|
|
|
|
|
||
Ki látja a város kapujában
az egykori harcosok kiontott vérét?
A fegyverek sújtását ki hallja,
és az állatok éjjeli pancsolását?
Ki irányítja a füst- és fájdalomoszlopot,
amit az ütközet hagy hátra, mikor leszáll az este?
A legnyomorultabb lakó, a legromlottabb se,
se a leggyöngébb, a legfeledékenyebb,
a történtekből senki nem emlékszik semmire.
De alkonyatkor ma a parkokban,
ha sűrűbb a frissen kivágott fenyők illata,
ez a gyantás és ragyogó szag,
akár egy pompás nőstény emlékezete,
akár egy védtelen vadállat kínja,
a város mindenestül odaadja magát a szennyes
ködnek és a mindennapi zajoknak.
És akkor a legenda testet ölt,
megtelepszik az utcasarkokon, hideglelős
gyönyörét a koldusok sorra érzik,
és az oltárokon, ahol a moly harapdál,
s amit a jámbor és sima por felejtéssel beborít.
És ott terem a hirtelen feltáruló kapukban,
hogy lássa a nap, a narancsfák között
ébredő, buja női torzó - lágy, halott
gyümölcs az üres hálószobában.
És ott lesz a dél nyugalmában,
a hajnali órán, a kölykeik után nyívó
állatokkal megrakott, álmos vagonokban
az elveszített, visszakaphatatlan, puszta legenda.
Az éjjeli tolvajok nyomában
a hőfokok nagy hullámban betörnek,
a mólón a hajók csapódása ellen
a távoli kürthang szorongása fölkel.
A gyöngéd, déli ragyogás ellen, mely párát lehel az udvarokra
kikel a kalitkában küzdő madarak dallamos kiáltása.
A kávéültetvények marasztaló árnyékára
a háborgó folyó medrében megakadt horog fölcsikorog.
Az elemek csöndes viadalát nem fékezi semmi, de
az ember húsát az idő lerágja, s a nyomorultat
dögként a halálnak veti.
Ha megnő a folyó, és fákat kicsavar,
és utaztatja őket pompás gerincén,
ha az olajsütő munkás a nádban asszonyát öleli,
miközben a mézben, e növényi aranyban egy óriás
buborék gömbje fölszáll,
ha csatakiáltással útját állják
a bányászok a szélnek, ha a szavakon túl
mindez és ennél több is megtörténik,
túl a bőrön, mely a verset befedi,
ha ennyi szabadon kóborló elem ellenére élünk,
micsoda láz késztet szólni és kiabálni minket?
Meddő, elemésztő, sírunkhoz jámborul sodró
igyekvésünk titka mi lehet?
Fénykígyó nyújtózik, szökken, nyergeli zöld ragyogással a teljében álló, áttetsző delet.
Végtelen ló ugrat az égre, és azon nyomban eltakarja a napot. Szédítő árnyék befutja a földet, homályba dönti az utakat, ahol kávéval, fűszerekkel, gyapottal, állatok- kal megrakott teherautók igyekeznek.
Megújult erővel visszatér a fény, és a kígyó a választott vizeknek tetejébe kúszik. Az emberek hangja, szánalmas vágyai, de a legsötétebb szobák is bőségesen részesülnek
a pazar ragyogásból.
Az árnyék végső menedéke most: a stadionok magányos lelátói és a szegénykórházak tágas csarnokai vagy a nyomo- rékok ügyetlen gesztusa.
A legeslegmagasabb egekből érkező madár a reménytelen- ség első hírnöke. Egy óriási szem nyílik, hogy az emberek lépteit vigyázza, és a fény, az engedelmes takaró a dolgok nyomorúságát elfedi.
Az udvarokon fellobbannak a száraz levelek és az elszür- kült szemét máglyái.
A legyőzött, hallgató ember szagát teríti szét a füst. Aki ha- lálával a hegyek legsötétebbjéből eredő víz fénylő adományát kiszárítja.
Sötét alagútban, ahol városok, illatok, terítők, haragok, fo-
lyók keverednek, ott terem a vers növénye. Száraz és sárga
levél, melyet az elfelejtett könyv lapjai közé préselt valaki,
haszontalan gyümölcs.
A vers valami helyett,
a szó valami helyett,
az ember valami helyett,
a szél, a vizek valami más helyett...
A vereség ismétlődik az időben...
semmit se tehetünk ellene.
Ha oroszlánt ejteni, zebrát etetni, üldözőbe venni az indiánokat,
mocskos zugokban nőket ölelni, evésről elfeledkezni, a pusz-
ta kövön álomra hajtani fejünket... a költészet maga, akkor tes-
tet öltött a csoda, felesleges beszélnünk.
De hogyha más vidékről érkezik a vers, s jósolja jövendő bal-
sorsunkat zenéje, akkor a verset az istenek írják. Ember nem
volna képes e tettet végbevinni.
Aki a sivatagon énekelve átkel, fogai közt homokszemcsék csi-
korognak, s fejedelmek vére szárad a körmei alatt, a legjobbak
legtisztább álmúak sorsában osztozik az.
Az órák sápadt kése fölszabdalja a napot, a vers napja forrásként,
soronként, karcsún a bányák mélyéből előtör... Mennyi haszon-
talan és törékeny anyag épül az éjszaka kitartó esők ellen ránk
boruló cink háztetejébe.
Fájdalom fűi.
Minden lassan hal meg itt, magától értetődően, szégyenkezés nél-
kül, még a vonatsínek is megadják a rozsdának magukat, és végte-
len, párhuzamos, arany haraggal megjelölik a földet.
Tánc kecsessége, melyet elrejtett hangszerek dirigálnak. Lépések
elvesző zaja, lábnyomok a porban, forrón szétterülő, tágas éjsza-
ka... vagy csak a pusztán mindent felejtő, üde hajnal. A napkel-
te foga, keserű tej árnyéka.
Költészet: idegen vétkeket törlesztő hamis pénz, mely csalóka
reménnyel fizet ki minket. Nyilvánosházak sok ezer éves üzlet-
kötései.
Várni a vers idejét annyi, mint meggyilkolni a vágyat, és leszá-
molni az epekedéssel, átadni magunkat a meddő szorongásnak... a
szavak szemünket bekötik, nem látjuk a csata legpompásabb pilla-
natát, amikor herceg vérző tagjain virágot bont a zászló. Örökítsé-
tek meg ezt a percet!
A lágy és jól irányzott penge, amely az ismeretlen asszonyok mellét
két egyenlő részre osztja,
az a vers.
A keserű csomó, amely a marhatolvajok nyakát elszorítja a hajnal kö-
zeledtén,
az a vers.
A halottak lágy és édeskés szaga,
az a vers.
A két trágár szó között kimondott megnevezhetetlen szenvedély és
szégyenkezés szava,
az a vers.
A sakálok testén a fényes korpa,
az a vers.
Nem számít a költő beszéde... A vers öröktől létezik. Magányos szél.
Egy erős és nyugodt madár kiszáradt és töredezett karma, korát tekintve ősi, röptét tekintve sodró.
Ezt a litániát mondta az Árbocmester, mikor a folyó deltájának
habjaiban fürdött:
Sötét férfiak agóniája,
gyümölcsöd takarítsd be.
Öregek rettegése,
oszlasd el a reményt.
Gyöngék sóvárgása,
csitísd ágaid.
Halottak vize,
mérd föl medredet.
Bányák harangja,
halkulj.
Vágy büszkesége,
képességedet felejtsd el.
Erősek öröksége,
tedd le fegyvered.
Elfelejtett nők sírása,
vedd vissza gyümölcsöd.
És így folytatta a végtelenségig, miközben a víz zaja elfojtotta a hangját,
és a pihentető este a legváltozatosabb és legsötétebb tevékenységektől
elnyűtt testét magába vette.
TAKÁCS ZSUZSA fordításai
MUTIS, ÁLVARO
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Vers. ]
Takács Zsuzsa fordításai.
