JOSEF SKVORECKY: Igazságok / NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

     Vannak különféle igazságok és szólások. Mondjuk: "Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát." Vagy: "Minden ember a maga szerencséjének kovácsa." Gyilkolni tudnék, amikor ilyesmit hallok. Vagy azt, hogy: "X ország népe felháborodva utasítja vissza Y ország népének magatartását!" Miféle beszéd ez, kérem! Vagy teszem azt: "A gyülekezet egyhangúlag jóváhagyta…"
     Egyhangúlag. Hogy ki-ki mire gondolt közben, az érdekes olvasmány volna, ha akadna valaki, aki belelát az emberekbe, és amit lát, azt megírja.
     Csakhogy ilyen írás még nem volt a világon.
     A világon, szerintem, mindig volt titkosrendőrség, s ennek következtében mindig volt egyfelől magánvélemény, másfelől egyhangú vélemény.
     És mindig voltak úgynevezett általános igazságok.
     Ó, eszményi társadalom! Mért vagy elérhetetlen? Mért nem valósulhatsz meg soha? Mért van csak annyi esélyed, mint, mondjuk, a perpetuum mobilének?
     Ezt persze nyilvánosan soha sehol nem hangoztatom. Nem ejtettek a fejemre.
     Mint tudják, hölgyeim, az életben rendszerint a legnagyobb gazembereknek van a legjobb dolguk. És ha maguk azt kívánják, hogy ezt bizonyítsam be, tehetnek nekem egy szívességet. Pardon. Mentségükre csak az oktatási reform következményei szolgálhatnak, vagyis hogy nem tanulták a klasszikus görög nyelvet. Nyilván nem tudják, mi az az axióma. Az axióma olyan alapigazság, amely tovább nem igazolható, de nem is szorul igazolásra.
     Hogy ez a meghatározás megragadjon a fejükben, jegyezzék meg például az alábbi axiómát: Az életben rendszerint a legnagyobb gazembereknek van a legjobb dolguk.
     Ezek a gazemberek általában az igazság legbuzgóbb hirdetői. Őket az igazság nem zavarja. Őket az igazság sohasem vágja mellbe, ők az igazságtól sohasem kapnak hülyét.
     Pardon.
     Ezért hallgassanak meg egy történetet az igazságról.
     A történet idején még nem rúgtak ki az egyetem angol szakáról, akkoriban még piszkosul pedáloztam az Amerikai Intézetben meg Az Egyesült Államok Baráti Körében. Nem mintha rokonszenveztem volna a kapitalizmussal, nekem az nyolc volt, de szerettem volna ösztöndíjat kapni ebbe az imperialista országba, és a saját szememmel látni, hogy játszik valamelyik bárban Mary Lou Williams.
     Így aztán, amikor Uncle Sam hadseregében elhatározták, hogy a Plzeňben állomásozó katonákat hetente egyszer Prágába viszik kirándulni, mint tolmács velük lótottam-futottam.
     Mint minden, eleinte ez is mulatság volt, később nyűg. Szombatonként húsz rágógumizó jenkivel négytől nyolcig a templomokat jártam, vagy - ha estére osztottak be - nyolctól éjfélig végigbumliztam velük a kávéházakat, és örökké ugyanazt a dumát hallgattam, hogy mért nincs nálunk Coca-Cola, vagy bent a templomban, hogy: "Hey, Joe, isn't this simply gorgeus!"¹ meg "Yeah, right you're, Phillis. Gorgeus!"² És azok a kérdések! Mint mikor megakad a gramofon tűje. Hogy nem zavar-e, hogy oroszok vannak nálunk, hogy kommunista vagyok-e vagy demokrata.
     Ami a politikát illeti, higgyék el, hogy az egyetemen is torkig voltam vele, ahol már a csinos lányok is begőzöltek tőle, a pártok meg szó szerint verekedtek egy-egy pártonkívüliért - a szocdem Šiška széttépte a zakómat, amikor egy néppárti fickóval dulakodott értem. Én pedig - nos hát, én egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről, nem tudtam, na, semmit sem értettem. Így aztán csak a Gramoklubba léptem be.
     Szóval, mint nyilván megállapították, hölgyeim, korlátolt idealista voltam; tudnom kellett volna, hova lépjek be, és mit gondoljak. Vagy pontosabban, mit mondjak, hogy mit gondolok.
     Csakhogy én hülye voltam.
     Világéletemben hülye voltam, és az is maradok.
     Ez gyógyíthatatlan.
     Még ma is, holott már van némi élettapasztalatom, és az arcvonások meg hangszálak rezdüléseinek törvényeit is kitanultam, néha még most is dühbe gurulok, és legszívesebben felordítanék: Hagyjanak békén! Nekem nincs politikai meggyőződésem! Én senki se vagyok, semmire se gondolok, én nem tudom, nem tudom, na, hogy kinek van igaza, és hogy tulajdonképpen mi a helyes! Jó, ha mindenáron követelik, egyhangúlag kijelenthetem, hogy maguknak van igazuk, de magánemberként nem tudom. Egyszerűen nem tudom, na! És hagyjanak békén! Teszem a dolgom, legjobb tudásom szerint fújom itt estéről estére a tenorszaxofont, mint ahogy az a jampec ott, a Bull Mácha napközben becsületesen melózik a marógépen, hogy megéljen valamiből. Mért vezetik ki Máchát a Bulvárkából botrányos táncolás miatt, amikor erre nincs törvény? Mért nem hagyják nyugton, hadd hordjon kefe-frizurát, hadd járjon ötcentis cipőtalpon, ha ez neki is meg a bigéjének is így tetszik, aki szintén rendesen dolgozik, ráadásul a Rudé Právo büféjében?
     Na mindegy, az idegeim néha felmondják a szolgálatot. Térjünk vissza a történethez: mit mondjak, az amcsik kérdéseitől is hülyét kaptam.
     Pardon.
     Jobban tenném, ha az ilyen szavakat kipontoznám, mint Krpata.
     Minden hétfőn este nekik játszottunk a Bulvárkában - akkoriban Alfának hívták, ha valaki nem emlékezne rá -, ott tartották a jenkik búcsúestjüket.
     És egy ilyen búcsúestén egyszer cefetül pofára estem.
     A dolog így történt: a jenkik épp eljárták gyermeteg körtáncukat, amelyhez a magukkal hozott kottából mi nyekeregtünk nekik valamit, és kifulladtan az asztalokhoz ültek. Szünetet tartottunk, felálltam, és akkor látom, hogy az egyik katona - Bobnak vagy Seymournak vagy mi a csudának hívták, és valahogy bukott a politikára - olyan hevesen integet nekem, hogy akarva-akaratlanul - de amikor jobban odanéztem, menten akarva és hanyatt-homlok - az asztalához szaladtam.
     Ugyanis egy nő ült mellette.
     Egy nő!
     Mint aki a Max Factor arckrémeit és a Maidenform melltartóit reklámozza.
     Öröm volt ránézni.
     Bob vagy Seymour azonnal be is mutatott neki, How're you, búgta cukrozott alt hangján a jenki boszorkány, megcsillantak gyöngyfogai, megjelentek grüberlii, rám emelte zöld szemét a la Scarlett O'Hara - szóval én mindig is gyúlékony voltam, de ha most azbesztből vagyok, akkor is tüzet fogok.
     Menten megfeledkeztem környezetemről, és mint egy érzelmes idióta, csak a lányt láttam. Eileennek hívták. És bűbájos volt. Mint… nem, erre egyszerűen nincs hasonlat.
     Bódultam felkértem táncolni.
     I'am sorry, I don't dance. Excuse me,³ mondta a lány, és hangja úgy szólt, mint a melodion vagy valami hasonlóan édes nevű hangszer.
     Így aztán csak ültünk és fecsegtünk.
     Isten tudja, miről. Azt hiszem, zenéről, dzsesszről, szimfóniákról, operákról, Eileen azt mondta, imádja az operát, de úgy rémlik, Charlie Bird, Aaron Copland és Darius Milhaud is szóba került. Eileen istenítette őket, ezért mindenkit dicsértem, holott nem biztos, hogy le tudtam volna írni helyesen a nevüket.
     Rövidre fogom, mert maguk már tudják, hölgyeim, hogy ez szerelem volt első látásra, vagyis a legjobb, ami életében az embert érheti.
     Mert az életben minden más szart ér.
     Pardon.
     De tessék, ez is egy axióma, hölgyeim.
     Úsztam a bűvölet felhőin, és boldog voltam; azt hiszem, sem előtte, sem később nem voltam ilyen boldog, talán csak Geraldinkával, de róla majd máskor. Mert ez most afféle kandiscukros ígéret volt, beteljesülés nélkül, szopogatás nélkül, elolvadás nélkül.
     És utána…
     Aznap este már fütyültem a zenekarra. Amikor Lexa értem jött, megüzentem Zetkának, hogy játsszanak három szaxival, rám már ne számítsanak. Lexa úgy adta át üzenetemet, hogy szívtágulást kaptam tőle. És a zenekar a fülünkbe húzta, hogy "Szerelem, istenem, szerelem", csak éppen szvingritmusban.
     Hát igen. Akkor még dívott a zenekarban a mókázás, az igazi mókázás, nem csak az olyan, amit a közönség kedvéért csináltunk. Aztán Harýk és Lexa tiltott határátlépés kísérlete miatt bányába került, és lőttek a zenekarnak, lőttek a mókának.
     Többször is megpróbáltam Eileent a parkettre csalogatni, de ő mindig szépen rám nevetett, és azt mondta: No, thank you, I really don't dance.⁴ Vagy: Please, stop asking me. I've already told you. I'am sorry, but I don't dance. But…⁵ nyögtem fel erre rendszerint, de amikor láttam bosszús arcát s a két ráncot az orrtövénél, gyorsan elhebegtem: Excuse me, excuse me, please!⁶
     Bob vagy Seymour alighanem felszívódott, vagy más módon változtatta meg halmazállapotát. Talán egy pohár sörben oldódott fel, mert koktélt akkoriban még nem kevertek a Bulvárkában.
     Csakugyan nem tudom, hova lett.
     És ne higgyék, hogy csak képzelődtem. Amikor az asztalhoz ültem, Bob tényleg ott volt, sőt még mondott is valamit.
     Aztán egyszerűen eltűnt.
     Tényleg.
     És akkor - a zenekar épp szünetet tartott - a turbékolásunkba, az ajkamról folyékonyan ömlő jenki szavakba és mondatokba valami ricsaj vegyült.
     Az utcáról jött.
     Eileen felém fordította arcélét, testre szabott egyenruhájának hajtókáján megvillant a két kifényesített aranybetű, az U. S., a piros szívecske a színes szalagon rubinvörösre váltott.
     Én ökör, azt hittem, hogy az valami bizsu.
     Egy egyenruhán!
     Look, mondta Eileen. Kinéztem az ablakon. Egy menet vonult az utcán, tengernyi vörös zászlóval és olyasféle Sztálin-arcképpel, amilyet tehetségesen rajzoló elemisták festenek, ha haladó szellemű tanító bácsijuk van.
     Hogy tűrhetik ezt? - kérdezte Eileen. Mintha belém döftek volna. Már megint politika. És ez az Esthajnalcsillag, ez a csillagok csillaga hozakodik elő vele.
     Nem számít, feleltem.
     De hát egy szemernyi nemzeti büszkeség sincs magukban? Hogy lobogtathatnak annyi idegen zászlót, hogy a sajátjuk belevész, ha egyáltalán ott van? - mondta Eileen, és nézte a menetet.     Eileen, please, can't you drop this subject?⁷
     De engem ez érdekel, mondta Eileen konokul, és orrtövénél megjelent a két ránc. Ettől kibuktam. Oké, mondtam.
     Érdekel! Ezt képtelen vagyok megérteni, folytatta Eileen amerikai angol nyelven, melytől egy brit udvarhölgy alighanem szívszélhűdést kapna, nekem viszont úgy tűnt fel, hogy ehhez képest a cseh az utcakövezők nyelve.
     Ilyen esetekben az idegen nyelv mindig így hat.
     Ennek egyszerűen semmi köze a nemzeti büszkeséghez, mondtam Eileennek. Ez hálából van.
     Az igazságok közül az egyiket nyilatkoztattam ki.
     Eileennek elkerekedett a szeme. Gratitude?⁸ - kérdezte.
     Yeah, feleltem. Az oroszok felszabadítottak bennünket, s ezért hálásak vagyunk nekik.
     But that's silly,⁹ mondta Eileen. Talán a csehek kedvéért harcoltak az oroszok?
     Nem, dehogy, válaszoltam. De maguk sem.
     Attól még harcoltunk. Bennünket is megtámadtak, éppúgy, mint az oroszokat, csakhogy minket a japánok, úgyhogy mi is harcoltunk. Akkor mért nem viszik a menetben az amerikai zászlót is? Meg a britet? A franciát?
     De hiszen azokat is viszik.
     Hol? Hol? Nézzen csak körül, egyiket se látom.
     Körülnéztem, persze teljesen fölöslegesen. Ebben a menetben nem volt helye csillagoknak meg sávoknak.
     És Eileen kioktatott: A háborút a szövetségesek nyerték meg. Ki az egyik országot tisztította meg az ellenségtől, ki a másikat. Ez a stratégiai, taktikai és földrajzi helyzettől függött. Eileen úgy beszélt, mint aki a tiszthelyettesi kézikönyvből olvas. Vagyis ha mindenáron ki akarják mutatni hálájukat, leginkább az ENSZ zászlaját kellene lobogtatniuk,
     Oh, please, can't you drop this subject? Let's dance!¹⁰ Eileen kicsit elsápadt, orrtövénél megint megjelent a két kis ránc.
     Don't you understand English? I do not dance!¹¹ - mondta, érzésem szerint kissé ingerülten.
     Excuse me¹² - mentegetőztem kapkodva.
     És Eileen unszolt: Válaszoljon nekem! Az asztalra könyökölt, karja, mint az alabástrom, ujján akvamarinköves gyűrű. Nem lehetett valami gazdag amerikai baba, az biztos, mert akkor nem lett volna a WAC szakaszvezetője. De gyönyörű amerikai baba volt.
     Illatos, mint a kókusztej.
     Mért csinálják ezt? - kérdezte. Tényleg, miért? Nem az érdekel, amit az előbb mondott, hanem hogy csakugyan mért tűrik?
     Mármint hogy mit? - adtam az értetlenkedőt.
     Azokat az orosz zászlókat, felelte. Mért van itt csupa orosz zászló?
     Ahelyett, hogy azt mondtam volna, amit gondolok, kinyilatkoztattam egy újabb igazságot. Talán azért, mert megszoktam, hogy mindenütt azt hallom, talán mert szívesen bosszantottam az amcsikat bolsevik dumákkal, amikor az agyamra mentek.
     Kinyilatkoztattam az igazságot. És klasszikusan, fejedelmi többesben beszéltem.
     Nézze, mondtam Eilennek. Én tudom, hogy az oroszokon kívül más nemzetek is harcoltak a háborúban. De az ember egyszerűen annak a leghálásabb, aki a vérét ontotta érte. És az oroszok ezt tették. Igen, mi tudjuk, hogy Amerikának is része van a győzelemben, ezt nem tagadjuk. Csakhogy Amerika hadianyaggal, tankokkal, repülőgépekkel, hajókkal járult hozzá a békéhez, az oroszok viszont a vérükkel.
     Nem jutottam tovább. Hirtelen azt láttam, hogy Eileen már nem ül, hanem áll. The Russian gave blood,¹³ mondta, és remegett a hangja. Az oroszok adták a vért, az amerikaiak a tankokat. You… you… you stupid bastard!¹⁴ -mondta felháborodva. Az oroszok vért, az amerikaiak ágyúkat, mondta, és a piros szívecske hullámzott a mellén, és egyszerre csak szikrát hányt a szemem, csillagok hullottak, és a dobogón Lexa gikszert fújt a szólójában.
     Megráztam a fejem, és megállapítottam, hogy ez egy pofon volt.
     A hulló csillagok közt láttam, hogy Eileen megbántódva távozik.
     Néztem a katonasapkája alól kibuggyanó vörhenyes saucy shortie-ját,¹⁵ a női szabónak is becsületére váló egyenruhában feszülő hátát, karcsú derekát, kerekded fenekét, lábát…
     Jaj, édes jó istenem, ezt sohasem bocsátod meg nekem, és ha megbocsátod is, mert te egy jóságos öregúr vagy, én magam képelem fel magam emiatt mindennap.
     Én itt, mint valami képviselőjelölt, halomra tálaltam fel Eileennek az igazságokat, és közben ő nem jöhetett ki velem a parkettra. Műlábbal legfeljebb az az orosz fickó tudott táncolni, az a Mereszjev, vagy hogy hívták azt az agyrémet.
     Azóta ki nem állhatom az igazságokat.
     Tudom, tudom, az igazság talán csak en gros¹⁶ igazság.
     En détail¹⁷ legfeljebb csak felségsértés. De nekem… nekem az igazság az a kipontozott szó, amivel Krpata annyiszor visszaélt.
     Pardon, hölgyeim.
     És ne mondják, hogy durva vagyok.
     Az életben nincs durvább az igazságnál.