|
|
|
|
|
||
1959. június 4., csütörtök
Drága Helena!
Nem tudom, hogy teljesen tudatában van-e, hogy mivel jár az, ha valaki levélírásra biztat egy rabot. Végtelen energiákat szabadít fel benne. Azzal fejezte be a levelét, Helena, hogy “(Miért nem ír nekem?)”, így, zárójelben, ami éppen olyan, mintha megnyomott volna egy távkapcsolót, s menten kinyílnak egy jókora duzzasztó zsilipjei. Hát nem látja, hogy nekünk, raboknak bőségesen van időnk, s közben rettenetes késztetést érzünk, hogy utánajárjunk, hogy létezik-e még a külvilág - s benne “a kintiek” -, mely az idő múltávál egyre titkozatosabb, elmosódottabb és távolibb formát ölt? Odakint két kerek esztendőn át az egyik leghűségesebb olvasója voltam, vajon el tudja-e képzelni, hogy majd ezután mekkora odaadással leszek az egyik leghűségesebb levelezőtársa?
Sajnálom, hogy elutazott Octavio. Szívesen találkoztam volna vele, mert el akartam mondani neki, mennyire tetszett az utolsó könyve, mennyi mindent találtam és élveztem a verseiben; úgy látom, hogy csak ennyi maradt, szinte semmi más a mai indoamerikai költészetből, amelyben oly sok a “társadalmi üzenetet” fogalmazó művész meg a “mély költői jelentést” versbe foglaló szocialista, de oly kevés a költő. Párizsban biztos találkozik Octavio egy közeli, nagyszerű barátommal, Hernando Téllez kolumbiai íróval, tőle majd megtudja, mennyire csodálom, és milyen régóta figyelem a munkáját, hisz Téllezszel együtt olvastuk Octavio első írásait, amelyek eljutottak Bogotába, s kiadtuk őket egy-egy folyóiratban meg néhány napilap irodalmi mellékletében; ezek ugyan kérészéletű kiadványok, de épp az a lelkesedés éltette őket, amelyet most oly könnyen kiolt a politika és a sok amerikai tröszt.
Azt írja ma, Helena, hogy válogat majd nekem Octavióval néhány könyvet. Talán nem is képzeli, hogy jár az agyam, s ezernyi lehetőségen morfondírozom, hogy vajon maguk szerint milyen olvasmány fog nekem tetszeni. Mivel már biztos kiválasztották az ajándék könyvet vagy könyveket, megírhatom, hogy az irodalomban én rendkívül konzervatív vagyok. Prózában én önfeledt lelkesedéssel legfeljebb Proustig és Conradig jutok, onnan meg Joyce-ig, s azzal vége is. Költészetben nekem minden véget ér Apollinaire-nél és Max Jacobnál, és feltétlen élvezetet és kötődést a franciáknál csak a mindent túlélő Mallarménél és Rimbaud-nál érzek, a spanyol nyelvűeknél eljutok Machadóig és Nerudáig, az angoloknál pedig el-elidőzöm Hopkinsnál. Hadd mondom el azt is - figyelmeztettem a kezdet kezdetén, hogy egy irodalmi Dnyeprotrovszk zsilipjeit nyitotta fel bennem, amiért (már elnézést) csupán saját nagylelkűségét hibáztathatja -, hogy én már csak azt a néhány szerzőt olvasom, aki segít az embernek élni, s aki valamiképpen egyfajta hűséges alteregóként követ bennünket mindenhova, s akitől megfelelő választ kapunk az élet titkaira. Így hát Cervantes, Pascal, Chateaubriand, Stendhal, Gogol, Baudelaire, Dosztojevszkij, Mallarmé, George Moore, Dickens, Conrad, Perse, Proust, Apollinaire és Neruda alkotja az én “birodalmam” határvonalát, hogy Valéry Larbaud kedvenc szavát használjam, akit szintén idesorolok.
Jaj, ez a levél lassan már olyan rettenetes képet ölt, mint egy irodalmi hitvallás. Nézze el nekem, s gondoljon arra, hogy részben megfeleltem nagylelkű kérdéseire, melyekkel azt igyekezett kideríteni, milyen könyvet, folyóiratot hozzon. Ha úgy érzi, hogy a kelleténél hosszabbra sikerült a válaszom, lássa meg benne azt a nagyon is jogos szándékot, hogy igyekeztem megismertetni magával egy olyan egyéniséget, akiről csak nagyon kevés és hiányos ismerete van. A “hiányos” itt nem jó vagy rossz tulajdonságot jelöl, hanem csupán azt, hogy részleges képe van róla. Erre azt mondja majd, hogy íme, előbukkant a sokat vitatott férfiúi hiúság, s ebben nemcsak hogy nem téved, hanem ahhoz bizony még hozzá kell tennie egy kis irodalmi hiúságot is. Azt már nem... “Mi, a Hajósinas meg jómagam már csak ilyenek vagyunk, asszonyom...”
Folytatom a munkát a színjátszó együttessel. Majdnem kész már a darab. Elképzelhető, hogy milyen mostoha körülmények közt dolgozunk, de rabtársaim lelkesedése valóban lankadatlan. Érdekli, hogy miről szól a darab? Elmondom. Egy “Szutykos” névre hallgató barátom története: akkor találkoztam vele, amikor egyszer a börtön belső folyósóit jártam, s bernáthegyikutya-tekintetét látva szinte elsírtam magam. Elmondta, hogy két és fél éve raboskodik itt, mert egy hosszúra nyúlt kocsmai látogatás után ráfeküdt egy köztéri parkban tizenöt liliomra. Köztulajdon elleni károkozás - ez volt ellene a szépen csengő vád, s a - természetesen kirendelt - ügyvéd elfelejtett fellebbezni, így került ide két és fél év vezeklésre a szegény Szutykos. A börtöncipészeten foltozta a cipőket, most meg Iztapalapán várja a szabadulás közeli pillanatát. Egyik - ügyvéd képzettségű, írogató - rabtársam írt egy vígjátékot róla, hogy bemutassa, milyen az élet a Lecumberriben. Meglepett, hogy milyen visszafogottan mondja el a történetet, tudniillik ez a nagyszerű ember előszeretettel él a szélesvásznú szóáradat eszközével, ami oly népszerű a mi trópusi és egyéb országainkban. Hát ezt a darabot rendezem, s betanítok hozzá minden szereplőt - egyikük sem látott még színpadot -: egyszer, kétszer, tízszer, százszor előjátszom a szerepeket, míg meg nem tanulják. Szutykost egy borbély játssza, ha majd meglátja, azt bizony többé el nem felejti. Olyan, mintha Charles Chaplint, Stan Laurelt és Cranach Krisztusát gyúrták volna egybe. Napi tíz órát szánok a darabra, s annyira hiszek benne, mintha az avignoni pápai palotában mutatnám be. Ezzel meg is kurtítom a börtönidőt meg azt a kafkai pert, ami zajlik a hátam mögött, s amiről senki sem tudott még csak félig érthető és bizonyítható módon se beszámolni.
Sóvárogva várom a Revista de la Universidad beharangozott számait. Még nem kaptam kézhez őket, de már nem késhetnek soká. Jó lenne tudni egy kicsit a közös barátainkról, akikről oly röviden, de velősen számolt be nekem, amikor a múltkor égből pottyant ejtőernyősként meglátogatott, amire, remélem, hamarosan ismét sort kerít, ha lesz kedve és ideje efféle jótét cselekedetre. Igyekszem szerezni egy példányt A bukás elemei című könyvemből - ugye, milyen előremutató a cím! -, amit a Losada kiadó jelentetett meg Buenos Airesben, és amit itt sehol sem találok, s szeretném elküldeni magának, hogy újabb bizonyítékot kapjon a “legkedvesebb dolgaimban elszenvedett vereségről”, arról a kudarcról, ami régről ered, de amiből titkos erők támadnak bennem, s csodásan segítenek élni.
No, most már látja, hogy minek teszi ki magát, ha egy rabot írásra buzdít! Valóban bánt, hogy ennyi időt és teret elraboltam magától, Helena, de nagyon jólesett ezen a levélen keresztül beszélgetni egy kicsit. De... vallja be nekem, nem érzi-e maga is mindig úgy, amikor levelet ír, hogy nem azt írta, amit akart, pedig az sokkal eredetibb s talán sokkal szórakoztatóbb, vagy ami még rosszabb, sokkal igazabb lett volna? A közeli viszontlátásra, Helena, és nagyon köszönök mindent. Írjon maga is. Üdvözlet Tonónak... és Kitynek.
A. Mutis
*
1959. június 14.
Hélene!
Félek, hogy ez a levél fájdalmas adagióként fog hangzani a lelkiállapotom miatt, meg azért is, mert az eső úgy áztatja ennek a hatalmas fekete palotának minden falát, hogy egyfajta - teljesen levegőtlen - Reading Gaol engloutie lett belőle, s az az egész világ is, amiről a leveledben a “kintiek” bájos nyugalmával írsz, s ami nekem itt a mexikói élet savát-borsát jelenti, vagyis a “legbensőségesebb dolgaimat”, ahogy Miguel Hernández spanyol költő mondta, az, akit Neruda “krumpliképűnek” nevezett, és aki - jaj! - börtönben halt meg. Hadd magyarázzam el: amikor Octavio Pazról, Tonoról, Pitiről, Sorianóról s velük együtt egy kicsit magadról is mesélsz, épp azt a csoportot jeleníted meg előttem, amelyet néhány nappal azután ismertem meg, hogy Mexikóba érkeztem, és amelynek barátsága és okossága oly meggyőzően beszélt rá, hogy itt maradjak, hogy újraépítsem az ugyancsak megsérült életemet, és hogy dühödt hittel higgyem, hogy nagyon is érdemes még élni. Tudod te például, hogy épp egy héttel azelőtt, hogy elém lépett az a gyászos képű ügynökpár - úgy, mintha csak valami zugárut kínálnának -, amelyik idehozott, életem legszebb négy napját töltöttem Tono acapulcói házában a felejthetetlen Valentével, Pitivel, Tonóval, aki úgy járt-kelt, mint Tarzan majma, és a toujours comme il faut Jimmy Ross-szal? Még most is, elalvás előtt, amikor elhangzik a tornyokban az őrök velőtrázó kiáltása, vigasztalásképpen felidézem a kék tengernek azt a szeletét, amelyet Souzáék házából az árnyékos kövek közt látni. Sok év óta ez volt az első igazi nyaralásom, akár egyfajta valóban felejthetetlen - bár Albertine nélküli - Balbec. Hát ezért mondtam, hogy a leveledben annyi minden volt, amiből most összeállítom vagy megkísérlem összeállítani azt a védőhálót, melyben biztonságra lelhetek a börtönnapok hátborzongató trapézán, amelyen nem mindig találom az egyensúlyomat, a nyugalmamat. Nézd csak példának okáért, hogy most, ez után a ronda nap után is hogyan tör ki belőlem az utálatos “személyes vallomás”.
Octavio levele nagyon jólesett. A börtönnek ez az egyik ajándéka, hogy az ember itt ismét úgy érzékeli az iránta megnyilvánuló szeretetet vagy érdeklődést, mint hajdan, gyerekkorában. Ami odakint valamilyen pillanatnyi lelkesedésből támadt rokonszenv kedves megnyilvánulásának tűnt volna, az itt - rejtett visszhangokkal és érzelmi hullámveréssel teli - rendkívüli értéket jelent. A könyveket nem is lehetett volna szerencsésebben kiválasztani. Remélem, hasonlóan szerencsés lesz a küldemény sorsa is, hisz eddig még nem kaptam meg az említett egyetemi folyóiratszámokat, s a börtönbe postázott küldeményeknek ugyanaz szokott lenni a sorsa, mint a raboké: soha többé nem hallani róluk. A legjobb megoldás, ha a főkapunál leteszitek a csomagot. Ha a küldöncöd Polo kapitányt kéreti, és neki adja át a küldeményt, tőle rögtön megkapom. Amúgy meg továbbra is reménykedem, hogy nem utoljára láttalak itt, a börtönben; ha kész vagy egy vasárnap délelőttöt feláldozni, értesítsd Chuchót vagy engem, s felíratunk a listára. Erről jut eszembe, azt mondja Chucho, írt neked a múlt héten, így remélem, megkaptad már a híreit.
Gyakorlatilag kész a darabunk, kedden lesz a “jelmezes főpróba”. Napi tizenkét órát dolgoztam rajta, minden szereplőt betanítottam, kioktattam. Megindító munka, csupa csodás meglepetés. Micsoda figurák vannak! A trupp magját a vasutasok alkotják, hihetetlenül bátor emberek, bennük fedeztem fel azokat a “nemzeti erényeket”, amelyeket már-már mítosznak vél az ember, hisz annyit szajkózzák őket a vezércikkekben és a politikai beszédekben. A többiek közt mindenféle ember van. Van egy fiú, aki marihuánával a zsebében elalszik a színpadon, egy másik, már kicsit idősebb, a legkülönösebb női aktokat rajzolja, s háttérként elmaradhatatlanul mindig ott a Parthenon meg tengernyi virág és pillangó hozzá. Életnagyságú a kép, a priccse fölött, a plafonra ragasztja, éjszakánként Brigitte Bardot-val álmodik, bár a kép inkább Lola Beltrán és Gérard Philipe lányára hasonlít. Van, aki verset ír, van, aki... végtelen hosszú a sor, Helena; inkább majd küldök egy jó válogatást Börtönnaplómból, s akkor teljesebb képet kapsz.
Hogy mit csinálok egész nap...? Hát látod, bőszen dolgozom a próbákon, a darabon, írok, esténként olvasok egy kicsit, és álmodom, sokat álmodom, s hallgatom a rabtársak hosszú történeteit, megindító hazugságait, gyatra vallomásait, csodás meséit és emlékeit, aztán hosszan felidézek személyeket, helyeket, eseményeket, pillanatokat, városokat, elfeledettnek hitt beszélgetéseket, és időnként elönt a méreg, amikor eszembe jut, hogy miért nem kaptam meg azt a villanyvonatot, amiről egy álló esztendeig álmodtam - azóta sem álmodtam úgy soha senkiről, semmiről -, s mire elmentünk megvenni, már hűlt helye volt a - nekem a gyerekkort és a brüsszeli diákéveket jelképező - Anspach Áruház undorító kirakatában. Mit is csinálok még?... Jaj... időnként elképzelem, hogy milyen lesz, amikor kiszabadulok, de amitől egykor oly heves szívdobogást kaptam, az most csak tompa félelmet és keserűséget kelt bennem.
(Magyarázat: Szeretném leszögezni, én figyelmeztettelek, hogy minek teszed ki magad, ha egy rabnak írsz, s azt kérdezed tőle: “Mit csinálsz egész nap?”, meg arra biztatod, hogy “mesélj még a rabokról”.)
Mit mesélsz (Fernando) Revueltáról? - látod, milyen okos vagyok, nem említem se az Avenidát, se az Alamedát. Bevallom, szívesen fogadtam nagylelkű ajánlatát, hogy közöl tőlem valamit az újságjában, mert eddig csak úgy jelentem meg mint “Veszélyes kolumbiai szélhámos”, “Vakmerő nemzetközi bűnöző” és más efféle kitalált címmel. Adtam neki egy verset, egy régi munkám újabb változatát, meg hozzá “magyarázatként” egy önéletrajzi jegyzetet. Ha találkozol vele, kérdezd meg, hogy áll a dolog, s mondd meg neki, hogy továbbra is nagyon érdekelne a publikálás. Biztosra veszem, hogy egészen más fényben látnának a külügyesek meg az ügyemmel foglalkozó bírók, ha megismernék ennek a megátalkodott “nemzetközi bűnözőnek” egy másik odalát. Közben továbbra is várom, hogy megérkezzen a könyvem, amit Kolumbiában adnak ki Fernando Botero illusztrációival - ő az a festő, aki ugyanott állított ki, mint Tono -, s amiből egy-két részlet annyira tetszett Paznak, a költőnek. Itt, a börtönben fejeztem be a könyvet.
Bármennyire is igyekeztem elkerülni a Lecumberri lakóinak tipikus viselkedését, ami abból áll, hogy mindenki az “esetéről” mesél, látod, én is kafkai ügyemmel untatlak. Ígérem, többé nem veszem elő.
Folytatom a beszámolót napjaimról. Igyekszem verset írni, de rettenetesen nehezen megy. A látszat ellenére itt iszonyatos nyomás alatt élünk, ami nem kedvez a szabad képzettársításnak, s fullasztóan sűrűvé teszi a költészethez nélkülözhetetlen légkört. Ilyenkor az ember a börtöntörténeteken, az itt töltött napokon kezd el kérődzni, s abból születik meg a Börtönnapló, amit egyszer majd széttépek vagy elégetek, mert az csupán dokumentum vagy történelem, de nem alkotás, holott az embernek mindig arra kell törekednie.
Sok zenét hallgatok. Van egy kis rádióm, amit az utazás után megmaradt kevés dolláromból vettem, amikor Mexikóba érkeztem. Hadd egészítem ki egy kicsit azt a “birodalmat”, amit az előző levelemben igyekeztem leírni: fékezhetetlen, falánk, kielégíthetetlen zenerajongó vagyok. S itt egy-egy Vivaldi-koncert, Bartók-mű vagy egy jó adag Bach vagy Brahms felér a legcsodásabb kábítószer élvezetével. Ehhez képest nevetséges a morfium vagy más ártatlan pótszer.
Ígéred, hogy majd hosszabban írsz. Remélem, ez nem üres ígéret, s várom, hogy egy kicsit többet tudjak a “kinti” világról s rólad is, te, megbízható hírnököm és hűséges barátnőm.
E levél végén most is úgy érzem, halálra untattalak. Mikor tanulunk már meg végre röviden írni, mi, kolumbiaiak, és mikor nem fogunk sírni, mi, rabok, elérzékenyült látogatóink vállán?
Ha találkozol Pitivel és Antonióval, mondd el, mennyire hiányoznak. Ha Paz, a költő még nem indult el, említsd meg neki, mennyire hálás vagyok leveléért és barátságáért. Sorianót is szeretettel ölelem.
Hát ennyit mára, Helene. Köszönöm a türelmedet, és ne felejts ki az imáidból.
Álvaro
Ui.: Elnézést a gyalázatos gépelésért, de mint látod, a kézírásom sem jobb.
*
1959. június 24., csütörtök
Kedves Helenám!
Megérkeztek a könyvek, később a folyóiratok is. Hadd mondom el, milyen nagy segítségemre voltak ezeken az elég borús napokon, amelyekben mostanában részem van. Valéry Larbaud-nak a La Pléiade-gyűjteménye csodás telitalálat, mert egyetlen könyvben megkaptam minden kedvenc művét, melyeket én (ki tudja, hol vannak?) különböző kötetekből ismerek. Igazi élvezettel lapozgatom újból és újból a gyűjteményt. A Chateaubriand-mű ugyanúgy hatott rám, ahogy Marcel Proustnál a teába mártott piskóta. Visszatértem a L’École Pascalba, Passy egyik vergiliusi szegletébe, ahol egykor az idegen, dél-amerikai ifjúság színe-java vesztegette az idejét. Megjelent szemem előtt az irodalomtanárunk, a magas fákkal tarkított park, a szobatársam húga, egy chilei kislány, akitől nagyon felkavaró leveleket kaptam, és láttam a Roland Garros-stadionban játszott, rettentő unalmas focimeccseket meg a még unalmasabb, soha véget nem érő délutánokat, amelyeket a Louvre-ban vagy a Comédie Française Richelieu-termében töltöttünk. Chateaubriand-tól ma leginkább a Síron túli emlékiratok érdekel, de annak, amit küldtél, most nagyobb haszna volt, és sokkal több emléket csalt elő bennem, mint bármi más. A folyóiratokat egyvégtében elolvastam. Láttam az Alvaradóval készített interjúdat - remek! - meg azt a riportot is, ami mellett ott a nagyszerű portréd, amelyen egy nagyon Guermantes-gyöngysort viselsz.
Volna sok mesélnivalóm, de alig tudom ezt a néhány sort is összehozni, mert teljes reménytelenség lett úrrá rajtam, amit itt “börtönitisz”-nek szoktak nevezni, ami rettenetes lelkiállapot. Ilyenkor valósággal rázúdul az emberre a Börtön annak minden falával, rácsával, rabjával és nyomorúságával. Olyan, mint amikor alámerül az ember a vízben, és kétségbeesetten igyekszik elérni a felszínt, hogy levegőt vegyen; minden érzékem, minden erőm a nagyon is délibábos s egyre képtelenebbnek és furábbnak tűnő... szabadulásra összpontosít!
Folytatom a színházat. Kész a rendezés, csak elő kell adni. Hiányzik még a világítás és a díszlet. Mindent magunk csinálunk. Harmincöt főből áll a csapat, de időnként annyi a vesződség velük, mintha harmincötezren volnának.
Éjjel fél tizenegy van, behallatszik kintről a város morajló zaja. Nem is sejted, milyen csodásnak tűnik innen a város a sok fénnyel, kocsival és emberrel, ide azonban, ebbe a Porfirio korából származó, tezontle-kőből épült szörnyűséges helyre csak tompítva ér el.
Néhány kolumbiai barátom és társam ügyködni kezdett az érdekemben, s júliusra szenátusi vitát kezdeményeztek, amelyen meg kell jelennie majd a külügyminiszternek, hogy magyarázatot adjon a velem elkövetett ostoba sérelemre. Sok-sok biztató, baráti levelet kapok íróktól, költőktől, festőktől, amiből reménységet és erőt meríthetnék a börtön elviseléséhez; de ez az egész olyan távolinak és különösnek tűnik, mintha nem is velem történne. A börtönnek ez az egyik legszörnyűbb hatása, hogy amint elszigetelődik az ember a világtól, átalakulnak benne azok az érzelmi-vitális távolságok, amelyek megszabják a helyét az emberek között, és eltűnnek belőle azok a szálak, amelyek lehetővé teszik azt a nagyszerű és sok-sok meglepetést rejtő valamit, amit emberi kapcsolatnak hívunk.
Nos, Hélene, itt megállok; hirtelen úgy éreztem, mintha fennhangon magamban beszélnék. Ebben persze én vagyok a ludas, de azért rémisztő érzés. Nézd el nekem ezt a komor levelet, amelyben csak lelkesedésnek és hálának volna helye, amiért vetted a fáradságot, hogy ilyen remek ajándékokat küldjél. Légy boldog, s ha lesz időd, írj egypár sort. A közeli viszontlátásig,
Álvaro
*
1959. augusztus 10.
Halhatatlan Helenám!
Írok néhány sort, hogy még élek és van kedvem a levélíráshoz. Ismét úrrá lett rajtam egy kicsit a levertség. Hogy miért? Ki tudja? Annyi minden összejön itt a Lecumberriben töltött, holt napok alatt, s mire az ember észreveszi magán a felgyülemlett feszültséget, akkorra már az idegei felmondják a szolgálatot, és innen nem tud kimenni, hogy járja a végkimerülésig az utcákat, vagy hogy felébressze egyik barátját, hogy lyukat beszéljen a hasába, igaz, most - visszaélve női türelmeddel - egy kicsit én is épp ezt teszem veled.
Vasárnap meglátogatott Jomí és María Luisa. Hosszan beszélgettünk, eleinte nagyon jó hatással volt rám a látogatásuk, de később, amikor az ember elgondolja, hogy mennyire más az az élet, amit ők kint élnek, és az, amit mi itt, bent, napról napra silányabb anyagból foltozgatunk, akkor ismét feltör a tehetetlenség, a változtathatatlanság, a kétségbeesés jól ismert érzése.
Elolvastam a Carpentierrel készített interjúdat. Mivel nem veszed komolyan irodalmi teljesítményed iránt érzett lelkesedésemet, nem is tudom, hogy mondjam el, ha tetszik valamelyik írásod, s hogy kerüljem el, hogy olyan kétkedően nézz rám, mint aki udvariasan tűri, ha ugratják. Pedig lehet, hogy a te riportodnak köszönhető az én félig komoly “börtönitiszem”. Én ugyanis hajdan sok-sok órát időztem abban a bizonyos havannai vendéglőben, ahonnan kézzelfogható közelségből látni az elhaladó hajókat, s ahol oly áttetsző a júliusi-augusztusi levegő - a munkáltatóim számára az persze mind elveszett idő volt, nekem ellenben, tengeri-bukolikus költőnek nyereség volt a végtelen, eleven semmittevés -; ott vacsoráztam gyakran egy kanadai barátnőmmel, aki az Unescónál dolgozott, s minthogy előtte hat hónapot töltött Görögországban, még mindig az Akropolisz és a pogányság káprázatában élt. Mindenáron meg akart győzni, hogy remek táncos vagyok, sehogy se akarta elfogadni, hogy ezen a területen én - javíthatatlanul, végérvényesen - felsültem, ugyanakkor nem vette észre, hogy kimeríthetetlen energiával rendelkezem, ha egy tál mór rák és egy pohár hideg fehérbor mellett lehet beszélgetni. Végül is mással ment el táncolni, én meg ott maradtam, s magammal beszélgettem. Havanna pedig, ahogy a riportod résein átszűrődött az utcáival és végtelen tengerpartjával, megkerülhetetlen, sajgó valóságával egyszerre csak megjelent itt előttem. Mennyi idő maradt is el ott örökre az életemből, én meg teljesen megfeledkeztem róla!
Ma Cuevas egyik neked írt levelébe csomagolták be a font rizst, amit a börtön boltjában vettem. Félretettem, hogy majd elolvasom, s megnyugodtam, hogy nem csak én küldözgetek neked ilyen hosszú holt-tengeri tekercseket... a posta már tényleg fizethetne neked némi jutalékot. Az az érzésem, hogy Cuevas - én nagyra tartom - túl komolyan vette azt a bizonyos ezredest, aki szerintem nem sokat ér, és Cuevast sem igen érdekli, még ha irigyli is a presztízsét. Pedig nagyon értelmes ez a Cuevas. De akkor meg miért játssza Tono Suozához hasonlóan a hülye gyereket, aki semmit sem tud, s akiből egyszerre csak remek sziporkák pattannak ki, mire úgy tesz, mintha véletlen volna, pedig tulajdonképpen hideg, hóbortos számítás az egész, amit azóta művel, hogy elkezdte ijesztgetni a mamát meg csitítani a papát. Van az együgyűségnek egy fajtája, ami egy bizonyos kor után már elfogadhatatlan, és a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem illik az ilyen szörnyűséges, túlérett, kis lelkekhez. A Tonoról szóló karikatúrát nem értettem.
Két színdarabot is rendezek, bennük van minden reményem. Az egyik Lope de Rueda rendkívül szellemes autója, amit Novo modernizált, a másik Lord Dunsany szépséges vígjátéka, Hegyi istenek a címe, s hét koldus szerepel benne, akik egy város kapuja előtt állnak, majd álruhában, a város szentjeinek öltözve belépnek. Azt hiszem, siker lesz, nagyon lelkesek a társaim. A Szutykos második előadását egyelőre elhalasztottuk, míg meg nem találjuk Seki Sanót, aki felhívta a börtönigazgatót, hogy látni akarja a darabot, de nem jelentkezett azóta. Nem tudod, hol lehetne elérni? Vajon a mi Albertus Magnusunk tudja? Tudod, hol találtam ezeket a remek színházi kincseket? Hát a börtönkönyvtárban, ahol el nem tudod képzelni, milyen fura könyvek vannak. A többi közt a Lettres et pensées du maréchal prince de Ligne - mely annyira kötődik a dédapáidhoz meg ahhoz a korhoz, amikor Legyelországot másodszor osztották fel -; első kiadás, Madame de Staël gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá. Nem rejtélyes ez? Aztán van még egy Erzsébet kori költészeti antológia is meg Jorge Guillén Cánticójának az eredeti kiadása, és Góngorától szintén első kiadásban - Reyes adta ki Madridban - a Fábula de Polifemo y Galatea és más effélék. Ma egész délelőtt iratokat meg könyveket forgattam, már-már boldog voltam.
Tegnap írtam egy verset. Ha “megigazítottam”, majd elküldöm, hogy elolvasd, de ne publikáld, mert ebben nincs semmilyen titkos üzenet, mint abban, amelyiket García Terrésnek adtál. Alaposan elolvastam Octavio Paz könyvét. Akkora hatással volt rám, s olyan értékesnek találtam, hogy írtam egy hosszú levelet a költőnek, s beszámoltam neki a könyvről meg arról, hogy legnagyobb meglepetésemre mennyi újdonságot találtam benne, holott azt hittem, jól ismerem Paz művét. De most nem tudom, hova küldjem a levelet, mert nincs meg a címe. Neked megvan? Most egészen másképp írok, mint amit te ismersz tőlem, sokkal kevésbé barokkos a stílusom, inkább csak magamnak írok. “Érfelvágó” költészet ez, ahogy García Lorca mondta egy barátjának egy csodálatos levélben.
De már megint irodalomról mesélek neked, ami ugye illetlenség, ahogy egy holland nevelőnő értésemre adta, amikor a L’École Pascal-beli társaimat kivitte a Bois-ba sétálni, és ragaszkodott hozzá, hogy - a jóságos, vörös hajú Fraulein megbotránkozására - én is vele tartsak, mert nem hitte el, hogy élhetnek a világon olyan malac és olyan kibírhatatlan gyerekek, mint ez a kolumbiai fiú, aki annyi mindent tudott már az életről, s nem éppen a méhecskék és a virágok megfigyeléséből. Csakhogy az irodalomtól máris eljutottam a gyerekkori emlékeimhez, ami még rosszabb.
Mikor jössz el? Van számotokra egy felülmúlhatatlan történetem, amit egy vasutastól, egy mozdonyvezetőtől hallottam. Ennél jobbat még egész életemben nem hallottam. Mondd meg Albertónak, hogy nagyon jól sikerült a Szutykosról írt “krokija”. Olvastad María y Campos úr sületlenségét? És Spota apró gyalázkodását? No, majd beszélünk. Értesíts (a peruiak ezt úgy mondják, hogy “küldj szót”), hogy mikor jöttök. Addig is én küldök neked egy nagy-nagy ölelést, légy boldog, viselkedj olyan jól, ahogy Cárdenas tábornok szeretné, akit mindannyiunk meglepetésére egy csodás ötlettel meghívtál az előadásra.
Álvaro
*
Mexikó, 1959. szeptember 3.
Kedves Helena!
Nem írtam egy ideje, mert ismét volt néhány borongós napom, amikor bajos bárkivel is szót érteni. Amolyan sűrű, mindent befedő lekvárrá alakult át ez a börtön, egyfajta fekete aszfalttá, amelyben rondán elsüllyed az ember. De hagyjuk ezt.
Csodás a Szutykosról írt riportod a Mananában. Egész meghatódtak a fiúk, s csodálják a bátorságod, amivel viszonoztad a sárdobálást, amit Ravello és Tsa. kezdett, és minden szavadért önfeledten hálálkodnak. Ma felmerült, hogy csinálnak neked itt egy ünnepséget, s meghívnak vacsorára Albertóval meg a többiekkel, akik segítettek nekünk. Valóban nagyszerű voltál, és nagyon nagy jót teszel, amikor új értelemmel és új elvekkel töltöd és változtatod meg társaimnak az életét. Ha láttad volna Pacheco arcát, amikor olvasta a cikkedet, és meglátta saját nagyalakú fényképét az újságban! Ez bőséges kárpótlás az értünk tett sok fáradozásodért. Én bezzeg úgy nézek ki a fényképeken, mint egy ottomán pederaszta, az pedig, hogy dicséred az okosságom, igazán kedves tőled, főleg most, hogy miután felkeresett Seki, már látom, mi mindent lehetett és kellett volna még megtennem a darab érdekében.
Hallom Chuchótól, hogy csak a jövő héten jössz. Hadd mondom el, hogy most engem jelöltek ki az ügyeletes folyósó - a “H” - vezetőjének, így vasárnaponként öt látogatót fogadhatok, tehát nincs már akadály, mindig jöhettek, ha akartok és tudtok.
Mondd el Albertónak, hogy láttam itt egy könyvet - Beníteztől az Hernán Cortés útvonalát -, amelyet ő illusztrált, s nagyon tetszett. Egészen alaposan átnéztem a rajzait, s az az igazság, hogy ilyen jó munkát már nagyon rég nem láttam az illusztrálásnak nehéz - bár itt a példa rá, könnyű! - területéről. Arról is értesültem, hogy elment meglátogatni Mireyát és a gyerekeket, és beszámolt nekik az elnöknek küldött levélről és a többi tervről. Rettentő hálás vagyok érte. Bár ez a “hálás” szó már annyira elkopott, hogy hamisan, üresen cseng. Én mindenesetre mély, őszinte együttérzést meg testvéri szeretetet találtam benne, ami nagyon megérintett.
Seki rávett, hogy írjak valamiféle színdarabot. Én szép engedelmesen le is ültem a gép mellé - azzal érvelt, hogy megbocsáthatatlan, ha nem írok, amikor ilyen értékes alapanyag van az orrom előtt -, így hát most itt püfölöm az Olivettit, hadd szülessen meg az a... tudod, mi? Egy kisregény, aminek látszólag semmi köze ehhez az egész helyzethez, de teljesen elmerültem benne. Pontosan az történt velem, amit Mihura ír le az Emlékeimben - olvastad azt a csodás, kimeríthetetlen könyvet, minden Gila és Oski ősatyját? -: amikor egy asszonyt fényképezett, az Eiffel-torony jelent meg a képen; amikor a Városligetet, egy svájci hegymászó, amikor pedig egy gránátost kapott lencsevégre, egy villamosbalesetben elgázolt szüfrazsett. Egy szó, mint száz, Seki nem kap színdarabot, az meg majd kiderül, hogy nekem sikerül-e összehoznom egy novellát, dologtalan életemnek első kisprózáját.
Ha van időd, írj néhány sort. Hol tart a levél ügye? Mit szóltak a riportodhoz? Gondolod, hogy majd “holnap dalolnak a madárkák”? Ölelem Albertót, mindig nagy szeretettel gondolok rá. Téged is ölellek, hisz ahogy a nénéim mondják, “neked szentélyed van a szívemben”. A közeli viszontlátásig,
Álvaro
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása
MUTIS, ÁLVARO
Levelek Elena Poniatowskához.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Dokumentum. ]
Scholz László fordítása.
