|
|
|
|
|
||
(TÖREDÉK)
Az itt következő sorok abból a kéziratkötegből származnak, amely egy londoni könyvkereskedő árverésén talált gazdára nem sokkal a második világháború lezárultát követően. Az iratok a Nimbourg-Napierski család tulajdonát képezték, melynek utolsó tagja a szabad Franciaország tisztjeként Mers-el-Kebirnél vesztette életét. Nimbourg-Napierskiék pár hónappal Franciaország eleste után érkeztek Londonba, és magukkal hozták a család legbecsesebb kincseit: a rubin- és zafírkövekkel díszített markolatú szablyát, melyet Jozef Poniatowski tábornagy ajándékozott Miecisław Napierskinek, emlékül a friedlandi csatában tanúsított hősiességéért; számos Delacroix-vázlatot és -rajzot, melyeket Nimbourg-Boulac herceg vásárolt meg a művésztől; az emigrációba érkezés után pár nappal Londonban elhunyt Nimbourg-Napierski nagyapa érmegyűjteményét, valamint Napierski ezredes már említett naplójának kéziratát.
A véletlen folytán kerültek kezünkbe Napierski ezredes feljegyzései, s ahogy lapozgattuk - a bailéni ütközet bizonyos részletei után kutatva, merthogy arról is szó esik a naplóban -, pillantásunk egy névre és évszámra tévedt: Santa Marta, 1830. december. Elkezdtük olvasni, és ahogy haladtunk előre a vértesek ezredesének levegős, áttekinthető betűkkel, sűrűn egymás alá rótt sorai között, hamar szertefoszlott a bailéni vereség iránti érdeklődésünk. A lapok nem voltak sorba rendezve, ezért a nyolckötegnyi kéziratból a tinta színe és bizonyos nevek, időpontok alapján kellett összeválogatni a vélhetőleg azonos időszakhoz tartozókat.
Miecisław Napierski azért utazott Kolumbiába, hogy felajánlja szolgálatait a felszabadító seregeknek. Hitvese, Adéhaume de Nimbourg-Boulac grófné második fiuk születésekor meghalt, s az ezredes, jó lengyel lévén, Amerikában kutatott olyan vidékek után, ahol a szabadság és az önfeláldozás szelleme újraéleszti kalandos álmait, melyek a monarchia bukásával törtek derékba. Két fiát hitvese családjára bízta, ő maga pedig hajón kelt útra Cartagena de Indias felé. Kubában is kikötött a fregatt, amelyen utazott, s ott valami sötét árulás következtében letartóztatták, s a santiagói erődbe zárták. Többesztendei raboskodás után sikerült megszöknie, majd Jamaicába menekült. Kingstonban szállt fel a Cartagenába tartó Shanon nevű angol fregattra.
A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy miért, de csakis azokat a lapokat idézzük a naplóból, amelyek egy bizonyos férfiúhoz és az ő halálának körülményeihez köthető eseményekre utalnak. Napierski minden egyéb olyan észrevételét és leírását elhagyjuk, amelynek nincs köze Kolumbia történetének ehhez az epizódjához, mert azok csak elmossák, nemritkán összekuszálják egy ember életének drámai végkifejletét.
Napierski naplójának ezt a részét spanyolul írta. Kiválóan beszélte a nyelvet, hiszen Spanyolország megszállása idején maga is a napóleoni seregek tagja volt, tehát módjában állt elsajátítani. Némely bekezdés hangvételén azonban érződik a párizsi száműzetésben élő lengyel költők hatása, akik közeli barátai voltak, különösen Adam Mickiewicz, akit otthonában szállásolt el.
Június 29. Ma megismertem Bolívar generálist. Oly nagy érdeklődéssel figyeltem minden egyes szavát, még a legapróbb mozdulatát is, s oly igen nagy az ő beszélőképessége, gondolati mélysége, hogy most, mikor leülök, hogy a beszélgetés részleteit papírra vessem, úgy érzem, mintha már hosszú esztendők óta ismerném a Libertadort, s öröktől fogva az ő parancsnoksága alatt szolgáltam volna.
A fregatt a Pastelillo-erőddel szemben vetett horgonyt ezen a reggelen. Úgy tíz óra tájban egy adjutáns jött értünk. A kapitány és egy Page nevezetű brit konzulátusi ügyvivő társaságában szálltam partra. A szárazföldre érkezvén a Pie de la Popa nevezetű helyre mentünk, melynek neve onnan származik, hogy a Popa-hegyvonulat lábánál található, melynek csúcsán a hajdan kolostornak használt erősség áll. Bolívar ideköltözött a Turbaco közelében fekvő falucskából, oly nagyon föllelkesítette a gondolat, hogy innen pár napon belül útnak indulhat.
Beléptünk az ódon, nagy házba, melynek kőborításos belső udvarában kissé hervadozó muskátlik sorakoztak, meg a vaskos falak, melyektől úgy festett az épület, akár egy kaszárnya. Egy kis szalonban várakoztunk, melyben szedett-vedett, összevisszaságban álló bútorokat, csupasz, nedvességtől foltos falakat láttam. Kisvártatva belépett Ibarra úr, a Libertador szárnysegédje, hogy közölje, őexcellenciája hamarosan befejezi az öltözködést, és pillanatokon belül fogad bennünket. Nem sokra rá félig kinyílt az ajtó, melyről én azt hittem, zárva van, s bedugta a fejét egy szerecsen, aki néhány ruhadarabot meg egy palástot tartott a kezében, s intett Ibarrának, hogy beléphetünk.
Első látásra elcsodálkoztam, ahogy abban a tágas, magas falú, kazettás mennyezetű helyiségben találtam magam, mely teljesen üres volt, csak hátul, az egyik szegletben állt egy tábori ágy, mellette pedig könyvekkel, papírlapokkal telirakott éjjeliszekrény. Megint csupasz falak, tele nedvesség okozta hámlásokkal. Bútorzat s díszek teljes hiánya. Egyedül egy magas támlájú, foszlott kárpitú, színehagyott karosszék tekintett a belső udvarra, ahol virágzó narancsfák pompáztak, illatuk elvegyült a helyiségben terjengő kölnivíz aromájával. Egy pillanatig azt gondoltam, majd átmegyünk egy másik szobába, ez csak valamelyik adjutáns alkalmi szobája, ám a szék mögül hirtelen megszólalt egy öblös, ám szépen csengő, végtelen testi gyengeségről árulkodó hang, melynek kitűnő franciaságán épp csak egy enyhe "accent du midi" érződött.
- Fáradjanak beljebb, uraim, mindjárt hoznak még széket. Elnézésüket kérem a szerény bútorzatért, de csupán átmenetileg vagyunk itt mindnyájan. Nem tudok felállni, kérem, bocsássák meg nekem.
Közelebb mentünk, hogy üdvözöljük a hős férfiút, miközben néhány jellegzetesen mulatt arcvonású katona székeket helyezett el szemben azzal, amelyen a beteg férfiú már korábban helyet foglalt. Miközben Bolívar a vitorlás kapitányával beszélgetett, nekem volt rá alkalmam, hogy szemügyre vegyem. Meglepő, mennyire elüt alacsony termete arcának élénk, erőteljes vonásaitól. Különösképpen a hatalmas, sötét színű, párás szempár feltűnő a szemöldök élesen ívelt vonala alatt. Arcbőre barnára cserzett, ám a finom batisztingen keresztül fölsejlik a lágy, olajbarna tónus, ahol nem érte a trópusok tűző napsütése és zord szele. Csodálatos magas homlokát finom ráncok sokasága barázdálja, melyek egyik pillanatban eltűnnek, a másikban ismét felbukkannak, keserű döbbenettel teli kifejezést kölcsönözve ezzel az arcnak, amit a mély ráncokkal övezett vékony, finom ajak is megerősít. Caesar arcát juttatta eszembe, arról a mellszoborról, mely a Vatikáni Múzeumban látható. Az előreugró áll, a finom, hegyes orr kissé csillapítja a mélabúsan keserű benyomást, és nyomatékot ad a túlfűtött energiának, mely teljes erővel mindig a pillanatnyi beszélgetőtárs felé irányul. Meglepő a vékony, csontos, hosszú kéz, a mandula alakú, gondosan ápolt körmök, melyektől teljesen idegen a könyörtelen éghajlat viszontagságai közt, emberfölötti erőfeszítések árán véghezvitt csatákkal és küzdelmekkel terhes élet.
Különösen mély benyomást tett rám a Libertador egyik mozdulata - elfelejtettem megjegyezni, hogy Kolumbia nemzetgyűlése tisztelte meg a Libertador, azaz Felszabadító címmel Bolívárt, s így jobban is ismerik őt, mint a rendes nevéről vagy a hivatalos titulusairól -, úgy éreztem, mintha egész életében mellette lettem volna. Tenyerével megpaskolja a homlokát, aztán lassan végighúzza arcán, s végül a hüvelyk- és a mutatóujjával megtámasztja az állát; jó darabig így marad, s közben mereven figyeli azt, aki beszél hozzá. Egészen belemélyedtem a gesztusaiba, amikor kérdést intézett hozzám, hirtelen félbeszakítva ezzel a kapitány hosszú elbeszélését, melyben európai útjának részleteit taglalta.
- Napierski ezredes, azt beszélik, maga Poniatowski tábornagy alatt szolgált, s a lipcsei csatában is az oldalán harcolt.
- Ez igaz, excellenciás uram - feleltem zavarodottan, amiért hagytam, hogy meglepetésszerűen forduljanak hozzám -, az ulánus gárdisták hadtestében volt szerencsém a parancsnoksága alatt szolgálni, s végtelen fájdalmamra akkor is jelen voltam, amikor hősi halált halt az Elster vizében. Én azon kevesek közé tartozom, akiknek sikerült átkelniük a túlpartra.
- Őszinte csodálatot érzek Lengyelország és a lengyel nép iránt - folytatta Bolívar -, ők immár az egyedüli igaz hazafiak Európában. Milyen kár, hogy későn érkezett! Szívesen láttam volna önt a vezérkaromban - egy pillanatra elhallgatott, tekintetét a narancsfák lombjain felejtette. Párizsban, Potocka grófnő szalonjában magam is megismertem Poniatowski herceget. Délceg, rokonszenves fiatalember volt, bár kissé ködös politikai eszméket vallott. Az angol módi és szokás volt a gyengéje, s ezt gyakorta ki is nyilvánította, megfeledkezvén arról, hogy Anglia nemzete szabadságának legeltökéltebb ellensége. Úgy emlékszem rá, mint aki bátor a vakmerőségig, ámde naiv a végletekig. Igen veszélyes e kettő ötvözete a hatalomhoz vezető rögös úton. Nagy katonaként halt meg. Valahányszor csak átkeltem egy folyón (pedig hány folyón átkeltem én már életemben, ezredes!), mindig őrá gondoltam, irigylésre méltó hidegvérére, rettenthetetlenségére. Így érdemes meghalni, nem ilyen szégyenletes, ilyen keserves bolyongás során, ahogy én járok ebben az országban, amely nem szeret engem, és egyáltalán nem gondolja, hogy bármi érdemes dologban a szolgálatára voltam.
A sűrű, vöröses barkójú ifjú generális kissé remegő hangon, tiszteletteljesen szakította félbe a beteg férfiút ellenvéleményével:
- Egy maréknyi megkeseredett bitang még nem jelenti egész Kolumbiát, excellenciás uram. Ön tudja jól, milyen szeretettel és milyen hálával viseltetünk mi, kolumbiaiak ön iránt, mindazért, amit értünk tett.
- Tudom - felelte még mindig kissé elmélázva Bolívar -, talán igaza van, Carreno, ám ezek közül, akiket maga említ, senki sem volt jelen, amikor eljöttem Bogotából, akkor sem, amikor áthaladtunk Mariquitán.
Szavai értelmét föl sem fogtam, ám hirtelen szinte fizikailag is tapintható szégyenkezést, zavart figyeltem meg a jelenlévőkön.
Bolívar újult érdeklődéssel ismét hozzám fordult:
- Most, hogy már tudja, itt mindennek vége, mi a szándéka, ezredes?
- Visszatérek Európába - feleltem -, amint lehet. Rendbe kell tennem a családom dolgait, s ha csak részben is, de igyekeznem kell menteni csekélyke vagyonomat.
- Lehet, hogy együtt fogunk utazni - mondta, miközben a kapitányra is vetett egy pillantást.
A kapitány elmagyarázta a betegnek, hogy akkor La Guairáig kell hajóznia, s utána vissza Santa Martába, mert onnan indul majd Európa felé. Kijelentette, hogy csakis a visszatéréséig tud új utasokat felvenni, ami ráadásul akár két-három hónapot is igénybe vehet, mert La Guairában vár rá egy Venezuelából érkezett rakomány. A kapitány értésére adta, milyen nagy megtiszteltetést jelentene számára, ha Santa Martába érve a Shanon fedélzetén vendégül láthatná, s hogy mostantól fogva minden szükséges intézkedést megtesz, hogy gondoskodjanak minden kényelemről, amire egészségi állapota miatt szüksége lehet.
A Libertador kedves iróniával fogadta a tengerésztiszt magyarázatát, és kijelentette:
- Jaj, kapitány, úgy látszik, meg van írva, hogy azok mellett kell meghalnom, akik kivetnek maguk közül. Nem érdemlem ki a vigaszt, mint a vak Oidipusz, aki hátrahagyhatta a földet, ahol gyűlölték.
Ezután hosszan hallgatott, csak erőlködő lélegzésének sípolása hallatszott, meg néhány félénk szablyacsörrenés, vagy a kopottas székek reccsentek meg alattunk. Senki sem merte félbeszakítani mély töprengését, mely nyilvánvaló volt abból, ahogy pillantását az udvaron felejtette. Végül őfelsége a brit király konzulátusi ügyvivője fölállt. Mi is követtük példáját, és odamentünk a beteghez, hogy elbúcsúzzunk tőle. Épphogy csak kizökkent a feneketlen, keserű tépelődésből, s úgy nézett ránk, mint egy olyan világ árnyaira, amelyen ő már teljesen kívül van. Ahogy megszorította a kezemet, azért még így szólt hozzám:
- Napierski ezredes, látogassa meg ezt a beteg embert, amikor csak óhajtja. Majd elbeszélgetünk egy kicsit régmúlt napokról, távoli vidékekről. Azt hiszem, mindkettőnknek jót fog tenni.
Megrendítettek a szavai. Azt feleltem neki:
- Okvetlenül el fogok jönni, excellenciás uram. Nagy megtiszteltetés, igen becses és boldog alkalom számomra, hogy meglátogathatom önt. A hajó pár hétig itt horgonyoz. Élni fogok a meghívásával.
Hirtelen büszkeség és némi fennköltség érzése fogott el ebben a szegényesnél is szegényesebb hajlékban, miután ez a hős férfiú ilyen természetes hangnemben szólt hozzám.
Már éjszaka van. Szellő sem rezzen. Fölmegyek a fregatt hídjára friss levegőt szívni. Odafönt zajos madárcsapat szeli át az éjszaka árnyát, kiáltozásuk elvész az öböl ősidőktől fogva megrekedten álló vizén. Hátul a távolban a San Felipe-erőd szögletes, vigyázó körvonalai. Van valami időtlenség ebben a látványban, különös a hangulata, emlékeztet valamire, amit egyszer már láttam, csak nem tudom, hol és mikor. A falak és a bástyák a középkort idézik, ahogy kiemelkednek a trópusi táj ingoványa és liánjai közül. Aleppót és San Juan de Acre falait, Libanon meredek bérceit. Egy csodálatra méltó harcos magányos küzdelme a halállal, mely a keserűség, a csalódottság őrjárataként keríti körbe. Hol és mikor éltem át én mindezt?
Június 30. Tegnap átküldtem egy hajósinast, hogy kérdezze meg, milyen állapotban van a Libertador, s hogy meglátogathatnám-e, ha már jobban érzi magát. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a betegnek nagyon nehéz éjszakája volt, a láza is felszökött. Bolívar személyesen üzente, ha másnap jobban érzi magát, tudatni fogja velem, s akkor meglátogathatom. Így is történt, ma délután két órakor, a legnagyobb hőségben jött értem Montilla generális meg egy másik tiszt, az ő nevét nem értettem tisztán. "A Libertador ma egy kicsit jobban érzi magát, szívesen eltöltene egy kis időt a maga társaságában" - közölte velem Montilla, nyilván pontosan idézte a beteg férfiú szavait. Bolívarból mindig kiütközik a katona és a politikus mögött rejtőző társasági ember. Viselkedésében egyebek között az a lenyűgöző, ahogy a konzulátusok szalonjait látogató briliáns férfiú közönségességét olyan kaszárnyabéli, már-már családias közvetlenség váltotta fel, ez engem McDonald marsallra, Tarento grófjára vagy Fernán Núnez grófra emlékeztet. Ezt még tetézi sajátos kreol akcentusa, mely szeszély és lobbanékonyság vegyüléke, s ezért, mint köztudott, e férfiú nagy sikernek örvendett a hölgyek körében.
A narancsfákkal beültetett udvarba kísértek, oda akasztottak ki neki egy függőágyat. A két éjszakán át tartó láz nem múlt el nyomtalanul, arca olyan lett tőle, mint egy fríg halotti maszk. Odamegyek hozzá, hogy üdvözlöm, erre int, hogy foglaljak helyet a széken, melyet épp ekkor hoztak. Nem tud beszélni. Ibarra szárnysegéd fojtott hangon magyarázza, hogy az imént nagyon erős köhögési rohama volt, és megint sok vért vesztett. Próbálok hátrahúzódni, hogy ne zavarjam a beteget, ám ő kissé fölemelkedik, és rekedt hangon kérlel, én pedig megrendülten állok ekkora szenvedés láttán:
- Ne, ne, kérem, ezredes, ne menjen el. Egy pillanat az egész, mindjárt jobban leszek, és beszélgethetünk egy kicsit. Nagyon jót fog tenni nekem... könyörgök... maradjon!
Lehunyta a szemét. Arcán kósza árnyak suhannak végig. A megkönnyebbüléstől kisimulnak a ráncok a homlokán, lágyabb lesz tőle a szája szeglete. Szinte mosolyog. Leültem, eközben Ibarra csöndben visszavonult. Negyedóra elteltével mintha hosszú álomból ébredt volna. Bocsánatot kért, amiért idehívatott, mert azt hitte, olyan állapotban lesz, hogy majd tudunk egy kicsit beszélgetni. "Meséljen egy kicsit magáról - kezdte -, mi a véleménye erről az egészről?" - kérdezte egy kézmozdulat kíséretében. Azt feleltem, még kissé nehéz volna biztos ítéletet alkotnom a benyomásaimból. Elmeséltem neki, milyen érzés fogott el éjszaka a fallal övezett város láttán, beszéltem neki arról, ahogy elmerültem abban az időtlen, ködös érzésben, hogy mindezt én már átéltem, csak nem tudom, hol és mikor. Akkor Amerikáról, a kardja nyomán megszületett köztársaságokról kezdett el beszélni, melyeket lénye legmélyén mégis gyakran teljesen idegennek érez.
- Itt kudarcba fullad minden emberi vállalkozás - jegyezte meg. - Az elképesztően szeszélyes táj, a végtelen folyók, az elemek összevisszasága, a végtelen őserdők, a könyörtelen éghajlat mind mozgásban tartja az akaratot, és ösztökéli a mélyen gyökerező élni akarást, amit maguktól örököltünk. Ezek az erők még mindig hajtanak bennünket, ám az út során elveszünk az üres retorikában és a mindent elsöprő véres erőszakban. Tudatunkban megmarad, hogy mit kellett volna tennünk, de nem tettük meg, s ott belül tovább munkál, és ettől leszünk elégedetlenek, ravaszak, kiábrándultak, zajosak, állhatatlanok. Mi, akik életünk legjavát temettük el e hegyek között, mi aztán nagyon is jól tudjuk, milyen végletekhez vezet ez a meddő és elferdült elégedetlenkedés. Tudja, hogy amikor szabadságot kértem a rabszolgáknak, a tervem ellen áskálódó, a keresztülvitelét megakadályozó összeesküvők a tulajdon bajtársaim voltak, ugyanazok, akik az életükkel játszva átkeltek velem az Andokon, s akikkel győzelmet arattam a Vargas-mocsárnál, Boyacánál, Ayacuchónál? Ugyanazok, akik elszenvedték a büntetést Cartagena börtöneiben, a mérhetetlen nyomorúságot, a callaói vereséget, a cádizi alkotmányt a spanyolok kezétől! Hogy magyarázható mindez, ha nem mindazok alantasságával, lelki szegénységével, akik nem tudják, kik ők, honnan jöttek, minek is vannak ezen a földön! Ugyanaz az ember, aki egyszer fölfedezte bennük ezt a vonást, s aki mindig is ismerte, aki megváltoztatni, helyrehozni igyekezett, az tett engem most kényelmetlen prófétává, terhes idegenné. Ezért vagyok én fölösleges Kolumbiában, kedves ezredes, ám a különös végzet mégis úgy rendelte, hogy fél lábbal a kengyelben kell meghalnom, ezzel is jelezvén, hogy az én helyem, a sír, amely megillet engem, az nem az Atlanti-óceánon túl található.
Lázas izgalommal beszélt. Bátorkodtam javasolni neki, hogy pihenjen egy kicsit, s hogy próbálja elfelejteni, amin már úgysem tud segíteni, ami minden embernek sajátja. Idéztem neki Európa legújabb történetéből néhány igen szembeötlő és fájdalmas példát. Egy pillanatra eltűnődött. Lélegzete ismét szabályos lett, s ahogy pillantásából eltűnt a lázas önkívület kifejezése, újabb krízis beálltától tartottam.
- Egyre megy, Napierski, egyre megy, ezzel már nem lehet mit kezdeni - mutatott rá a mellkasára -, azzal még nem fogjuk feltartóztatni a munkáló halált, hogyha elhallgatjuk azt, ami fáj. Többet ér, ha kimondjuk, mert könnyebb elviselni, ha ilyen barátok előtt tehetjük, mint maga.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen baráti bizalommal fordult hozzám, s ettől persze én nagyon meghatódtam. Folytattuk a beszélgetést. Megint Európát hoztam elő, hogy mennyire rossz úton járnak, akik még mindig a császárság dicsőségét sírják vissza, meg hogy milyen ostobaság a vezetők részéről, hogy régi fondorlatokkal, hivatali rutinnal igyekeznek megállítani a folyamatot, amely már visszafordíthatatlan. Arról is beszéltem neki, milyen méreteket ölt az orosz önkény hazámban, meg ahogy kudarcba fulladtak Párizsban készített felkelési terveink. Érdeklődéssel hallgatott, s közben egy kósza mosoly, egy kedves, kétkedő gesztus futott át az arcán.
- Maguk ki fognak lábalni ebből a válságból, Napierski, hiszen mindig felülkerekedtek ezeken a sötét időszakokon. Nemsokára eljön majd a felvirágzás és a nagyság ideje Európában mindenki számára. Mi pedig itt, Amerikában szép lassan elmerülünk majd a meddő polgárháborúk zűrzavarában, alantas konspirációiban, melyek fölemésztenek minden energiát, minden hitet, minden értelmet, ami ahhoz kellene, hogy kihasználjuk az erőnket, hogy értelmét lássuk az erőfeszítésnek, amely szabaddá tett bennünket. Javíthatatlanok vagyunk, ezredes, hiába, ilyenek vagyunk, ilyennek születtünk...
Ibarra szárnysegéd szakította félbe a beszélgetésünket, amikor megjelent egy borítékkal, és átadta a betegnek. Rögtön fölismerte a kézírást, és mosolyogva így szólt hozzám: "Ugye megbocsátja nekem, Napierski, ha most elolvasom ezt a levelet. Olyasvalaki írta, akinek az életemet köszönhetem, és aki még mindig hűséges hozzám, igaz lelkéből." Félrevonultam egy sarokba, hadd olvasson nyugodtan, s a terveim néhány részletéről beszéltem közben Ibarrával.
Mikor Bolívar befejezte az apró betűkkel teleírt, arabeszkhez hasonló, cikornyás kezdőbetűkkel díszített két oldal olvasását, odahívott bennünket. Nagyon megváltozott, szinte azt mondhatnám, megfiatalodott. Hosszas csönd következett. A virágzó narancsfák között az eget fürkészte. Mélyet sóhajtott, majd könnyed, csaknem évődő hangsúllyal fordult hozzám:
- Annak is megvan ám az előnye, ezredes, ha az embernek ifjú szívvel kell meghalnia! Azon nem fog konspirátorok alantassága, embertársak feledése, elemek kénye-kedve... sem a test roskatagsága! Egyedül szeretnék maradni egy kicsit. Nézzen be hozzám gyakrabban! Maga már közülünk való, ezredes, s bár nagyszerűen beszél spanyolul, azt hiszem, egyikünknek sem ártana gyakorolni egy kicsit a franciát, mert a végén még belénk rozsdásodik!
Megkönnyebbülten búcsúztam el, hogy jobb kedvűnek látom a beteget. Mielőtt visszatértem volna a fregattra, Ibarra elkísért a városközpontba, ahol pár dolgot akartam vásárolni. Van benne valami Cádizból, Tuniszra vagy Algecirasra pedig kimondottan hasonlít. Miközben az árnyas, fehér utcákat jártuk, a rengeteg erkély, a pompázó növényzet üde frissességével szinte csalogató tágas udvarok között, Ibarra mesélt nekem Bolívar ecuadori szerelméről, aki hála a bátorságának és a lélekjelenlétének, megmentette az életét, mikor egymaga szállt szembe az összeesküvőkkel, akik a bogotái San Carlos-palotában lévő lakosztályukban készültek meggyilkolni a hőst. Sokan közülük egykori fegyvertársai, és szinte egytől egyig az ő neveltjei voltak. Most már értem, miért beszélt olyan nagy keserűséggel ma délután.
Július 1. Elhatároztam, hogy legalább a fregatt visszatéréséig Kolumbiában maradok. Homályos, nehezen papírra vethető indokok késztettek rá, hogy e férfiú mellett maradjak, aki a mai naptól fogva nekiindul egyenest a halálnak, s útján mindazok közönye kíséri, ha ugyan nem a haragja, akik mindent neki köszönhetnek.
Ha eredeti szándékom szerint a nagy Kolumbia hadseregébe szerettem volna beállni, s a mostoha körülmények megakadályoztak ebben, természetes, hogy legalább szerény társaságommal és odaadásommal szolgálatába álljak annak a férfiúnak, aki megszervezte és öt nemzeten keresztül győzelemre vitte ezeket a seregeket. Az bizonyos, hogy az az öt-hat ember, aki most ott van körülötte, határtalan szeretetet és hűséget tanúsít iránta, ámde senki sem nyújthat neki olyan vigaszt és megkönnyebbülést, amit a mi közös neveltetésünk és emlékeink jelentenek számára. Annak ellenére, hogy távolságtartó tisztelettel viszonyulunk egymáshoz, észreveszem, hogy bizonyos témákról csak énvelem beszél, s amikor szóba hozza őket, olyan örömmel teszi, mint aki régi, ifjúkori kapcsolatokat elevenít föl. Még egyes francia nyelvi fordulatain is megérzem, mert csak akkor használja őket, amikor velem beszél, mégpedig ugyanazokat, amelyeket Barras, Talleyrand és Josefina barátai honosítottak meg a konzulátus szalonjaiban.
A Libertador visszaesett, kezelőorvosa szerint - akinek felkészültségéről napról napra nagyobb kétségeim támadnak - ezután már nem is várható javulás nála. A kiváltó okot egy hír szolgáltatta, melyről éppen tegnap értesült. A szobájában volt, a tábori ágyon feküdt, amelyen pihenni szokott, miután ideje legnagyobb részét a karosszékben tölti, amikor rövid, izgatott suttogást követően kopogtattak az ajtaján.
- Ki az? - kérdezte kissé föltápászkodva a beteg.
- Bogotából érkezett posta, excellenciás uram - felelte Ibarra.
Bolívar megpróbált fölállni, de olyan erős köhögési roham rázta meg, hogy vissza kellett feküdnie. Odanyújtottam neki egy pohár vizet, ivott belőle pár kortyot, és behívta a szárnysegédet. Ibarra megnyúlt ábrázattal lépett be, pedig igyekezett uralkodni magán. Bolívar hosszan ránézett, aztán izgatottan megkérdezte:
- Ki hozta a postát?
- Arrázola kapitány, excellenciás uram - felelte a szárnysegéd kedves, erőtlen hangon.
- Arrázola? Aki Santander adjutánsa volt?... Az inkább kémkedni jön, nem hírekkel szolgálni! Na mindegy... jöjjön csak be. De mi lelte magát, Ibarra? - folytatta aggódva, miután látta, hogy a szárnysegéd nem mozdul.
- Tábornok úr... excellenciás uram... készüljön fel rá, hogy rettenetes hírt fog hallani.
Erre könnyek szöktek a szemébe, úgyhogy kénytelen volt sarkon fordulni és kimenni. Odakint még beszélt valakivel. Futkosás, beszéd zaja hallatszott, mintha emberek vették volna körül a nemrég érkezett férfit. Bolívar mereven az ajtót nézte. Megint bejött Ibarra, nyomában egy katonai uniformist viselő férfi, arcát sötét színű, vékony vágás szelte keresztbe. Nyugtalan pillantása végigjárt a szobán, majd megállt az ágyon, ahonnan mereven figyelték. Vigyázzállásba vágta magát, úgy jelentett.
- Excellenciás uram, Vicente Arrázola kapitány jelentkezem!
- Üljön le, Arrázola - intett neki Bolívar, s közben le sem vette róla a pillantását. Arrázola nem ült le, dermedten állva maradt. - Milyen híreket hoz Bogotából? Hogy állnak a dolgok arrafelé?
- Nagy a nyugtalanság, excellenciás uram, s tartok tőle, a híreim olyan fájdalmat okoznak önnek, hogy szinte vétkesnek érzem magam, amiért tőlem kell meghallania őket.
Bolívar tágra nyílt szemmel meredt a semmibe.
- Már kevés dolog tud fájdalmat okozni nekem, Arrázola. Nyugodjon meg, és mondja, miről van szó!
A kapitány pillanatnyi habozás után majdnem megszólalt, aztán mégsem, inkább az irattartójából, melyet a hóna alatt hozott, előkapott egy Kolumbia címerével lepecsételt levelet, és átnyújtotta a Libertadornak. Ő feltépte a borítékot, és elkezdte olvasni a láthatóan sietve papírra vetett néhány sort. Ebben a pillanatban lábujjhegyen belépett Montilla generális, szeme véreresnek látszott, arca sápadt volt, ahogy közeledett. A tábori ágyról olyan üvöltés hallatszott, mint a megsebzett vadé, mindnyájan összerezzentünk tőle, akik odabent voltunk. Bolívar fölpattant az ágyról, mint a párduc, galléron ragadta a tisztet, és rémisztő hangon rákiáltott:
- Nyomorultak! Kik voltak azok a nyomorultak, akik ezt merészelték tenni? Kik? Mondja meg, Arrázola, ez parancs! - és elképesztő erővel rázta tovább a tisztet. - Ki merészelt elkövetni ekkora galádságot?
Ibarra szaladt Montillával, hogy elvonszolják a rémült, fájdalmas pillantással reá néző Arrázolától. Egy kézmozdulattal kitépte magát a szorító karokból, odatámolygott a karosszékhez, s nekünk hátat fordítva beleroskadt. Egy pillanatig nem tudtuk, mitévők legyünk, aztán Montilla intett, hogy menjünk ki a szobából, hagyjuk magára a Libertadort. Ahogy kifelé mentünk, látni véltem, ahogy föl-le jár a válla a titkolt, vigasztalan sírástól.
Kint az udvarban mindenkin mély megrendülés látszott. Közelebb léptem Laurencio Silva tábornokhoz, akivel már jól összebarátkoztam, és megkérdeztem tőle, mi történt. Elmondta, hogy egy rajtaütés során meggyilkolták Ayacucho tábornagyát, don Antonio José de Sucrét.
- A Libertador legbecsesebb barátja, úgy szerette, mint apa a fiát. Nem érdekelték a kitüntetések, végtelenül szerény volt, szent emberre, kisgyermekre emlékeztetett, ezért mindig tiszteltük őt, a csapat meg egyenesen imádta - magyarázta, miközben elkeseredett mozdulattal végighúzta kezét az arcán.
Egész délután a Pie de la Popában időztem. Bolyongtam folyosókon és udvarokon, s már estefelé járt, amikor összetalálkoztam Montilla generálissal. Silva és Arrázola kapitány társaságában épp engem keresett, hogy vacsorára invitáljon.
- Ne hagyjon most magunkra bennünket, ezredes - fordult hozzám Montil-la -, segítsen, hogy a Libertador mellé állhassunk, akinek nagyobb fájdalmat okozott ez a hír, mint élete összes kínszenvedése együttvéve.
Szívesen velük tartottam, s asztalhoz ültünk az ebédlőben, amely a San Felipe-várra nézett. A vacsora utáni beszélgetés elhúzódott, senki sem merte háborgatni a beteget. Tizenegy óra tájban Ibarra bevitt a szobájába egy mécsest meg egy csésze teát. Kicsit odabent volt, aztán kijött, s azt mondta, a Libertador szeretné, ha egy darabig ott lennénk vele. Az ágyon fekve találtuk, állig a takaróba burkolózva, mely csuromvizes volt az izzadságtól, mert megint riasztó ütemben felszökött a láza. Arca ismét olyan torz kifejezést öltött, mint a görög halotti maszkoké. Szeme ugyan nyitva volt, de mélyre süllyedt a szemgödrében, s a gyertya fényében csak az ürességbe vezető két nagy lyuk látszott a helyén, s félig nyitott, vékony szája kifejezéséből ítélve keserű, vigasztalan lehetett.
Közelebb léptem, és kifejeztem részvétemet a tábornagy halála miatt. Nem is válaszolt, csak egy pillanatra kezében tartotta a kezemet. Leültünk az ágya mellé, azt sem tudtuk, mit mondjunk, hogyan tereljük el a beteg figyelmét a gyötrő fájdalomról. Mélyről jövő, öblös hangja betöltötte az egész szobát, ahogy hirtelen Silvához fordult:
- Hány éves volt Sucre? Maga emlékszik rá?
- Harmincöt, excellenciás uram. Februárban töltötte be.
- És a felesége Kolumbiában van?
- Nem, excellenciás uram. Quitóban várta. Épp őhozzá készült.
Megint jó ideig csöndben maradtak. Ibarra hozott még teát, pár kanállal itatott belőle a beteggel, azért rendelték neki, hogy levigye a lázát. Bolívar felült az ágyban, párnákat tettünk a háta mögé, hogy megtámasszuk, s hogy kényelmesebben üljön. Semmitmondó beszélgetésbe fogtunk, mint akik igyekeznek elkerülni bizonyos témát, amikor hirtelen megszólalt. Kicsit mintha önmagához beszélt volna, néha meg konkrétan énhozzám fordult:
- Mintha a halál ezzel a csapással akarná közölni velem a szándékát. Az első kaszasuhintás, hogy kipróbálja, milyen éles a pengéje. Bárcsak ismerhette volna Sucrét, Napierski! Kissé szórakozott, meleg pillantása, ahogy a vállát leeresztve, görnyedten járt... Mindig olyan benyomást keltett, mint aki észrevétlenül igyekszik keresztülmenni a szalonon. A szokása, ahogy középső ujjával a szablyája markolatgombját dörzsölgette... Éles, sziszegő hangja, amit Manuelita olyan jól tudott utánozni, hogy Sucre egészen belepirult... Félénk hallgatása... Olykor hirtelen, nyers válaszai, melyek mindig világosak, őszinték voltak... Milyen váratlanul érhette a halál! Az utolsó leheletével is azt kérdezhette, vajon miért e galád tett! "Mi ketten öregkorunkban fogunk meghalni - mondta nekem egyszer Limában -, mindazok után, amiken keresztülmentünk, rajtunk már nem fog semmilyen fegyver..." Mindig ábrándozott, mindig nagylelkű, mindig hiszékeny volt, az emberekben csak a jót látta, ugyanazt, amit ő észrevétlenül, önkéntelenül is olyan szépen ápolt önmagában. Berruecos... Berruecos... Sötét hágó a hegyláncok között. Árnyakkal teli hegy és visongó majmok követnek bennünket egy álló napon át. Gonosz emberek ezek... Mindig adtak nekünk munkát. Sohasem csatlakoztak nyíltan hozzánk. Talán a legmegalázottabbak, akik a legkevesebbet kapták a koronától, s ezért a legmeghunyászkodóbbak, a legerőtlenebbek voltak. Mily keveset ért, hogy annyi esztendőn keresztül harcoltunk, utasítottunk, szenvedtünk, kormányoztunk, építettünk, és ugyanazoktól kell eltűrnünk a zaklatást a végén, akiktől mindig, a ravasz, rókalelkű politikusok fondorlatos mesterkedéseit, akik képesek gyilkolni, s mintha mi sem történt volna, mosolyognak és hízelegnek tovább. Itt senki sem értett meg semmit. A halál elragadta a legjobbakat, minden a legkörmönfontabbak, a legélelmesebbek kezében van, akik most eltékozolják az örökséget, amit annyi fájdalom, annyi élet árán megszereztünk...
Fejét a párnára billentette. Kissé felszökött a láza. Megint Ibarrára nézett.
- Nem lesz itt semmilyen franciaországi utazás. Itt fogunk maradni, ha tetszik nekik, ha nem.
Olyan émelygés jött rá, hogy kétrét görnyedt az ágyon. Nyilallások közepette hányt, majdnem eszméletét vesztette. A takarón szétterülő vértócsa lassan a padlóra csöpögött. Semmibe vesző pillantással, magánkívül egyre csak ezt suttogta: "Berruecos... Berruecos... Miért éppen ő?... Miért éppen így?..."
Aztán eszméletlenül hátrahanyatlott. Valaki az orvosért szaladt, aki hosszas vizsgálgatást követően mindössze annyit közölt velünk, hogy a beteg a végét járja, s kockázatos volna megjósolni, milyen lesz a betegség lefolyása, mert nem is tudja megállapítani, hogy micsoda.
Kora hajnalig ott maradtam, akkor visszajöttem a fregattra. Hosszan tépelődtem a kabinomban, s épp az imént közöltem a kapitánnyal döntésemet, hogy Cartagenában maradok, itt fogom megvárni, amíg visszatér Venezuelából, ami számításai szerint két hónap múlva lesz. Holnap majd beszélek barátommal, Silva tábornokkal, hogy segítsen szállást keresni a városban. Egyre nagyobb a meleg, a városfalakból poshadó gyümölcs-, és nedves, sós dögszag árad.
Július 5. Tegnap posta érkezett Franciaországból. Hírt kaptam a gyermekeimről, és egy hitellevelet is küldtek a bankáraim bogotái ügynökeinek. Így már kibírhatóbb lesz kolumbiai tartózkodásom, s itt maradhatok, amíg szükséges, amíg eldől Bolívar sorsa.
Ma délután tettem egy sétát Arrázola kapitány társaságában. Hosszan elbeszélgettünk. Elismerem, kissé visszafogott voltam vele, mert Bolívar és a hozzá közel állók mintha fenntartással viseltetnének, mikor szóba kerül a neve. Nekem személy szerint nemcsak hogy rokonszenves férfinak, de remek katonának is tűnt. Az arcát átszelő sebesülést egy szablyától szerezte a Queseras del Medió-i csatában, ahol szinte egymaga tartotta az ágyúállást egész sötétedésig. Panaszkodik, hogy nem kapott elismerést szolgálataiért, s a keserűsége nem is annyira személyek ellen, inkább az országban uralkodó fejetlenség, alantasság, nemtörődömség ellen irányul. Eleget mozgott már Bogotában politikusok és nemzetgyűlési képviselők körében, megtanulta, hogy elővigyázatosságból jobb, ha megtartja magának a véleményét. Csodálja Bolívart, de szerinte az a vétke, hogy túlzottan idealista. A fortélyos, borongós, ám talpraesett Santanderhez méri, aki ügyesen csűri-csavarja a dolgokat, s azoknak a szekerét tolja, akik most mohón igyekeznek bezsebelni a függetlenség hozadékát. Most meg is erősíthetem a benyomást, amely szép lassan kialakul bennem az itteni emberekről, ahogy megismerem őket, ahogy találkozom velük. Mindnyájan ragyogó tehetséggel, kedvességgel és fesztelenséggel viszonyulnak a másik emberhez, vajmi kevés fogalmuk van a valóságról, amelyben élnek, s titkolt, hovatovább szégyenletes nosztalgia él bennük az alkirályság tündöklő korszaka iránt, melyben szerintük a nevük és a vagyonuk alapján fényesebb jövő várt volna rájuk, mint amit a sors megadott nekik a függetlenség után. Ez az a haszon, amit Bolívar hozott mindnyájuknak. Mérhetetlen pazarlásban élte ifjúkorát Madridban, Párizsban, a konzulátus, a császárság szalonjaiban, s mivel olyan emberekkel érintkezett, akikben még az ancien régime legkiválóbb módija, legvitriolosabb eszméi éltek, más távlatból, helyénvalóbban tudja szemlélni saját maga és e köztársaságok sorsát.
Arrázola elmesélte az elmúlt év szeptemberében megkísérelt merénylet néhány részletét. Hangsúlyozta, hogy a bűntény igazi vétkeseinek és kitervelőinek nyújtott kegyelem nem is annyira Bolívar jószívűségének, mint inkább igen sajátos jellemvonásának köszönhető, hogy ilyen kétkedő és fatalista, s mélyrehatóan ismeri, milyen titkos erők munkálnak ezekben az emberekben. Gondolom, ezért olyan nagyvonalú és távolságtartó a viselkedése. Most jut eszembe egy mondat, amelyet a minap hallottam: "Minden emberi kapcsolatunk után zűrzavar baljós csírája marad bennünk, mely közelebb visz bennünket a halálhoz." Beszéltünk a szerelmeiről. A Manuelita Sáenz iránt érzett féktelen vonzalmáról. Ám ami a lényeget illeti, ugyanaz a distancia, ugyanaz a lemondás.
Július 10. A Libertador ma elmesélte egyik álmát, amely vissza-visszatért ezekben a napokban, és szerfölött izgatja. Éppen arról beszéltünk, mekkora jelentőséget tulajdonítottak a rómaiak az álmoknak, és egyszer csak így szólt:
- Most elmesélem magának az álmomat, amely több-kevesebb eltéréssel megismétlődik már néhány hete, de képtelen vagyok megfejteni, mit jelent. Nyitott ablaknál aludtam, a narancsfák illata teljesen betöltötte a szobát. Aranjuez parkjában találtam magam, ott sétálgattam. Kissé fáradtnak éreztem magam, tagjaim sajogtak, mintha hosszú utat tettem volna meg. Az üdítő környezetben lassan megkönnyebbültem, új erőre kaptam. Egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy hosszú élet áll előttem. A lágyan hullámzó parkok egész a látóhatárig húzódtak. Igazából csak az átható narancsillat meg a kékesen szitáló kasztíliai pára volt benne közös Aranjuezszel. Egy lépcsőfeljáróhoz értem, nyitott lugashoz vezetett, s beleveszett a félhomályos labirintusba, ahol néma rovarok cikáztak ide-oda. Leültem az első lépcsőfokra, s ahogy előhúztam a zsebkendőmet, hogy megtörlöm verítékező arcomat, rájöttem, hogy a századelő divatja szerint vagyok öltözve, elefántcsontszínű, passzentos nadrágot, angol szabású, nagy hajtókájú, magas nyakú tengerészkék köpenyt viselek. Az órazsebembe nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő, erre olyan nyilallást éreztem, hogy azonnal megdermedtem. Pontosan ott keletkezett ez az éles fájdalom, ahol az órámat tartottam, és kúszott föl a mellkasomba, alig kaptam levegőt. Rájöttem, ha visszafogom a lélegzetemet, és óvatosan húzom ki a kezemet a zsebemből, akkor becsaphatom a kínt, és szépen kivehetem az órámat úgy, hogy ne erősödjön a fájdalom. Mikor aztán végre meg tudtam nézni a számlapot, elmúlt a fájdalom. Csakhogy az óra gyenge, papírszerű anyagból volt, s ahogy kihúztam a zsebemből, a mutatók elgörbültek, és egyáltalán nem jelezték az időt. Hirtelen szégyenkezés tört rám, s ahogy megpróbáltam elrejteni a gyűrött szerkezetet a lugasra felkúszó repkény között, észrevettem, hogy a lépcső tetejéről valaki figyel. Gömbölyű idomú, kihívóan üde asszony volt, arcára árnyékot vetett a lombsátor. Derékig kigombolt inge csaknem teljesen fedetlenül hagyta ruganyos, dús keblét, s ahogy a szoknyáját lebegtette a szellő, fölsejlett alatta hosszú, inas lábának kettős íve, mely a szeméremcsúcsában végződött. Az asszony így szólt hozzám odafentről: "Hasztalan igyekszel eltüntetni ezt a nyomot, kedvesem. Amikor nem is gondolnád, akkor keltenek életre ugyanebből a testből, és azon a napon fáj majd legjobban az igazság." "Asszonyom - feleltem megriad-va -, van nálam egy kártya, a nagybátyámtól kaptam, különben pedig legjobb tudomásom szerint a parknak ez a része nyitva áll a nagyközönség előtt, bárki bejöhet ide sétálni." Egész testében heves, kevély, dévaj nevetés rázta meg az asszonyt, egyik keble teljesen fedetlen maradt, csak úgy hullámzott, ahogy kacagott, sötét színű, keményen meredező bimbója olyan volt, akár egy hatalmas karika az ember szeme alatt. "Nyilván a félelem tesz ilyen jól neveltté - felelte, miközben elindult lefelé a lépcsőn. - Azt akartam mondani neked, az az idő már elmúlt, hogy egymással beteljünk odalent, a folyóparti réteken. Már szinte semmi vagy, fiam, hiába az angol holmi, a francia kösöntyű." Merőn nézett rám szomorú, zöld szemével. Egyenes, kiugró orrának cimpája a beteljesületlen vágy ziháló lélegzetére lüktetett, melyért én nem tudom, miért, de vétkesnek éreztem magam. Addigra már én is izgalomba jöttem, de valami azt súgta, ha közelebb megyek hozzá, és megérintem, akkor megint megbénít a nyilalló fájdalom. Odajött mellém, és rekedt hangon azt mondta: "Nem érdemes. Ne mozdulj. Azt sem mondom, hogy majd máskor, mert már nem lesz máskor. De légy bátor, kedvesem, ez az egyetlen, ami még hátravan, s jól kell bevégezned." Pillantásommal addig követtem, amíg el nem tűnt a nőszirommal koronázott bokrok mögött. Hirtelen magányosnak, elhagyottnak éreztem magam az árnyas útvesztők rengetegében, melyeken végig kell mennem, hogy kitaláljak. Ráadásul a rovaroktól is féltem, melyek méreggel telve a lombsátor tetejéről indultak, s belevesztek a sötét háttérbe, még zümmögés sem árulta el, hogy ott vannak. Beljebb mentem a lugas sátora alatt, s ahogy haladtam előre, egyre sűrűbb lett a növényzet. A rovarokat egyre jobban felingerelte jelenlétem. Puha testüket toll borította, mintha apró, fáradhatatlanul serénykedő madárkák volnának. A lugas belső része most csillogó márványüreg volt. A falnak támaszkodva egy vak koldus pengette gitárját, mely úgy szólt az üde környezetben, mint a clavichord. Ahogy mellé értem, a vak férfi így szólt: "Adjon egy kis alamizsnát Berruecos altábornagyának emlékművéhez." Lassan egybemosódtam a vak férfival, s amikor már kezdett terhessé válni szeme sötétsége, valami szívbe markoló, régről ismerős szomorúságra riadtam föl hirtelen...
Néhány percre elhallgatott, kérdőn, kissé szorongva emelte rám a tekintetét. Nem is tudtam, mit mondjak neki. Valami kósza nyugtalanság maradt bennem, miután meghallgattam az álmát. Volt benne valami imponáló erő, egyfajta üzenet, ami rémületet sejtető, nehezen megfogalmazható, baljós előjelet hagy maga után a lélekben. Valami banalitással igyekeztem elütni a dolgot, erre szelíden félbeszakított:
- Ne erőlködjék, Napierski. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy mindez mit jelent. Azt azonban sohasem képzeltem volna, hogy így kell értesülnöm róla. Az álom egyre változik, s minden alkalommal világosabb, hogy mit jelent. Majd meglátjuk, ezután mi áll benne.
Most már nyilvánvaló számomra, hogy régóta meghitt viszonyban áll a halállal ez az ember, aki nyilván már fiatalkora óta egyre a saját végén morfondírozik magányos, elárvult lelkének csöndjében.
PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása
MUTIS, ÁLVARO
Az utolsó arc.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Próza. ]
Pávai Patak Márta fordítása.
