|
|
|
|
|
||
Fölébresztett a hőség az éjjel közepén,
és a patakhoz lementem, hogy gyönge permetében
enyhülést találjak. Egy férfit
láttam akkor a dús lombú guadual alatt,
a bozót vetette, vékony árnyékok közé veszve.
Hallgatásába burkolózva ült ott. Megkérdeztem,
ki ő, és mit keres. Válaszolni erre fölemelkedett.
A hangját beburkoló növényi sötétből, mely őt
magát elrejtette, bársonyos közönnyel
érkeztek a józan ésszel föl nem fogható vidék
nyelvének homályos jelentésű szavai.
“A halál jeges parcelláiból érkezem - válaszolta -,
arról a vidékről, ahol a hattyú barázdát szánt a szelíd
vizeken, és csöndje a magas gránitfalak közt
várakozni inti az oda érkezettet. Várni az eltéveszthetetlen,
régóta remélt és mindig elhalasztott jeladást,
a jótevő semmiben való végső feloszlásra.
Sem a sziklák fényesre csiszolt felszíne, sem a víz
megfagyott tükre nem mutatja
a számtalan várakozó nyomát.
Csak a szüntelen érkező csónaknak és e birtokot
felügyelő madárnak jelző ezüstfekete sztélé árulja el,
milyen birodalomról van szó, és kik is lakói.
Sem előrelépés, sem felejtés nincs itt, ezt tudatni jöttem.
Reményét veszítve elkülönülni igyekszik mindenki ott,
s önnön magányát óvja. Csak az érkező és távolodó hattyú,
mely pompás, hószín nyakával hozzánk visszafordul,
fenséges gesztusában csak az köt össze minket.
A hallgatag szellő, amely a gránitmagasból alászáll,
nem borzolja föl a tó vizét; akár az élők világából
jövő, utolsó hívás, úgy érkezik hozzánk.
Nem ismerjük többé ezeket a hányattatásokat,
sem az önfeledt gyönyört ottani helyzetünkben.
Figyeld, a néma kő sem hallgat, minden
hang, hívás, echó a neveden szólít, s azért csendül,
hogy rád vigyázzon vagy hogy téged üdítsen.
Nem kért s nem érdemelt ajándékot hoztam, jöttem,
hogy számot adjak arról, ami rád vár. Elsietett
következtetést ne vonj le; mifelénk nem számít, hogy
mit tudtál tenni a földön. Birodalmunk áthatolhatatlan állóködében,
az iránytű nélkül torlódó ottani napokban
értelmetlenek az itt szőtt vagy itt elfoszló remények.
Nem hiszem, hogy bármit értenél szavamból.
Más anyagról szólok, más időből beszélek,
ott csak a holtak lassú, dermedt türelme képes lakni.
Az elúszó hattyú nyoma a vízen a semmi reményével
áltat minket, a jelentéstelen pillantás foglyait, akik
a vakító, hószín őrmadár szemében ismétlődni látjuk a martot
gyéren benövő zuzmón a ránk vonatkozó jóslatot: a barna foltokat.”
Így szólt a jövevény a lágy félhomályból kezét kétértelmű
mozdulattal kinyújtva felém, amellyel jelezni
akarta, hogy búcsúzik - de számomra még érthetetlen módon
egyúttal azt is, hogy én magam beléptem már közéjük.
Mint gyümölcs, Uram, a birodalmad.
Egymáshoz illeszkednek a gerezdek,
húsuk rajzolata tartományaid
erezetével egyezik,
és középpontot keres, ahol az általad
megszabott rend uralkodik,
amelynek betartatására a hadak Istene
fölkent és tisztedbe iktatott téged.
Súlyos feladatod terhét
te hordod, a te vállaidat nyomja
a téged legájtatosabbnak nevező és égi
rendelés szerinti világ igazgatásának terhe.
Mint gyümölcs olyan a birodalmad.
Az átjárhatatlan, aranyos héj:
a védett, ostromlott, szigorú határok.
Királyságodat olyannak óhajtod látni,
hogy idegen legyen tőle az alantas kereskedelem,
hiszen passzusait az ördög diktálja
maga, bizonyság rá: pecsétként díszelgő
iszapos kéznyoma az efemer szerződéseken:
melyek szerint neked adót kell fizetned.
Hibátlan gyümölcs legyen hát
birodalmad, az időben szüretelt, a századok
során tiszta zamattá párolt termés,
amelyet te fenséges elődök véréből született,
sápadt, luzitán kezedbe fogva fölmutatsz.
Hogy beteljesüljön az Apostol,
a háromszor is szent
korona védelmére tett ígérete.
Ezért tehát a kegyetlen szavak:
“Inkább ne legyenek alattvalóim, mintsem hitetlenek legyenek.”
Évezredek érlelték e gyümölcsöt:
az elvándorlás és visszatérés,
az alapítás és vak teogónia,
a testvérharc, az örvénylő
óceánon vívott hősi küzdelem,
a tűzvész, az öldöklések,
a szerencsétlenül járt, vagy épp a szentek
lázában égő vagy a tudás romjai közt
keresgélő királyok.
Ilyennek álmodod tehát a birodalmat,
s míg álmod szövögetése közben Isten
dicsőségére szentelt életed pereg,
értetlenség és ellenszenv kísér, és vállalkozásaidból,
akiket magadhoz emeltél, mit sem értenek.
Milyen utakon érkezett az idő,
hogy ennyi messzeséget vésett rá az arcra,
ennyi távolságtartást és udvarias megvetést,
melyet a karosszék karfáján nyugtatott jobb,
a türelmetlenség gesztusát leplezve, kissé visszafog,
és leplez a borostyánolvasót megszállottan morzsolgató bal?
A fenséges arc fáradt márványából kitekintő
ólomkék szemek a világ dolgait már
alig is látják. Az Aviz-házból származó luzitán
nagyszülők szeme néz az elszáradt fatörzs sarjának szeméből:
kalandorok, hajósok, holdkórosok, rettegett
harcosok, s a portugál koronához való gyönge jogcím
elszánt védelmezőinek tekintete.
A Zsigmond király gőgös főurai ellen
intrikáló nézés, amellyel Alfarrobeirai Péter
a Szentföldre menet Budán tett látogatásakor
nézett: “A mindent látó és mindent elrejtő szemek”
- a hitszegő Antonio Pérez szavai szerint.
De nem is itt nyílik meg igazán
Fülöp királyi távolságtartásának szakadéka,
a kifinomult, udvari egyszerűség, melyet
ő ásott, hogy magát a világtól elválassza. Ajkai körül,
a finoman metszett szájzug beszél róla,
hibátlan vonalú orra, amelynek érzékeny
cimpái előre jelzik az idegen szag közeledtét.
Vörös, gondosan ápolt szakálla, a vértelen
orcát szegélyező határ. A kiszedett,
nőies szemöldök ívelése, és főképpen
a bal, mely árulkodóan megemelkedik
annyi rendetlenség láttán, a szenvedélyek
ostoba és mulandó mivolta miatt.
Az egymást követő halálesetek, növekvő
hatalma, mardosó lelkiismeret-furdalásai,
főrangú emberhez illő eleganciája,
titkolódzási hajlama, a lázas állhatatlanság
korai megtapasztalásának következménye,
alattvalóinak mogorva gőgje
örökre ott hagyta nyomát a vásznon,
amelyet csak egy spanyol festhetett meg,
a legnagyobb királlyal rokon lélek.
Van a fiatal Úrnő ajkában valami
és gunyorosan ránk néző szemében,
amelynek enyhe kancsalsága
a kiválasztottak rejtett stigmáit őrzi,
valami andalúz és toszkán határozottság,
mely nézelődésemben megakaszt
s amiről illő távolságból szóló soraim
hódolattal tudnak csak beszélni.
Látomásai tüzét nemigen leplezi
az érzékeny fő, melyet magasba tart,
sem a hófehér gallér foglya: a hosszú nyak,
sem a gyászruha, mely termetét körülfogja.
Az udvarban zajló párbajok levegője
nem feledteti flórenci vérrel
kevert Valois-vérét.
Mikor harmincadik esztendejét betölti,
el kell hogy vigye a halál. Hitvesét,
Savoya hercegét tíz gyermekkel lepi meg.
Atyjával gyöngéd, spanyol infánsnő lévén
követi Torinóba. A Sánchez Coello által
festett vásznon tizennyolc évét még nem
töltötte be; valahányszor látom
a Prado termeinek egy jeltelen szögletében
a féltő gonddal elhelyezett képen, esztelen vágy
fog el, hogy a századok néma letargiájából
karon ragadva kivigyem, hogy a csalóka, végtelen
nyár labirintusában együtt vesszünk el.
Északi szél veri a fenyők
koronáját. Van valami állhatatos
kitartás ebben az esztelen
és makacs szélben, amelynek jöttét
Port Vendresben már előre jelezték.
A köhögés csitul, de tartja magát
a láz, mint megfellebbezhetetlen
és baljós figyelmeztetés, hogy
a vártnál gyorsabban közeleg
a határidő, amikor mindennek vége.
Nem leli nyugalmát a mennyezetről
nyöszörgő szíjakon lelógó ágy.
A palatetőn és a ködben megbújó
kert falán dörömböl, akár
egy zaklatott állat, amely nem lel
kijáratot, és hiábavaló
tombolásával erejét felőrli.
Az álmatlanság szokásos fortélya szerint
pörgeti szédítő motolláját, minden
elmulasztott és be nem váltott alkalom visszatér:
a lehetséges labirintusában,
a befogadó, békés felejtésben
az örökre félbehagyott zenék.
A leggyötrőbb kín talán
hogy a kedvezőbb éghajlat megtalálásának
reményében vállalt, ostoba utazás
ebbe a zárkába vezetett,
ebbe a koporsóba, ahol a penész
térképét kibetűzni
hasztalan próbálja a láz.
A moha a földet az elfelejtett
ravatalhoz vezető
csúszós szőnyeggel beborítja.
A szél és a virrasztás közti résen
betör a hirtelen támadt felismerés,
hogy az élet minden percét
megmételyező számtalan mozzanat
közül az egyik ez az elvetélt kísérlet volt.
Művének hasonlíthatatlan épülete is
leomlik és megsemmisül egészen,
idejét, célját és értelmét veszítve.
Visszatér a semmibe, és megkönnyebbül,
sebére a sorsán szánakozó istenek
sötét, enyhítő balzsama kerül.
A szél lázas kiáltást hoz
a túlpartról, ahol az idő
már nem uralkodik, és nincs
akit cselei és ügyeskedései
mézével megtévesszen.
Az északi szél távolodik, csitul,
az álmatlan torkában benne reked a kiáltás.
A csöndre már saját, mindig is
meglévő csöndje válaszol,
amelyből rövid időre még felszínre tör
a zene senki máséhoz nem hasonlítható
vékony vízsugara, hogy szüntelen
gyötörjön aztán a megfejtés
nélkül maradó, örök rejtély.
Szóljunk a gyilkosok éjszakájáról végre
A cinkos éjszakáról a hosszú éjszakáról melyben
a szemük világát vesztett kígyók összecsomózódnak
és kétágú nyelvük nyugvóhelyet kutat
Van köd mely a bűn nagy tetteit betakarja
végtelen ködös éj melyben sátrát a bágyadt
fényűzés felüti szabályt fogalmaz és menetet szab
Vannak gyümölcsök melyeknek fehér húsa édes
pusztító illatot áraszt azon az órán mikor a minden
renden és elven túllépők a nagy kiválasztottak
közé emelkednek Ők az éjszaka igazi urai
a kilátástalanság kapitányai az álmatlan végrehajtók
akik szükséges rítust követve ölnek
a szertartás éjszakai füstje által megszentelt
és oltalmazott szokások szerint
A gyilkosság akkor majd részét képezi
a lázas teóriák törvénykönyvbe foglalt legfőbb
parancsolatainak melyekre mi süketek vagyunk
s melyeket úgyszólván nem is ismerünk mivel
az ártatlanok szegényjelével jelöltek meg minket
és nem részesültünk a kiválasztottság kegyelmében
és nem vagyunk lakói a fémtartományoknak
amelyek megnevezhetetlen éjszakája azokat óvja
és azokra borul akik hosszú időn át
azaz teljes éltükben
fáradhatatlanul küzdöttek helyükért a vesztőhely
dobogójához vezető akadozó menetben
Szóljunk tehát a gyilkosok éjszakájáról végre
ez egyszer a cinkos éjszakáról
mert napjaink rendjébe illeszkedik
és semmit sem érne tagadni hatalmát.
Ha futni hallod a vizet a csatornában,
átkelni szelíd álmát homályon és mohán,
a növényi árnyékban elidőzni vágyó
ismeretlen elhalkuló léptét figyeled.
Ha szerencséd van, és emlékezetedben
megőrzöd ezt a percet, a páfrányok szüntelen
reszketését, a fuldokló és küszködő sarat
az iszapos, örökké úton levő mederben,
ha türelmed, mint a hallgatag,
éleit vesztett, szürke kavicsé akkora,
ha vársz, hogy ajtót nyisson a fény,
jó lesz, ha megtudod, hogy soha
ki nem ejtett nevedet hallod.
A világ gyötrelmes harmóniája
akkor, egyetlen alkalommal
megszólal fülednek.
Vagy kihallod-e az egybecsengést az örökre
és szüntelen elszökő víz zajában?
TAKÁCS ZSUZSA fordításai
Álvaro Mutis Y. Menuhin, M. Rosztropovics és V. Havel társaságában
MUTIS, ÁLVARO
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Vers. ]
Takács Zsuzsa fordításai.
