JACQUES MARITAIN: Válasz Jean Cocteau-nak - NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

JACQUES MARITAIN

Válasz Jean Cocteau-nak

Kedves Jeanom!

      Jobban ismerem magam annál, semhogy az ön által nekem kölcsönzött vonásokban mást látnék, mint az ön szíve festette képet. Egyetlen mentsége van: a barátság.
      Mert mi vagyok én? Csak egy újhitű. Ember, akit Isten kifordított, mint egy kesztyűt. Kívül minden varrás, belül a bőr, nem jó már semmire. Egy efféle állat csak nagy nehezen tartja bármire is magát, legszívesebben bocsánatot kérne a többiektől, amiért létezik. Bundájuk, kitinpáncéljuk lenyűgözi őt. Ön ezt megérti, jóllehet önnek nem az eretnekséget kellett otthagynia a hit kedvéért, hanem egyszerűen visszaült a templomban a padjába. Őrangyala fenntartotta a helyet, s mindennap felírta az ön nevét az imazsámolyra.
      Önnek mindig volt gondja az angyalokra. Minden könyvében beszél róluk, nevük kéken összepacázott minden tárgyat, amihez ön hozzáért, észrevette őket még a tükröződő üvegben is. Lassanként újra rájuk talált az analógiák, rejtvények, alakzatok és találós kérdések érzékeny tükrében, a költészetben megsejtette hatalmas termetüket, erejüket, gyengédségüket, eleganciájukat, veszélyességüket. Mert az igazat megvallva ők csalták önt csapdába, ők ejtették foglyul hálóikkal a madarászt.
      Filozófiámban én a magam részéről szintén csak velük foglalkoztam. Az Angyali Doktor és Saint-Thomas-i János (lám, egy másik János, aki oly kedves nekem) vezetésével belemerültem az angeológiába, és az elkülönült állapotok világa a napfénynél százszor szebb szellemi ragyogást tárt fel előttem. Megértettem, hogy a metafizika csupán a tisztán lelki lényeken keresztül képes megragadni a szellemi szféra életének lényegi misztériumát. Sose fáradtam bele az angyali természet csodálatába, hiszen az angyaloknál minden egyed külön fajt alkot egyben, ők minden teremtményt az alkotó ideák fényében szemlélnek, mindörökre választanak és szeretnek, s e tettük kitéphetetlen gyökerében lényük teljessége rejlik. Íme kettőnk találkozásának logikája. Őrangyalaink régóta szemmel tartották egymást, hosszú távú tervet szőttek. Jean, ők látják az Atya arcát. Tapasztalásuk reggel kegyelem- és dicsőségteljesen ujjong az Ige látomásában, ahol minden tündököl, tapasztalásuk este a teremtett lény gépezetének hódolata mind önnön jogán, mind természeti jogon. Látták lehullni Lucifert, adoráltak a Golgotán, jelen voltak a Szent Szűz megkoronázásakor. El tudja képzelni, milyen az ő imájuk? Az ő szemükben mi két apró, a lángok hátterén araszoló árnypont vagyunk, amelyeket azonban Jézus szeretett. Két gyerek, jól mondta, kedves Cocteau-m.
      Ismertem önt, már mielőtt a nevemet emlegetni hallotta volna. Éber kíváncsisággal követtem költői átvedléseit, úgy tekintettem önre, mint valami dzsinnre, aki azon mesterkedik, hogy tiszta vagy tisztátalan játékaik közben rajtakapja a tündéreket, aki ráadásul megcsömörlött a szomorúságtól, és nem e világból való. Igen megérintett, milyen mennyiségű szkafandert használ el ön műveiben. A Jóreménység fokától kezdve a szkafander repülőgéppé alakul át, amiben én a misztérium kiszélesedését láttam, s még e merészség is örömet szerzett nekem. Csodáltam az Eiffel-torony szerelmeseit, úgy láttam, a hajdan örök regéket kiötlő szabad képzelet szabadul itt rá a színpadra.
      Mikor Auric felolvasta nekünk a Jóreménységet, a legvendégszeretőbb plébános jóvoltából egy csodás segédlettel berendezett vidéki parókián éltünk, ahol in praedicando az egyetemesség elméletén dolgoztam feleségem betegágyánál, aki minden enyhület nélkül több mint egy évig szenvedett, és aki minden éjjel virágözönről álmodott. E zöld vidéken írtuk közösen a Művészet és skolasztikát. Már majdnem készen van a kézirat, mikor (mint mindig) váratlanul betoppan az az ember, akit pár évvel később már Charles atyaként ismerünk. Könyvet hozott a zsebében: A kakas és a harlekint, Párizsban vette "véletlenül".
      Az ön kötéltánc-esztétikája minden további nélkül összecsengett a skolasztikus művészetelmélettel. Elbűvölt, hogy milyen éleselméjűséggel fogalmazza meg a (zenének álcázott) költészet számára a megtisztulás és önkiüresítés nagy törvényeit, melyekből mindennemű spiritualitás fakad, a megalkotandó műé éppen úgy, mint az elérendő örök életé, és amelyeknek fensőbbrendű, transzcendens és természetfeletti analógiája az aszkézis és a szemlélődés. Az ön által elképzelt költészet a költészet legtisztább állapota, maga a mozgékony kegyelem, a szellem tiszta mozgása. S ön hűséges is volt elképzeléseihez, odahagyta mindenét, amije volt, minden pillanatban mindent kockára tett, állandóan elrugaszkodott önmagától, olyannyira súlytalanná lényegítette az anyagot, a test tehetetlenségét, hogy az emberek állagtalansággal vádolták verseit. Az enyhén elhízott görög-latin múzsa bájai helyére önnél korántsem a nevetség kedvéért került a napkeletről érkezett lélek szikársága. Ezen a szinten aztán valaki ügyes trükkel magasabb küzdelembe csalta önt, mint pusztán az irodalomé vagy a költészeté, olyan csatába, ahol Krisztus sisakja és vértezete nélkül az ember előre elveszett. Anyagtalan erőkkel kényszerült öklelőzni, míg a halál mindenfelől szorongatta, és szép csendben ártalmatlanná tette az elővigyázatlanokat, akik önt szerették. Nem kellett nagy varázslónak lenni, hogy kitaláljam, miféle harcot vív a halállal, amint azt meg is vallja mostmikor a halál már elvesztette a játszmát. Megéreztem mutatványai és egész élete mögött a tragédiát: trapézgyakorlatok, akrobatika, petárdák, álbotrányok - a cirkusz mélyén valódi fenevadak fogsora villogott. Ön oly magasságban és olyan őszinte hévvel dobálta a késeket, hogy a baleset elkerülhetetlennek látszott: vagy a kétségbeesés, vagy Isten kegyelme mindenképpen felnyitja a szívét. [...]

      Később levelezni kezdtünk. Villefranche-ból 1924-ben így ír:
      "Az újak csoportjából elsőként én szerettem volna megint némi >>fehéret látni<<. Először zenészkörökben próbálkoztam a dologgal, ön ismeri egy-két számottevő eredményemet. A Thomas-val valóban sikerült fehéret létrehoznom, ám az ehhez használt eszközök bűzlöttek a nikotintól. Végül Radiguet-re esett a választásom, szerettem volna, ha ő lesz a főművem. Ezek után képzelje el halálát és engem, ahogy ott ülök, mint egy eszelős, az ízzé-porrá omlott kristályüzem kellős közepén. Itt most élni próbálok. Igen nehezen megy. Auric segít. De hát mit tud tenni? Kész lidércnyomásban élek, egy másik világban, hová a barátság sem ér el. Zuhanás helyett nyilván felfelé kellene nyújtani a kezemet. Szégyellem, hogy erre nincs már erőm." És beszélt nekem Reverdyről, egy jezsuita atyáról, irántam érzett barátságukról...
      Amikor decemberben viszontláttam, már azért jött, hogy Istenről beszéljünk. Rettegtem, mert született sutaságomra az ön társaságában még ráakaszkodott szillogizmusaim kolonca. Az ég parasztja? Igen, afféle faragatlan, s ami még rosszabb, egyenesen a párizsi Szent Genovéva negyedből. De ön nem rótta fel hibámul ügyetlenségemet, hisz maga is kezünknél, szemünknél jóval valóságosabb árnyak közt tapogatózott. E limbusokban öszszetalálkoztak lelkeink.
      Isten nem hagyta önt nyugodni. A belső megkötözöttség állapotában leledzett, amely a szellem egyfajta agóniája, s amely Jézus jöttét előzi meg. Hogy mit kell ilyenkor tenni? Várni, imádkozni.
      Csak az ópiumban lelt némi látszólagos enyhületre. Receptre felírt, az észszerűség határain belül alkalmazott gyógyszer, mint az érvágás vagy a mustártapasz. Egyetlen moralista sem ítélné el érte. A szer bűne csak annyi, hogy másféle méltóságot ad. Valójában az ópium segített is. ("Egy újabb út!" - mondta önnek Claudel.) Ezt nevezzük mi per accidensnek. A hasonló faktorok nagy szerepet játszanak az ember életében. Isten mindenből hasznot húz, még a rosszból is.
      Ok ez arra, hogy rosszat cselekedjünk? Túl együgyű megoldás lenne. Mindenesetre ok arra, hogy messzemenően tiszteljük a nálunk sokkal hoszszabb távlatokban gondolkodó gondviselés béketűrését, és hogy minden körülményben reméljünk, hiszen "minden az Istent szeretők javára szolgál, etiam peccata", vagyis még a bűn is. A kegyelemben rejlő váltság hatékonyabban forraszt eggyé, mint amennyire a bűnbeesés kettéhasít... Ami viszont önt illeti, kedves Jeanom, akkoriban még nem egészen úgy szerette Istent, ahogy kell, s azt hiszem, a bűnt is inkább csak valami égi vámszabályzat ellen elkövetett kihágásnak tekintette, semmint annak, ami valójában: istengyilkosságnak. Vagyis olyan eljárásnak, amely - tudatában vagyunk-e ennek? - a teremtés nélkül létezőig elhatol, s nem is őt magát, hanem a dolgok általa óhajtott lényegi rendjét sebzi fel, a teremtő szeretetet feszítve keresztre.
      A bűn kész rejtély, a szenteknek is csak igen tökéletlen elképzelésük van róla. De akkor miként próbáljuk megmagyarázni? Ez mindennél érthetetlenebb. Csak a nagyhét hatalmas liturgikus vonaglásából - ez a feldúlt egyház siránkozása - és az egyetemes szenvedés borzalmas tükréből sejthetünk meg bármit is természetéből. A pokol emellett semmiség. Azt mondják, Isten túl jó, nem tud nem megbocsátani. De hiszen épp ezt teszi: mindent, mindent megbocsát, mihelyt a szív bűnbánatot gyakorol. Ha az ördög megbánna mindent,^* rögtön bocsánatot nyerne. Ám a meg nem bánt bűnt nem lehetséges megbocsátani, éppúgy, ahogy Isten sem semmisítheti meg magát. Hiszen amannak saját világa van, mely éppúgy Isten nélkül való, mint ő maga, saját lángja van, csaknem olyan kitartó, mint az irgalomé - ám ugyanakkor Isten mindenütt jelen lévő könyörülete eléri, hogy itt is kevesebbet szenvedjünk, mint érdemelnénk. A szeretet azért alkotott meg mindent, hogy az isteni jóságot kiárassza, így hát legyőzhetetlen. Ha megtagadom, hogy irgalmasságban tanúskodjam róla, hát majd tanúskodom az ítéletben. És ebben az elutasításban van a sötét erő.
      Isten eltűri a rosszat, anélkül, hogy közreműködne benne, hogy akár ujjával érintené. Ha az ember a nagyobb jó érdekében eltűri a rosszat, szennyes lesz tőle keze és egész teste is. Elítélhetem-e az ópiumszívót, amiért megpróbál menekülni a világ hazugságai elől? Nem, de minthogy helytelen eszközhöz folyamodott, a rossz elől a rosszba menekül, s ugyanarra a hazugságra bízza magát, amely elől szökik.
      Az emberölés tipikus vétke, ha valaki emberi - avagy állati, növényi - módszerekkel szeretne kigyógyulni emberi állapotából. Ez a tévedés ott kering minden hamis misztika mélyén, s az ópiumban materializálódik, növényi formát ölt: a mák a Szentlélek pótszere. Az ópium akkor a legperverzebb, amikor a lelki élet közvetítőjeként használják, és célja eljuttatni ahhoz az űrhöz, amelyet csak Isten képes létrehozni. Kvietista pirulák, démoni szentség!
      Azt írja, az ópium hagyta el önt. Azért mégiscsak kellett hozzá az ön kitartása. Szanatóriumbeli szobájában, az ágy mellett (akár az Ellopott levélben, az orvosok nem látták meg soha) nyilvánvalóan ott volt egy dobozka, benne a megfelelő adaggal, hogy ha kedve tartja, megkímélje magát a detoxikálással járó szenvedésektől. Mégse vette elő.
      A kezelés sikerrel járt. Ön kigyógyult ópiumfüggéséből. Isten pedig egyre sürgette önt. Reverdy és én elérkezettnek láttuk a pillanatot, hogy papot kerítsünk önnek. Igen ám, csakhogy kit? Ekkor találkozott Charles atyával.
      Ha volt összeesküvés, hát az angyalok szőtték. Sürgöny értesített érkezéséről aznap, amikor vacsorára vártuk önt Meudonba. Amint belépett, a lelkek mindvégig tartó, örvénylő csendjéből rögtön tudtuk, hogy csakis ön miatt jött. Mellkasán viselte a szívet, melyet ön levelei aljára rajzol, tetején a kereszttel. A magány egy szemlélődőt küldött önnek, szemlélődő és költő pedig jól megértik egymást, ez az éggel való közlekedéshez szokott ember otthonosan mozgott az ön láthatatlanjában. Meg aztán Charles egyszerűsége, benső szabadsága, a szeretetben való feloldódása, mind az a stílus volt, amelyet ön kedvel - Isten művének eszköze.
      Isten nagylelkű, kegyelme robban, mint a gránát, s mindig egyszerre több áldozatot is követel. Nem akarta, hogy ön egyedül érkezzék házába. Az ön Jézussal való találkozását két (hamarosan újabb kettőt eredményező) keresztelkedés, egy papi hivatás s több más kegyelem követte. (Hat hónappal később már ön is két keresztfiával együtt áldozott az éjféli misén.) Ön megbízott klastromportási képességeimben, hozzám küldte azokat a lelkeket, akiket példája megvilágosított. Így cserélgettük barátainkat, s ki-ki úgy adta át a másiknak, hogy maga sem veszítette el őket. Akiket ön küldött, tanúbizonyságai voltak a költészet hatalmának, mely önön keresztül hatott rájuk. Nem lettek tőle bölcsekké, de szívük elszabadult, s kialakult a tisztaság iránti érzékük. A költészet nem gyógyította meg s nem is táplálta lelküket, de letisztogatta annak ég felé eső részét. Csodálatosan hozzáférhetővé váltak a kegyelem és a természetfeletti igazságok számára, s láttam, amint isteni mohósággal, "quasi modo genti infantes" szürcsölik az egyház szűzi tejét. Az ilyen lelkek, kedves Jeanom, legszebb tanúbizonyságai az ön játékterében kialakult spirituális légkörnek.
      Ez idő tájt szegény Satie halálszenvedése végére ért. Ön céloz arra, amit ő diszkrét-gunyorosan "megtérésfélének" nevezett. Jaj, csak ne tulajdonítson nekem ebben semmi szerepet, barátja voltam, semmi több. Mikor először léptem be Saint-Joseph kórházbeli szobájába - Pierre de Massot, aki elvitt, egy pillanatra félrevonult -, hirtelen hevességgel így szólt: "Tudja, én nem is utálom annyira az egész istenkedést. Ha meggyógyulok, megváltoztatom az életem, de persze nem azonnal, nehogy megbotránkoztassam barátaimat. Egyébként amúgy is minden reggel keresztet vetettem..." Hát ennyi történt.
      Elhessegethet az ember efféle emlékeket? Nagyszombaton, mikor a kórházi lelkész szokás szerint végighaladt a termeken, hogy megkérdezze, kívánja-e valaki felvenni a húsvéti szentségeket, azt felelte: "hát hogyne, hiszen katolikus vagyok". Aznap este meggyónt, s minthogy imádkozni már elfelejtett, az őt gondozó nővérek egyikét kérte meg, hogy segítsen elvégezni a penitenciát. Együtt elimádkozták a vasárnapi imát és az Üdvözlégyet. Satie sírt. Még kétszer kért áldoztatást. Reverdyt avatta be bizalmába, neki vallotta meg e kegyes tetteit, azon az utánozhatatlan, félig komoly, félig csúfondáros hangján, amelyet szégyenlőssége kényszerített rá, ha saját magáról beszélt.
      Velem főként zenéről és konyháról, a Brânçuşi készítette csodás ételekről beszélgetett. Egy alkalommal csípősen megfeddett, mert nem találtam meg valami lekvárosüveget, amely ki tudja, miféle homályos mesterkedések folytán eltűnt. Át kellett kutatni minden fiókot. "Nem érdemes katolikus írónak lenni, ha az ilyen még egy vacak lekvárosüveget sem képes megtalálni. Elég önre nézni, rögtön látszik, hogy biztos benne, sosem találja meg" stb. Végeredményben az egész irgalmatlanul hosszú és kegyetlen betegség alatt példás türelmet tanúsított. S mindig éreztem benne egyféle különös - józan, ironikus, aprólékos és mániákus - rendszeretetet, mely olyan mélységes jelentést nyert nála. Végül egyre többször kerítette hatalmába az álom, s ezt csak rövid ébrenlétek szakították meg. Mikor egy ízben ágya mellett ültem, s egészen halkan mondtam olvasómat, egyszer csak felébred, és így szól: "Jó együtt lenni azokkal, akikkel ugyanúgy gondolkodunk." Aztán újra álomba zuhant. Ezek voltak utolsó szavai jelenlétemben. Félóra múltán lábujjhegyen távoztam. Utána már csak deszkák közt fekve láttam viszont. Teljesen tiszta fejjel vette még fel az utolsó kenetet. Azt hiszem, imái sok mindent elérnek barátainál.

      A művészet nehezen védekezik a tisztátalan angyal ellen, mely felpofozza, s amely mindent fel akar használni gőgje érdekében, még az önmagát felajánló szívet, még gyengeségét, még Istent magát is. Nagyon is jól tudjuk ezt, kedves Jeanom, mindenütt ezt a komédiát látjuk, melyet a bölcsészkörökben bekövetkező vallási ébredés új fényben láttat majd, és újra táplálni kezd, hiszen a teljeseknek és megszabadultaknak minden hasznára válik. [...]
      Ami a nem teremtett iránti szeretetet rögtön megszünteti, az a szellem gőgje. A művészi hiúság bármily látnoki legyen is, általában gyermeteg marad, s nem ér el eddig a bűnös szintig. Üdvösségében bizonytalan, tudja, hogy rosszul fizeti a dézsmát mentából, ánizsból és köményből, s nem jobb, mint a többi ember: az irgalomra játszik.
      A művészben ott lakik az irodalmár: a kettős szív, a mimes, aki rá akarja szedni Istent.
      De lakik ott egy mesterember is, olykor költő: a Teremtő inasa.
      Isten persze nem hagyja, hogy rászedjék, utálja az irodalmat. Szerette Satie kék szemét.
      Szóltunk vajon eleget Satie misztifikációiról? Éppen azt művelte a zene világában, mint Néri Szent Fülöp a kegyelemében. Íme a legérzékenyebb pont: a művészet szimbolizál, akár a kegyelem. A költészet és a szentség világa között analógiás viszony áll fenn, ám ezt a szót legerőteljesebb értelmében használom, amellyel a metafizikusok felruházták, s amelyben hasonlóság és távolság éppúgy benne foglaltatik. Minden tévedés onnan ered, hogy sokan nem látják ezt az analógiát, egyesek felfújják a rokonságot, és összekeverik a költészetet a misztikával, mások bagatellizálják, és puszta mesterséget, mechanikus művészetet csinálnak a költészetből. [...]
      A bűn, aminthogy része a keresztény világrendnek, s éppenséggel egyik szentségünk felvételére is alkalmat ad, része a művészet világának is. Csak éppen hamis megváltást jelent. Segítségével a művészet művet alkot, szépséget nyer belőle, de ez a holt anyag szépsége.
      Bűvészként átváltoztatja a rosszat, de nem gyógyítja meg. Az ön ellenségének, Wagnernek csodálatos érzékisége zenéje révén úgy átlényegül, hogy a Trisztán a szerelem tiszta lényegének képét nyújtja már csak. Persze ha Wagner és Mathilde Wesendonck nem vétkeztek volna együtt, nem lenne a Trisztán. A világ nyilván nem menne rosszabbul, hiszen Bayreuth mégsem a mennyei Jeruzsálem. Mégis, a művészet így csinál karikatúrát a felix culpából. Úgy viselkedik, mint holmi istenség, csak saját dicsőségére gondol. A festmény fütyül rá, ha festője elkárhozik is, ha egyszer a tűzből, amelyen elég, szép üvegablakok születnek.
      Így aztán, a művészet ereszti a színét, megfesti az életet, és arra hajtja az embert, hogy saját tökéletességét, mint valami remekműét, természete kiteljesítésében keresse. Igazából ez nem egyéb, mint csalás. Az ember elvesztette a hatalmát természetes tökéletessége felett, ezért természetfeletti életet ajánlanak neki. Ő pedig "a természetes tökéletesség felé vezető úton a bűnnel találkozik". Elkerülhetetlenül stigmatizált teremtmény tehát, vagy az idős Ádám, vagy a keresztre feszített sebei jelölik meg.
      Végeredményben a művészet emberen túli, aminthogy a szentség emberfeletti. Ebből adódik az imént emlegetett analógia és a heroizmus vágya, de innen van bálványmohósága, hazugsága és az az idők folyamán mindig jelen lévő kísértés, hogy a perverzióban lehetetlen módon a természetfeletti megfelelőjét keresse. [...]
      Nem könnyű költőnek lenni, nem könnyű kereszténynek lenni, s kétszeresen nehéz, ha az ember egyiket is, másikat is szeretné. Mert a költészet semmit nem bocsát meg. Folyamatosan egyre nagyobb feladatokra sarkall. S ez a nehézség hatalmasra növekedett egy olyan korban, amikor a művészet legmagasabb csúcsai a legérzékenyebb pontokat gyötrik. Ön, kedves Jeanom, ismeri a kockázatos vállalkozások sikerre vitelének titkát, s majd megtanítja ezt barátainak is. Az ön programja jó. Ugyanakkor jobb, ha nem áltatják magukat, kemény csatára hívták ki őket, amelyben lesz sebesülés is, halál is. Jóllehet nagyon is kívánatosnak tartom, hogy efféle háborúságok törjenek ki, magam senkit nem hajszolok bele. Ám a "mindenre kész fickóknak", akik készen állnak a kalandra, azt mondom: csak a kegyelem segítségével tudtok kitartani. Az okok rendje a célok rendjére felel, az "Istenért való művészethez" az kell, hogy ott lakjék "a lélekben Isten ". Az eucharisztiával ön képes lesz a lehetetlenre is, megérintheti a költészetet, anélkül, hogy belehalna. [...]

Meudon, 1926. január