|
|
|
|
|
||
(RÉSZLET)
Ott, a gőzfürdő perzselő ködében, a meztelen, elgyötört testek szorításában, az olcsó szappanok és borotvakrémek pacsuliillatában, a személytelen ricsajozás és vihorászás lármájában, melyet elnyom a kövön kopogó és a csövekben szuszogó víz hangja, ott visszanyeri az ember a szabadságát; persze csak látszólagos, csalóka szabadság az, mégis megújítja és élteti az embert, hogy el tudja viselni a nyomasztó börtönt. Ruhátlanul, a számokkal és betűkkel jelölt rabruha nélkül ott visszakapjuk a nevünket, és megered a nyelvünk a “kinti” életünkről, a szabad emberként megélt napok kéjes történetéről mesélünk, amelyet a börtön egyetlen más zugában sem említünk soha, nehogy azt is megfertőzze, felszívja az undorító, ragadós nyomorúság, ami mindenben ott fészkel, és ami mindent bemocskol s penésszel von be. A tisztító vízsugár és a csapokból fújtató gőz elhessenti a büntetés megalázó valóságát.
A zuhany alatt ismét felcsendülnek a dalok, amelyeket az egykor szabad emberek énekeltek, amikor szerettek és utaztak, amikor örültek és szenvedtek. Egy-egy nő, város, utca nevét csakis a gőzfürdőben hallani, ahol a köd eltünteti a falakat és rácsokat, s valószerűtlenné, láthatatlanná teszi a sötét betont, ahogy rátapad. Hányszor hallom, hogy valaki mellettem vég nélkül sorol mindenféle helyet, körülményt, a jelenlegi életünktől teljesen eltérő, ábrándos múltnak az eltűnt szilánkjait. Sosem látjuk egymás arcát, nem tudjuk megkülönböztetni a testeket, melyekből oly heves, révült erővel tör fel az élet, melynek semmi köze a Lecumberri megváltoztathatatlan nyomorúságához.
“Dora Santa Anitában él, cimborám. Kaliforniában. Ahol mindenkinek kertes, úszómedencés, teniszpályás, nagy villája van. Egy jachtkereskedő milliomosnál volt házvezetőnő. Én meg sofőr, cimbora. Ezüstmetál “Rolls”-ot vezettem, mindenki megfordult utánam. Született egy lányunk, őt is Dorának hívják. Öt évig éltem ott. Szombat és vasárnap mindig elengedett a gazdám, s kölcsönadta az öreg furgonját, amivel a kerti szerszámokat, a növényeket és a műtrágyát hordták. Olyankor - kétnapi elemózsiával megrakodva - lementünk Dorával a tengerpartra. A furgon alatt aludtunk, s ha szeretkeztünk, utána mindig bementünk a vízbe, és az éjszaka közepén fürödtünk egyet; akkor olyan a tenger, mint amikor forr a tej, sokféle fényt és halat látni a vízben. Aztán elaludtunk, s amikor egy erősebb hullám felvert bennünket, ismét szeretkeztünk, s vissza a tengerbe. És nappal is így éltünk, cimbora. Dora pennsylvaniai német szülők gyereke. Ha levetkőzik, olyan vakítóan fehér a teste, hogy amikor süt a nap, be kell csuknia az embernek a szemét. A bőrét mindenütt aranypihe borítja, akár az érett sárgabarackot. Többször bementünk San Franciscóba. A tulaj a sport hawaii hódolóinak árulta a jachtokat, és szállodákban ütötték nyélbe az üzletet. A feleségével meg a lányával utazott, aki paralízises, nem tud járni, s magukkal vitték Dorát. Én fehér libériában sofőrködtem. Dora szerint tengerésztisztnek néztem ki. A tulaj tett egy-egy fordulót az eladandó jachttal a hawaii kuncsaftokkal és családjukkal. Közben mi Dorával sétáltunk a városban. Aztán bementünk valamelyik elegáns szállodába, s egész délután szeretkeztünk, nyitott ablaknál, mert a szoba az öbölre nézett, így nem láthatott bennünket senki. Megtanultam angolul, cimbora, s ha kiszabadulok, visszamegyek, megkeresem Dorát és a kislányt. Ha kiszabadulok, mi? Mert húsz évet kaptam, de múlt héten fellebbezett az ügyvédem. Azért kellett hazajönnöm, mert összetörtem a “Rolls”-ot, s a rendőr kérte a papírjaimat. Én feketén kerültem északra, a tulaj meg épp Glasgow-ban volt, ott veszi a jachtokat. Bevittek az őrsre, másnap kitoloncoltak. Itt gyűjtöttem a pénzt, hogy visszamegyek. Idegenvezető voltam, csinos borravalókat kaptam. Elvittem Xochimilcóba egy gringo házaspárt, s a rohadtak egyszer csak óriási veszekedésbe kezdtek, vitatkoztak, a pasas úgy fejbe vágta a nőt a videójával, hogy belehalt. Ahogy a nő fölé hajoltam, hogy lássam, mi történt, hisz mindenütt dőlt belőle a vér, nekem támadt a férfi, és felborult velünk a csónak. A pasas tökrészeg volt, és belefulladt a tóba. Hülye fejjel én akartam kormányozni a csónakot, még fizettem is a tulajdonosnak, hogy megengedje. Így néhány dollárral többet kerestem. Az egészet az én nyakamba varrták, már a harmadik ügyvédnél tartok, mindig ki kell rúgnom őket, mert végül mind átvág. Dorának hívják a kislányom; szőke a haja. Eleinte még írt az anyja, de amikor lebuktam, szégyelltem megírni neki a dolgot, így mit sem tud.”
Nem láttam az arcát. Hallgatott egy darabig, aztán belépett a zuhanyzófülkébe. A fürdőben az ember még saját kezét sem látja tisztán, ám az álmok önfeledten lebegnek, keringenek a fehérlő, forró gőzben...
Ekkor eltakarta egy megtermett férfi a vasrácsos, vastag tetőablakon át beszűrődő fényt: tizenöt éve még híres rögbijátékos és pólós volt. Kellemes levendulaillat töltötte meg a fürdőt. Nekifogott és kényelmesen megborotválkozott, miközben rég elfelejtett musicaldallamokat fütyült. Amikor elkészült, elegáns angol törülközőt terített a padra, és már fújta is a megszokott playboy stílusú nótáját.
“Ha a miatt a csibész miatt nincs az a balhé - végül is mindkét fél meg akart már szabadulni tőle -, én most a Côte d’Azur-ön élek, s nem ebben a tetű börtönben. Nizzában van egy garázsos lakásom, benne meg egy szinte új Mercedes Benzem. S van egy dúsgazdag, belevaló szeretőm, lejárunk Olaszba, s télig ott is maradunk. Vasárnap jön hozzám két amerikai csaj. Jó lenne, ha sikerülne megegyezni a főnökkel, még ha rámegy egy üveg John Haigem is, aztán bezárkózom a cellába, és kitombolom magam. Régen itt pénzzel mindent el lehetett intézni, most viszont már nagyon becsületesek, lassan minden megváltozik, no azért mindig akad egy smasszer, aki egy százasért vállalja a kockázatot. Csak nehogy most jöjjön a mama, mert akkor minden rosszul sül el, az amerikai csajokat vihetem egy másik cellába, mert ha megtudja a mama, ismét felmondja az ügyvédeimet, és akkor ki nem kerülök innen a tetves életben. Van egy fiam, akkora már, mint én, egy texasi katonaiskolában tanul. Nem tudja persze, hogy itt vagyok, hacsak az anyja el nem árulta neki, hogy bosszút álljon a sok gazságomért. De hát ez férfidolog, jobb ha megtudja a fiú, hogy az ő apja bármit kibír. A feleségem családja meg anyám bezzeg olyan maradi, hogy ezt az egészet nem képesek felfogni.”
Ez a sportos, nagy medve még ötvenévesen is úgy élt, mint amikor harmincas virgonc úrfiként rettegésben tartotta Guadalajarát, amint kellő hírnevet szerzett nyolc amerikai egyetemnek is, ahol latin-amerikai pajtásaival akkora botrányokat csinált, hogy kivágták mindenhonnan. Jószívű, rendes cimbora volt, sokaknak segített kijutni, mert kifizette helyettük a száz- vagy háromszáz pesós óvadékot, amit azok sosem tudtak volna összegyűjteni. Keményen bírta a rabságot, csak héba-hóba volt egy kicsit meggondolatlan.
Ez a Pachuco-fürdő, ide igazgatósági engedéllyel lehet bejutni. A kazánház mellett áll, van benne egy előcsarnok, egy zuhanyzó és egy gőzkamra. Csak az engedélyesek és a “ragyások” használhatják, ritkán van tele. Olykor az őrök is lejönnek, főleg az őrmesterek. Ha belépnek, többé nem smasszerok, s az odakint oly gyűlöletesen elkerített életük itt összekeveredik a börtönlakók sorsával, bár árad még belőlük az a sóvárgással és lidérccel teli valami, ami szabadságvágyunkat élteti.
Amikor délután bevonulunk a sportpályáról, mi használjuk utoljára a fürdőt. Egyetlen más érzés sem áll oly közel a szabadság élményéhez, mint az, amikor belép az ember a gőzbe, és elidőzik: eltelik a szeme a nagy égbolttal - orgonaszínű és áttetsző az ég, akár októberben - meg a magas lombokkal, melyek a Lecumberri erődítményét körülvevő dupla fal mögött, a gyér, távoli fákon lengedeznek. Ilyenkor senki meg nem szólal, mindannyian múltunk legszebb pillanatai közt kalandozunk mindaddig, míg belénk nem hasít a hatórai étkezésre hívó kürt hangja, s akkor a börtön valósága magunkhoz térít, hisz ez a lét semmilyen más kétes emberi világra nem hasonlít; mert ez úgy létezik és terpeszkedik a földön, mint egy óriási vadállat, mely rothadó húsának bűzében vívja szüntelen haláltusáját.
Vannak nagy közös fürdők is, ahol a “nyuszik” zsivaja, illetve a “sakálok” baljós hallgatása elviselhetetlen sűrűséggel jelképezi a börtönlétet. Az egyik hosszú folyosón elhelyezett gőzkamrában kerül sor az erotikus rítusokra, a szinte szokásként gyakorolt bűnre, bűnhődésre, bosszúra és csalásra. Ott fojtják meg a spicliket, persze senki nem látott semmit, ha nyomozásra kerül sor. Ott randevúznak partnereikkel és kitartóikkal a “J” körlet rikácsoló rabjai. Ott cserél gazdát a gyanútlan sofőrtől elcsent karóra vagy a kirendelt védőtől ellopott töltőtoll. A savanyú izzadság- és fertőtlenítőszagú gőzben valóságos csodabábuk vonulnak fel, de a testüket ruha szabdalta, vagy heroinnal tönkretett, késsel vagy foggal felszaggatott, sebhelyes hús borítja. Amikor a Pachuco-fürdő zárva van, mert meghibásodott a kazán vagy elfogyott az üzemanyag, akkor a nagy közös fürdőkbe megyünk - egyedül soha, mindig csoportban - vagy a röplabdásokkal vagy a körlet lakóival.
És itt van még a Calderita-fürdő is. Nem ismerem, amint azt sem tudom, ki engedélyezi ott a fürdést. Egyetlen apró helyiség, abban vannak a zuhanyzók és a gőzkamra is. “Ne menjen be oda, főnök” - mondta egyszer minden magyarázat nélkül az egyik cimborám. Később megtudtam, hogy az a “szuperragyások” kedvenc helye, odacipelik - a tisztek tudtával - a partnereiket. Sosem sikerült kiderítenem, hogy mennyi az igazság ebben a pletykában, de egyik szombaton odamentem fürödni, mert másutt nem volt gőz, s alighogy átléptem a köszöbön, egy mérges, nyers hang rivallt rám: “Hé, maga meg hova megy, gazember!? Tőlem akármilyen főnök lehet, itt ugyan senki be nem megy! Ki innen, az istenit!” - és rám rontott a gumibotjával. Szó nélkül kihátráltam, s eszembe jutottak a fürdőről keringő hírek.
Végül a saját körletünknek is van fürdője. Csak három körletnek van gőzkamrája, az “L”-nek, az “I”-nek és a “K”-nak. Az “I”-ben a második emeleti lépcső mellett vannak a fürdők. A reggeli sorakozó után mindannyian odavonulunk, vagy csaknem mindannyian, mert néhányan kerülik a fürdést, hihetetlenül szégyellősek, már egész legendát teremtettek, és sok - egy kaptafára készült - vicc és anekdota kering róluk. Csak egy órán át van gőz, de azt igyekszünk a közös élet során kialakult barátságban eltölteni, megnevettetjük egymást, és mindig ugyanazokat a vicceket sütjük el. A körletfürdő - lévén hogy a miénk - nem is tartozik a börtönhöz, ott mindig otthon érezzük magunk egy kicsit, elfeledkezünk az éjszakai kínokról, az álmatlanság hosszú óráiról, az iszonyú kétségekről, de ott felrémlik előttünk a szabadság örökös fantomja is, mely minden percünket megmérgezi.
SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása
MUTIS, ÁLVARO
Börtönnapló a Lecumberriből.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Próza. ]
Scholz László fordítása.
