel (A “Villa Rosa” lakói, 1996/5-6).

Összeállításunkban most a sokműfajú írót igyekszünk bemutatni: először négy évtized verseiből adunk ízelítőt, majd két elbeszélés következik. Végül a szerző említett börtönélményét villantjuk fel kettős szemszögből: közreadjuk a híres mexikói irónőhöz, Elena Poniatowskához írt néhány levelét s egy rövid részletet a Lecumberriben írt, 1959-ben kiadott Börtönnaplóból.

SCHOLZ LÁSZLÓ:
Álvaro Mutis Cervantes-díjas.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Interjú. ]
Mutis, Álvaro kolumbiai, Cervantes-díjas író művei elé.