Álvaro Mutis

Sharaya

Sharaya, a jandripuri szent ember, időtlen idők óta az országút mellett ült, a falu végén. Ott kapta a falusiaktól a kevéske alamizsnát és az egyre fogyatkozó imákat. Testét az eltelt idő során szürke kéreg lepte be, haja zsíros csimbókokban lógott, és bogarak futkároztak rajta. Csontjai, melyekre huzatként feszült a bőr, sötét és valószerűtlen kiszögellésekként meredeztek, s a mozdulatlan alakot kövülethez vagy szoborhoz tették hasonlóvá, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a helybéliek lassan-lassan elfeledkeztek róla. Már csak az öregek emlékeztek rá, hogy valamikor, ifjúkoruk homályában megérkezett a sudár, akkor még világias szent ember, aki hosszan, ékesszólóan beszélt a vallásról, mely bőbeszédűsége egyre fogyatkozott, ahogy mind több időt szentelt az út menti meditációnak.

Bár a falu lakói az utóbbi időben vajmi keveset vagy egyáltalán semmit sem törődtek vele - vagy tán épp ezért -, Sharaya figyelemmel követte a körötte zajló életet; kevesen ismerték úgy, mint ő a kisszerű és zavaros históriákat, melyek az évek múlásával fel-felbukkantak, majd elenyésztek a faluban.

Tekintete a háziállatok szelíd mélaságával meredt előre, amit az emberek összetévesztettek a gyengeelméjűek jámbor nézésével, de amiben az okosabbak felismerték, hogy az a létezés legmélyebb titkainak tündökletes, tökéletes érzékeléséről tanúskodik.

Ilyen volt Sharaya, a Lahore megyei Jandripur szent embere.

Az utolsó napja előtti éjjel esős éjszaka volt, s a felduzzadt folyó lezúdult a hegyekből, bőgve, mint egy beteg, de fogyhatatlan erőtől duzzadó vadállat.

Egész éjszaka kövér cseppek görögtek a napernyő bőrén, melyet a nagy aszály idején állítottak föl az asszonyok. Az eső figyelmeztetőn dobol, mint egy másik világból érkező jelzés. Soha azelőtt nem szólt így az antilop kifeszített bőrén. Valami szól hozzám, s valami megértette bennem a makacs üzenetet. Nagy tócsa támadt a vízből, mely a puha kupoláról csorog alá, ami azt hiszi, megvéd engem. Hamar felszárad majd, meleg napunk lesz. A pára kezd felemelkedni a talajról s a kígyók elrejtőznek elöntött fészkeikbe. Odafönn papírsárkány repül sután himbálózva. Sárga. Asszonyének száll a magasba, hogy megtisztítsa a reggelt: a feledés vászna. Az egyik tartja a madzagot, a másik hosszan, csodálkozva bámul rám. Felfedez, belépek a gyermekkorába. Mérföldkő vagyok, új életre születek. Szemében félelem, félelem és szánalom. Nem tudja, állat vagyok-e vagy ember. Egy kis bambusszal keresi a fájdalmamat, és nem leli. Fut a másik felé, aki elviszi tőlem, nem néz újra rám. A jandripuri szent ember. Sok ideje már. Most más dolog és sok minden: köztük egy szent ember. Tágas birodalmam elér már a kezdet és vég nélküli, görbe horizontig. Visszajön. Kinyújtja a kezét, megérint, nincs nála a botocska, ami védelmezte. Távoli, mint egy csillag vagy oly közel, mint valami, ami álmodik. Egyre megy. Hívja a társa. A sárkány leereszkedik, lassan, keresi a halálát, születik. A fák eltakarják. A folyóba hull, ahol hosszú út vár rá, míg le nem foszlik a papír. Akkor a váz elindul a tenger felé, és ott alászáll a mélységekbe. Körülötte a korallok és az osztrigák kirajzolják egykori alakjának szilárd árnyékát, a halak őrá rakják petéiket, a rákok pedig homokkal takarják be ivadékaikat. Őhozzá mennek majd meghalni a nagy ráják, tetemükön vájják a világító halak oszladozó, puha anyagból lévő odújukat. A tengermélyi áramlatok nyomán apró rendezetlenség támad, sok száz évvel később e röpke zűrzavar a felszínre jut, azután megint minden olyan lesz, mint azelőtt. Medre nincs idő: hangtalan kiáltás a semmi fehér ürességében. Életnek nevezik, saját csalóka határaik foglyai. Ez a teherautó a reggelt hirdeti. Még kettő. Tegnap este több is jött. Hegyvidéki katonák. Puskáikra támaszkodnak, kialvatlanok, le-lebillen a fejük. Nem jön. Beleragad a parti sárba. A motor megveszekedetten forog, dühödten bőg, leáll, megint felbőg. Ágakat vágnak. Jönnek mások. Tankok; hét. Megtolják. Megindul. Kiáltások. A vizet, a sarat szidó, szánni való, dühös kiáltások. Most énekelnek. Éneklik a tragédiát, éneklik a vérüket, az asszonyaikat, a gyerekeiket, éneklik a csontvázzá aszott teheneiket. A nagy szülőanya. Belehalnak halálba, életbe, sírgödörnek engedelmeskedő katonába. Parasztok, takácsok, kovácsok, színészek, gyertyavivők, diákok, tudósok, tolvajok, tisztviselők gyermekei, a gépek emberei, a rizs emberei, az utak emberei. Egyforma a nevük, egyforma az arcuk, ugyanaz a haláluk. A távolból közelít a csönd, mint roppant másvilági háló. Ébredeznek a bogarak. Az egy kígyó volt a levelek közt. Talán ugyanaz, amelyik tegnap este keresztülsiklott a lábam között. Víz és vér hideg, ízelt pikkelyekben. Mindenki anyja bejárja birodalmát, vénséges szemfogaiból évezredek halálos teje fakad. A rokonok gyakran eljöttek hozzám, hogy megkérdezzék, mi az oka a gyászuknak, míg a máglya füstje felállította piszkos sátrát az égbolton. De már akkor is sok ideje múlt, hogy a szó hasztalan volt számomra, s mit sem tudtam mondani nekik. Úgyis tudták már, de másképpen, úgy, ahogy a vér tudja az útját, vakon, hasztalan. Félnek a haláltól, aztán megpihennek benne, felzárkóznak a termékeny feladathoz, és hamu formájában leereszkednek a folyón, új élet savanyú bűzét hagyván maguk után, más világok táplálékát, táptalaját. A bozót mögé menekült. Mindenkinél előbb megérzi a lépteket. A falubeliek a kordéikkal. Mindent elvisznek. A nagy hitvesi ágy, a missziósok ajándéka. Párzásaiktól berozsdált, csiricsáré, talmi arany. Menekülnek hát. A polgármester a vízkóros feleségével. Hazudik, amikor imádkozni jön. A kis templom papjai. Szabálytalan kerekek, melyek imbolyognak és ide-oda korcsolyáznak a tengely kikopott vájatában. Beteljesületlen életek, alig darabkái a nagy igazságnak, mint a szürke koszcsík, mely a rituális mosakodás után a medence falán marad. Mocsoktejszín, nyomorú szív, a tékozlás léptéke. S oly biztosak menekülni akarásukban. Űzi őket egy másik, még alaposabb pusztítás, az egyetlen és igazi katasztrófa ösztöneik kimerítő és aggasztó homályában. Visszanéznek rám. A legidősebbek. Nem tudok olvasni a tekintetükben. Nem tudom elmondani nekik már azt sem, mily hasztalan menekülni az elől, ami ott van mindenütt. Olyan ez, mint akik azért imádkoznak, hogy legyen hitük, vagy akik azért művelik a földet, hogy enni adhassanak az eke elé fogott ökröknek. S szánalmas motyóik minden málhája. Adományt tesznek elém. Azt, amit nem akarnak magukkal vinni, ami idegen nekik menekülésükben. Az özvegyasszony a gyermekeivel. Lyukacsos asszony, lottyadt, halott mellek. Templomi virágok. Nem meri eldobni őket, sem a bálványok elé tenni, melyeket holnap ledöntenek, ugyanolyan dühvel, mint amilyennel állították őket. Nem jut messzire, meg van jelölve, elkülönítve, kiválasztva mind közül. Andra, ki egy egész éjen át mezítelen táncolt a szent ember előtt. Gyermekei így emlékeznek majd: “...amikor Jandripurból menekültünk, meghalt az úton, felvittük egy magas fa koronájába, s ott megpihent, szelek látogatják, a világ vizei mosdatják. Napokig vigyázott minket, míg szem elől nem veszítettük...” S mégsem úgy lesz, ahogy ők hiszik. Nem pontosan úgy. Lesznek más dolgok, amiket elrejtenek majd előlük örökre, amiket pedig visznek magukkal. Halált szülő nagy édesanyjuk halálával, a vér szökkenéseinek halálával, mely halkan ropogtatja a csontokat, mely a nyirkot reszeli a hátukban. Hátranéznek elhagyott otthonaik némaságába, ahol még soká kiáltoznak vágyaik és félelmeik, nyomorúságaik és szenvedélyeik, hogy utolérjék őket az úton. Katonák. Feliratos zászlókkal menekülő testőr. Látom őt. Lát engem. Betűk és szavak. Néz engem. Menni. Nem tudja. Az utolsó. Egyedül. Talán. Nem tudom, mitől vagyok egyedül. Megint rám néz, a többiek után indul. Kard, mely az elnagyolt háború isteneinek szavával kitalálja saját lapjának kék szalagját.

Délben Sharaya kinyújtotta a kezét, fogott egy fél szikkadt narancsot, és rágni kezdett egy makacsul illatos héjdarabkát. A déli hőségben szétáradt a gyümölcs illata bogarak őrült tánca közepette, melyek neki-nekirepültek a kiváltságos ember öreg bőrének. A víz zúgása halkult, és a folyó visszatért régi medrébe. Ahogy közeledett az alkony, enyhe zsibbadtság vett erőt a szent ember megmerevedett tagjain, s e zsibbadtság kimondhatatlan földöntúli örömöt ébresztett benne, mintha azt álmodná, hogy rátalált sorsa rejtett pályáira.

Víz és víz, összevisszaságban, fel-felcsap, és szétfröccsenti az áramlat hideg habját. A hegyek vize, mely örvényekben keringőzve ereszkedik lefelé, s megreked a lassan forgó, sima, langymeleg hasban, melyet védőn körülölel a csípők gömbölyű kelyhe. A terecskén égetett fűszerek illata s a tánc jeleneteit mesélő hangszerek éles hangjai. Nevetés a vén koldusasszony fogatlan szájában, a hús kacaja: emlékezik, hasonlítgat. Könyörtelen kötelék és hatalmas gyengédség az elmerengő és fájó mellkasban; és a meglepetésszerű lökésekben keringő vér hosszú estéi és a boldogság közelsége, az ember kicsiny boldogságának, mely rokona a rettegésnek, a patkányfogú röpke boldogság, amint fal és rág. Bő hamupalást a hús emlékén. Az egykori gazdák lakhelyére tett utazás. A félénk pásztorok, urai a világ aprócska szegletének, kik kényes kereskedőkké, türelmessé, álmodozóvá, elveszetté lettek a szigetükön kívül rekedve. A torkolat zavaros vizét harapó hajócsavarok. Végeérhetetlen sárgás folt jelzi a tisztviselők lármás nagyvárosát, hol a tudás a gépek nyirkos kormától mocskos, szimmetrikus hágcsókon lépdel fölfelé. Az értelem földje. A téren férfiak és nők szaporázzák lépteiket a zsíros alkonyi ködben. Színek szökkennek, egy pohár megtelik fényekkel, melyek eltűnnek, s helyükbe kék és zöld vonal csúszik, igyon, igyon, igyon, igyon. Fröccsen a keresztség habja, kibuggyan az elégedetlen és dolgos gazdák sötét halálában. Az őserdő elnyűtt árnyékában megkeresztelt hátakon, madarak rikoltozása, bogarak cirpelése közepette csorgó víz. A legbölcsebbnek, a legöregebbnek a bőre meggyűrődik a lógó csecsbimbók alatt, megmártózik az igazság vizében, mely régi és új bujálkodásokat mos tisztára, mely eltörli a tágas kőépítményekben elnyert titulusokat, elmés érvek szülőanyjait. Keresztapám és tanítómesterem, második apám, amint földet mér, igazi romlatlan sakál, keserű varangy, az igazság atyja. S végül a végső harc az ő, a fivéreim oldalán. A tüntetések, a börtönök a hegyekben, a párt és földalatti elágazásai, melyek ébredő test vénáiként dolgoznak. Itt, amikor úgy tűnt, minden békében elrendeződött, még lehettem volna a gazda, diktálhattam volna a törvényt a napernyőm alól, irányíthattam volna őket a jó vagy a rossz felé, kit-kit a maga sorsának megfelelően, papolhattam volna nekik, s kissé jobbíthattam volna rajtuk. A vörös bajuszú, izzadt tarkójú megbízott, a laktanya mocskos lámpájának fényénél énekelve. Régi, kipróbált okfejtési módjuk, melyben oly nagy biztonsággal, de saját maguktól oly távol közlekednek, megfojtja legjobb és legbiztosabb erőiket: “Egyikük sem tudja, miért szólsz hozzájuk. Nem érdekli őket, ahogy azt sem tudják, miért vagyok itt, ahogy én sem tudom. Egyedül te vagy, akinek megvan már mindenre a válasza, de te semmire se mégy vele. Mindig ugyanoda jut az ember. Te vagy a szent ember. Nem mindenki lehet az. Ők a romboló dühöt és a termékeny vágyat hozzák. Te közönyösen nézel belső hódításaid fekete napja felé, s éppoly nyomorult, éppoly szegény vagy, mint ők, mert az út, amit bejártál, oly kicsi, hogy nem is számít ahhoz képest, melyet meg akarsz tenni a hamis büszkeségtől hajtva, mely megbéklyóz. Állj melléjük, vezesd őket, és segíts nekem, hogy tekintélyt ébresszek, s hogy rendben adjam át a dolgokat. Azután ők majd elboldogulnak maguk, ahogy tudnak; de te, aki köztünk éltél és lettél, aki vagy, tudod, hogy a mi igazságunk az egyetlen emberléptékű igazság. A többi mind őrültség. Te tudod.” Sápadt kobra, az igazság bőre. Álmodom visszatérésemet az egyetlen álomba, melynek egyik vége az istenséghez csatlakozik, aki nem mondja meg a nevét, az istenek atyjához és anyjához, akik tünékeny kísértetek, az ember rabszolgái. Álmodom álmomat, annak az álmát álmodva, aki elefántállásban a lábát emeli, aki ujjai ívével azt mondja neked: “Ne félj!”, aki a tüzet viszi, aki a teknős hátán utazik. Közelg az óra, sok órája ütött már, de csak nem érkezik el.

Sharaya álomba merült, s a néptelen Jandripur súlyos sziesztájában megjelentek a megszálló hadsereg első egységei. Felállították sátraikat, sorba állították járműveiket. Mikor a szent ember felébredt, a faluban már felcsaptak a lángok, a házak nedves fája ropogott az alkony zsenge levegőjében, s magas füstoszlopok emelkedtek az égbe. Sokan voltak, és az egyre érkező teherautók és tankok dübörgése jelezte, hogy ez már nemcsak egy kis előőrs, hanem a hadsereg főereje. Egy hangszóró utasításokat kezdett osztogatni a hegyvidék éles, fülsértő nyelvén arról, hogyan viselkedjenek a katonák a megye területén, és milyen óvintézkedéseket tegyenek, hogy megvédjék magukat azoktól, akik elrejtőztek, hogy megszervezzék az ellenállást. A nyüzsgés késő éjszakáig tartott, akkor mély csönd állt be a faluban és környékén.

Kimerülten alszanak a nagy futás után. Komolyan gondolják a népek megváltását, az egyenlőséget, az igazságtalanság eltörlését, az emberek testvériségét. Ők maguk új zűrzavart hoznak, ami éppúgy öl, és új igazságtalanságot, ami éppúgy szegénységet szül. Mintha valaki mérgezett vizű patakban mosná a kezét. Amott jön kettő. Zseblámpával világítják az utat. Ők is parasztok, fiatalok, még szinte gyerekek. Egy nő van velük. Fogoly talán vagy örömlány, aki azért követi őket, hogy legyen mit ennie, és eltegyen némi pénzt. Vetkőztetik. A régi, hit és szerelem nélkül ismételt rítus. Reszket a kezük és a térdük. A világ régi szégyene. A nő nevet, bőre felel, és a tagjai felelnek a hullámra, mely növekszik a testben, mely a földre szorítja. Szükséges anya. Újjászületnek minden eredet központjában egyesülve. Nyögnek és nevetnek egyszerre. Egyetlen test két mámoros fejjel, saját újjászületésük, hosszú agóniájuk szédületében hajszolt fejekkel. A másik félénken mosolyog. Mosolyog a saját szégyenén, és vár. Gyermekeket vetni a felszabadított földbe. Végeztek. A nő öltözik. A másik rám világít a zseblámpával.

A katonák és a nő megdöbbentek a mocskos rongyok, a rothadó ételmaradványok és a szent ember mumifikálódott húsának bizarr elegye láttán. Kerülték Sharaya mozdulatlan, égő tekintetét, aki tanúja volt a sötét, mulandó életükből elrabolt rövid élvezetnek. A szentnek már alig volt emberi formája. Először a nő fordította el a tekintetét a szent alakról, s kezdte magát bebugyolálni ruháiba. A két katona kíváncsian közelebb lépett. Aztán az, aki az előbb várt, most hirtelen megszólalt. “Szent embernek látszik - mondta -, de nem hagyhatjuk, hogy végignézze a csapataink vonulását. Látott minket, biztosan megszámolta a teherautóinkat és a tankjainkat. Amúgy sem jön már többé hozzá senki bölcs tanácsért, vagy hogy lerója előtte tiszteletét. Vége a hatalmának.” A másik vállat vont, belekarolt a nőbe, s - vissza se nézve - elindult a fehérlő úton. A másik, az, amelyik beszélt, mielőtt utánuk eredt volna, még felemelte géppisztolyát, és közönyösen célba vette az idegen, összeaszott testet, az idő örök balsikerébe meredő, idegen tekintetet, és lőtt.

Minden rezdülő falevélben előre benne volt a halálom. Maga a jelenet oly ismerős, hogy már teljességgel idegen nekem. Mire a kuvik leírja az utolsó kört is a magas éji égbolton, beteljesül az óhaja a szegény hatalmaknak, melyek egyesítenek bennünket: őt, aki megöl és engem, aki újjászületek a világ szemöldökfáján, mely gyorsan elenyészik, akár a lehulló virág vagy a sós árapály, mely megszökik feltartóztathatatlanul, az élet vasízét hagyva maga után a haldokló szájában, és tovaáramlik közönyös padlóján a szegény halott csillagnak, mely a körkörös semmiben utazik, az űrben, mely szenvtelenül lángol örökké, örökké, mindörökké.

GAJDOS ZSUZSANNA fordítása

MUTIS, ÁLVARO
Sharaya.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Próza. ]
Gajdos Zsuzsanna fordítása.