|
|
|
|
|
||
Carl soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította az állatok iránt. Gyermekéveiben és kamaszkora táján nyoma sem volt életében bármiféle kutyának, macskának, aranyhörcsögnek vagy törpepapagájnak. Számos más gyermekkel ellentétben teljes közömbösséggel viseltetett az állatok iránt, mondja majd egykoron talán életrajzírója. Szüleinek, akik pedig mindig igen béketűrőek voltak, sosem kellett visszaverniük semmiféle teknőc vagy fehér egér iránti olthatatlan vágy rohamait, sem afféle jámbor felbuzdulásokat, miszerint azonnal fogadják be a vidéki út mentén farkát vonszoló kóbor kutyát. Még az aranyhaltartás szeszélye sem kísértette meg, pedig általában még ezeket a diszkrét jószágokat tűrik meg a legkönnyebben a szülők. Senki sem kapta rajta, amint éppen kitépdesi a rovarok szárnyát vagy gyufásdobozba börtönöz egy cserebogarat. Csak egy botsáskagyűjteményt kedvelt az átlagosnál jobban. Ám vajmi kétséges, hogy ezek a mozdulatlan rovarok, amelyek eggyé olvadnak a növényi szárakkal, amelyeken épp kapaszkodnak, állatok-e még. Édesanyja sem vette soha észre a szekrény tetején álló, növénydarabokkal teli befőttesüvegben e fura lények jelenlétét, mikor reggelenként bevetette Carl ágyát. Persze beszélhetünk-e valójában jelenlétről e botsáskák esetében? Carlt, aki órákat eltöltött azzal, hogy beazonosítsa őket, sőt még nevet is adott mindegyiknek, éppen ez a tökéletes hiány, a két faj teljes eggyé olvadása bűvölte el. Hiszen ezek a rovarok ahelyett, hogy meghalnának, beérik annyival, hogy eltűnnek.
Ettől az amúgy is szembeszökően növényi jellegű hóbortjától eltekintve Carl mindig is érzéketlen maradt mindenféle állattal szemben. Ezt a közönyt lassanként valóságos gyűlölet váltotta fel mindazon állattartókkal szemben, akiknek kedvenceikkel ápolt bensőséges viszonyát Carl egészségtelennek találta. Egyedül élő szomszédnője például vagy húsz macskát tart a lakásában, úgyhogy körös-körül fertelmes bűz terjeng mindenfelé. Babasírásszerű nyávogásuk minduntalan áthallatszott a falon, és próbára tette Carl idegeit. Mostani költözése egyébiránt nem teljesen független ettől a jószomszédságtól, amelyet már sehogy se bírt elviselni. És nem csak a bűz és a zaj miatt. Sokkal inkább az a gondolat ejtette kétségbe, hogy olyan valaki mellett kelljen élnie, akit betegnek tekint, és akin a macskák szaporodásának ütemében egyre jobban elhatalmasodik betegsége. Bűntudatot érzett, amiért sehogy sem tud segíteni rajta, és rettegett, mint a leprától, hogy szomszédnője egy szép napon beállít kiéhezett macskafalkája kíséretében, és nála keres menedéket. Lelki szemeivel látta, amint a hölgy tébolyultan az ő karjaiba veti magát, míg a vernyogó társaság vérmes babasírással, minden útjába kerülő objektumot megsemmisítve, jóvátehetetlenül birtokba veszi a helyiségeket.
Egy napon csöngettek, ő pedig meg volt győződve róla, hogy szomszédnője áll a küszöbön, ám ehelyett a Nemzetközi Állatvédő Liga egyik ügynökével találta szemtől szembe magát, s az illető eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, elad neki pár tombolajegyet, melyek bevételéből majd hatékonyan felvehetik a küzdelmet mindama, egyre sokasodó embertársainkkal - kérdés persze, hogy emberek-e az ilyenek egyáltalán -, akik a szünidő közeledtével csak úgy bárhol otthagyják háziállataikat. Carlnak úgy kellett visszafognia magát, nehogy rávágja az ajtót erre a vigécre. Minthogy meg akart szabadulni tőle, zavarodott arccal azt mondta, hogy ő már nagyon sok időt és pénzt áldozott a mentális vagy mozgásszervi károsodottak javára, amit az ügynök természetesen nagyon is megértett.
Semmi, az égvilágon semmi nem engedett arra következtetni, hogy Carl egy szép napon kutyát, igen, kutyát vesz majd. Hogy ez a tette mivel magyarázható? Megokolhatja ezt bárki - akár Carl maga - bármivel? Kétségkívül nem. De nyilván össze lehetne szedni valahol egy olyan hatlövetű elmét, aki Carl gyermekkorában vájkálva a botsáskák iránti rejtelmes vonzalmában lelné fel mostani tette gyökerét. Egy másik, még kifinomultabb önjelölt lélekbúvár az állatokkal szembeni folytonos és konokul elutasító magatartásának felszíne alatt titkolt vágyat fedezne fel, amelyet egy idő után már lehetetlen elfojtani, és amely hirtelen, vulkanikus erővel törne felszínre. Mindez nem számít persze. Annyi bizonyos, hogy egy szép reggelen, ama reggelek egyikén, amelyek kedveznek a nagy elhatározásoknak, mikor a felkelő nap fénye elegendő, hogy elhitesse az emberrel: nem várt fordulat következik, csak hagyni kell, hadd irányítsa lépteinket a sors, nos, azon a reggelen ő minden különösebb ok nélkül elindult, és a legközönségesebb kutyamenhelyek egyikén kötött ki. Bizony-bizony. Carl alighanem jót nevetett volna, ha előző nap valaki azt mondja neki, hogy nemcsak beteszi majd a lábát egy kutyamenhelyre, hanem onnan egy ebbel távozik, no, korántsem eggyel a sok közül, hanem éppen azzal a nagy termetű, vörös szőrű pásztorkutyával, amely rögtön abbahagyta a dühödt forgást ketrecében, mihelyt tekintetük találkozott.
Most mégis egy percnyi habozás nélkül beterelte fekete kocsijába az állatot. Cseppet sem lepte meg, hogy az állat fészkelődik a hátsó ülésen, ugrándozik, majd sáros lábaival rámászik ujjongó sofőrje vállára, közben a kartámla szövetét marcangolja, és panaszos vinnyogással adja meg az út ritmusát. Amikor kis időre megállt, hogy kifújja magát és friss levegőt szívjon, Carlnak nem csekély fáradságába került visszavernie az állat - ekkor még egyszerű állatnak látta csupán - állhatatos rohamait, szegény pára ugyanis nyilván azt hitte, most aztán nyakába veheti a mezőket. Soha vissza nem térő alkalom. Fel tudja-e mérni egy emlős, micsoda páratlan lehetőség ez? Carl talán nem szalasztotta el a szerencséjét mindig, egész életében?
Kis, fekete autója orrának támaszkodva ezen töprengett, míg a bezárt kutya, mintha csak az új birodalmat kívánná felderíteni, körbe-körbe rohangált a kocsi belsejében, és igyekezett minden irányban a lehető legtovább kiterjeszteni uralmát. Carl csak akkor volt képes felmérni tette valódi horderejét, amikor visszaült a volánhoz. Amit eleinte egyfajta szeszélynek, pillanatnyi elmezavarnak tekintett, most a maga teljes nagyságában tűnt fel előtte: sorsa talán most pecsételődött meg.
Hőstette kivitelezésekor nem sokat teketóriázott, így a névadás sem váratott magára. Az állat a kiadója nevét kapja. De persze gyakran megesik, hogy a szívünknek kedves lények neve hosszabb-rövidebb idő alatt fonetikai átváltozásokon megy keresztül. Annak idején Carl édesanyja is teliaggatta gyermekét ilyen változatokkal, mert imádta az efféle beceneveket, mint Carlo, Káró, Karlusz, Karbon, Karika, Karima vagy Karibu... A tőzsdei árfolyamok mintájára hetente változó megszólításokat ilyen és ehhez hasonló melléknevek előzték meg vagy követték: “kicsi, édes, drága, aranyos”, tovább fokozva mintegy, már ha erre szükség volt, azok érzelmi töltetét. Így aztán a kutyának is csakhamar kijutott a zenei trillákhoz hasonló kiejtésű ragadványnevekből, s Carl szabadon kiélhette érzelmeit.
Ő és a kutya szinte azonnal elválaszthatatlan társak lettek. Bizonyos, hogy Carl magányosságának volt némi köze az állat iránt tanúsított odaadásához. Valahányszor kimozdult, őt is vitte magával: munkahelyére éppúgy, mint a boltba, családjához vagy barátaihoz. S akkor még nem is számítottuk, hogy minden áldott nap hajnalban és alkonyatkor sétáltak a parkban. Úgyhogy Carl környezete buzgón visszhangzott az állat nevét alkotó négy szótagtól.
A kutya sosem tiltakozott, ha kénytelen volt a kocsiban várni, megértette, hogy vannak nagy horderejű események, amikor a hozzá hasonló állatokat átmenetileg kirekesztik az emberek társaságából: ilyen lehet egy munkaértekezlet, egy operabemutató, egy meghitt vacsora, egy angol magánóra... Ezekért egy cseppet sem neheztelt gazdájára. Meg se fordult a fejében, hogy bármiféle megtorlással élhetne, pedig a kocsi a bosszú kitűnő terepének kínálkozott: az üléshuzatokat, a tető belső borítását, a kartámlákat, a hamutartókat, a padlószőnyegeket, a műszerfalat, a sebességváltó kart, a kesztyűtartót és más efféle kényelmi berendezéseket könnyűszerrel saját maguk halvány emlékévé roncsolhatta volna.
Ám erről szó sem volt! Az állat változatlan kedvességgel fogadta gazdáját akkor is, ha a várakozás a kelleténél hosszabbra nyúlt. Ugatás, nyalakodás, körbeudvarlás, pacsizás: az érzelmi arzenál emez eszközeivel fejezi ki bármelyik eb a viszontlátás feletti örömét. Egyik este, mikor egy különlegesen unalmas vacsora közben Carl elaludt barátai lakásában, akik túlhajszoltságot gyanítva egyszerűen ágyba dugták őt, ugyanekkor megható párhuzamossággal a kutya is rögtön elszunnyadt a kocsi hátsó ülésén. És amikor Carl másnap borzas hajjal megjelent, az eb a lehető legjobb formában fogadta.
Abban az időben Carl egyedül élt, és környezetében egyetlen párt sem ismert, amely képes lett volna hasonló harmóniát megvalósítani mindennapjaiban. “Boldogan éltek, és sok-sok gyermekük született”, kockáztathatnánk meg, ha az ember állatokkal való kölcsönös szeretetkapcsolatát is meghosszabbíthatná a szaporodás irányában.
Carlnak eszébe jut ez az egyszerű, majdhogynem természetes boldogság most, amikor a törzskönyvet becsúsztatja szekreterfiókjába.
Clarisse-szal való találkozása természetesen rövid időn belül megváltoztatta a dolgok állását. Először is a kutya megértette, hogy ezentúl nem élvezheti gazdája kizárólagos kegyeit. Több se kellett neki, rögtön megkettőzte Carl iránti kedvességét. Így például vasárnap reggelente elemelte az összes zsemlével teli zacskót, melyeket a pék nagy elővigyázattal az épület lakásainak ajtaja elé állított. Diadalmasan hozta foga között ezt a bőséges, égből pottyant reggelit. Eleinte Carlhoz hasonlóan Clarisse is derűsen reagált. Ám mikor ez a jelenet heti rendszerességgel megismétlődött, ő hamarosan megelégelte az egészet. Szaladt, hogy gyorsan visszaszolgáltassa eredeti tulajdonosaiknak a könnyebb sérülést szenvedett zsemléket, igaz, az elosztás kissé esetlgesre sikeredett. Aztán lábujjhegyen visszaóvakodott Carl lakásába, vállán hordozva a világ minden bűntudatát. Carl majd’ megpukkadt a nevetéstől, amikor meglátta őt hálóingben visszatérni egy-egy ilyen körútja után. A kutya érezte, hogy része van ebben a nagy jókedvben, úgyhogy azonmód az ágyban termett, és összevissza nyalogatta gazdáját meg mindent, amit csak ért. Clarisse-t bántotta ez a cinkosság, főként mert az ágyra is kiterjedt, amelyet pedig saját felségterületének tekintett. Úgy érezte ilyenkor, sorsa végérvényesen megpecsételtetett, akár az örök harmadikaké a szerelmi háromszögekben. Minden trió egy duóból plusz egy felesleges személyből áll. Clarisse hamar rájött, hogy amit először egyszerű állatnak hitt, valójában emberi státusnak örvend. Ráadásul bárkit rászedhetett volna, mert csillogó tekintete elárulta, milyen kitűnő ismerője az emberi viszonylatoknak. Ártatlan képpel, látszólag nemtörődöm módra, mégis éberen ott vigyázott minden szituáció középpontjában.
- Nézd csak ezt a fotót! - mondja Clarisse elképedve az egyik kartondobozban talált rejtett kincsesbánya láttán - Emlékszel?
- Nem gondolod, hogy a bútorokkal és nem a dobozok kibontogatásával kéne kezdeni? - feleli Carl.
- Látod, micsoda sörényed volt még? Pedig mintha csak tegnap lett volna.
- Működik - képed el Carl, amint bedugja a hűtőgépet. Aztán szórakozott pillantást vet a fényképre, melyet Clarisse odanyújt neki. Ketten feszítenek az Eiffel-torony előtt. Ekkor utaztak először Párizsba ketten, nem sokkal megismerkedésük után. Vajon ez a nyúlánk termet, a szőke haj, a kék szemek hódították meg Carlt? Clarisse szép volt. Ám az igazat megvallva nem kezdett semmit a szépségével. Meghagyta olyannak, amilyen. És ez, a test mindenféle túlzott ígéretektől mentes öntörvényűsége tetszett meg benne Carlnak. Itt is fekete zakóban, Miki egerekkel telehintett bő, fehér szoknyában álldogált, lábán lapos talpú cipő, kétszer visszahajtott zokni. Ruhái nemhogy kiemelték volna, inkább hanyagul elleplezték testét, mely mintha sosem tartana bemutatót.
Clarisse ugyanígy rögtön megszerette Carl különböző testhelyzeteit, ahogy hol keresztbe tette, hol megcserélte lábát, és egyiket a másik köré fonta, ahogy tarkóját két hatalmas tenyerébe fogta, ahogy mindenen végigjártatta közömbös tekintetét. Ráadásul mintha állandóan felemásan mozogna. Volt karja, lába, feje, törzse, megvolt minden nélkülözhetetlen testrésze. Mégis, Carl esetében mindez inkább az egyes elemek halmaza, mint azok szintézise volt. Clarisse-nak rögtön egy zseniális mesterember készítette Pinokkió jutott róla eszébe.
Első szerelmes éjszakájuk után úgy ment haza, hogy valósággal megtelt ezzel a lebegő mozgású testtel, és belül még mindig erre a ritmusra ringatózott.
Carl és Clarisse fényképe nem töltött el sok időt a folyosó falán. Eltűnésekor rögtön a kutyát fogták gyanúba. Carl egy olyan fotót tett a helyére, amelyen az állat ott trónolt kettejük között egy süppedős díványon. Így biztos lehetett benne, hogy a családi kép hosszú életű lesz.
*
Carlt minden költözésben az meríti ki legjobban, hogy visszafelé is meg kell tennie eddigi életútját. Az élet nem más, mint állandó felhalmozás, olyan útvonal, melynek csak akadályai maradnak fenn későbbre. Minden, ami bennünket körülvesz, önmagunk összetákolt mására emlékeztet. Itt vannak például ezek a távoli utazásokról összehordott tárgyak: egy benini fétis, egy peul zsámoly, berber párnák, ottomán ékszerek, tanzániai tálak. Itt ez a sok egzotikus kacat, a kényelmes lakásban elszórva, mint valami esetlegesen összehordott leletek.
Carl nem keveset utazott már. Főként a sivatagok érdekelték mindig is. Közülük nem egyen át is kelt, teste így került közvetlen érintkezésbe a földkéreggel. Regényét is úgy írta, mintha egy sivatagon kelne át. Különösen mivel a végkifejlet még bizonytalanságban ingadozott. Amíg az utazás tart, mindig ott lebeg a lerobbanástól, tartalékaink kimerülésétől, saját belső félelmeinktől való szorongás, a rettegés, hogy valahol magunkra hagyatottan eltévedünk. Amikor elérte regénye túlpartját, amikor már úgy tekinthetett rá, mint megtett útra, Carl bizonytalanságai a szeme láttára megannyi örömmé változnak át, és már csak a bejárt pálya emléke marad utánuk. Mindezek a szavak, amelyeket éppoly türelmesen rakosgatott sorba egymás után, mintha léptek lennének, végül egyfajta odisszeává, annak beteljesedett lenyomatává álltak össze.
Tárgyai olyanok, mint egy regény lapjai, melyeket széthordott a szél. Tuareg szablyája például szokatlan és arrogáns tárgynak tűnik most. A hatalmas átkelés mentén meghúzódó falvak: Bordzs Moktar, Tesszalit, Agelhok és Tabankort nevét árasztja még. Mindezeket a településeket Carl a homályos szélvédőn keresztül látta csak, olyan messze, hogy sokáig még létezésükben is kételkedett. Ha kiszállt a terepjáróból, ugyanígy eltöprengett azon, vajon az övé-e még ez az elgyötört, homok borította test. Az egyetlen bizonyosság ott a homok bizonyossága volt. Hogy abból mindig marad. Mehetünk, amíg csak a szem ellát, még mindig tart belőle. Leáshatunk, amilyen mélyre csak akarunk, mindig csak homokra lelünk. Hiába rázta meg magát, nyitotta tágra a szemét, hogy meggyőzze magát: csakugyan itt van, a térképnek ezen a homok kiradírozta pontján. Kábultan, kimerülten, boldogan állt ott, és rögtön egy csapat mohó tuareggel találta magát szemközt, akik egy bazárra való kést és tőrt nyomtak rögtön a kezébe, melyeket ő azonmód vissza is adott nekik. Aztán járt egy keveset, hogy lábába visszatérjen az élet, és testére tapadt ruháit is megszellőztesse kicsit. Mert a vízhiányt itt különös módon verejtékben úszó teste izzadta ki. A világ összes vize kevés lett volna ehhez a szomjúsághoz. Amikor a tuaregek visszatértek rakományukkal, késkészletük ára jelentősen csökkent. Carl ki se húzta kezét homokkal telt zsebéből, fejével intett nemet, de hóna alól máris egy szablya csüngött ki. Előhúzott egy bakjegyet. A tuaregek hanyatt-homlok eliszkoltak a pénzzel. Ez a szablya meg mostantól az övé volt. Ugyanígy miután túljutott a regényén, és azon melegében fejébe csapták az írói csörgősipkát, rögtön egy csomó fontos üggyel találta szembe magát, amelyekkel kapcsolatban mindig égető szükség volt az ő értékes hozzászólására: akció a romániai falvak megmentéséért, beadvány a botswanai politikai foglyok szabadon bocsátásáért, kampány “Az AIDS ellen, mondd el nyugodtan” címmel, s ez utóbbi esetében televíziós nyilatkozata után arcára fényképezve egy óvszer jelent meg.
Carl nézi a fekete tokban szunnyadó kardot, az utazás e tárgyi emlékét. Torka megint kiszárad. Ez a szablya, amely soha semmit még el nem vágott, mind ez idáig másra sem volt jó, mint hogy ő megszomjazzék látványától. Semmi kedve sem volt már felakasztani a nappali szoba falára. Clarisse egyébként sem tűrné, hogy ez a Damoklesz kardja ott függjön kibillenthetetlen egyensúlyban a fejük felett. Carl tudja, hogy úgyis engedményeket kell tennie. Ha valakivel együtt akarunk élni, talán nem kell mindjárt a kezdet kezdetén hozzáidomulnunk a másikhoz? Ha szemrebbenés nélkül félredobja ezt a szablyát, az csak fegyvert ad a kezébe, hogy Clarisse családi festményeit ugyanerre a sorsra kényszerítse. A nő nagyszülei ugyanis valóban számos, tűz és víz tusájáról tanúskodó képen megörökíttették a belga tengerparttal és napnyugtákkal összeboronált szerelmüket. Ha elsőként tesz egy - neki egyébként teljességgel közömbös - gesztust, úgy könnyűszerrel javasolhatja, hogy a remekműveket állagmegőrzés céljából a pincében raktározzák, éppen úgy, mint a porcelánvázákat, amelyeket Clarisse szintén magával cipel. Nem is beszélve a Clarisse házasságából visszamaradt empire étkezőgarnitúráról, amely a következő szállítmánnyal érkezik. Még nem merte szóba hozni e bútorok sorsát, mert érezte, hogy Clarisse annak pszichológiai és szimbolikus súlyát latolgatja. Tisztában van vele, hogy amikor tuareg szablyáját tüntetőleg a legközelebbi lomkupacra hajítja, diplomáciai tettet hajt végre. Vagy tán nem a diplomácia sajátsága lenne, hogy gesztusokat tesz várható ellenszolgáltatások reményében, melyek újabb gesztusokat vonnak maguk után és így tovább, míg csak a mérleg nyelve meg nem állapodik a legtökéletesebb egyensúlyban?
Carl gyanítja, hogy az ő homija közt a kutya esik majd legnagyobb súllyal a mérlegserpenyőbe. Jelenlétének kérdését sosem vetették fel Clarisse-szal. Carl számára ez magától értetődik. A legárnyaltabb és legelkötelezettebb diplomáciában is vannak olyan dolgok, amelyekről nem nyitunk vitát. Láttunk valaha olyan államot, amely önként lemondott volna területei egy részéről? Az állathoz akár egy ujjal is hozzáérni annyi lett volna, mint megsérteni Carl területi integritását. És ezt Clarisse is jól tudja.
Meg aztán ott van Isabelle is, a nő kislánya. Carlnak persze meg sem fordul a fejében, hogy hozzászámítsa Clarisse bútoraihoz, hogy jelenlétéért cserébe egy mahagóni ruhásszekrény vagy egy rusztikus tálaló eltávolítását követelje. Ha megérzései nem csalnak, a kutya előbb-utóbb igencsak útban lesz Clarisse-nak, ám ő mégsem gondol arra, hogy Isabelle-t a mérleg másik serpenyőjébe helyezze. Először is imádja ezt a négyéves gyermeket, szőke tincseit, cérnavékony hangját, amint a lépcsőn felfelé lépdelve skandál, és mire egy-egy szó végére ér, kifullad. Már a kislány láttán, még mielőtt az bármely mozdulatot tenne vagy egy hangot kiejtene, Carl máris elalél, elolvad a gyönyörűségtől. Érzelmi szótárában nem talál kifejezést erre a fajta odaadásra, amely teljesen kioltja a rajongó személyiségét, és teljesen kitölti annak helyét. Egy biztos, sosem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy körülrajongja Isabelle-t. Clarisse persze helyesli ezt a nagy szerelmet, mégis úgy véli, hogy Carl túlzásokba esik. A sütikék, zacskó cukorkák, cirkusz- és mozilátogatások, kutyasétáltatások és ezerféle egyéb kényeztetés révén, melyek így egymás hegyén-hátán torlódnak, a férfi lecsap az összes hálás szerepre, míg rá csak a hétköznapok kulimunkája marad.
- Na, neked aztán sosem jutna eszedbe beadatni neki a tetanuszinjekciót - így hangzanak Clarisse típusreakciói, ha rajtakapja őt, amint éppen töltött lepénnyel vagy csokoládérudacskákkal lepi meg Isabelle-t. Épp ezért Carl az illegalitást választotta az Isabelle-lel való kapcsolattartás módszeréül, ami még jobban elkeseríti Clarisse-t. Ha ezer más zaj közül is felismerhető sutyorgás és papírzörgés üti meg a fülét valamelyik szomszéd szobából, rajtaütésszerűen felbukkan, és hogy mind józanságának, mind elnéző jóindulatának jelét adja, beéri ennyivel:
- Azt hiszem, édesem, Carl túlságosan elkényeztet téged az utóbbi időben.
A férfi ilyenkor kitalál valami jól hangzó apropót, mondván: egy évfordulót, valami örömhírt, a tél végét, a tavasz közeledtét, a jó idő visszatértét, az első havat, a vakáció kezdetét, apró-cseprő bibik elmúlását ünneplik éppen. Ha Isabelle-ről van szó, Carl leleményessége nem ismer határt.
Ráadásul Isabelle bőségesen meghálálja a törődést. Legelőször is iránta tanúsított odaadásával. Másrészt viszont kutyaügyben ő a legfőbb szövetségese. Egyébként el se tudná már képzelni Carlt az állat nélkül, akit gazdája meghosszabbításának, mondhatni valamely szervének tekint. Amikor a kutyával játszik, mintha Carl egyik csatolt részével törődne, olyannyira, hogy olykor az eb bundájába temeti arcát vagy éppen megnyomkodja pupilláját, hátha valami emberi jelleget fedez fel a mélyén. Isabelle sosem unja meg a különböző bőrfelszínek tapintását. Szüntelenül azokhoz dörgölődzik, és azokat kutatja: Clarisse simaságát, Carl érdességét, a kutya selymességét. Az ő szemében különböző felhámú lények népesítik be a világot, s annak sokszínűsége nem fajok, hanem csupán felületek sokféleségét rejti.
*
Carl utoljára tölti az éjszakát a rue Malibranon lévő, ixelles-i lakásában. Nevetséges összeget fizetett itt lakbér gyanánt. A földszinti Van Dooren temetkezési vállalat jelenléte, úgy látszik, nemigen csábította a leendő bérlőket. Nem csupán az egykor fekete, most inkább riasztóan ható, aranybetűs cégtábla látványáról van szó, hanem arról is, hogy a lakásba jutáshoz át kellett haladni az oldalsó termen, ahol általában egy-egy holttest feküdt felravatalozva. Carlt eleinte, főként ha estefelé tért haza, meglepték ezek a váratlan találkozások, de aztán gyorsan hozzászokott az illető személyek jelenlétéhez, ami tulajdonképpen inkább hiány volt. Vajon miként lesz meg ezentúl e nélkül a hálószobája alatt heverő test nélkül, amely valahogy súlyosabb csendbe burkolta az egész épületet, és a lehető legmélyebb álomba ringatta őt? Bátyja, Félicien, pár utcával arrébb egy nyilvános mosoda fölött lakott. A lakbér ott kicsit magasabb volt, de a földszintről állandóan felfelé áramló meleg miatt - hacsak nem volt kivételesen hideg odakinn - telente nem kellett fűtenie. Olyannyira, hogy Carl és Félicien becslései szerint mindent összevetve kettejük lakásköltségei szinte hajszálpontosan azonosak. Az igazat megvallva afféle közlekedőedényeknek tartották a két lakást, amelyekben állandó keveredésben egyenlíti ki egymást a hideg és a meleg, a több és a kevesebb.
Carl lakása most éppen elhagyott terepre hasonlít, ahol már csak a kihunyó élet utolsó kellékei maradtak meg: egy asztal, egy szék, egy ágy - akár egy elítélt bútorzata, gondolta -, néhány kupac újság, egy szétszedett könyvespolc. Az egyik sarokban vasaló kallódik, mint valami röhejes tacskó, amelynek farkát megnyújtotta a tehetetlenségi erő. Vajon hányszor vasalhatta ki minden egyes ingét, hányszor tolhatta végig a forró vasfelületet a nyakon, az ujjakon, a kézelőkön? Az igazat megvallva sosem sikerült jó megoldást találnia a vasalás problémájára. A vasalás csakis egy következő vasaláshoz vezethetett, mint ahogy a gyűrődés is csak gyűrődéshez, így indokolva saját létjogosultságát, teremtve meg az ideiglenes elégedettséget. Kivasalni valamit nem más, mint halogatni a pillanatot, amikor végleg bevasalhatnánk valamit.
Volt lakásának senki földjét Carl egyfajta múlt és jövő közötti térnek tekinti. A város túlfelén álló ház még csupán az ő és Clarisse bútorainak lerakata volt, amelyet naphosszat kínos erőfeszítéssel próbáltak egyfajta ideiglenes rendetlenséggé átalakítani. Holnap már ott alszik. Ez lesz a nagy átkelés.
A kutya, akárcsak ő maga, érzi, mennyire kihalt ez a tér. Gazdája nyomában kódorog, és a padlót szaglássza, mintha hamaros távozásukat orrontaná. “Ne tedd ki kutyádat, ha szabadságra mész” - ez volt kiragasztva Carl kocsijának hátsó szélvédőjére.
E teljes szabadságra kárhoztatott térben nincs más hátra, mint hogy leüljön íróasztalához: nem az lenne tán a dolga, hogy könyveket írjon? “Könyvet könyv után” - dünnyögi néha. E rituálénak hódolva vesz egy fehér lapot, a legutolsót, és két párhuzamos vonalat húz a jobb felső sarokba. De a szavak visszahőkölnek. “Visszahőköl: lovagl, nem akarja venni vagy kikerüli az akadályt.” Carl ismeri az értelmező szótárt. A szavak nem hajlandók venni az akadályt, elillannak a papírról. Idáig pedig mindig bízott bennük. Miközben egyetlen regényét írta, a szavak olykor még a gondolatokat is megelőzték. Az őket maga előtt taszigálni hivatott, ihletnek nevezett valami teljes hiányának perceiben is egyszer csak ott voltak a szavak, feleltek hívására, mindig készen arra, hogy jószolgálatot tegyenek, és hogy betöltsék a hiányt. Cseppet sem kérették magukat, szépen hadsorba álltak, és vonalaik között megvillant a gondolat vagy a cselekmény. Carlt nagyon meglepte, hogy ilyen fürgén csusszannak ki tolla alól, mintha mi se történt volna. Nem is egyszer úgy érezte, hogy megelőzték, kész tények elé állították. A szavak az orránál fogva vezették, olyan helyekre, ahová álmában sem merészkedett volna. Nem mindig azt írja az ember, amit szeretne. Hogy visszaadja nekik a labdát, packázni kezdett velük: egyiket-másikat elküldte egy mondat végére, nézze csak meg, hogy ő nincs-e ott, vagy cukkolta kicsit, kicserélte egy másikkal, aztán rögtön visszarakta a helyére. Bármilyen csökönyösen hitte is ennek ellenkezőjét, kénytelen volt elfogadni, hogy az oldalakat naiv szabályossággal csíkozó mondatok szerzője ő maga. Ha napokkal később újra elővette a szöveget, zavarodottan látta, hogy a lénye legmélyére temetett dolgok itt felszínre buktak, mint megannyi légbuborék. Végül is megtanult együtt élni a gondolattal, hogy bensejének az a része, amely e sorokat lejegyezte, talán valaki más. Hagyta, történjék aminek történnie kell, egészen a könyv végéig, amelyet ezzel a záradékfélével fejezett be: “Azért írok, hogy megkettőzzem magam. Hogy én magam lehessek egyszersmind az is, aki ír; vagy éppen az legyek, aki ír meg a másik is, az első olvasó, aki elképedve látja, hogy akadt valaki, aki mindezt megírta.”
Most viszont sehogy sem tud visszatalálni abba a tudathasadásos állapotba, amikor énje egyik fele lekörözi a másikat. A szavak magukba gubózva lapulnak. Hogy felriassza őket, találomra leír egyet a papírra: “út”. Ez talán, gondolja, majd előcsalogatja a többieket, mint ahogy egy kevés víz elég egy szivattyú beindításához. De hiába próbálkozott, papírra vetve, hogy “asztal”, aztán “töltés” vagy “temető”, semmi se segített: minden egyes szó betokozódott saját elszigeteltségébe. Ekkor ötletszerűen leírta: “férjhalmozás”, majd “disznófrász” meg “ózonréteg”. Villámgyorsan firkantotta le ezeket a kifejezéseket, fogalma sem volt, honnan jönnek. De a mondatoknak csak nem akarózott előbújni. Fejet kellett hát hajtania a tények előtt. Ekkor dupla vagy semmi alapon odabiggyeszti: “anya”. Vár egy pillanatig, tágra nyílt szemmel, erősen nézi a szót, olyan közel hajol hozzá, hogy szinte már nem is olvasható, mintha le akarná nyelni. Aztán egy idő múltán megverten feltápászkodik. Járkál a lakásban, rájön, hogy fázik. Újra odalép az asztalhoz, mintha egy elvadult állatot próbálna megközelíteni. Az meg se moccan. Tolláról leperdül egy tintacsepp, mintha csak a le nem írtakra szánt adag volna. Carl mérges erre a papírlapra, amely némán megtartja magának, amit ő szeretett volna kihúzni belőle.
Mióta is megy ez így, hogy képtelen három szónál többet papírra vetni? És hány év is telt el pontosan első regénye megjelenése óta? Nem meri kiszámolni. Vajon emlékszik-e még rá halványan a kiadója? Egy napon, amikor átutazóban Párizsban járt, egyszerre csak önkéntelenül a kiadóhivatal felé vitte a lába, s máris ott állt határozatlanul a méltóságteljes épület küszöbén. De ugyan mire lenne jó, faggatta magát. Senki, még a portás sem ismerné fel. Aki egyébként azóta nyilván nem is ugyanaz. Mindegy. Belökte az impozáns kaput, és határozott léptekkel a vécé felé indult, amely viszont még mindig ugyanott állt. Megkönnyebbülten adott ki magából kiadója épületében némi mellékterméket, egy kis meg nem írt “salakanyagot”, ahogy dünnyögte, és a tükörben egy pillanatra újra írónak látta magát. Aztán megigazította a nyakkendőjét, és éppúgy lépett ki a házból, mint ahogy oda belépett: a “kiválasztottak” nemtörődömségével.
Most egész testéből kétségbeesés árad. Szívesen hallgatna egy kis zenét, valami egyszerűt és - miért is ne - vidámat, amitől kicsit feltöltődhet. Például A négy évszakot. De a magnót már elszállították. Fogalma sincs, hol rejtőzhet a bútorok és dobozok halmazában. Ezek a csupasz falak, a nagy, üres szobák, ahol csak a hiányzó bútorok nyoma ásít, csatatérre emlékeztetik, ahol már minden veszve van. “Csak a háború nem”, dünnyögi csendesen.
Időnként jó lenne, ha ugrana a kép, mint a moziban, gondolja. De hát mi is valójában a jelen? Nyilván valami olyasni csak, amiben összeér, ami lesz, azzal, ami nincs már, egyszóval időfogyatkozás, afféle tátongó lyuk. Carl úgy érzi, az űrben függ, s tán nem is létezik. Arra gondol, hogy ilyesmi lehet a halált megelőző pillanat, mindennek a tökéletes hiánya, beleértve saját magunkat is. Tenni kéne valamit, életet lehelni magába, mert különben egészen beszippantja ez a letargia. Elkezd kupacokat tornyozni a poros szőnyegen. A kutya hamarosan ugrándozva követi. Mint két gyerek, meghempergetik egymást a romhalmazokban. Carl háton fekszik, és elkapja a rá ugró kutya két tappancsát. Kiabálás és ugatás szétválaszthatatlanul összekeveredik. Csöng a telefon. Carl igencsak meglepődik, hogy a készülék így beront az életébe, mert azt hitte, már nem működik. Végül felveszi. Clarisse van a vonalban: az egész lakása üres. Fél. Szeretne átjönni éjszakára.
- Tudod jól, Clarisse, nálam mindig otthon vagy.
*
Carl félig még alszik, amikor kinyitja a postaládát. Most utoljára, jut eszébe. Őrzött már egypár titkot ez a ládika Clarisse vagy Félicien leveleitől a legkülönfélébb ülésekre szólító meghívókon át a gáz- és telefonszámlákig. Furcsa és hűséges madarak a postaládák, hatalmas csőrükkel a világ összes jó hírét összegyűjtik, és csendben kotlanak rajta, míg tulajdonosuk ki nem szabadítja mindet. És csak előtte tárják ki szívüket. Vajon Carl mellkasában hányszor vert hevesen az övé, amint a lehető legóvatosabban nyitotta a kis faajtót, nehogy elriassza a vágyott leveleket? A postaládák és tulajdonosaik között különös, végeérhetetlen kapcsolat szövődik, tele szerelemmel, bágyadtsággal, hiánnyal, gyűlölettel. Egyes ládikók nyilván ütésnyomokat is őriznek még, amiért a várva várt postát nem tudták időben előteremteni. Carl persze nem afféle vadállat, aki verné a postaládáját. Épp ellenkezőleg, nagy elővigyázattal üríti ki, és megígéri neki, hogy magával viszi új otthonába is.
Egy nagyáruház prospektusán kívül, melyben egymást licitálják túl az intelligens mosógépek, az elnyűhetetlen harisnyák, a leheletnyi fehérneműk és ezer más exkluzív árucikk, Carl egy barna borítékot is talál, rányomtatva profilból egy ágaskodó oroszlán, mely szétnyitott mellső mancsaival mintha dobolna. Rögtön ismert terepen érzi magát. A belga állam pecsétje szemernyi kétséget sem enged a levél tartalmát illetően: nyilván elbocsátását tudatják vele. A Közmunkaügynél már több mint két hónapja felfüggesztették állásából.
Carl mérnök. Bányamérnök. Sosem értette, miért választotta ezt a pályát épp abban a pillanatban, amikor a vallon terület legtöbb szénbányáját bezárták, és amikor a Borinage-vidék utcáin munkások hada követelte kórusban, hogy képezzék át őket. Dacból tette volna vagy pusztán mert kedvelte a magányt, és rajta kívül mindössze két lengyel fiú ácsingózott még erre a diplomára? Vagy épp csak elragadta őt mániája, melynek következtében mindent szeretett volna még alaposabban megismerni, ásni tovább, a legvégső mélységekig hatolva? Később, amikor körbenézett a munkaerőpiacon, váltott, és az anyagellenállással kezdett foglalkozni. Mindjobban érdekelte a dolgok közötti kapcsolat, az erők összjátéka. Ettől fogva az áthaladó autók és a múló idő együttes súlyával kalkulálva hidak ellenálló képességét kellett kiszámítgatnia. Elméjét vonalak és számsorok ringatták, olyan mólókról ábrándozott, amelyek erősebbek, mint a tenger, kiállnák annak hullámait, s vissza is vernék azokat a messzeségbe.
Alapvető gondolatává vált, hogy a dolgokat mindig csakis a köztük lévő viszonyok függvényében, sosem önmagukban érdemes vizsgálni. Vajon nem érvényes ez az emberekre is? A szeretet, a gyűlölet, a közöny vajon nem az emberi kapcsolatok egyes formái? Csakugyan nem létezne egyfajta emberi ellenállás-elmélet, amelynek szellemében képletek segítségével ki lehetne számítani a dolgokat? Gyermekként sosem tudott elaludni - érdeklődésének korai jele lett volna ez? -, míg édesapja nem mesélt neki örök kalandjairól, az ellenállás idejéből.
A Közmunkaügyi Minisztériumban, ahol beosztottként dolgozott, Carl autópálya-, alagút-, híd-, csomópont- vagy stadionépítkezésekhez készített előzetes statikai tervezeteket... Sosem követett el semmiféle szakmai hibát, nem száradt a lelkén számítási pontatlanság, mely aztán katasztrófához vezethetett volna. Nem vethették a szemére egyetlen híd összeomlását, egyetlen autópálya beszakadását, még kevésbé bármiféle csúszópénz szerepét a közmunka-megbízatások odaítélésében. Egyszóval maga volt a megtestesült pontosság és tisztesség. Közvetlen hivatali elöljárója ráadásul meg is becsülte ritka szakmai lelkiismeretességét. Ez a tulajdonság köztiszteletnek örvendett egy olyan minisztériumban, ahol napirenden voltak a vízszivárgások, földcsuszamlások, sorra dőltek ki a villanypóznák és omlottak össze a legkülönfélébb szerkezetek. Amikor tehát egy ködös reggelen postaládája ajánlott levéllel jutalmazta, amelyben elbocsátásáról értesítik, Carl lepődött meg a legjobban. A levélben semmiféle indoklást nem talált. Automatikusan az önkényes lépés okait találgatta. Első menetben persze tévedésre gyanakodott. Ám a borítékon és a levélen valóban az ő neve és címe szerepelt. Minden követ megmozgatott, hogy fényt derítsen a dologra. Mindahányszor udvarias és feszélyezett csend fogadta.
- De hát milyen kifogás merült fel ellenem? - kiáltott fel. - Talán a diegemi alagút repedései? Írásban jeleztem a vállalkozónak, hogy a beton minősége nem felel meg az előírásoknak, s a feliratról a főosztályvezető is kapott másolatot. A fleurusi viadukt összeomlása? Jelentésemben feketén fehéren ott állt, hogy a tervezett alapozás nem sokáig bírja majd a kőszéntartalmú talaj rázkódásait.
- Nem érdemes erősködni - valami ilyesmi volt a hivatali személyek széteső arcvonásaira írva.
Aztán hirtelen eszébe jutott egy irodalmi lapban publikált cikke: nyilvánvalóan ez állt az intézkedés hátterében, és valaki, elég aljas módon, nyilván kapva kapott az alkalmon, hogy végre törleszthet. A cikk címe ez volt: “Miben áll egy kis ország nagysága?” Carl kifejtette, hogy Franciaország, Anglia, Oroszország és a hasonló nemzetek nagysága történelmükben és kultúrájukban áll. Belgiumnak viszont, ennek a csaták és királyi házasságok szeszélye révén létrejött kis országnak nem volt más választása, mint hogy középítkezéseiben fejezze ki nagyságát. Autópályái, viaduktjai: megannyi katedrális. Ezért is olyan büszke rájuk, hogy éjszaka kivilágítja mindet. Rajtuk alapszik a nemzeti konszenzus. Bennük testesül meg a valódi nagyság.
Miután bátortalanul kifaggatta kollégáit, Carl rájött, hogy mit sem sejtenek a cikk vagy az azt megjelentető, kis példányszámú lapocska létezéséről. Amint pontról pontra felfejtette az egymásra rakódott hallgatásrétegeket, végül rájött, mi volt eltávolításának valódi oka: se több, se kevesebb, mint regényének megjelenése.
Ebben a regényben Carl nem tett egyebet, mint leírta minisztériumának, ennek a nagy családnak mindennapi életét, tipikus figuráival, gyűlölködéseivel, érzelmi és hatalmi viszonyaival, kis huzavonáival, kicsinyes irigykedéseivel... S eközben igazán megtartóztatta magát mindenféle felszínes karikatúragyártástól. Épp ellenkezőleg, kollégáit szebbnél szebb nevekkel ruházta fel (a borzalmas Van Binst ihlette alakot például Szépszemynek hívták). Gyengéd, bensőséges portrékat rajzolt róluk. Amint a regény megjelent, a hivatali társak nagy része rögtön rohant a legközelebbi könyvesboltba, hogy megvegye. Egy füst alatt meg is kérték a szerzőt, hogy dedikálja nekik művét. Carl ezt a sietséget a tekintélyes kiadó iránti szívélyes elismerésnek tudta be. Ám hamar rá kellett jönnie: a kollégák be nem vallott célja az, hogy ki-ki a szomszédos irodahelyiségben dolgozó alig átmaszkírozott hasonmását fedezze fel valamelyik regényszereplőben.
Carl - úgy vélte, finom érzékkel - saját magáról mintázta a könyv hősét, akit mondhatni modern, ahogy ma mondják posztmodern hősnek szánt. Már a könyv megjelenésekor átélt néhány kellemetlen pillanatot, míg végül irodájában sáncolta el magát az ilyen és efféle kérdések elől: “nocsak, nem is tudtam ezekről a nőügyeidről”, vagy: “na, Van Damme-ot aztán nem kímélted. De meg is érdemli!”, vagy éppen: “képzelheted, milyen képet vágott a főosztályvezető, amikor ezt elolvasta!”.
A főosztályvezető éppenséggel központi helyet foglalt el a regényben. Carl mellett ő volt a másik főhős. Carl afféle paranoiás alaknak ábrázolta. Van-e ennél rutinszerűbb fogás? Vajon a hatalomban lévők nem szenvednek-e különböző mértékben, de mindannyian ettől a lelki kórtól? S tán nem egyenesen a hatalom természetében rejlik a paranoia? Carl regényében mindeme kérdéseket feltette. Mint ahogy már őelőtte is számosan. Gondosan megváltoztatta a főosztályvezető jellemének néhány vonását, nehogy még valódi főnöke esetleg félreértsen valamit.
Ám még csak paranoiásnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki három oldal után magára ismerjen ebben a történetben. Úgyhogy Glöck úr - így hívták a főosztályvezetőt - gyorsan és minden kétséget kizáróan magára ismert a regénybeli Kcölg úrban. Carl amatőrként mindig is érdeklődött valóság és fikció kapcsolata iránt. A minisztériumból való menesztéséből szerencsésen megértette, hogy “a valóság néha túltesz minden kitaláción” mondás korántsem afféle döglött akna. Saját kárán, majdhogynem saját bőrén tapasztalta meg a szólás igazát.
Ám az “élethossziglan” kinevezett állami hivatalnokok sosem hagyják el teljesen az állam kebelét. Bármi történjék is, hacsak nem gyilkolják meg hivatali főnöküket vagy nem adják ki a kommunistáknak a katonai támaszpontok alaprajzát, mindörökre ott csüggnek a hatalmas emlőn. Elvághatatlan köldökzsinór köti őket össze az állammal. Carl élvezte, hogy két hónapig illetményben részesül, ám cserébe az égvilágon semmiféle köztisztviselői munkára nem kötelezhető. Más körökben ezt az irigylésre méltó helyzetet a következő gonoszkás kifejezéssel jellemzik: azért fizetik, hogy semmit se csináljon.
- Egyszer minden boldogságnak óhatatlanul vége szakad - gondolta Carl, majd minden irányból tüzetesen megszemlélte, és bontogatni kezdte a barna borítékot. Jól sejtette, ez az a levél, amelyben felhívják, hogy május 21-én jelenjék meg a Népjóléti Minisztérium Regionális Hivatalában.
- Regionális Hivatal... - dünnyögte Carl, majd felsietett Clarisse-hoz, aki reggeli közben futotta át a levelet.
- Hát igen, ennek a paradicsomi állapotnak egyszer vége kell hogy szakadjon.
- Inkább azt magyarázd meg nekem, mi a fenét csinál egy mérnök...
- Egy bányamérnök.
- ...egy szociálisan rászorulókat támogató intézményben.
- Nyilván ott is épületeket, kórházakat, nyugdíjasotthonokat, mozgássérült-képzési központokat kell létrehozni... A belgák... mielőtt bármit is tennének, mindig építkezésbe fognak...
- Te talán el tudsz engem képzelni fehér köpenyben, amint a betegek és rászorulók közt szorgoskodom?
- Elszórakoztatod majd őket.
- Bármilyen más helyre szívesebben kerültem volna.
- Nem gondolod, hogy minden minisztérium egykutya?
- Ott van például a vasútügy. Ott igazán szívesen dolgoznék.
- Emberemlékezet óta nem építettek itt már egyetlen pályaudvart sem.
- Ez igaz, de akárcsak nálunk, átalakítják őket más funkciókra: kultúrház lesz belőlük, múzeum... Minden eltűnik, a pályaudvarok, a vonatok. Csak az adminisztráció marad. Az megingathatatlan, mozdíthatatlan, változatlan és elpusztíthatatlan. A vasúti adminisztráció túl fogja élni magát a vasutat. Ha valaki tudni szeretné, mi is volt az ember, elég, ha górcső alá veszi az adminisztráció történetét. Az emberi faj, amely bármely más téren folyvást változik, itt egyfajta hibernált állapotban marad fenn. Lúdbőrzik a hátam a gondolatra, hogy két hét múlva vissza kell térnem ebbe a hűtőszekrénybe.
LACKFI JÁNOS fordítása
OUTERS, JEAN-LUC:
Testek ellenállása.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Próza. ]
Lackfi János fordítása.
