THOMAS HÜRLIMANN

A tessini nő

     Este tízkor megkérte a férjét, hogy aludjon inkább kinn, a lakószoba kanapéján. Nem bírja többé magába fojtani a jajgatást, a nyögést, és tudja, milyen nagy szüksége van egy tanítónak az alvásra. A férfi fogta a takaróját, szó nélkül kiment. Ezen az éjjelen sokat álmodott az asszony, megizzadt, de a fájdalom elviselhetőbb volt, mint az azelőtti éjszakákon. Reggel hatkor hallotta, hogy csörög a lakószobában a vekker. Most majd, gondolta, meg kell neki csinálnom a tejeskávét. Már ült az ágyban, fázott, egész testében reszketett. Két kézzel átemelte először az egyik, majd a másik lábát az ágy peremén. Ott ült egy darabig előrehajolva. Most majd, jutott eszébe, újra belém hasít a fájdalom, de még milyen fájdalom. Mellkasán kirajzolódtak a bordák, medencecsontja élesen kiállt, melle, amely szép volt valaha, töppedt lepényként lógott a nyirkos ing alatt.
     Ahogy errefelé, a hegyekben mondják: lement róla minden hús. A faluban rég kitárgyalták ezt már, mindenki tudta az igazat. Novemberben néhány napra befeküdt az einsiedelni közkórházba. Ott kivizsgálták. Nem lehet már operálni, mondták. Felírtak fájdalomcsillapító cseppeket - naponta háromszor töltsön belőlük a gyűszűnyi műanyag pohárkába a bevésett rovátkáig. December közepén már többször vett be a gyógyszerből, mint szabad lett volna, és nem nézte többé a rovátkát. Amikor a tanító újév reggelén boldog új esztendőt kívánt neki, azt felelte rá, igen fáradt, s hogy az a kérése, hogy azonnal, de most azonnal! - sikította: hozzanak neki egy teli üveg orvosságot. A tanító attól kezdve minden héten bement a postaautóval Einsiedelnbe, hogy az Angyal-patikában megvegye a csöppeket.
     A "török" írta fel a receptet, bizonyos Mehmet Aszam doktor, akinek a közeli Willerzellben volt rendelője. A tanító sohasem hívta ki, a török olykor mégis benézett hozzájuk. Az asszony többnyire már feküdt, csak ritkán ment ki, két botra támaszkodva, a konyhába. A mankókat az öreg Friedeltől kapta kölcsön, valamikor ő volt a falu bábája. A tanítónét, akit csak "a tessini"-ként emlegettek, rég nem látták már a faluban. Egy szombat délután a szokásosnál hamarabb jött ki az iskolából, egyik kezében a felmosóvödröt cipelte, a másikkal a testét támasztó botot fogta, vagyis a saját súlyát cipelte. Ettől a szombattól kezdve senki sem takarította az iskolatermet, s egy ideig az a szóbeszéd járta, hogy a tessini megint játssza az úrinőt.
     A tanító mindig ott volt, valahányszor eljött az orvos, aki így aztán kénytelen volt a párna alá csúsztatni vagy, míg a férjjel csevegett, az asszony hálóinge alá csempészni a dobozkát. Az asszony boldog volt, hogy a tanító mit sem tud az új orvosságról - a kúpok tompították a fájdalmat, elvették az élét. Ám a tanító, aki korábban még éberen ügyelt a cseppek adagolására, már nem haragudott az asszonyra: belátta, hogy nincs értelme többé az ellenőrzésnek, sőt kikunyerált a patikustól egy soron kívüli üvegcsét, amelyet aztán egyik este ajándékképpen tett le a felesége éjjeliszekrényére. Nagyon sajnálja, mondta a tanító, ő csak jót akart neki. Remélte, hogy úgy majd meggyógyul. Hát igen, mosolyodott el az asszony, maga is azt reméli.
     Január végére mind a cseppek, mind a kúpok hatásukat veszítették. Míg a tanító az iskolában volt, az asszony néha felsikított, ilyenkor szájába tömte a lepedőt, vagy a misszáléját szorította a foga közé, hogy elnyomja a sikoltást. Mégis meghallották. A tessini az, mondták az emberek, aligha húzza már soká. Suttogva mondták, s a tanítólak felé biccentettek: sorvadásos, vagy hogy: tüdővészes. Szegény tanító - itt marad asszony nélkül.
     
     Baljával most megfogta az éjjeliszekrény márványlapját, másik keze a matrac lekerekedő szélét markolta. Árnyéka nyirkosan és szürkén tapadt meg a lepedőn. Az éjszaka izzadta ki magából. Lábujjai a mamuszát keresték. Továbbra is előrehajolva ült. A mamusz nem volt sehol, talán betolta a tanító az ágy alá. Az asszony bágyadtan mosolygott. Csak jót akart a férje, hát persze. A mosolygás is fájt - fájt minden, amit csinált, és sok időt vett igénybe, ereje pedig fogytán volt már. Ekkor meghallotta Maria Cyprian atya Opeljének a zúgását, majd leállították a motort, kihunyt a hálókamrát eddig sápadtan megvilágító autólámpa fénye, megszólaltak a harangok, s a ház ajtaját kívülről bezárták. Már a hóban tapos, gondolta az asszony, át a téren. Megfújja az ujjait, és körülnéz, jönnek-e a gyerekek. Jó lenne felgyújtani a villanyt, gondolta az asszony, hogy a tanító lássa: sikerült felkelni, és a tejeskávé is mindjárt kész. Ekkor ötlött fel benne - mint valami titok vagy meghökkentő gondolat: az évek során soha, de soha nem nézett vissza rá a férje. Ő minden szerda reggelen ott állt a konyhaablakban, nézett a tanító után, karján annak kabátjával. Férje a világért sem vett soha kabátot: ha esett, ha fújt, ha macskakölykök potyogtak az égből, csak köpenyben ment ki a házból. Azt mondta, nem fázik. Egy ugrással a sekrestyéhez vezető lépcső tetején termett, és Kälin, a sekrestyés épp ekkor nyitotta ki előtte, mélyen meghajolva, az ajtót. Ilyenkor az asszony saját vállára vetette a kabátot, és leült a konyhaasztalhoz. Szerette hallgatni a tanító orgonajátékát. Kiitta a kávét, amit az meghagyott.
     Eutel magasan fekszik, ugyanakkor völgykatlanban, amely kelet felé elvész a hegyekben, árnyékba burkolva, szeleknek kitéve. Egy zabolátlan patak okozza, és az a sziklafal, mely dél felől zárja le a völgyet, s elállja a napfényt, hogy olyan hideg a falu, mint a pince, s hogy a hideg bekúszik a házakba is. Bár a jól megépített házak megnyerő képet mutatnak az utca felé, s a völgy nyugatnak kissé kiszélesedik, a falunak mégis az a híre, hogy nagyon sötét - jégveremnek is szokták mondani. Tudják ezt az euteliek is. Amikor az asszony, húsz évvel ezelőtt, a faluba jött, minden reggel így imádkozott: Istenem, add, hogy este legyen, hogy véget érjen a nap. Jól érzi magát Eutelben, mondta egyszer, különösen napsütéses késő délutánokon. Hát igen, így az euteliek, ha valaki, mint ő is, pár évet a napos oldalon töltött, akkor bizony jobbhoz van szokva. Dehogy, mondta erre nevetve az asszony, aki ekkoriban még nagyon atal volt, neki nem hiányzik a napsütés. Néha viszont hiányzik a társas élet, amit megszokott a tessini nagy szállodákban.
     Amikor szerda reggelenként a tanító orgonajátékát hallgatta, fázott volna kabát nélkül, még nyáron is. Félt, hogy férje, ha csak köpeny van rajta, benáthásodik a huzatos empórán. Mert bár nyirkos volt itt fenn a nyár, és dermesztően hideg a tél, az euteliek kis temploma még nyirkosabb, még hidegebb volt, s ha odakint fagyott, az árnyékos szakadékok szagához, mely amúgy is jellemző volt a falura, az ódon boltozat alatt - nyilván a gyertyák miatt is - baljós kipárolgás társult: a kripták, a halál szaga. Vasárnaponként az asszony elment a misére, de csak ritkán tudott imádkozni és bekapcsolódni az éneklésbe, amit a tanító orgonán kísért. Vasárnaponként Tessinre gondolt. Ott harangjáték csendült fel a templomok tornyában, ő pedig könnyű szívvel élvezhette a fénylő, forró déli órákat, s boldogságában legfeljebb sejtése támadt valami távoli bánatról. Ha szabadnapos volt, kiült egy padra a parkba, a Lago partjára. Divatos kalapkát tett föl, egy hölgy felejtette ott a szekrényben, a Grand Hôtelben. Ő mindig nézelődött, nem látja-e viszont egy napon a hölgyet, és pénzt tartogatott a retiküljében, hogy tisztességgel ki zesse neki a kalapot. A Lago partján, a padon várta hát a kisasszony a neki rendelt fiatalembert.
     
     Sok atal már rég elköltözött Eutelből, másutt könnyebben és gyorsabban keresték meg a mindennapra valót. Az öregek pedig, akik belefáradtak a kopár, meredek hegyoldalak művelésébe, eltűntek a temető földjében, egyik évjárat a másik után. Jóval a falu fölött, a magasan fekvő, napsütötte tanyák közül néhányat megvettek természetimádó városiak, de ez az üzlet sem ment elég jól. A régi, fűzöld cserépkályhákat kandallókkal cserélték fel, végigjárták a hegygerinceket, megpróbáltak pisztrángot fogni a patakban, ám hamarosan kirakták az út szélére a táblát - tanya jutányos áron eladó. A hatvanas évek elején beljebb, a völgy felső részén síterepet, kirándulóösvényeket jelöltek ki. Ám Krummenacher, aki tettvágyát akkoriban, reményektől fűtve, kioszkká alakította, hamarosan feladta. "A mai napon zárva" - pingálta rá a redőnyökre, de a "mai nap"-ot úgy megfakították az évek és az esők, hogy alig lehetett már kiolvasni, a jégkrémmel kecsegtető, kicsi zászlónak pedig valahány színét lenyalta a szél. Csak hébe-hóba állt meg itt autó, s a hétvégeken kétfelé vágta a falut az áthaladó kocsisor.
     Ami az euteli népiskolát illeti, a járási iskolaszék már rég jóváhagyta azt a tervet, hogy a gyerekeket a jövőben Willerzellbe hordják az iskolabusszal, a tanítót pedig korkedvezménnyel nyugdíjazzák. Csakhogy az öreg Habernoll jobban szerette maga mellett tudni legkisebb át, a Funsit, semmint hogy kiadja Willerzellbe, ahol egy nem idevalósi, nyikhaj tanító - mint rebesgették - hazaáruló szónoklatokat tartott, így aztán az iskolaszéki urak még vártak határozatuk életbe léptetésével. Elvégre kár lenne tengelyt akasztani a derék Habernoll-lal - őrmester volt valamikor a schwyzi zászlóaljnál -, az a két év már nem sokat számít, vélekedtek a járási iskolaszéknél. Még két év, tudta ezt a tanító is, s akkor az ő ideje lejár. A hasadásokat és kátyúkat, melyeket a fagy vájt az iskolaudvar aszfaltjába, már nem öntötték ki a tavaszon szurokkal, a meglazult ereszcsatorna minden olvadás után messzebbre szabadult a ház falától, a tanító hiába kérvényezte haladéktalan kijavítását, majd kérte nyomatékosan több ízben is, hogy mérjék fel a kárt. Amikor pedig kötelességének eleget téve a szerdai diákmisén vagy a vasárnapi istentiszteleten orgonált, játékával már nem tudta feledtetni a kis templom ürességét. Minthogy a dörgő-robajló hangok alól már évekkel azelőtt eltűnt az a néhány öreg énekhang, a tanító a faluba küldte ki az űrt és az orgonaszót.
     
     Az asszony a hálókamrát a lakószobától elválasztó ajtóig sem jutott el. Karját kétoldalt eltartotta törzsétől, térde megroggyant, úgy állt az ágynál, mint egy megkopasztott madár. Még harangoztak, de a harangszó olyan távolról zengett, mintha a kis templom lefelé siklana a völgybe. A fájdalom, mely egy évvel azelőtt a jobb csípőjében, fél éve a bal lábában, pár napja pedig a hátában jelentkezett, most újra rátört. Tűzforró kések szabdalták, fenték, hasogatták a csontjait. Most, hogy a gerincét is elérte a kín, biztos volt benne, hogy elevenen szedik le csontvázáról a húst. Imádkozott az Úristenhez, hogy segítsen rajta. Ha a tanító orgonálni kezd, majd biztos megjön az ereje, és vissza tud ülni az ágyra. Drága jó Istenem, motyogta. Ekkor felsikoltott, és meghallotta a sikolyt, amely félbeszakította az imádságát.
     
     A tanító nem csodálkozott, amikor a felesége előző este kiküldte a közös hálószobából. Ismerte ezt a hangját. Valami parancsoló, valami különös és idegen mellékzöngéje volt, ennek engedelmeskedni kellett. Mielőtt becsukta a sekrestyeajtót, hátrapillantott: sem a konyhában, sem a hálókamrában nem égett a villany. Sötét ablakokkal állt a ház a téren. A tanító lábánál három lépcsőfokot egybefogó fénytömb terült el a hóban, amely a tanító hosszú árnyékát kivágta belőle. Láttunk már rosszabb napokat is, igaz-e, Kälin?, mondta a pillantása, s a sekrestyés köszönése különös módon jólesett neki. Az öreg Maria Cyprian atya már felöltötte a karingét. Magába süppedve ült a párnázott karosszékben, s amikor Kälin kinyújtott karján odavitte hozzá a miseruhát, ráadta, s fejét kisegítette a nyakkivágásból, az atya egy pillanatra kinyitotta, majd fáradtan újra lehunyta a szemét. Majd kiorgonáljuk szegényből az álmot, gondolta a tanító. Eddig még mindenki felébredt, ha ő megszólaltatta a végítélet harsonáját! A sekrestyés jelentette, hogy pár gyerek már itt van. Bizonyára mind eljönnek, ámbátor újból havazott az éjszaka. Fertelmes egy idő, úgy ám. Leállította a harangot. Itt a Funsi Habernoll is, mondta az öreg. A tanító bólintott, lapozgatott az énekeskönyvben, de mert évek óta megmaradt ugyanannál az öt éneknél, a sekrestyés ekkorra már becsúsztatta a régi, megkopott, zsírosan fénylő számokat a fatáblába.
     Az atyának ez a tar koponyája! Ahogy reszket a feje, és remegnek az ujjai! Most miseruhában gubbaszt a karosszékben, gondolta a tanító, és alszik, mint a mormota. Hol vannak azok az idők, amikor az einsiedelni szerzetes atyák Brugger pátert mint legtüzesebb szónokukat küldték fel vasárnaponta, s amikor két gyóntatóra is szükség volt szombatonként. Hová lettek azok a diákmisék, amelyeken mocorgott-duruzsolt az egész templomhajó, s csak akkor lett csend, amikor a tanító a karzatra lépett! Tempi passati. Az atya Einsiedelntől Eutelig ma motorbőgető egyes sebességben jön fel, de nem ér ide rövidebb idő alatt, mint régen, amikor nap nap után biciklin vagy sítalpon tette meg ezt az utat.
     Már csak az elektromos óra ketyegése hallatszott, ezért az atya felemelkedett a székből, minden kész!, mondta a sekrestyés, kezdődhet, s a tanító indult elsőnek. Bár két fecsegőt tetten ért, nem vette ki kezét a köpenyzsebéből. Egyedül a mindig kiálló hüvelykujja rándult meg, mint egy indítófogantyú, ám a kis Spelgatti, az olasz lánya máris behúzta a fejét. Szemérmetlenül szép szeme van, hanem olyan érdemjegyei, hogy azokat a tanító, saját érdekében, nem mutathatja meg a tanfelügyelőnek. Tehát fel az orgonához. A páter már a sekrestyeajtóban állt, de a derék jó Kälin csak akkor adta meg a jelt az indulásra, amikor megszólalt az orgona. A tanító ide-oda csúszkált a hideg padon, hogy kicsit felmelegítse. Aztán megfújta az ujjait, majd kezét kifordított tenyérrel egymásba kapcsolva, szemmagasságban megropogtatta ujjperceit. Lenn a padokban a gyerekek lökdösődtek, és Habernollék Funsija a tanító kézropogtatását utánozta. A tanító nem vett róla tudomást. Kihúzta a regisztereket. Hogy a kanapén kellett éjszakáznia, hát jó. Mert eddig valóban óránként felébredt a nyögdécselésre és jajveszékelésre, és a népiskola növendékei méltán várhatják el, hogy olyan tanerő oktassa őket, aki kipihenve kezdi a munkanapot. De egy bögre kávé, gondolta a tanító, egy darab kenyér és egy falásnyi sajt - meg egy kis mustár a tányér szélén -, ezeknek nem inkább a gyomrában volna a helyük, mint vágyképként a fejében? Fejét nyakszirtjére hajtva a mennyezetre pillantott, és belecsapott a billentyűkbe. Az öreg Kälin mögött, aki a ministránsokat pótolta, a reszketeg fejű atya az oltárhoz csoszogott.
     
     Az asszony, aki még mindig csak az ágy fájába kapaszkodott, meghallotta, hogy harangoznak. Kezdődik a diákmise, gondolta. Már a hóban tapos, kabát nélkül, át a téren, és megfújja az ujját. De ő maga vajon miért kelt fel? Lehet, hogy elaludta az időt? Ekkor végre eszébe jutott: tejeskávét kell készítenie a férjének. Csakhogy a tanító rég elment hazulról, már késő, a harangok átváltozásra szólnak. Az asszony szerette volna hallgatni és élvezni a harangozást. A falnál, szemben az ággyal, meglátott egy pár lécet, és arra gondolt, de jó, milyen jó, hogy ennyi év után végre megtalálta a műlábát. Elhatározta, hogy tesz néhány lépést, csak néhányat, hiszen felnőtt asszony, nem iskolás kislány többé. És egyszerre ment minden, mint a karikacsapás. Hosszú léptekkel haladt előre műlábán egy fal mentén; de ez itt a szobája fala, az ágy pedig az ő ágya. Néha az egyik műláb kezdett kifordulni a tengelye körül, a másik félre akart csúszni, ő pedig elegáns félkört írt le vele. Ide-oda, előre-hátra repült a szobában, most az ajtónál állt, fél kézzel elengedte a kapaszkodót, a kilincset akarta elkapni, hogy kinyissa az ajtót, kilépjen rajta - ekkor a jobb műláb nagy lendülettel teljes kört írt le, aztán még egyet, a bal, a fájós láb pedig lassan, akár egy menetes fúró, kezdett belenyomulni a padlóba. Az egyre gyorsuló forgás erejétől hajtva a köröket író láb vízszintesen a levegőbe emelkedett, a lábak nagyterpeszbe kerültek, érezte, hogy lenn széthasad a teste, és hogy ez a hasadás, mely villámként lövell fel a nemi szervétől az agyáig, ez maga a fájdalom. Ez az a beléhasító kín, amely körül forog minden, a teste, a hálókamrája, a tanító és Eutel, és hasadás és kín és kín és hasadás, mindez most egyetlen pörgettyű, mely ferdén távolodik tőle, botladozni kezd és meg-meginog - ekkor elájult.
     De nem adta fel. Végigvonszolta magát az ágy mentén. Meglátta a mamuszát, amelyet a tanító az ágy alá tett, meg ugyanott a villanykörtét, mert a tanító meg volt győződve róla, hogy az megszünteti a föld alatti vízerek káros hatását. Nem és nem adta fel. Elérte a lepedő egyik csücskét, ott térdelt vagy inkább feküdt az ágy előtt, húzta maga felé a lepedősarkot, és tudta jól, hogy ahhoz, hogy lehúzza a lepedőt, ráterítse a fűtőtestre, a fehérneműs szekrényből tisztát vegyen elő, amelyet - miután a dunyhát fölemelte és átvetette az ágytámlán - még föl kellene teríteni, kisimítani és a matrac alá gyűrni, hogy mindehhez már nincs neki ereje. Észrevette a nedves árnyékot. Bárcsak sikerülne visszafeküdnöm az árnyékra, imádkozott. A lepedőcsücsökbe kapaszkodva hevert, és tágra nyitotta a szemét. Lehetséges, hogy a tanító még el sem ment? Hogy visszajött hozzá? Olyan forró a szemem, és szinte kidagad, mint a szétfőtt krumpli - Uram Jézus, mit kell meglátnom vele? Kérlek, suttogta, kérlek, ne haragudj rám. Az ablaknál, a tanító ágyfelénél derengeni kezdett a nappal. A tanító órák múlva emelte föl a padlóról. Az asszony tekintetéből azt olvasta ki, hogy nem őt látja, hanem valaki mást, talán egy idegent.
     
     Közeledett a hétvége. Mehmet Aszan doktor még szerda délután eljött, és injekciót adott az asszonynak. Mindjárt csütörtökön kétszer is jött. Megtapintotta a pulzust, beadta az injekciót, aztán kezet fogott a tanítóval. Kabátját egyszer sem vetette le, olajzöld sapkáját az ágy használaton kívüli felére helyezte. Csütörtök este könyökénél megfogta a tanítót, és kitolta a konyhába. Hogy ez a török mit meg nem enged magának, gondolta a tanító. A török kivett két poharat a szekrényből, s az asztalra tette, miáltal a tanító kénytelen volt kihozni a lakószobából az üveget és tölteni belőle. A török a kabátujjával törölte meg a száját. Feleség nem jó, mondta. A tanító úgy állt ott a konyhában, mint akit odaszögeztek. Csak állt, és bámulta az üveget, a doktor már elment, éjszaka lett. Egy öreg hang duruzsolta valamikor a fülébe, hogy ha valakit világra lehet segíteni, akkor halálra is lehet. Ezt mondták neki. Csak szóljon a tanító, ő, az öreg Friedel majd teszi a dolgát. A konyhában felkapcsolták a villanyt, s mire a tanító, aki az asztalnál, a kiürült üveg mellett gunnyasztott, felébredt, Friedel nenne, a falu egykori bábája már elfoglalta helyét a lakószobában, a fűtőtestnél. Olyan mozdulatlanul ült ott, mint egy bútordarab, mintha mindig is az lett volna a helye. Csak az egyik hüvelykujja volt eleven, amely szemenként forgatta körbe a rózsafüzért, s az öregasszony az Üdvöz légy, Máriát alig hallható, sípoló hangként zümmögte maga elé. Érti ő a dolgát, mondta még a Friedel. A pénzről meg majd akkor beszélnek, ha túl vannak mindenen.
     Az üveg alja ragacsos köröket nyomott a viaszosvászon abroszra, a tanító hosszan nézte őket. Aztán karját az asztalra fektette, fejét a karjára: a hálószoba halódószoba lett, a lakószobában ott ül az öregasszony - hol máshol alhatna, mint a konyhában.
     Végéhez közeledett a hét, s a tanító háza elcsöndesedett. Friedel időnként felkászálódott a helyéről, kicsoszogott a konyhába, és teát főzött, azt töltötte kanalanként az asszony szájába. Amikor a tanító végzett az iskolában, beült egy székbe, amelyet a lakószobából vitt át az ágy mellé. Semmire sem gondolt, és gondolt mindenre, hol aludt, hol ébren volt - előfordult, hogy megfeledkezett az asszonyról, akin a pillantása nyugodott. Némely gondolatát egészen gyelemreméltónak találta, elhatározta, hogy alkalmas időpontban kis értekezést ír belőle: az euteli tanítólak pincéjében atombiztos légóbunkert kellene építeni és ellátni mindennel, ami szükséges. Minthogy Willerzellben már terveztek efféle bunkert, Eutelt is megilleti a lehetőség, hogy túlélje az atomcsapást. Egy mondat annyira tetszett neki, hogy felírta egy papírdarabra: a valódi demokráciának egyenlően kell esélyt biztosítania a túlélésre. Majd lesznek neki érvei, hogy az Oroszlánban meggyőzze erről a törzsasztal közönségét. Ha Habernollt megnyerte, akkor már eljut a beadvány a járási testület elé.
     Az asszony néha felemelte erőtlen kezét, s alig behajtott mutatóujjával végtelen hosszú leveleket írt a levegőbe. A tanító szívesen elolvasta volna őket. Eltűnődött rajta, vajon mi mondanivalója lehet a feleségének az ő számára, valamit akarhat, de ugyan mit? Ha a török egy órával a szokott idő után jött, az asszony már jajgatott, és egyszer még sikított is. Már nincs értelme beszállítani a kórházba, vélte a doktor. Csak meggyötörné az utazás, és hogy itt fekszik-e vagy a kórházi ágyon - egyre megy. Péntek reggel a doktor az ágy lábához tolta a tanító székét, és a helyére infúziós állványt tett. Az üvegből kivezetett vékony cső, amelyet a könyökhajlatában rögzítettek, egy darabig még életben tartotta az asszonyt. Mihelyt megkapta az injekciót, azonnal megnyugodott, mélységes álomba merült. A tanító felpillantott az infúziós üvegre, amely mint valami bója ringott a mennyezet alatt, és úgy tűnt fel neki, hogy az asszony jól érzi magát odalent. Bár olykor még felébredt, sőt fölemelte a kezét, és ujjával a tanító arcára mutatott, már érthetetlenek voltak kásásan, erőlködve kiejtett szavai, majd belázasodott, magasra szökött a láza, a tüdőgyulladás, mondta hangosan a Friedel, az most már hamarosan megváltja a tanítónét a szenvedéstől.
     Úgy ám, úgy, nemsokára, ismételte az öregasszony. Hüvelyk- és mutatóujjával kinyitotta az alvó száját, és ásványvizet csepegtetett belé. A tanító úgy tartotta-támasztotta jobbjával a felesége fejét, mintha a súlyát latolgatná. Friedelnek időnként meg kellett fordítania a matracot, és tiszta ágyat húznia. Ilyenkor a tanító a karjába vette az asszonyt. Olyan könnyű lett, mondta, akár egy kis menyasszony, olyan könnyű, mint egy gyerek. És a Friedel, aki nyögdécselve nyúlt át az ágyon, erre sem mondott mást, mint hogy: úgy ám, úgy, nemsokára.
     Péntek este kiküldték a tanítót a szobából; mert a doktor beültet neki valamit, magyarázta Friedel, s miután elment az orvos, az ágy oldalára akasztva műanyag zacskó lógott a takaró alól, a Friedel meg melle alatt összefonta karját, és elégedetten közölte: a török elvezeti neki a vizeletét, nem kell már pelenkázni szegényt. Úgy, mondta a tanító, vagy úgy. Bizony, mondta a Friedel. Haja simán hátra volt fésülve, és alma nagyságú, szoros kontyba kötve a nyaka fölött. Hát így, mondta a tanító, igen, igen… s talán mert régi, soha be nem hegedt seb szakadt föl benne - bárhogy igyekezett is, a feleségét egyszer sem ejtette teherbe -, vagy mert kikezdte az idegeit a sok éjszakázás a betegágy mellett, és nem bírta elviselni a Friedel kövér arcán a mosolyt: a tanító őrjöngeni kezdett. Öklét rázta és toporzékolt. Az a török, ordította, az egy közönséges disznó, igen, az, egy közönséges rohadt disznó! Azzal kirohant. Zokogva, szitkozódva rontott ki az éjszakába.
     
     Az Oroszlánban már mind összegyűltek a törzsasztalnál: Habernoll, a kocsmáros és Kälin. Némán iszogatták a vörösborukat, míg pohara fölé hajolva meg nem szólalt egyszer a Habernoll, hogy elvégre meg kéne azért tudakolni, hogy is áll a tanítóval a helyzet. Kälin vállalta, hogy utánanéz. Úgy mindent összevéve a tanító rendes ckó, mondta, csak hát, tette hozzá, miközben lassan felállt, mindig ezek az asszonyok.
     Vigyorogva jött vissza. Örülhet az a Frunsi gyerek, jelentette Habernollnak. Kirajzszögeztek az iskolaajtóra egy papírt, hogy a tanítóné betegsége következtében a tanítás egyelőre szünetel. Következtében, ismételte Habernoll, és megkocogtatta a homlokát - következtében! Jellemző, ilyen szót csak egy tanító használ. Ám a kocsmáros, aki hajlamos volt a Habernoll minden kijelentését egy "Ebben bizony igaza van!"-nal nyugtázni, most szótlanul pillantott a feleségére. Az a pult mögött állt, és a poharakat rakosgatta a mosogatóvízbe. Aztán lerázta róluk a cseppeket, és egyiket a másik után feltartotta a neoncső elé, amely két láncon lógott a mennyezetről. Kälin nemigen tudta, mi bosszanthatta fel Habernollt. Odament a zenegéphez. Arcát megvilágították az üveglap mögött villódzó fények, fölemelte a két kezét, és selypegve olvasta magának a számok címét. Senki sem nevetett. Kälin a fejét ingatva megjegyezte: jövő héten alighanem torra jövünk, kocsmárosné. De a gazda ekkor közölte, hogy záróra, Habernoll már fel is állt, s a kocsmárosné olyan pillantást vetett Kälinre, amely nem sok jót ígért. Rövid ahhoz az élet, hogy silány borokat igyunk, mondta Habernoll. Hagyott is a poharában, és a kocsmáros kilöttyintette a maradékot.
     Az Oroszlánban feltették a székeket az asztalokra, és kikapcsolták az ajtó felett világító sörreklámot.
     
     Vége felé járt a hét, lassan, komótosan, mégis mintha magától siklana. Egyfolytában hullottak a cseppek az infúziós üvegből. Ha az egyik kiürült, Friedel tele üvegre cserélte, úgy, mint aki megfordítja a homokórát. A műanyag zacskót először kitágította, megduzzasztotta s már félig megtöltötte a belefolyó vizelet. A vasárnapi mise után feladták a haldoklónak az utolsó kenetet. Ott állt az öreg páter az ágy mellett, és az örök világosságért imádkozott, hogy az fényeskedjék neki.
     
     Aki ült már haldokló lakta házban haldokló ágyánál, az tudja, hogy ott könnyen érvényét vesztheti az időnek az a fajta mérése, ami számunkra természetes.
     Aki egy haldokló házában, haldokló ágyánál ül, aki szavakat keresgél az agyában, hogy meg ne bolonduljon, hogy ne kezdjen el vigyorogni, mint egy hülye, az tapasztalhatja, akár euteli tanító az illető, és a felesége ágyánál ül, akár én vagyok az az öcsém ágyánál (mert erről akartam írni, csak nem tudok), hogy a haldokló idegenné válik az embernek, mert csöndet teremt - ünnepi csendet.
     Aki volt már haldokló közelében, az - igenis! - hallhatta a halálos csendet.
     Ott ül az ember, olykor-olykor az órájára néz, és elcsodálkozik, hogy lám, észre sem vette, és a számlap tanúsága szerint órák teltek el. Vagy az ember meg van győződve róla, hogy keservesen hosszú időt töltött már a haldoklónál, s az órája csak kurta percek múlását mutatja, az ember megrázza a karját, az óráját, amiről azt hiszi, megállt, az ember úgy érzi, nem bírja ezt a csendet, üvölteni szeretne, csinálni valamit, tudni sem akar már haldoklásról és halálról. Csak az időmet fecsérelem, gondolja magában. És megrémül. A haldokló háza kőház - hogy lehet, hogy a falban kopogtatást hallani? Csak nem olyat, mintha a halál kopogna? Az ember gúnyosan elmosolyodik. Azt mondja magának, hogy a csöndben olyan neszeket is meghall, amelyeket máskor elnyom a hétköznapok zaja. Azt gyanítja, hogy a központi fűtés működését hallja, lemegy a pincébe, és fülét a kazánra tapasztja. Vagy kezét felemelve nekidől a falnak, lépésről lépésre végigmegy mellette, és lehallgatja, semmi - állapítja meg, se fűtéscső, se vízvezeték kattogása, és akkor az ember visszaül a helyére, az ágy mellé. És aztán, egy éjszaka, meghallja egyetlen vekkernek a ketyegését. A hang olyan fülsiketítően erős, mintha órákkal és vekkerekkel telezsúfolt órásüzletben hallgatná a tiktakolást. Majdcsak kibírom valahogy, gondolja az ember. Befogja a fülét, vagy harsogva beleharap egy almába. Bár tudja, mit miért tesz, egy idő után engedélyt ad magának, hogy kivigye a haldokló szobájából a vekkert. És ahogy az ember hamarosan olyan tökéletesen megfeledkezik a kopogásról, hogy már meg sem tudná mondani, hallott-e az imént ilyen hangot vagy sem, egy idő után elfelejti gyelni az infúziós csőben leereszkedő cseppeket is, s az ember semmit nem látó szemmel néz hol erre, hol arra.
     
     Az az egyetlen, legutóbbi gondolat! A tanító legszívesebben világgá üvöltötte volna, de aztán újra és újra, ereje végső megfeszítésével elűzte magától. Az a gondolat volt az oka, hogy a körmét rágta; az nemcsak az agyába akarta befészkelni magát, hanem szőröstül-bőröstül hatalmába kívánta keríteni, pedig a tanító görcsösen igyekezett inkább erre vagy arra gondolni. Akármeddig nem tarthatod zárva az iskoládat, súgta a gondolat, amely szombat este volt a legerősebb. Ilyenkor szokott a tanító az Oroszlánban üldögélni, ilyenkor tartotta szónoklatait a törzsasztalnál. Mi lesz a gyerekekkel! - harsogta fülébe a gondolat, elvégre tanító vagy, a gyerekekről sem feledkezhetsz meg! - A vasárnapra virradó éjszakán kivitte az órát a lakószobából a konyhába. Ki akarom végre deríteni, mi ez a kopácsolás, mondta magának. Megsüketít ez a ketyegés. Amikor a hálókamra felé tartva elment Friedel mellett, az megkérdezte, mit csinál. Hanem a tanító árva szót sem szólt többé Friedelhez. Épp felhozott magának két üveg pálinkát a pincéből. Bevonult velük a hálókamrába, és bezárta maga mögött az ajtót.
     
     Szólt az orgona. Az asszony az ágyában feküdt, a tanító pedig orgonált. Tehát szerda van, gondolta a tanítóné, a szerdai diákmise, vagy már a vasárnapi? Az egyik ablakra majdnem a felső keretig ráfagyott a pára. Amikor a szűk katlan fölött, a hegytetőn megjelent a hidegkék égen a nap, kivirágzott az asszony számára az ablak, fehéren ragyogtak a jégvirágok. Szerette volna, hogy újra csönd legyen, hogy hagyják végre abba a másik szobában a suttogást, hogy tűnjön el az a magas ember. De már ott állt az ágyánál. Az asszony egy reszkető fejet látott a mennyezet alatt, a szájból sápadtan kibukó nyelvet. Aztán hosszú, keskeny ujjak ereszkedtek, mint póklábak, a homlokára, a hideg ujjbegyek mintha beleszúrtak volna. Benedvesítették a szemét, aztán az ajkát - a pók összemászkálta az arcát. Az asszony szerette volna megkérdezni a tisztelendő atyát, miért zokog valaki a másik szobában, talán a tanító az? Nem tudja biztosan. Lehet, hogy kísérteteket lát? Megint olyan csodálatos csend lett. Elhallgatott a zokogás, el a latin beszéd, a fehér virágok is kihunytak. Nem hallotta többé a lakószobában álló óra ketyegését sem, ezt a halk, állandó tiktakolást, az inga lassú, egyenletes ringását, tiktak, tiktak, amit annyi, estébe hajló délutánon hallgatott, tiktak, tiktak, mindig az ütőszerkezet felhorkanását várta, amely oly soká, oly végtelen soká váratott magára, tiktak, tiktak - azt énekli, mondta valamikor az apja, hogy mindörökké-sohatöbbé: igenis, az óra az öröklét dicséretét zengi, tiktak, és a pokolra jutott bűnösöknek az a legfőbb büntetésük, hogy szüntelenül együtt kell imádkozniuk vele, dicsérniük vele ezt a szörnyűséget, hogy mindörökké-sohatöbbé, tiktak, tiktak - most elhallgatott. Az asszony felriadt, megrémült. Nem hallotta többé a másik szobából az órát, s most már megértette, miért nyíltak ki a virágok. Átlátszóak lesznek és megszépülnek a dolgok, gondolta. Aztán az asszony lehunyta a szemét. Halálosan fáradt vagyok, gondolta utoljára.
     Amikor a tanító a hálókamrában egy falat kenyeret mártott a pálinkás pohárba, tervbe vette, hogy visszateszi az órát a helyére. Aztán eszegetett, míg ki nem ürült a kenyereskosár. Az evés végeztével már nem jutott eszébe, hogy kimenjen a konyhába az óráért. A szeme előtt végbemenő pusztulás ellen egy-egy korty törköllyel védekezett. Néha úgy rémlett neki, hogy magamagát égeti minden korttyal, mert amit oltani akart, a tűz késztette arra, hogy többet és még többet igyon. A kiürült askákat begurította az ágy alá. Azok a padlóléceken bukdácsolva megérkeztek az ablak melletti falig, vagy csörömpölve egymásnak ütköztek. Ilyenkor az öreg Friedel, aki a látszat szerint aludt, kurtán felsóhajtott, s amikor újra becsukta szemét, fonnyadt ajka folytatta az imádkozást. A sípoló, sziszegő hang behallatszott a haldokló szobájába. A csend egyre mélyült. Vasárnap délután volt, egy délután, amely felért egy álmatlanul töltött éjszakával.
     
     Aszan doktor beadta az injekciót. Aztán felnevetett, és beszállt egy zörömbölő autóba. Felhők gyülekeztek, az autó kattogása mind távolabbról, már a domboldalról hallatszott, a meghitt, ismerős táj felől. Fülledt nyári nap volt. A kislány és Franz, a bátyja, az országúton állt. Alsókarjukat a szemük fölé szorították - szépen fölkavarta a port ez az autó!, kiáltotta Franz. Aztán megragadta a kocsirudat, menniük kellett tovább. Piszok messze van még az a Szent Jakab, mondta Franz.
     A kocsin apa zongorája volt, meg egy matrac, amelyet függőlegesen állítottak fel, és zsineggel, madzagokkal a zongorához kötöztek. A matracot a Szent Jakab-beli rabokhoz vitték, hogy hozzák rendbe. Belement a bogár, mondta róla az apjuk. Ezen a matracon halt meg az anyjuk.
     A kislány, akinek megengedték, hogy elkísérje a bátyját, hetek óta ennek az útnak örült. A réteken épp gyűjtötték a megszáradt szénát, de a kislánynak úgy tetszett, hogy az emberek különös nagy sietséggel vetik a gereblyét a szénakupacokra. Ha a kocsikerekek útjába kő akadt, bátortalan hang szökött ki a zongorából, a matrac felső része pedig nehézkesen hajladozott jobbra-balra. Hajnal óta úton voltak már, rég megették a tízóraijukat, múltak az órák, a kocsi, amit húzniuk kellett, egyre súlyosabb lett. Ha emelkedőhöz értek, a kislány a rúdnál maradt, Franz pedig, kinyújtott karja közé hajtva fejét, a zongora mögé került; zihálva tolta föl a meredeken. Húzzad!, kiáltotta, Trudi, húzd már! Eleinte örültek a kerekek halk nyikorgásának s a zongorából kiszűrődő kósza dallamoknak. De az ég egyre lejjebb ereszkedett, párás lett a hőség, a szúnyogok és bögölyök agyoncsipkedték izzadságban úszó testüket, s amikor Franz megállt, hogy karjával letörölje homlokáról a verítéket, halkan azt mondta: te Trudi, azt hiszem, időváltozás lesz. Akkor megfogták egymás kezét, és felnéztek a felhők kőtömbjeire.
     
     A tanítónéra megint rájött az izzadás. A tanító váltott mosdóruhával itatta le a verítéket mezítelen testéről, amit most látott élőnek utoljára. Az asszony olyan rettentően izzadt, hogy a férje behozta a felmosóvödröt, abba csavarta ki a mosdóruhát. Jött az Aszan, és beadta aznap az ötödik injekciót. Ezzel már ugye vége, mondta Friedel nenne. Csak könyörülne meg az Úr a szegény teremtésen. Hát igen, mondta a török, ez már a cukor. Most bomlik szét a cukor. A Friedel ekkor jókorát szellentett, a tanítóból kitört a nevetés, combját csapkodta, és váltig mondogatta, hogy soha életében - még katonáéknál se! - hallott ekkora díszlövést. Arcán csak úgy patakzott a könny.
     Éjszaka lett. A sziklafal fölött fénylő, hideg pontoknak látszottak a csillagok. A tanítólakra rátelepedő csend átterjedt már a falura is meg azokra a tanyákra, ahol még laktak. Az emberek látták reggel, amint Cyprian atya, a sekrestyés meg a tanító mise után áthaladt a téren. Néhány öreg, kalapját mellére szorítva, térdet hajtott a hideg hóban. Az Oroszlánban nemigen szólalt meg senki. Mindenki úgy meredt a poharába, mintha végzetesen összeveszett volna a többivel - "a tanítóné", mondták. Úgy ejtették ki, mint valami varázsszót, húsz év után először vették a szájukra: egy tessini nőről nincs mit beszélni, az már életében halott.
     Hétfőre virradóra erősen fagyott, gyorsan csökkent a hőmérséklet. Ezért alakult úgy, hogy Eutelben a közeledő halál csendje látható alakot öltött: az olvadó hó jégcsappá fagyott, olyan formán csüngött az ereszeken, a kutak csövén pedig ugyanúgy a víz. A török autója még sokáig ott állt a templomtéren. A tiszta, fagyos éjszakában vörösen izzottak a hátsó lámpái, amelyeket a török égve hagyott. A jelek szerint hajnalra várták az asszony halálát.
     
     Még mindig úton voltak. Franz egyszer csak azt mondta: irgalmas szamaritánus csak a Bibliában van, ők ketten biztos szomjan halnak. Mire a kislány sírva fakadt, és Franz mosolyogva megnyugtatta, hogy csak viccelt. Egyszer csosszanó, dobogó léptek zaját hallották, amely egy domb mögött egyre erősebb, egyre élesebb lett, szöges bakancsok közeledtek futólépésben, katonák, rikoltotta a kislány, katonák! A fejük kopaszra volt nyírva, arcukon olajos izzadság és por. Lábuk keményen verte a ritmust, szabályosan járt, mint gépben a dugattyúk, s ez a gép máris lefelé kúszott a dombról, dalra gyújtott, tompa, rekedtes danára, az ütemes lábdobogás középen szétvált, négyszögletes alakzatban magába ölelt kocsit és gyereket, majd kibocsátotta őket magából. A dal hamarosan elhalt a távolban, a gép dombnak felfelé dohogott, elérte a tetőt, eltűnt. Egyszer pedig olyan kaszásokat láttak a mezőn, akik mustot ittak, de egy kutya dühödten megugatta őket az út mentén. Gyerünk tovább, mondta Franz, hosszú még az út.
     Valahányszor dombra kapaszkodtak, s mögötte már tornyokat, háztetőket véltek látni, csalódás érte őket. A tető egy pajtához tartozott, a templomtorony pedig falusi templomé volt, körös-körül mezők. A kocsi meg, amelyet húzniuk kellett, lassan ólomsúlyú lett. Apjuk, holtrészegen, szétverte a zongorát. Vérző ujjakkal rángatta ki a húrjait, a hangtompítós pálcikákat meghajlítgatta és kitörögette. Egy húrt a foga közé szorított, egész teste rángatózott, eltorzult szájjal üvöltött. A gyerekek ott álltak hálóingben az ajtóban, és nézték. Az apa dülöngélve, karjával egyensúlyozva igyekezett talpra állni, és nem lehetett tudni, hogy a gyerekekhez beszél-e vagy saját magához. Úgy van az, mondta mosolyogva, hogy dühös a világra. Egy nyaláb tekergőző zongorahúrt a sarokba dobott, és belezuhant egy karosszékbe. Minthogy a gyerekek dermedten álltak, és le nem vették szemüket a feldöntött hangszerről, nehezen forgó nyelvvel hadarni kezdett nekik valamit egy barátjáról, egy nagyon közeli barátjáról, akit nemrég ismert meg a katonaságnál. Az hatósági árverező St. Gallenben, mármint a barátja. Extra árat zet neki a zongora fájáért, ez holtbiztos. Holnap, folytatta, holnap elvisszük a zongorát árverésre. És hirtelen kijózanodva suttogni kezdett: ha eljár a szátok és kibeszélitek a faluban, hogy dühös voltam, akkor majd meglátjátok, mit kaptok tőlem! Szíjat hasítok a hátatokból, egyiknek a másik után! Mogyorópálcával látom el a bajotokat, ezzel a két kezemmel fojtalak meg, büdös kölykök, drágaságaim. Mért kellett, hogy a mama itt hagyjon bennünket, mondjátok meg, miért?
     Felzokogott, nagy kezével vattává dörgölt szét két letépett hangtompítót. Pupillája teljesen eltűnt, szeme fehérjének vak pillantásával nézte a gyerekeket, a kislány kiáltani akart, hogy Mami!, de apjuk megmondta, hogy a mama meghalt, azon a matracon halt meg, amely végigkísérte őket az országúton. Franz, a bátyja is meghalt. Nem sokkal azután, hogy elmentek a városba, a tűzoltóság víztározójából emelték ki Franzot. A kislánynak nem engedték, hogy megnézze a holttestet.
     Az asszony öntudatra akart ébredni, de tudata nem ért le az álmok mélyéig. A felszínen felvillant valami fény, egy cikázó világosság, amit a távolból száraz dörgés követett. Franz meggyorsította lépteit. Kezük felhólyagosodott, a kemény hólyagokat égető nedvesség töltötte meg. A matrac alagútba rejtette a zongorát. A kaszások, súlyos kötegekkel a villáikon, a szekerek felé tartottak, egy ló megbokrosodott, hallatszott, hogy léc vagy deszka törik. Valaki kiáltott valamit. Feltámadt a szél, forró lehelettel vágott az arcukba, fűszálakat és papírdarabkákat kapott fel és forgatott, egyre viharosabb lett, port és homokot szórt a szemükbe - fényes nappal elsötétült az ég. A zongora, kiáltotta Franz, most majd lyukas garast se ér! Az öreg már úgyis elitta az árát! Az a disznó, ordította Franz, ezt az időt is ő küldte ránk, az apánk, a mennyei atyánk meg, nevetett, az is csak olyan!
     Egy kis vihar, egy kicsi kis vihar, csúfolódott. Aztán behúzta húgát a kocsi alá, és fejét saját ziháló mellkasára vonta. Nem, a kislány nem félt. Az évek folyamán soha nem volt oka félelemre. Csacsiságnak tartotta és mulattatta, amit a tanító fecsegett, de azért ráhagyta. S ha a férje ott feküdt mellette az ágyban, és felajzottan jövendölt a hihetetlen hőhullámról, azokról az autókról és vasúti kocsikról, melyeket a Drusberg szikláihoz vág és szétmorzsol az atomcsapás, azokról az emberi testekről, amelyek forró vajként folynak szét az utcaköveken, ha kiszínezte, hogy a csúcsok örök hava hogyan kezd, az őskor óta most először, olvadni, hogy gőzölgő árrá duzzadva elmossa a völgyből Eutelt, Willenzellt, Einsiedelnt, az egész lakott vidéket - akkor az asszony megfogta férje remegő kezét. Mosolyogva nézett a szoba sötétjébe, s a zivatarra gondolt, meg a Szent Jakab-börtön magas falára. Boldog volt, megfeledkezett a tanítóról a világvégejóslattal együtt. De az évek múltával sem sikerült megfejtenie a titkot, miért kapcsolódik minden boldogságérzete éppen a zivatarhoz és a börtönhöz. Halott bátyja csak ritkán jutott eszébe. Nehezére esett rágondolnia. Valaha ő volt a nagy, a majdnem felnőtt testvér. Franz fel tudott mászni a fára, történeteket mesélt a Bibliából, és úgy forgatta körbe a tejeskannát, hogy egyetlen csöpp tej sem csordult ki belőle. Franz gyerek maradt, kis ú, ő pedig felnőtt asszony lett. Franz akár a a is lehetne. Ha lett volna a, Franznak kereszteli. Ő olyan asszony, aki benne van a korban, ahogy a falusiak mondják, Franz pedig ma is kis ú, puha, nedves ajkával megcsókolja a nővére homlokát. Aztán kimászik a kocsi alól. Szia, kiáltja Franz, szia, Trudi! Kirohan a hevesen zuhogó esőbe, még egyszer visszafordul, integet, kiált valamit. Kezét zsebre dugja, s kissé meghajolva átgázol a pocsolyákon.
     Az egyik ház esőcsatornájából barna lé zúdult ki, s ellapuló nyelvként közeledett a kocsihoz. Bugyborékolás hallatszott, a nyelven hólyagok nőttek, tajték födte be. Az eső olyan erővel zúdult alá, hogy a cseppek meredeken verődtek vissza a kövekről, s a kislány hamarosan már zavaros esővízben kuporgott. Várta a kocsi alatt a bátyját, s néha vizes nadrágszárak siettek el mellette, autókerekek vetettek szelíd hullámokat, s a kislánynak eszébe jutott az ünneplő cipője, amelyet fönn felejtett a kocsin. Majd most belefolyik a víz. Be kéne hozni a kocsi alá, gondolta a kislány. De nem volt kedve védett helyéről kimozdulni. Itt, a kocsideszkák sötétjében otthonosan, jól érezte magát, a víz is meleg volt. Ha ez az özönvíz, mondta Franz, mielőtt elment, akkor egyszerűen felmászunk a kocsira, és a víz színén elúszunk rajta, te meg én.
     Igaza is lett. Bizony, Franz mindentudó volt. A kislány már úszott is, tovaringatózott a matracán, talán órákon, napokon át ringott, és a hullámokba süllyedt körülötte a világ, elsüllyedt Franz is meg ő is, és minden szép és jó volt. A tűzoltók víztározója, az özönvíz és a fájdalom most egyetlen néma hullámmá folyt össze, s a hullám visszavetette őt a börtön előtti térre, hogy ott felébredjen. Ott állt hát, még félálomban, de már félig éberen, s felnézett a meredeken felszökő falra, és félt tőle, de remélte is, hogy az ablakrácsok mögött megpillantja a szentjakabosok fejét. Elállt az eső. Sütött a nap, vakító fényt küldött a pocsolyákra, amitől gőzölögni kezdtek. Franzot, a bátyját nagyon szerette.
     Most meg elaludta az egész délelőttöt, mondta az asszony. És éhes! Meg szomjas, is, de milyen szomjas! Bágyadtan mosolygott. Franzról álmodott. Az volt a bátyja.
     Dehogyis van nappal, mondta a tanító. Ejnye-ejnye. Megfogta, megpaskolta a felesége kezét. Kinn a lakószobában a Friedel horkolt. Olykor egy-egy autóst lehetett hallani, egy síelőt, aki nagy sebességgel száguldott végig az éjszakai csendbe burkolódzott falun, síkabb vidékek felé.
     Na de mindegy, felőle akár dél is lehet, mondta a tanító. Megnézi, van-e valami ennivaló, talán főz egy leveskét. Azzal a takaróra fektette az asszony kezét, és kiment. A Friedel fölemelte a fejét, ásított egyet: á-bba, nem eszik az már többet! és a tanító örült, hogy dühös lehet az öregasszonyra, ez legalább tompította a fájdalmát. Micsoda hájas vénség, gondolta, a feje meg olyan keskeny, hogy beférne egy kecskabak szarvai közé. A tanító egy zacskó Maggi-levest szórt a zubogó vízbe, a merőkanállal előírásszerűen megkeverte, s miközben nyolcas alakban kavargatta a levest, felötlött benne, hogy a matematikusok fekvő nyolcassal jelölik a végtelent. A Friedel kikiáltott neki, hogy hány óra van, sóhajtozott, kezét-arcát dörzsölgette, hogy mutassa, mennyire fázik. Aztán kipislogott az utcára, orrát a fekete ablakhoz nyomta. A tanító könyökkel húzta be maga mögött a hálószobaajtót. Most eszel egy jó kis leveskét, ugye, akarta mondani, de nem mondott semmit. A tányért letette az éjjeliszekrényre. Beült a székébe, az asszony lábához, és bár éhes volt, hagyta kihűlni a levest. A beteg keze le volt csúszva a takaróról. Később - fehér, begörbült ujjakkal - törött szárnyként csüngött le az ágy mellett.
     

Paszternak dácsája Peregyelkinóban

---

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum